Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
1982. JŰLIUS 10., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Szakonyi Kár.oly: Ignácz bácsi V ékony kis ember; kerékpárral jön, kora reggel. Biciklijét az út menti cseresznyefa derekához támasztja az árnyékba. Leoldozza róla a kaszáját, a pengét ráveri a nyélre, megfeni. Csontos derekán laffog a tokmány a keskeny nadrágszíjra fűzve. Az idegen, üres telken jó nagyra nőtt a tarackfű, nem nyúlt ahhoz senki tavaly óta. Sűrű, erős; itt-ott csomókban lucerna is tarkáll benne. Ignácz nekilát a rendnek; élvezet nézni, ahogy vágja könnyedén, komótos suhintásokkal, ütemesen. Süt a reggeli nap, sehol árnyék, csak néhány csenevész fácska: dió, meggy, fenyő erőlködik az életért ebben a gaztengerben. A kasza vág, mint a beretva. Az ember mellényben, kék ingben, ellenzős sapkában verejtékezés nélkül dolgozik. Megáll; élezi a pengét, surran-csetten a kő. Aztán suhint tovább. Jó óra múlva a fa alá telepedik, kicsatolja a biciklikorríjányra akasztott táskát, kenyeret, szalonnát vesz elő; reggelizik. Köhécsei kicsikét, köhécsel hosszabban — abbahagyja. Falatozgat, nézelődik; ráér. De megintcsak köhög, finoman, halkan, szárazon. Elmegyek hozzá az árnyékba; ismerem tavalyról. Akkor láttuk ' itt először, akkor fedezte fel ezt a rétet. — Mennyi lesz? — kérdem. — Hát... meglesz vagy két mázsa. — Jól van? — Jól vagyok. Ez nem múlik... — A mellcsontjára bök. — Ez megvan, ez meg is lesz nekem most már, amíg élek. De amúgy jól vagyok. A télen kicsit feküdgettem, de most nem kell. Mozogni kell. Jó levegő, meg mozgás. Az kell. Kúra. Rágyújt; köhög, de rágyújt. — Nem kéne dohányozni, Ignácz bácsi. — Mindegy az. Erről nem mondok le, meg a feketekávéról se. Enni kell jól, erősen. Meg mozogni a levegőn... Hát maguk? Megvannak? — Megvagyunk. — A télen már azt hittem, nem jövök erre maguk falé. Eléggé odavoltam. Kaptam az injekciókat, rossz bőrben voltam. Na, gondoltam, úgy látszik, be kell fejeznem ... — Affenét! De most nincs baj? — Mostan nincs. A köhögés az megvan, és az is, hogy nem tudok eleget enni. Volna, de csak keveset kívánok. Meghízni — azt mondja az orvos. A feleségem etet, mindent belém tömne, de nem veszem be, akármilyen jól főz is. Lássa, már ennyi eiég is volt. Egy pár falás. Ez a legnagyobb bajom. Kicsi a gyomrom, vagy mi? Szid a feleségem, hogy egyél, hát nem akarsz élni? Dehogynem! Hogyne akarnék, nem igaz? Nagyon is szeretek élni. Elbiciklizgetek így egy-két telekre, lekaszálom a füvet... ez nagyon jó. Szeretem így reggel... itt is szép. Ez a domb itt maguk fölött az erdővel ... Meg a füvek szagát is szeretem. Ezt az erős szagot, ezeknek a gyógyfüveknek az illatát, itt, közben. Azt mondja az orvos, csak csináljam, ha bírom, csak csináljam. Ugye, pénzem is van belőle a nyugdíjhoz. A tulajdonos is örül, rendben lesz a telke. — Mennyit tud pénzelni ebből? — Hogy ebből, itt? — Mondjuk, ebből. — Hát... talán hétszáz forintot. Egyszer még eljövök forgatni, aztán másodjára gyűjteni. Száraz idő van mostan... Még a fuvarosai is eljövök, akinek eladom. Ennyi csak a vesződségem vele. — Veszik? — Veszik-e? Hogyne vennék! Szemetet nem kaszálok én! Aztán meg: miből áll nekik? Eljönnek a készre, felrakják a boglyát a kocsira. Kell nekik a takarmány. Felrakni is segítek ... Ezen a pénzen megvan a téli tüzelőnk, meg ez-az. Mert a nyugdíj nem sok. Leszázalékoltak, ugye, a gyárba nem mehetek vissza kisegítésbe, ottan rossz a levegő. Zárt hely. Nekem a levegő kell, a kúra. Azt mondja az . asszony, ne csináld, megizzadsz, meghűlsz, nem kell az a te betegségedben. De én nem izzadok. Lássa! Száraz nekem az egész bőröm. Mert nem hajszolom magam, csak szépen.,. Néha sírdogál az asszony. Hogy meghalok, aztán mi lesz vele? Mondom neki, ha semmit se csinálok, akkor biztosan meghalok, így meg elhúzom még egy ideig. Élni akarok én, nem kinyúlni! Elsiratott már, de hányszor ! Mert ott tartottam már, ugye... mint most a télen is. Nem hisz már* nekem. Tudja, ő egészséges asszony, öt gyereket szült, kövérkés asszony, jó étvágyú, nem is volt beteg, no, hála istennek, mert két beteg ember együtt, az már csapás ... Ápolt ő engemet. Szerettük egymást mindig, tudja, csak az a baj, hogy letett már a hitéről, sírdogál, sóhajtozik ,.. persze, amikor azt hiszi, nem látom. Tudóm én jól! Nem bizakodik... az elég nagy baj, ugye? De már megszoktam ezt is. Valamikor féltem ... amikoV megkaptam ezt a betegséget, nagyon meg voltam ijedve, de mostanra már megszoktam. A köhögést is megszoktam, nem is veszem észre, hogy köhögök, ö meg fölém hajol éjjel, megráz, mi van, azt mondja. Rosszul vagy? — azt mondja. Hát én meg mit szólok erre? Hagyjál aludni, a ménkűbe is! — mondom ... Nevet; úgy nevet, ahogy köhécsel: finoman, halkan, szárazon. — így beszél vele? — Hát! Szándékosan mondom Így, hogy megharagudjon és elaludjon, ne riadozzon ott nekem! Eriggy el az unokákhoz, nógatom, eriggy kicsit közéjük, a gyerekeidnek is segítesz ezzel, meg neked is jót tesz. Na, elmegy. 'Akkor aztán jobban van, kedve van, nem olyan sápito- zó. Csak ha hosszan velem, van, akkor ilyen. Sokat foglalkozik ezzel a dologgal, azt hiszem. Hogy mi lesz meg hogy lesz, ha egyedül marad ... — Ignácz feltápászkodik a fa alól, megigazítja derekán a kitü- remkedett inget. — Nem azt mondom, hogy ne nézzen előre az ember. Mert az se jó. Megértem az asszonyt. Harmincnyolc... nem, harminckilenc évet éltünk együtt eddig. Az ember azt akarná, hpgy örökké így legyen. Este átnyúl a kezemért az ágyba, megfogja, azt mondja, szerbusz, aludjunk. Néha ottfelejti a kezét a karomon, úgy alszik el. Azt mondom: annyi baj volt eddig körülöttünk... a háború, a bombázások, ugye, amikor dőlt föli- bénk a ház ... meg amikor én a fronton ... hát ott lelőhettek volna, hányán hagyták ott a fogukat? Aztán amikor elvitték az embereket. Mi kellett ahhoz? Volt, kit csak úgy lelöktek az emeletről, amikor kísérték kihallgatásra. Aztán megírták, hogy véletlen baleset... Ajaj! Tudok ilyenekről. Annyi minden volt, belekerülhettünk volna, de mi megélhettük az időnket, felnevelhettük a gyerekeinket, mán unokáink vannak... ennek kell örülni, nem? En ezt mondom mindig. Meg, hogy kaszálhatom ezt a füvet itt, ni! Lássa, hogy békességben lefekhetünk este, a feleségem meg átnyúlhat hozzám, megfoghatja a karomat, -hát már ez is nagy szó ebben a huszadik században! Már ez is nagy szó! Ez már szerencse, azt mondom ... Na, jó meleg lett! Meleg lesz máma. Lássuk, miből élünk! M egy; szisszen a kasza, szagosfüvek illata csap fel a tarlóról. Ignácz bácsi lendít, vág, lendít, vág ... Halad előre a kis vékony ember, a kis szívós embert Szivárvány mérő készülék Hármas ritmus *v"^ Előd Lá: Varipa szíó versei; szélben loholó táltos táltosa izzó homlokd földön dobogó tűznek táncosa ellenszegülő égre nyerítő szivet bűvölő fékezhetetlen tűzcsikó fény eső táltosló poklok mélyiben * , szókat csiholó jaj ha szabadul angyal vériben kardot élező jaj ha egyedül szentté kárhozó harag-lobbantó jaj ha nélkülem tűzevő 1 vaspatkó vágtat el.. .1 is közöttünk élt. Abban a kis különálló szobácskábán lakott, amely később Kántoréké lett. Ilosvai Nagybányáról már bizonyos festői felfogással, stílussal érkezett Szentendrére, de az itteni környezet hatása alatt rövid időn belül átformálódott, átalakult az ő festészete is ugyanúgy, mint azoké, akik később jöttek Szentendrére. E gyszer egy este, még 1937-ben a körúti Halló büfében ettem valamit, amikor észrevettem és fölismertem Deli Antal kiváló festőkollégámat. Üdvözöltem őt. Beszélgetés közben kiderült: olyan .helyre kívánna letelepedni, ahol nyugodtan, elvonul- tan dolgozhatna. Meghívtam hozzánk Szentendrére, a művésztelepre. Rövidesen megjelent. Helyet biztosítottunk a részére, s többé Szentendrétől ő sem tudott elszakadni. Deli Antal akkor egy rajzkörnek volt a tanára. Szerette a fiatalokat, azok is ragaszkodtak hozzá, Egy alkalommal a művésztelepen fölkeresett egy nagy mappával, amely tele volt egyik növendéke munkáival. At első kérdésemre: „Kinek a rajzait hoztad el?”, nem adott választ. Ellenben megkért, hogy nézzem meg a rajzokat, vázlatokat, mondjak róluk véleményt. Egyik rajz szebb volt, mint a másik. Megéreztem, hogy aki azokat készítette, igen tehetséges ember. Ezt meg is mondtam Delinek. Végül megtudtam, hogy Dein» Pál nevű fiatal növendékének a rajzait láttam. Deli örömmel távozott. Néhány év múlva Deim Pállal már a főiskolán találkoztam. Mint festő, nagy utat tett meg. Az anyag szere- tete. képeinek kifejező ereje azóta is mindig megállít. 1945 után a művésztelep életében nagy változások történtek. Üjabb festőkollégákkal gyarapodott a telep létszáma, akiket ezelőtt is jól ismertünk, s barátaink voltak. Elsősorban Kmetty János nevét említeném meg, ő már az én fiatal koromban ismert, tekintélyes festő volt. Nemcsak a művészetét, hanem az embert is tiszteltük, becsültük. Vele együtt lett a telep új tagja Schubert Ernő, Miháltz Pál, Göllner Miklós, Korniss Dezső, Főnyi Géza, Döbröczöni Kálmán. A legfiatalabb tag Arató János és Balogh László volt. őket mindenki szerette. Érdekes, kis méretű képeket festettek. 3 6 néhány év telt el, hogy a mfi- vésztelep régi épületeit lebontották, s újjáépítették, de én már előzőleg átköltöztem Zenta utcai lakásomba. Közben a festőkollégák egy része szétszéledt, de néhányan ideiglenesen a művésztelep szomszédságában helyezkedtek el, így a Kántor házaspár és Göllner Miklós. Ez az átmeneti állapot hozott engem közelebb Göllner Miklóshoz. Gyakran meglátogatott. Mivel a Zenta utcai lakásomban csöndben, egymagám éltem, jólesett, hogy néha valaki fölkeresett. Festészete tele volt poézissel. finom művészetet hozott létre. Gráber Margit festészetét is érintette a kubizmus, különösen a korai időszakban élt ennek az eredményeivel. Később viszont, Czóbel nyomdokain haladva, feloldódott a művészete. Diener Dénes Rudolf, mint a legtöbben, akik Szentendrére kerültek, szintén itt találta meg a festészetére jellemző hangot. Itt alakult ki a stílusa. Schubert Ernő fiatal korában a dolgok szerkezetéből kiindulva építette, alakította a képeit, később azonban reálisabb irányban fejlődött. A kortársaim közül Főnyi Géza munkássága leginkább Braque stílusához kapcsolódott, bizonyos mértékig őt is érintették a tér és forma problémái. Később finom színeivel, tónusaival gazdagodott festészete, amelyet én lírainak érzek. Szentendrén különös hangvételű, szürrealista festészet indult el, amelynek képviselői elsősorban Vajda -és Korniss. Nem véletlen, hogy részben Szentendréhez kapcsolódik ez a festészet, mert ennek a kis városkának olyan nem mindennapi hangulata van, amely meghatja a festőket. Vajda nagy méretű, drámai rajzaiban érte el munkássága tetőfokát. Korniss pedig a népművészet gazdag tárházából használ fel motívumokat, amely szinte kimeríthetetlen. Vajda ugyan sohasem tartózkodott a telepen, a társaságnak sem volt tagja, de az ő munkásságát Kornis- sétől (vagy fordítva) elválasztani nem lehet, hiszen mindketten együtt haladtak közös útjukon. Néhány nyarat eltöltött a művésztelepen Vaszkó Erzsébet és Tornyai János. Az a nemes, mélyrehangolt festészet, amit Vaszkó Szentendrén alakított ki, lelkivilágának őszinte megnyilvánulása. Tornyai János művészete pedig öreg korában gazdagodott új szépségekkel: kivirágzott. M ár — 1965 óta — nem vagyok lakója a művésztelepnek, azonban a tagságomat megtartottam. A kapcsolatom nem szűnt meg a társasággal. Mivel nem élek közöttük, nincsenek olyan élményeim, amelyekről az életrajzomban feltétlenül meg kellene emlékeznem. Fiait siratja fiait szélnek eresztette szélnek viharnak sörényborzoló tájnak sörényborzoló tájban szélben viharban lobognak fiai tűzsörényű fiúk húsa erdejéből vére patakjából: két árva láng magányos két fa két távoli ér! A megsértett Szemhéjad lazán lehunyod. Oldani ezt a mozdulatot a görcsnél is nehezebb^ Percekbe sűrítve életed, te megtaposott, te szavaktól szégyenfiit. Látod kivégződet. Utolsó percedben is megfejthetetlen, hogy nagyobb erődet mi szelídíti visszaszégyenítő, öngyilkos mosollyá? A 8. ÉS 9. OLDALON A SZOBROK FARKAS ADAM ALKOTASAI