Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-21 / 169. szám

xMdmt < S N w CI in P H« P P iszelláfássnl ij a kombájnok felett íw; , ■ Lesz-e játékterem ikbason? A szervezeti élet legyen vonzó Egy Claas nominator kiesését mindig nagyon megérzik az aratók. Épp ezért bosszantóak a krónikus alkatrészellátási gondok gymás melletti jti 185 hektár. Ha jna ez az eső, két .t végeznénk vele — ,a a kombájnetlenőr. .rcről percre ritkul, gyén­él is a zápor. A tábla végé- oen álló gépkocsivezetők, sze­relők, Szabó István és az ara­tóbrigád vezetője, mindenese Király István tekintete a kö­rülbelül egykilométeres távol­ságban járó kombájnokat kí­séri: mikor áll meg az első. De csak lassabban haladnak. Oláh Gábor E—516-osa lé­pésben közeledik. — Ügy látszik, még nem túl nedves a kalász — mondja Szabó István. — Majd meghalljuk ... Ki­rály Istvánnak nincs ideje be­fejezni a mondatot, hatalma­sat mordul a masina. — Csak meg ne szoruljon a motolla. Oláh Gábor azonban szeren­csésen a tarló végére ér. Mi­közben fordul, a távolabb já­rókat figyeljük. A tábla túlsó végén por száll a gépek fölött, lehet, hogy ott nem is esett. — Mennyire árt az ilyen idő a kombájnoknak? — Király Istvántól tudakolom, aki az idén már nyugdíjasként jött vissza aratni. Korábban 12 évig traktorosként, majd 10 évig traktoros brigádveze! ő- ként dolgozott a közös gazda­ságban. Ha bizsereg a tenyere, mondja, egy-egy fordulóra még ma is szívesen fölül a kom­bájn nyergébe. — A nedves szalma beszo­rulhat — feleli kérdésemre —, olyankor vagy meg kell pró­bálni visszaforgatni, vagy pe­dig kézzel kell kiszedni a gép­ből. — Hét kombájnról hallot­tam, de a táblán csak hatot látok. — Bizony, hiányzik a Claas Dominator, ma nem is sokat ment — mondja kicsit bosz- szúsan az aratóbrigád vezető­je. — Tönkrement a vízszi­vattyú szelepe, s úgy kellett kölcsönbe kunyerálni az álla­mi gazdaságtól. — Milyen ilyenkor a kom- bájnos kedve? — Nem fütyörészik, ha csak idegességében nem. Neki sem mindegy, hogy milyen hosszú táblánál és mennyi időre esik ki. Jogos aggodalom láltam — teszi hozzá Szabó István, a kombájnellenőr. — S mi lenne, ha több el­szórt szemre lelne? — Szólok a kombájnosnik és állít a dobon, illetve a ros­tán. S persze, az én feladatom az úgynevezett tarlópénz dif­ferenciálása is. Ez a teljesít­ményen felüli prémium a kombájnos munkájának minő­ségétől függ. A sűrűpusztai táblák közel vannak a szárítóhoz. Gyorsan fordulnak az IFA-k, melyekre két kombájntartály tartalma fér. Még csepegett az eső, ami­kor megérkezett Süli Gábor, a Tápióvölgye Tsz főmérnöke. Az alkatrészellátást talán jobb lett volna nem szóba hozni előtte. — Lehetetlen helyzet — bosszankodik. — Bárhol kere­sünk bárhol kutatunk, min­denütt csak széttárt karokkal fogadnak. Nincs, nem szállíta­nak, várni kell rá. Ez szá­munkra nem elfogadható vá­lasz. Mi történne, ha egyszer­re több gép is meghibásodna? Mi lenne az aratással? Sajnos, kielégítőbb, vagy megnyugtatóbb választ mi sem tudunk a sülysápi főmér­nök, vagy kollégái kérdésére. Ügy hisszük azonban, minél hamarabb a jelenleginél biz­tatóbb megoldást kell találni. Az aggodalom úgy látszik, sorra az aratókhoz vezényli a termelőszövetkezet vezetőit. Laczkovszki András, a szövet­kezet főmezőgazdásza a kocsi­ból egyenesen az utolsó levá­gott rendhez indul. Félretolja a szalmát, a földön és a kalá­szokban keres szemeket. — Akad, akad, de csak el­vétve — mondja Király Ist­ván, aki közben a főmezőgaz­dász mellé guggol. — A Szabó Pista rendszeresen méri, csak az egyik gépnél akadt kisebb szemszórás. — Mennyi? — kérdezi a fő­mezőgazdász. — A legtöbb 25 szem volt fél négyzetméterre. — Százalékban az mennyit tesz ki? — ezt már a laikus újságíró firtatja. — Még csak tizedekben fe­jezhető ki. Csak több ne le­gyen — válaszolja Laczkovsz- ki András. — A legjobb gép alatt vi­szont mindössze 6 szemet ta­Mindenevő lomtalanftó „Mindenevő” lomtalanító autót állított üzembe a Fővárosi Közterületfenntartó Vállalat. A Bedford-alvázra épített tömö­rítőberendezés 90 atmoszféra nyomással présel össze kis kar­tondobozt, öreg bútort, használhatatlan mosógépet vagy vil­lanybojlert. A speciális gépjármű Budapest egész területén gyűjti a lomot. Csak győzze... — Most nagy a mellényetek, mi? — szól tréfásan a sofő­rökre Király István. — Van idejük beszélgetni — magya­rázza —, bezzeg, ha messzebb aratunk, két gázpedált is sze­reltetne a lába alá, csak győz­zön idejében fordulni. Közben a sötét felhők csak nem akarnak távolodni. Sőt, két irányból is tornyosulnak az aratók fölött. A tábla szé­lén beszélgetők azt latolgatják, vajon errefelé, vagy tovább húzódva találkoznak-e? Jól szurkoltak. Aznap már nem esett eső Sűrűpusztán. Vereszki János A dabasi járási KISZ- bizottsághoz 2864 fiatal tartozik, ötszázzal több a tagja az ifjúsági szervezet­nek, mint az elmúlt esz­tendőben. Növekedett — pontosan negyvennel — az alapszervezetek száma is. Hogy mi rejlik e három szám mögött, egyebek kö­zött erről is beszélgettünk Kovács István járási K1SZ- titkárral, s természetesen a lehetőségek fejtegetése köz­ben szót ejtettünk jelenbé­li tevékenységükről, vala- ^ mint terveikről, elképzelé­si seikről is. Sajátos, akár a többi — Sajátos helyzetben levő járás a mienk — kezdte a be­szélgetést Kovács István —, bár úgy hiszem, Pest megyé­ben valamennyi hasonló köz- igazgatási egység az. Több agglomerációs településünk van, ipari és mezőgazdasági dolgozók. Sokan, így az értel­miség nagy része is, a fővá­rosban keresi kenyerét. Érthető, hogy a földdel, az állattenyésztéssel foglalkozó­kat nehezebb megnyerni a KISZ-nek, hiszen munkájuk szinte egész nap leköti őket. Egyre többen vállalják, hogy a második gazdaság „terme­lői” lesznek, azaz a háztá­jikban, a kiskertekben dol­goznak, s napi — szellemi vagy fizikai — hivatalos el­foglaltságuk után várja őket a kert vagy a sok-sok állat. Itt nálunk, főképp a baromfi. Nekünk tehát arra kell töre­kednünk, hogy a sokat dolgo­zó fiataloknak is tudjunk hasznos*, kellemes időtöltésről gondoskodni. — Ez hogyan lehetséges? — Először is arra töreked­tünk, hogy valamennyi üzem­ben, intézményben megalakul­jon a KISZ-álapszervezet. Természetesen, a termelőszö­vetkezetekben is. A gyáli Sza­badság Tsz öt, a hernádi Már­cius 15. Tsz pedig három új alapszervezetet tudhat a ma­gáénak. Ügy hiszem, ez szép eredmény. A mozgalomnak meg kell találnia az embereit, s ehhez ezt tartjuk az első lé­pésnek. Aztán rendkívül fon­tos föladatunk a szakmunká­sok aktivizálása, a betanított és segédmunkásokról nem is beszéive. Politikai föladatnak tartjuk, hogy közülük minél többen — s természetesen ne csak formálisan — legyenek tagjai a KISZ-nek. Éppen ezért a hernádi és a gyáli tsz KISZ-eseivel együtt elhatároz­tuk, hogy felmérjük, miként tudnánk a betanított és segéd­munkások előtt vonzóbbá ten­ni a szervezeti életet, hogy ők is ugyanolyan szívesen vegye­nek részt a mozgalmi munká­ban, mint már nagyon sokan a járásban. Ez ugyanis min­denekelőtt rajtunk múlik. — Tervek? — Kerülni szeretnénk min­den merevséget, s rugalmas, az ifjúságra szabott program­mal akarunk előállni. Öröm­mel mondhatom, ez jó néhány esetben már sikerült, és eze­ket a követendő r 'Idákat kí­vánjuk szem előtt tartani. Kezdeményező fiatalok — Például? — Például, mint ahogy az Gyálon vagy Örkényben tör­tént — válaszolta Kovács Ist­ván. — Az előbbi településen sajnos még mindig nincs kul- túrház, ezért a helybéli KISZ- fiatalok összefogtak a mozi dolgozóival. Szerződést kötöt­tek, melynek értelmében he­tente egyszer mozi-discót ren­deznek. — És Örkény? — Ott nagy sikerrel műkö­dik egy ifjúsági presszó. Ide zenét hallgatni, beszélgetni járnak be a fiatalok, magá­nyosok és baráti társaságok egyaránt. Ebből is látszik, hogy a jó alapszervezeti te­vékenység egyik föltétele a tárgyi adottság. Muszáj ilyen csúnyán fogalmaznom, de ez esetben egy a fiatalok rendel­kezésére bocsátható helyiség valóban nélkülözhetetlen tár­gyi föltétel. — Másutt? — Mindenütt, ahol nincs a közös foglalkozásokra, össze­jövetelekre alkalmas, valamire való helyiség, szeretnénk ki­alakítani egyet-egyet. Ám ez csak az első lépés. Ezekben összetartó, a fiatalokat vonzó, azt is mondhatnám csalogató programokkal kell előállnunk. Olyanokkal, amelyek érdeklik, foglalkoztatják a tizen- és a huszonéveseket egyaránt. Van egy titkos elképzelésünk. Min­denütt azt tapasztaljuk, hogy a játékautomatákat igen ked­velik, nemcsak a fiúk, hanem a lányok is. E mozgógépek mellett órák hosszat elvan­nak, s remekül szórakoznak. Az olcsóbb automatáknál nem is költenek többet, mint egy menőbb fővárosi discóban. Summa summarum, a járási áfésszel összefogva szeret­nénk kialakítani néhány já­téktermet is. Színjátszók kerestetnek — Egyéb újdonság? — Nincs színjátszókörünk. Pedig az amatőr színjátszás a közösségteremtés egyik leg­alkalmasabb formája. Szemé­lyiségfejlesztő, -alakító szere­péről nem is beszélve. Fontos­nak tartjuk tehát, hogy járá­sunkban is működjön egy iro­dalmi színpad. Reméljük — a fiatal pedagógusok segítségé­vel — erre mihamarabb sor kerülhet. — A sport? Ügy tudom ez a dabasi járásban igen nép­szerű. — Valóban. Bugyi község­ben rövidesen átadják a tor­nacsarnokot. Egyebek között ez ősztől terembajnokságok színhelye lesz. Egyébként ná­lunk minden hét végén van­nak sportversenyek. Aztán igen népszerűek a Csati­napok. Eddig háromszor tar­tottuk meg, most negyedízben rendezzük meg. Ilyenkor a Duna—Tisza csatornához za­rándokolunk, s különféle sportversenyeket rendezünk. Tudjuk,. Törökmező nem lesz belőle, de így is nagyon jó. Végül pedig föltétlenül szól­nom kell a dabasi ifjúsági na­pokról, ősszel másodízben ke­rül sor erre. Sajátos progra­mokkal várjuk a fiúkat és a lányokat (előadások, ankétok, kiállítások, s természetesen zene. zene. zene), s úgy tűnik, ebből is hagyomány lesz — mondta befejezésül Kovács István. Koffán Éva Bába Mihály: (ßardtomy a mííuéóz ár B arátom, a művész úr megbénult — kurjantotta a veres arcú Sipeki, amikor belépett a tópusztai kocsmába. A nyolc, tíz rezes orrú, szüntelenül kocsmázó ember, meg az egy kastos, ga- tyos szoknyájú, kevertet iszogató asz- szony szinte egyszerre kapta fel a fe­jét. Szemükben döbbenet parázslott. — A művész úr? — kérdezték. Júdásnak lehetett annyi kétkedés a hangjában, amikor tanítómesterét fag­gatta. — Az bizony — zökkent le a sörtó- csás, piszkos asztal mellé Sipeki és in­tett a kocsmáros Karcsinak, hogy jö­het a féldeci, meg az üveg sör kísérő­nek —, a barátom bal oldala bénult meg, még a nyelve is elfordult a szá­jában. Láttam. Most jövök a kórházból. Tópusztán, ebben az egy-utcás, dom­bokra felkapaszkodó faluban két éve vett egy parasztházikót a művész úr, Kondori Béla, aki különben Budapes­ten a Modern Színház nagy művészei­nek árnyékában tengette napjait. Nem panaszkodott, mert minden darabban játszott, bejött a színpadra, mozgott, beszélt, aztán kiment, eltűnt. Senki se vette észre. Szürke volt az öltönye, az arca, a játéka, a hangja, az élete. Ám Tópusztán megváltozott. Kivirult. Már az első év nyarán a fél utca barátja lett. Kedvelték, szerették, csodálták. Szinte tejben, vajban fürösztötték. Pénzt nem fogadtak el tőle, sem a tejért, tojásért, zöldségért, de még a kotyvasztott pálinkáért sem. Kondori viszonzásul kertjében hetenként két­szer is szalonnasütést rendezett. Bol­dog, boldogtalan letelepedett a tűz kö­ré. Kondori szavalt, énekelt és beszélt, amíg csak be nem rekedt, amíg a tivor­nyának véget nem vetett a hajnal. Amikor kedves vendégeit szétröppen­tette a felkelő nap, lefeküdt az örökké vetetlen ágyába és délig aludt. Boldog volt. Érezte, hogy szeretik ezek az egy­szerű emberek, szeretik, mint barátju­kat A döbbenet még szürkébbé tette a mocskos falakat, a sörös üveggel teli piszkos, sáros műanyag-ládahegyeket, a sánta lábú, szakadt, foltos biliárdasz­talt, a repedt, csonka dákókat, a sár­gás sörlében úszó kockaköves padlót. , Sipeki lapátnyi tenyerébe temette ar­cát, nyögött, hörgött. — Ha arra gondolok, hogy tegnap még... az úristenit ennek a világnak... együtt ittam az én kedves művész ba­rátommal, most meg ott fekszik félhót- tan, aki csak arra vár, hogy letaglózza az ember, hogy ne szenvedjen tovább, akkor, isten bizony, úgy érzem, mint­ha belőlem is kecmeregne kifelé a lé­lek ... A fejek lekushadtak. Gondolatukban fel-felrémlett a sok hajnalig tartó ivászat, meg a tegnapi is, ami most megfosztotta őket a gúnyos röhögéstől. A művész úr, szokása szerint, közéjük telepedett, a nép közé, ahogy harsogta, mindenkinek rendelt, mindenkivel koc­cintott. Ekkor Sipeki Jani oldalba bökte cimboráját, kacsintott: most mi jö­vünk! És jöttek a fél konyakok, kísérő­nek meg a sörök. A magafőzte, vad pá­linkához szokott torkok nyelték a gyenge konyakot. A művész úr a tize­dik konyak után már csuklott, gesztiku­lált. hogy elég. Jó, legyen elég, nevettek az emberek, jöjjön a jó forró fekete. Az­tán újra konyak, ismét sör. Megharag­szom barátom, ha nem iszol velem, koc­cantak Kondori poharához a poharak. És ittak tovább. Kondori boldog volt. öt ünnepelték. A lármát eltemette az üvöltve fel­hangzó nóta. Kondori is dalolt. Amíg újra nem csuklott. Egyszer. Kétszer. Aztán le­fordult a székről. Megpróbálták vissza­rángatni. Nem sikerült. E meghótt! — gügyögte valaki. Riadalom támadt. Or­vost. Kocsit szerezzetek. Szaladjatok. Fél óra is eltelt mire jött Gombos bácsi a kocsijával. Addig Kondori a bi­liárdasztalon feküdt. Sipeki, a bolondos ugrató, arcát veregette. — Itt vagyok, egyetlen barátom, ne félj, nincs semmi baj, csakhát nem bí­rod már úgy, mint mi... Megyek veled az orvoshoz, csak nyisd már ki a sze­medet. Az orvos Kondorira nézett, aztán rá- üvöltött a lábán alig álló Sipekire: — Hogy mer ide hullát hozni, felje­lentem magukat, az egész bandát! Valamit tett-vett, de Sipeki semmire sem emlékezett, csak már arra. hogy az orvos megint kiabált, hogy azonnal vigyék a kórházba, keressék Vargha doktort, talán, ha gyorsan kimossák, ha ... Maguk barmok ... Gombos bácsi a kórházban hagyta Si- pekit, akit sírásra kényszerített a te­mérdek ital. Hogy mit tettek a barát­jával, a művész úrral, nem tudta, ö csak szundikált, sirdogált, amíg egy nővér fel nem rázta. Hirtelen kijózano­dott. Mint az akasztásra váró ember a kötél érintésére. — Menjen haza — mondta nyersen a nővér —, ilyen részeg alakoknak a ki­józanítóban lenne a helyük. — A barátom ... — A barátja?! Na, hiszen! De nézze meg. Szívroham tagiózta le. Teljes bal­oldali bénulás. Sipeki szorongva állt meg az ágy mellett. Egy idegen, torz arcot látott, félig nyitott szájban egy elfordult nyel­vet, s habos nyálat csurogni le a párná­ra. E lrohant. Taxival ment vissza a kocsmába. Hogy feloldja a bána­tát. Hogy tovább igyon, a cimborákkal, akik még biztosan ott várják a hírt, a barátjukról. Várták a hírt. Egyetlen művész ba­rátjukról, a falu kedvencéről, akinek árván marad a háza, mert élőhalott­ként fekszik a kórházban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents