Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-11 / 161. szám

K/hrkw Szentendrei Teátrum Schubert és a Három a kislány Soron kívüli bemutató volt az idén a Szentendrei Teát­rumban. Soron kívüli, mert hagyomány: két évenként lép új darabbal közönség elé a mindig változó alkalmi társu­lat. És ne szépítsük: a tavalyi előadás megbukott, a szakvé­lemények és horribile dictu (kimondani is szörnyű), a kri­tikusok álláspontja alapján. Mukányink jobblétre szende- rült. Űj darab kellett hát és színpadra lépett a Három a kislány, Schubert operettjéből. Operettháború lenne felújí­tani most az e műfajról éve­kig zajló vitát, azért is, mert ennek akkoriban sem volt ér­telme. Lehet és néha kell is operettet játszani. Jól, korsze­rűen — ez a fontos. Nem a műfajjal szembeni előítéletek miatt érezzük tévedésnek a darabválasztást. A legfőbb el­lenérv, hogy 1982-re a teát­rum elvesztette sajátos jelle­gét. A régi magyar drámairo­dalom szép hagyományainak újjáélesztésére vállalkozott alakulásakor. Nagy formátu­mú, irodalmi és színháztörté- netileg is rangos vállalkozás volt. Akkor... Nos, nem rigo­rózus makacskodásból rójuk fel a pályamódosítást. Végül is színesítheti a műsorpolitikát az időnkénti változtatás. De... Képtelenség kikövetkeztetni, hogy a darab választásakor mire gondoltak a döntésho­zók. Egyetlen érvnek tűnik az esetlegesen várható kasszasi­ker. Ez nyomós érv is lehet­ne, ha nem volna más, jobb populáris darab. A Három a kislány ellen szól: rossz a szö­vegkönyve, bosszantóan talmi a történet és az operett — még, ha daljátéknak tituláljuk is — mindig egy kicsit látvá­nyosság, amihez díszlet kell, tehát eltakarhatták volna 8 teátrum varázsát nyújtó teret, mint ahogyan ez félig-meddig meg is történt. Ami a Három a kislány mellett szól: jó a zenéje, oly­annyira jó, hogy az előadás operaénekeseket kíván. Azt pedig már a darabválasztás­nál is tudni kell, hogy milyen művészi gárdával állítsuk színpadra a művet. Az idén Kerényi Imre is visszatért régi méltó sikereinek színhelyére... életében másodszor operettet rendezni. De, mint mondta: nem ő választotta a darabot, a Ahol természetesek a csodák Nyitott szemmel, közművelődési szemlélettel 1982. JÜLIUS 11., VASÁRNAP Jelenet az előadásból. A képen: Hűvösvölgyi Ildikó} Maros Gábor, Rátonyi Róbert és Timár Béla N döntés után rászabták. Hát úgy is viselte, mint egy kinőtt kabátot. Nem Szentendrére való ez a produkció. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a helyszínváltozá­sokból hatalmas keveredés ke­letkezik. Egyszerre csak meg­lepődve látjuk, hogy a darab központi figurája, a zeneszer­ző Schubert ugyanabban a házban lakik, mint az üveges- mester három koraérett lány­kája. Ám míg korábban ezek a mindig csókra éhes hölgyek valahonnan a semmiből szök- döstek ide, most egyszercsak itt laknak. Kényszermegoldás, jobb híján. Később vastaps köszönti, amikor kitárulkoz­nak a fali pipacsok a mecha­nikus szerkezet csattogása közben. Ha a rendező művé­szileg idézőjelbe tette volna az egész történetet, akkor ez a vi- rágbaborulás akár fanyar hu­mort is kölcsönözhetett volna. Így azonban blődli. Arcpirítóan szegényes tánc­kar jelenik meg időnként, nem érteni miért, mert táncolni nem tudnak. Legfeljebb az egyébként jó teljesítményt nyújtó zenészeket bosszantják, ahogy bele-beleakadnak a vo­nókba. Pedig semmi dolguk azon kívül, hogy a rendező va­lamit mutatni igyekszik, és a muzsikusok között ballag- tatja őket. A színészek teljesítménye? Alig értékelhető. Egy-két ki­vétellel valamennyien szerep­osztásbal i tévedésként játsza­nak. Egyszerűen rossz alakí­Esti varázslat Mozdulata Visegrádon, a Silvanus Szál­ló teraszán péntek, szombat esténként színházi varázslat várja a közönséget. Ma már nem ritkaság, hogy akár égy étterem, akár egy szálloda ad­jon otthont a művészeteknek, a nyári szórakozások sorát gazdagítva. — A Dominó pantomimtár­saság Visegrádon keresett he­lyet előadásainak — mondja Thaly Bence igazgató. — Min­den újdonságot szívesen ki­próbálunk, s majd a közönség eldönti, mennyire életképes a kezdeményezés. A hegyekbe pi­henni jönnek, s volt, akit el­riasztott a próbák zaja. Má­sok viszont e szellemi élmény miatt keresik fel a teraszt. — Eredetileg a múzeum te­rületén szerettük volna be­mutatni a Bolondok éjszakája című produkciót — kapcsoló­dik a beszélgetésbe Köllő Miklós, a társulat vezetője. — Sajnos, ott nem sikerült meg­kötni a szerződést, így kerül­tünk ide a magasba. Eredeti elképzeléseinket — amelynek része lett volna a középkori légkört idéző palotarom — emiatt át kellett formálnunk. A színhelykeresés izgalmai közepette, a cannes-i színházi találkozó nagydíjának dicsősé­gével újabb és újabb bemu­tatókra készül a pantomim­együttes. A Silvanus teraszán nem a hagyományos pantomim ytszódik. Az újszerű elemek ps a középkori játékok ötvöze­te szinte meg sem fogalmaz­ható izgalmat okoz a nézőben. kból ( olvasni Az együttgondolkodás magas hőfoka ez. Milyen eszköztár­ral dolgozik ma egy együttes, hogy a megfelelő érzelmi és intellektuális hatást elérjék? — Ügy érzem, korunkban is­mét szükség van jelzések köz­vetítésére — fejtegeti Köllő Miklós. — A szavak ereje mintha meggyengült volna, s a huszadik század embere egy- egy mozdulatból sokkal töb­bet olvasna ki. Nálunk a szín­padi mozgás közvetlenül hat az érzékelésre, s áttételesen az intellektusra. A Bolondok éjszakájában a kar mozgása minden pillanat­ban a főszereplők — az alap- gondolatok — irányába tereli a figyelmet. Miként karikíroz- za a bolond a királyt, s hogyan teszi lehetetlenné a hatalom a tehetséget. Dióhéjban ennyi a történet, amelyet sok-sok ár­nyalattal, kiváló zenei aláfes­téssel valósít meg az előadás. (A darabot írta és a koreográ­fiát Köllő Miklós készítette.) A Silvanus teraszán nyaran­ként visszatérő hagyományt kí- vának teremteni a színházi előadásokkal. Az esti főműsort különböző játékok előzik meg. A látogató már délután be­pillanthat a Dominó Stúdió já­tékába. a középkori miszté­riumjátékba, láthatja a Vasas Művészegyüttes reneszánsz táncait S mire a Duna fényei összeolvadnak a csillagokul, megtörténik a varázslat, a né­ző számára összeáll az est ké­pe, s gondolataiba mélyedve ereszkedik le a hegyről. Erdősi Katalin tást nyújt a három kislány kö­zül kettő: Ferencz Éva és KÖ- váry Judit. S csupán határo­zott művészi karaktere menti meg ettől Hűvösvölgyi Ildikót. További tehetséges, jó színé­szek kínlódnak, mert nincs Schuberthez méltó operai hangjuk. Maros Gábor nagy­nehézen formázza meg Schu­bertét. Tímár Béla csak annyi­val jobb, hogy legalább nem veszi komolyan a saját figurá­ját. Lehoczky Zsuzsa mintha lebecsülné a közönségét: csak fizikailag van jelen. A finálét megtapsolja a közönség, de nem a művészi teljesítményt jutalmazza, hanem egy rossz ötletet. A produkció legjobb alakítását nyújtó Benedek Miklós — egy bolond rendőrt alakít —, meghajlásra egy ön­kéntes rendőri karszalaggal jön ki. Ez az ötlet attól rossz, hogy semmi, de semmi köze a darabhoz. Fenntartás nélkül csak Fónai Márta dicsérhető, Rátonyi Róbert is jó, de a fi­gurája mintha nem jönne át a rivaldán. Nagy kár, hogy az idei be­mutató ennyit ad csupán. Pe­dig Pest megye közönsége iga­zi tisztességes nyári színházat akar. Ezért szerette volna di­csérni a produkciót a kritikus is, de semmi oka nem adódott rá. Biztos, hogy nem törvény- szerű a bemutató utáni keserű szájíz. Valahogy csak be le­hetne kerülni a nyári színhá­zak mezőnyébe, ehhez azon­ban több invenció kellene ... A Gyulai Várszínház színvo­nala csak álom, az egersZegi várjátékok is irigylésre inge­relnek, az Agria játékok leg­alább vérpezsdítőén izgalma­sak. Nekünk pedig sokba ke­rül ez az operettünk. Kriszt György Bemegy a kocsmába egy ló, végigsétál a plafonon, majd a pulthoz lép és kér egy korsó sört. Megissza, fi­zet, aztán kirepül az ablakon. Színjózan vendég ájul- tan fordul le a bárszékről. Kocsmáros pofozgatja, éleszt­geti: — Jól van, no, nem kell úgy mellre szívni. Tegnap sem köszönt... Ez persze vicc. Ráadásul nem is a legújabb. De hogy kerül egy ló a könyvtárba? szélgettünk egy darabig, az­tán az lett a vége, hogy a mi­nisztérium a patrónusunk, tá­mogatónk lett. Azóta is tart a kapcsolat, ott érezhetjük magunk mögött őket, ha egy kis segítségre van szüksé­günk a legmagasabb szintről. Nem protekció ez, hiszen bi­zonyára véletlenül választot­tak minket; mi pedig élünk a lehetőséggel, de soha nem élünk vissza vele. Lószőr a könyvek közt Nagykátán húsz éve vezeti Barna Elli a nagyközségi és járási könyvtárat. Ö mesélte: — Van nekünk egy országo­san egyedülálló kincsünk. Bod­rogi Sándor dísztárgykészítő, a népművészet mestere. Nyak­ékeket, ajándéktárgyakat, rit­ka szép díszeket készít olyan alapanyagból, amellyel talán a legnehezebb dolgozni: ló­szőrből. Akad olyan darabja, amelyen több évig munkál­kodott. Varázslatos dolgok ke­rülnek ki a keze alól. Ami­kor felfedeztük őt, nemhogy a községben vagy a járásban, de másutt sem akadt volna hely, ahol kiállíthatta volna különleges alkotásait. Talán attól féltek az illetékesek, hogy ez giccs, nem művészet. Pedig valódi népi gyökerei vannak. Mi helyet adtunk a dísztárgyainak egy bemutató erejéig. Aki látta, csak ámult és bámult, s vitte szét a hí­rét az egész országban. Azóta képes riportban mutatta be a népművészt az Élet és Tudo­mány, magas kitüntetésekkel ismerték el értékes alkotó­munkáját, s már messze a határon túlról is van bőven megrendelése. Nem arra va­gyunk igazán büszkék, hogy mi fedeztük föl őt. Ehhez csak nyitott szem és igazi közművelődési szemlélet kell, meg egy kis bátorság, önál­lóság és vállalkozó szellem a bemutatásához. Őrá vagyunk büszkék. A fekete Volga utasai Régi ez a történet is, de jól jellemzi azt az alapállást, amely nemcsak a könyvtár vezetőjének és közvetlen mun­katársainak a sajátja, de rá­illik szinte kivétel nélkül a nagyközség állami és politi­kai vezetőire is. Másként nem volna lehetséges, hogy ilyen öntevékenyen, rugalmasan, a jó ügyet megillető teljes tá­mogatással munkálkodjon az intézmény Nagykátán. — Van még egy meghatáro­zó emlékem a hatvanas évek végéről — fűzi a szót tovább Barna Elli. — Egy szép nap megállt itt a bejárat előtt egy fekete Volga, és kiszállt belő­le néhány komoly külsejű nő és férfi. Bejöttek, bemutatkoz­tak, és elmondták, hogy a* Művelődésügyi Minisztérium^ ból érkeztek. Körülnéztek, be­Mesterek és poszterek Ennek a támogatásnak nem kis része vart abban, hogy járt itt annak idején író—ol­vasó találkozón még Veres Péter is. Az illusztris vendé­gek sorából nem hiányzik Szabó Magda, Mándy Iván, Palotai Boris és Vészi Endre sem; utóbbiak az idei könyv­héten látogattak el Nagykátá- ra. Ez a hely alighanem ked­ves emléke marad Bereményi Gézának is, hiszen először itt találkozhatott szemtől szembe olvasóival. Akkor még diák volt, épp hogy megjelent az első kötete... l — Amióta a nagyközségi művelődési ház felújítása tart (tehát több éve; 1982, novem­ber 7-re ígérik az átadását), még a nem hagyományos köz- művelődési tevékenység is ránk hárul Nagykátán. Nem­régiben csináltunk egy kis rögtönzött felmérést: tudják-e a helybeliek, mi az a poszter? Akadt, aki tudta, de otthon még senkinek sem volt. A helyi boltban csak egy-két fajtát lehetett kapni, azok is csak álltak a sarokban. Gon­doltunk egy merészet: posz- terkiállítást rendéztünk, vásár­ral egybekötve. Nem is kellett nagy propagandát csinálnunk, egymásnak adták a kilincset a látogatók. Most már érdemes volna bekukkantani néhány lakásba a környéken: alig ta­lálnánk olyant, amelyikben nincs poszter. És továbbra is lehet nálunk kapni minden szép és ízléses kivitelű dara­bot, ahogyan természetesen könyveket is árusítunk —• mondja a könyvtárvezető. Természetesen megvehetők itt a legújabb könyvheti ki­adványok is, amelyek közül jó néhány már hiánycikk Pes­ten. És éppen ilyen természe­tesnek tartják, hogy külön kis faházban rendezték be a könyvtár zenei részlegét, több ezer hanglemezzel, magneto­fonokkal és lemezjátszókkal, sztereó fejhallgatókkal, a pol­cokon művészeti tárgyú kézi­könyvekkel és szakirodalom­mal, életrajzokkal, segédanya­gokkal. Külön gyerekkönyvtá­runk is van, ahol rendhagyó irodalomórákat és könyvtáris­mereti foglalkozásokat tarta­nak az iskolásoknak. De már a nagycsoportos óvodások is megtalálják a maguknak va­lót a polcokon; először az óvónéni segítségével, később, már önállóan választanak. „Pótszékek” a platón — Korlátlan lehetőségeink lennének, de szűk a hely — panaszkodik (vagy inkább di­csekszik?) Elli néni. — Elő­fordult, hogy például Bánffy György önálló műsorára már az állóhelyek is zsúfolva vol­tak, amikor a nyitott ablak alatt megállt egy teherautó, és sokan annak a platójáról nézték végig az előadást. Tes­sék elképzelni, hogy az a több tízezer könyv, amit itt lát. a teljes állományunknak csak a kisebbik fele. A java konté­nerraktárakban van, külön épületben, amelynek persze egész más a rendeltetése, és nincs is éppen közel. Most abban bízunk, hogy talán megkapjuk a szomszéd házat, amelynek a miénkkel közös falai vannak, és a lakói el­haltak. Már tárgyalunk az örökösökkel, ők nem is ellen­zik, csak a megvásárlásához kellene némi anyagi támoga­tás a megyétől. Mi magunk is szűkén vagyunk, de valójában a könyveknek kell a hely. Hogy minden olvasónk a tel­jes választékból kereshesse ki, amire szüksége van. Valaki például nemrég a Talmud magyar fordítását ke­reste. Nem volt meg itt, de megszerezték máshonnan. Ez a munkájuk: az olvasás szol­gálata. Várkonyi Ferenc ■ RadiófigyelíL nyári műsorokat sugárzott a rádió a héten. Mind a zenei, mind a prózai összeállítások­nak előnyük, hogy nem szük­séges egy ültő helyben végig­A személyzeti munka kézikönyve Vezetői követelmények ]V apjainkban, amikor a nagyobb hatékonyság, a jobb minőség, az ésszerűbb munka nemcsak a gazdaság­ban, hanem a társadalmi élet minden területén fontos köve­telmény, olyan vezetőkre van szükség, akik ezeket érvényre tudják juttatni a gyakorlat­ban. Erre viszont csak megfe­lelően képzett, a kor követel­ményeit érvényesíteni tudó emberek képesek. Ezért érde­mes olvasgatnunk a Kossuth Könyvkiadó által a napokban megjelentetett kötetet, amely­nek címe A személyzeti mun­ka kézikönyve. Neves közgaz­dászok, politikusok, szakszer­vezeti és társadalmi életünk jeles kutatói írták, akik tanul­mányaikban igyekeztek össze­gezni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az utóbbi negyed­században ezen a területen szereztünk. ' Egykor divat volt azt a jel­szót hangoztatni, hogy min­den a vezetőkön múlik. Ez így csak fél igazság, hiszen lehet bárki bármilyen jó vezető, ha nem támogatják a munkatár­sai, a beosztottak, a tömegek, akkor minden erőfeszítése hiábavaló, akkor a legjobb ve­zetői készség is csődöt mond. Igenám, de ha nem tudja va­laki megnyerni a célnak a tö­megeket, az embereket, ak­kor már nem jó ve­zető. Vagyis, olyan körfor­gás ez, amelynek nincs vége. De hogy mégis lehet vezetést tanulni, jó vezetőket kiválasz­tani, jó káderpolitikát folytat­ni, azt éppen ez a könyv tar­talma bizonyítja. A szerzők megrajzolják a személyzeti munka sokoldalú­ságát, sorra veszik az ismér­veket, mindenekelőtt azt, hogy ez káderpolitikai munka a ja­vából, s amikor minősítünk egy-egy munkatársat, kollé­gát, akkor őszintének és reá­lisnak kell lennünk, mentes­nek minden sablontól és formalizmustól, hiszen min­den ember más és más egyé­niség. Csakis ilyen, a nyíltság, az őszinteség, az emberek iránti bizalom és humanizmus légkörében lehet a dolgozók ügyeivel foglalkozni, vezető­ket nevelni. Miért van erre szükség? Azért — hangsúlyozzák a szerzők —, mert céljaink va- lóraváltása most azon múlik, hogy a vezetők — ki-ki a ma­ga területén — tudnak-e élni az önállósággal, a dolgozókat be tudják-e vonni az ügyek intézésébe, a célok kialakítá­sába, képesek-e magukkal ra­gadni és mozgósítani őket a HATTÉRRÁDIÖZÁS. Igazi hallgatni. Napozni, olvasni, sőt akár dolgozgatni is lehet mel­lettük, ha a munka nem igényel komolyabb odafigyelést. Emel­lett a szerkesztők ügyeltek a sokszínűségre is. Csütörtökön este például a zeneakadémiai közvetítést váltotta a nemzet­közi szórakoztatózenei körkép, Bárdos Lajos kórusművei után népszerű operarészleteket su­gároztak. A prózai műfajok­ban inkább a vígjátékok, vi­dám történetek eszköztárából válogattak. Ebben járt élen a Magyar Rádió Karinthy Szín­pada. Az e heti adás Goda Gá­bor szatíráiból nyújtott át egy csokorra valót. A Liliomtipró- ban az író megtestesítője Sin- kovits Imre volt. A rádiós mű­fajnál elengedhetetlen színes hangskálán elevenítette meg a férfit, aki érett fejjel emléke­zik vissza a gyerekkori naivi­tásokra. Kedvesen idézte fel a kisfiú nyiladozását, a nemek egymás-felfedezést, a gólya- mese-variációkat. A hallgató mosolyog, hiszen e titokfelfe­dező korszak saját életének is része volt, ugyanakkar egyéni, ki hogyan éli át. A csaknem egyórás műsor találó válogatá­sával a kiváló hangi megjele­nítéssel nyújtott kellemes szó­rakozást. A CSALÁDI TÜKÖR szer­feladatokra úgy, hogy közben érvényesítik a helyes irány­vonalat, s így egyben a szo­cializmus ügyét szolgálják. A szerzők a továbbiakban a személyzeti munka minden fázisán végigmennek. Ismerte­tik az állami személyzeti munka célját és feladatait, az alkalmasság és a kiválasztás ismérveit, a munkahelyi be­illeszkedés problémáit. Majd arról értekeznek, hogy miként kell a dolgozó embert életpá­lyájára elindítani, hogyan kell támogatni, munkájában ösztö­nözni. Szó van a kötetben a munkahelyi oktatás, tovább­képzés, nevelés feladatairól, az utánpótlás tervezéséről. Ki­tér a kötet a személyi ügyek előkészítésének problémáira, a döntések előkészítéseinek módjaira, a személyi adatok n vi 1 vántartására. 1/ iknek is íródott a kézi- könyv? Tulajdonképpen mindazoknak, akik a személy­zeti munka kérdéseivel foglal­koznak. Körük elég széles, ezért egyformán hasznos lehet a különböző szintű vezetők, a személyzeti apparátusban dol­gozók, a politikai és társadal­mi szervek tisztségviselői szá­mára. Érdemes lesz forgatniuk a könyvet a vezető tovább képző tanfolyamok, az esti egyetemek és speciális kollé­giumok hallgatóinak. Számot tarthat a könyv az alapszer­vezetek vezetőségi tagjainak érdeklődésére is. Gall Sándor kesztői — Juhász Judit és Németh Miklós Attila — fon­tos témaköröket sorakoztattak egymás mellé. Szó esett fele­lőtlen szülőkről, akik hiába szállítják helybe a csecsemők­nek való ivóvizet, mégis a fer­tőzöttel itatják a kicsinyeket. Rövid riport hangzott el a gyermekvállalás felelősségéről, s arról, hazánkban miért nincs jelen a férj a szülésnél. Er. K.

Next

/
Thumbnails
Contents