Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. JŰLIUS 17., SZOMBAT Már későn, még korán Társat temetve, holtig szeretve Minden végső búcsúval a magunk életének egy darabját is eltemetjük. A vanból visszavonhatatlanul volt lesz, a megszűnt létezéssel szálak szakadnak el többé össze nem köthetően az emberi sorsok sűrű és kusza szövetében. A könnycsepp bonyolult kémiai összetételű folyadék ugyan, de alkotóelemei az emberi faj minden egyedénél azonosak. Azonosak mindaddig, míg nem mi nyúlunk zsebkendő után. Csak egyetlen lehet _Egy esztendő alatt a megyében kétszer annyi ötven és ötvenkilenc év közötti életkorú férfit temettek el, mint nőt. Az özvegyasszonyok mind népesebb csoportján belül hosszú évek óta ugrásszerűen emelkedik azok aránya, akik úgy érzik, akkor vesztették el társukat, amikor már késő, hogy bármit is újrakezdjenek, amikor még túl korán van ahhoz, hogy véglegesen egyedül maradjanak. Meglebben a függöny a szemben levő családi ház egyik ablakán, alig rejtett kandi. tekintet méri föl, ki csengetett az özvegy kapuján. Mária asszony három és fél esztendeje temette el férjét, a nagyközség három körzeti orvosának egyikét, az ötvenhét esztendős derék férfit, akit egyetlen másodperc alatt lendített át az elmúlásba az addig semmiféle jellel nem mutatkozó szívinfarktus. A tragédiák megmérhetetlenek, de mégsem azonosak. A villámcsapásként érkező halál ténye a legkeményebbeket is leterítheti úgy, hogy többé nem tudnak igazán talpra állni. Mária asszony hosszas kórházi kezelésre szorult, ma is nyugtatókat szed, altatókkal tér este pihenőre. ötvennyolc éves. A nyugdíjat intézte éppen, amikor egycsapásra más lett körülötte minden. Tanár, igazgatóhelyettes volt. A halál napjától máig nem tudott visszamenni az iskolába.’ Félt a gyerekek nyílt érzelmeitől? A kollégák nem kívánt, hol gyógyító, hol sebző tapintatától? Rezzenéstelen arccal mutat fényképeket a családról, a két leányról, az unokákról, a férjéről, úgy magyarázza el a ki kicsodát, mintha közömbös teremőr lenne a múlt panoptikumában, majd feláll, szó nélkül kimegy, még be sem tette maga mögött az ajtót, kitör belőle a sírás ... Feszengve várok, nézem a jó ízléssel berendezett szoba tárgyait, mindazt, aminek értelme volt akkor, s ami puszta emlék most. Mária asz- szony könnyharmattól homályos szemmel jön vissza, mintha egy megkezdett mondatot folytatna, úgy beszél: Huszonkilenc évet éltünk ebben a faluban, megértheti, nekem tényleg minden elmúlt, befejeződött akkor, céltalanná vált... Mi mondatja velem az ellenkezést, az udvariasság körítetté tapintat, a meggyőződés? De hiszen ott van a két leány, a három unoka...! Az iskolába örömmel visszavárják...! Ügy néz rám, hogy elfordítom a fejem. Maga pontosan tudja, hogy a gyermek, az unoka, a munka, bármi, ami fontos volt, vagy ma is fontos, nem az, mert nem lehet az, aki — ami társ volt, az a férfi, aki csak egyetlen lehet egy-egy nő életében. Akkor tehát?! A kérdés tükörként mered rá, a válasz szembesítés, őszinte, nem szépít, nem csúfít a valón, amikor azt válaszolja Mária asszony: Vagyok. Hívott mindkét lányom, nejem, menjek hozzájuk a fővárosba. Minek?! Miért?! önmagam elől nem tudok elfutni sehová. Az egyik kis kolléganőm, amikor látogatóban itt jártak azt kérdezte: te most már mindig így leszel? Maga tudna mit felelni neki? Harmincegy éves, van két édes fiacskája, vidám, egészséges férje ... Harmincegy éves koromban én is azt hittem, minden úgy lesz, ahogyan elterveztük, sokat dolgozunk, nyugdíjba megyünk, akkor majd utazunk, rengeteget olvasunk, színházba, hangversenyre járunk... Az első meg az utolsó Természetes diktátuma a biológiai törvényszerűségeknek vagy éppen ellenkezőleg, a szokások merev megtartása, hogy a megyében az ötven és ötvenkilenc év közötti férfiak új- raházasodásukkor száz esetből hatvanban náluk fiatalabb nőt vesznek feleségül, míg a hasonló korcsoportú nőknél ez az arány mindössze tíz százalék?! Ki kapkod egy ötvenen felüli nő után? Júniusban volt egy esztendeje a temetésnek. A tizennégy hónap alatt háromszor műtött szakmunkást úgy búcsúztatta el a gyár, mintha vezér- igazgatóját ragadta volna el a halál. A családdal közölték: a papa menthetetlen. ötvennégy éves volt. Veserák. Vele egyidős feleségét, szintén ugyanannak a gyárnak a dolgozóját, kérés nélkül áttették a háromműszakos beosztásból mindig nappalosnak, ügyelve rá, a jövedelme ne csökkenjen. Ezért nem értették, amikor rövid idő után Juliska visszakönyörögte magát a régi váítópartiba. Juliska most itt ül velem szemben az üzemirodán, ha nem tudnám, hogy mennyi, akkor negyvennek nézném, arcán, alakján nem sok nyomot hagyott a sorsa; lett volna minek nyoma maradnia. Négy gyermeket szült, abból hármai rofiieveueK. Amióta uoigoziü, azóta narom műszaKoan, terjesit- menybérűen. A nazuaat szime szó szerint téglaként raruaK össze. Mégis az maradt, aki volt, hét falu na- taraban híres szépség. j\ kérdésre, miért kéreazkedett vissza az eredeti partiba, az egyszerűen nyíltságával lelet: Voltak ott ketten is, akik nem hagytak bekiben. Sugdostak a Hitiembe, hogy ugye így meg úgy, régóta hiányzik neked a férji, hiszen az urad régóta beteg volt... férfiak voltak ezek? Persze. Akarták. Mit? Hát tetszik gondolni, mit. Megmondta ezt, amikor visszakérte magát a régi helyére? Azt nem, hát hogyne! Nem akarok én senkinek sem bajt. Sokféle asszony van, bizonyos, olyan is. De én nagyon szerettem az uramat, amikor már nagy beteg volt, akkor is. Nékem ő volt az első meg az utolsó. Es tetszik tudni, jó ember volt. Csöndes. Szeretett bennünket. Annak mi, a családja, meg a gyár volt a mindene. Ragaszkodtunk egymáshoz, mert hát hiszen másba nem kapaszkodhattunk. Juliska és a párja esküvőjén a férfi családjából nem volt senki jelen. A fiút, a három testvér közül a legidősebbet, az egyetlen férfit, apja-any- ja megtagadta Juliskáért. Ügy éltünk azután végig, most a temetésére sem jöit el a két testvére, s amikor az uram odament az édesapja búcsúztatására, a saját édesanyja zavarta el, annyira nem tudták megbocsátani néki a választást. Mert tetszik tudni, ki volt nézve néki valaki, de ő meg engemet szeretett. Ügy mondja ezt, amint a világ minden más dolgáról hasonló természetességgel beszélhet. Ál- és valódi szemérmet ő nem kever össze, ami igaz, az természetes, s ha természetes, akkor nincs mit takarni, hallgatni. Juliska nem sír, amikor volt emberéről beszél, úgy szól róla, mint aki éppen elment sürgős dolgában, de jön vissza hamarosan, akitől csak búcsúzni lehet, de elbúcsúzni soha. Szerette a munkát nagyon, volt becsülete, úgy temette el a gyár, mintha nagy ember lett volna, pedig munkás volt, mint én, mondták is sokan. nahát Juliska, ilyen temetés még nem volt a faluban, amire én mit felelhettem volna, csak ríttam, ríttam szünet nélkül, mert azt senki nem tudja, engemet is a sírba tettek vele, én már nem leszek az soha, ami véle voltam. Sem remény, sem szándék Vallomás, sírig tartó hűség? Vajon elpirulnának-e azok, akik úgy hitték, földben a szép cigányasszony ura, hát levehetik majd a lábáról, avagy legyintenének, ugyan, szavak, valahol olvasta... Nem olvasta, nem olvashatta. Juliska analfabéta. Átlagosan hét esztendővel hosz- szabb a nők életkora, mint a férfiaké. A századfordulón a nők és a férfiak várható élettartama — ahogyan ezt szakszerűen jelölik — lényegében azonosnak bizonyult, a húszas évektől azonban lassan különvált, majd az ötvenes évektől a rés tágulása gyorsabb lett és napjainkig is tart ez a távolodás. A megye népességén belül az ötvenöt évesnél idősebb férfiak aránya csökkent, a nőké emelkedett a legutóbbi egy évtizedben, azaz mind többen vannak az özvegyen élő asszonyok is, olyannyira, hogy a nyolcvan év felettieknél már kétszer annyi a nő, mint a férfi. A holnapot pedig az vetíti elénk, hogy a mai születéskor várható élettartam a fiúgyereknél hatvanhárom, a leányoknál hetvenhárom év, azaz kerek tíz esztendő a különbség!... A bánatot nem lehet, nem szabad kiporcíózni, óm a köznapi tapasztalat, az emberi természet adta példa egyaránt azt mutatja, van egy életkor, amikor kétszeresen tragédia a tragédia: ötven körűitől túl a hatvanig. Arrfíkor már sem remény, sem szándék az új út kereséséhez, amikor még nem eifogcdottan természetes, hogy az özvegy magára marad. Kétszer állította társa sírja mellé a könyörtelen élet, egyszer még huszonhét esztendősen, egy gyermekkel, s most, két hónapja, ötvenegy évesen. Akkor egy baleset, most a betegség vette el azt, amiről úgy hiszi az ember, az öregkorig birtokosa; elvette a társ adta támaszt. Milyen fából faragták, hogy kibírja?! Két napig volt otthon, azután ismét odaült az Áfész-iroda pénztárához, megköszönte az együttérző szavakat, elhárította a segíteni akarókat, egyedül intézte a temetést. Miért? Miért, hogy a lakásban nem nyúlt még semmihez, úgy van minden, ahogy annak előtte, öncsalás, vagy éppen az önfegyelem olyan magas foka, amilyen már-már természetellenes ? A búzavirág kék szemekben mint öröklakásban rendezkedett be a szomorúság. Ha bármelyik kérdés bántaná — mondom az asszonynak —, szakítsa félbe. Nem teszi egyszer sem. Igen, mai ésszel is vállalná úgy az életét, ahogyan volt, a két férfit, a két temetést. Miért? Szerettem őket. Sokat adtak nekem, remélem valamit én is nekik. Amikor az első uramat megölte a gyárban a kazánrobbanás, azt hittem, nincs tovább. Kellett, hogy legyen, ott volt Klárika, öt évesen... Most az tartott, hogy emlékeztem: egyszer ezt én már végigcsináltam. Nem, nem vigaszt kerestem, mert erre nincs vigasz. Inkább magyarázatot arra, miként, miért viselhető el az, ami elviselhetetlen. Két hét alatt végzett a betegség az urammal, a kórházban, amikor kérdeztem, mire számíthatok, először mellébeszéltek, de amikor megmondtam, én egy embert már eltemettem, mondják meg, mire készüljek, a főorvos leültetett, azt mondta: kedves asszonyom, most lesz egy második temetése. Talán ez volt a jó, mert amikor megtörtént, s azt mondták, tessék bemenni a főorvos úrhoz, beszélni akar magával, én már azt soroltam magamban, telefonálni kell a munkahelyére, a lányomat értesíteni, megkérdezni, mikor jöjjek az iratokért... Mind többen vannak Hányfélék vagyunk? Éppen sokféleségünk lenne a kiút kínálója a tragédiák e fojtogató köréből is? Vagy nincs kiút? Így vagy úgy. a fájdalmával csak magára marad az, akinek a legjobban fáj? A már későn, a még korán ittmaradtaknak miféle reményt mutathat fel a sors? Ki tud felelni erre? Nem tudom. Csak azt tudom, egyre többen vannak azok, akik társat temetve, holtig szeretve maradnak magukra, évtizedekre. MÉSZÁROS OTTÖ Az iparművészet gyorsan változó műfaj. Mindennél fontosabb, hogy egyidejű legyen minden új magyar öt- vös-textil-grajikai munka, belsőépítészeti terv a világszínvonallal. A tehetségek adottak, intézményeink szintén, csak összpontosítása, nagyobb tudatosságra, rendszerességre van szükség az információcserét illetően. Az érték legyen a mérték, az antikvitásból fennmaradt Francois-váza, Benvenuto Cellini, a magyar iparművészet legjobb hagyományainak méltó ápolása. Az iparművészet formanyelve egyszerre nemzeti és nemzetközi, optimális árnyalása a gyakorlatban biztosított, ezt a követelményt ötvöseink, textilművészeink, ipari forma- tervezőink, kerámikusaink nem hagyják számon kívül. Az egyes műfajok módosulása szintén megfigyelhető, hiszen a lézer is betört az iparművészet új eszköztárába, s világsiker lett a magyar játék, eredmény és új lehetőség a Rubik-kocka. Nyilvánvaló, hogy mindez átcsoportosítást igényel, azt, hogy az Iparművészeti Főiskolán például Rubik Ernő vezetésével alakuljon meg az a játéktervező szakcsoport, mely az iparművészi minőségű magyar játék műhelye lehetne a következő évtizedekben. Az ipar természetesen anyagi támogatásban, ösztöndíjak létesítésében, külföldi tanulmányutak biztosításában fokozhatná szerepét. Elsőrendű érdeke is, hiszen egy minden részében felkészült iparművészet az ipari export távlatait nyitja meg, hozzájárul nemcsak az életünket szépítő környezetalakításhoz, hanem anyagi gyarapodásunkhoz is. Anatole France egyik regényhőse az otthon meghitt légkörét nyújtó finom vonalú evőeszközt keres Párizs üzleteiben, Radnóti Miklós a tárgyakat is megszépítő asszonyi bájt üdvözli a Tétova ódában, — Liszt zenében, Babits versben sugallja: „Sunt lacrimae rerum”, van a tárgyaknak könnyük. A mai magyar iparművészet ennek fordítottjára törekszik, arra, hogy a tárgyaknak mosolykeltő szép energiájuk legyen. Az iparművészet termő offenzívba az igazi környezetvédelem, arra kell törekednünk, hogy mindenki művészi miliőbe éljen, hogy valameny- nyi állampolgárra jusson egy ipar- művészeti tárgy, használati eszköz, ruha, kerámia formájában. Mindez életünk korszerű és nélkülözhetetlen követelménye: a világ iparművészeti értékkel is gyógyítható, szépíthető. Ez a szépség erkölcse is, morál és esztétikum összefügg. A járművek mozgó plasztikájának elosztott színdinamikája Budapesten különösen kellemes a kék autóbuszok, fehér hajók, sárga villamosok, Irodaház falburkolata (porcelán) Készítette az Iparművészeti Főiskola piros trolibuszok, zöld HÉV-szerel- vények, fekete vasúti kocsik és a metró márványfelületei révén. Mesterséges környezetet, második természetet jelentenek, tárgyak árnyalataiban lepergetett évszakokat; gépekben; vegetációt. Ez is iparművészettel megoldott harmonizált harmónia, Nem feledkezhetünk el árról sem, hogy egy színekkel öltöztetett kórház már önmagában gyógyszer, s ha egy oktatási intézmény aulájába műtárgyat helyezünk, ha a termek csinosítására figyelmet fordítunk, ha a taneszközök, ebédlők, mellékhelyiségek pedáns környezetet teremtenek, az személytelenségében is ható nevelési tényező. Eredményeinknél csak hiányaink, hiányainknál csak lehetőségeink nagyobbak. Szerencsére erősek a nemzetközi kapcsolataink, s ha Halléban valami rendkívüli dolog történik a játéktervezésben, ha Tallinban, Le- ningrádban, Prágában, Helsinkiben, Londonban előrehaladást jelez a kritika a bőrmunkákban, textilekben, kerámiákban, formatervezésben, arról Budapesten már hetek múlva tudnak és annak jegyében cselekednek. Az értékcserében a minőség világszínvonalon egyenlítődik ki, kapunk és adunk, van okunk az önvizsgálatra és a türelmetlenségre is. A lázas nyugtalanság jegyében nő iparművészetünk feladatrendszere, küldetése. Ezért is fontos az Iparművészeti Főiskola megújulása, karakterének bővülése, hogy a magyar iparművészet képes legyen már a közeljövőben megvalósítani megnövekedett hivatását. Lényeges feladat a naprakész információ a világ iparművészeti teljesítményeivel szemben. Mindez csak úgy valósítható meg a kommunikációs eszközök teljes felhasználása mellett, ha bővítjük nemzetközi kapcsolatainkat az ipar segítségével úgy, hogy legjobb fiatal iparművészeink posztgraduális képzését oldanánk meg külföldi ösztöndíjakkal, tanulmányutakkal, pályakezdéskor. Ez nagy mértékben gyorsítaná a fejlődés tempóját, általánossá tenné az értékrendet. Rendkívül fontos, hogy népünk megfelelő iparművészeti kulturáltsággal rendelkezzen, ehhez azonban szúüséges a tanárképző tagozat létesítése az Iparművészeti Főiskolán, ugyanis tarthatatlan az, hogy ízlésfejlesztést szeretnénk hatékonyan elérni képzett rajztanárok nélkül. Az is köztudott, hogy sok olyan tehetséges fiatal ostromolja a művészeti főiskolákat, akik soha nem jutnak be. Itt az ideje, hogy a levelező tagozat képezzen sok olyan kiállításrendezőt, restaurátort, akikkel a nappali tagozat nem foglalkozik, de akikre égetően szükségünk van. Időszerű lenne a szakcsoportok bővítése dí,szitő festő, díszítő szobrász, restaurátor, murális tagozatokkal. Indokolatlan félni a sok iparművésztől. Ahhoz, hogy a környezet pótolja a hiányzó természetet, jó és mindent átható iparművészeire, azaz sok-sok ötvösre, textilesre, keramikusra, ipari formatervezőre, könyvművészre, alkalmazott grafikusra, belsőépítészre van szükség. Elengedhetetlen a nyelvtudás, az, hogy egy nyelvet minden iparművész birtokoljon anyanyelvén kívül, erre a világkommunikáció ad felkérést, parancsot. A (ér átalakításában fontos szerepet játszhatnak az iparművészeti diplomamunkák. Itt a hallgatók nem fiktív elképzeléseket nyújtanának be a jövőben, hanem a társadalom által igényelt térszervező alkotásokat, melyeket a sikeres megvédés után a gyakorlatban használhatnának fel. Csak így épülhetne fel mihamarabb a szerkesztett jövő; boldogítóan szép kellemes iskolabútorokkal, gyermeköltözékekkel, játszóplasztikákkal, színdinamikával tervezett óvodák, tárgyak sokaságával. Egy biztos: iparművészetünk holnapjához indokolt összegyűjteni, megszervezni, megszerkeszteni minden tehetséget, anyagi bázist, jószándékot, ipari hátteret és az összes hazai és külföldi tapasztalatot. Ez a helyes út, helyes irány ahhoz, hogy iparművészetünk ne csak áhítsa, hanem hiányok nélkül építse is jövőjét. LOSONCI MIKLÖS Az érték legyen a mérték
