Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
1983. JŰNIUS 26., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 \Apáti Miklós: Az udvar és a kert Fogarasi Vera-Tárgyalások és rettegések. Hát jó. . Emlékszem a Házra. A Házra, ahol a gyermekkorom eltelt. Emlékszem az Udvarra, ahol játszhattunk. Csodálatosan nagy udvarra emlékszem. Futóversenyeket tartottunk itt, padokat állítottam föl akadályok gyanánt, a nálam fiatalabbaknak — Tominak, Karesznak, Gyurinak — képességükhöz illő előnyt adtam. Egy időben még mértük is a részeredményeket apám kopott, bordó vekkerén, melyen volt ugyan másodpercmutató, de a vén, rozoga szerkezet nem kedvelte a mi rohanó tempónkat, az ide-oda rán- gatást, ő a hasán fekve szeretett járni. Ezért aztán anyám elkobozta tőlünk a ki-kifulladó időmérő szerkentyűnket: azóta is babonás tisztelettel nézek minden igazi stopperórára. Egy furcsa gátlás is kialakult bennem, talán ezért nem lettem soha nagy futó: ha stoperral mérték az Időmet, a futásomat, valahogy lassabban futottam, begörcsöltem, elnehezedtek a lábaim, a mozdulatsor rendezetlenné vált. S ez nemcsak képzelődés, nem ám! Onnan tudom, hogy nem primitív öncsalásról van szó, hogy a nálamnál jobb időket futó barátaimat (ellenfeleimét!) simán megvertem, ha nem volt stopperóra a közelünkben. De a vén vekkert azért néha kiloptuk a szobából, és titokban mégiscsak mértük az időnket. Az udvar nemcsak futásra volt jó, másra is. Például nyártól őszig volt gyümölcsünk. Igaz, a kertből kellett lopni. Az udvart ja kerttől egy embermagasságú, feketére festett léckerítés választotta el, s a lécek közül némelyik kiforgatható volt a helyéről. Vagy azzá tétetett általunk. De én a kerítésen is át tudtam mászni. Ennél jobb és egészségesebb kalandot ma se kívánok se magamnak, se másnak. Hogy a kertbe miért csak titkon lopakodhattunk be, azt igazából máig sem értem. Hiszen azt a rengeteg gyümölcsöt csak egyszeregyszer szedték le a háziúrék, s mindig adtak belőle az udvar gyerekeinek is. De gyümölcsfa nemcsak a kertben volt, volt az udvaron is. Két birsalma elöl, mindjárt az utca fronton, aztán egy meggyfa, végül egy diófa. Paradicsomi gazdagság, egészség! A diófáról ugrálni is lehetett, mert alatta porhanyós, könnyű, homokos föld volt, a meggyfáról már nem volt ajánlatos, mert ott keményre taposott, örökké árnyékban álló, kiszáradhatatlan nedves föld volt, égette a (meztelen) talpunkat, ha mégis megkockáztattuk a leug- rást. Viszont mindkét fa tetejében jól fújt a szél. A diófa magasabb volt, mint a meggy, de a meggyfáról beláthattunk a szomszédok lakásába. ló szomszédaink voltak, engem, legalábbis így éreztem, szerettek. A Vittich bácsi — az ő unokája volt a Tamás, a Tomi — egyszer elkezdett barkácsolni Tomi születésnapjára egy hatalmas, igazi vonatot. Hogy honnan szedte a hozzávalókat, az rejtély. A mozdony el is készült; a botrány akkor tört ki, mikor igazi keskeny nyomtávú bányasínekkel kezdett hazajárni az öreg ^ezermester. Akkor Vittich néni óriási patáliát rendezett. Tomi is, én is fölmásztunk a meggyfára, ki-ki a maga „fészkébe”, mert mindkettőnknek megvolt a maga helye a meggyfán, s onnan hallgattuk a két áldott jó ember perlekedését. — H(át tolvaj maga, vagy mi a rossebb, hogy síneket hord haza? Börtönbe akar kerülni? — Maga ne féltsen engem. Ha megúsztam a szocdemséget, megúszom ezt a néhány ócskavasat is. Hogy a börtön mi lehet — úgy igazából —, azt ott fönn, a meggyfa szellős szabadságában nem tudtam Tominak elmagyarázni. Tomi négyéves volt. s én se voltam még iskolás. De hogy a szocdemség micsoda volt, s hogyan függött össze a hazahordott vonatsínekkel, azt húsz-harminc év múlva — talán mostanában — kezdem megérteni. — Szóval ezért lett maga kommunista? — támadott egyre erősebben Tomi nagymamája. — Magának sose jön már meg az esze, azt tudom. de legalább engem ne rángasson bele semmibe. — Ezt már a verandán beszélgették, közvetlenül alattunk. — Hol van Tomi? Arra ügyelne inkább! Meglátja, még baja esik, ha örökké azzal a csavargóval mászkál! Ez c csavargó csak én lehettem, senki más. A szó, a kifejezés nem sértett. Apám, ha csak tehette,, sokszor mondta vasárnap délelőttönként: „Gyere, menjünk csavarogni!” Anyám meg morgott, dühösen pörgött. „Már megint csavarogni! Én meg takarítsak, ebédet főzzek, mossak, vasaljak!” Aztán anyám mindig megenyhült, kérdezte, hogy hányra jövünk haza, az ebéd miatt. „Ebédre itthon leszünk ...” mondta apám, diplomáciai érzékét csak csodálni tudtam. Ebéd akkor volt, amikor hazajöttünk a csavargásból. Volt, hogy a kiserdőbe mentünk, volt, hogy Kőbányára, volt, hogy Kertvárosba az öcsköshöz, volt, hogy a Valériára, a Manciékhoz, Péter öcs- cse családjához, s volt hogy... egy nénihez. A néninek szép háza volt, és egy nagy lánya, a Rózsi. A néninek csipkés terítőjű asztalai voltak, képek a falon, disznók, nyulak az udvaron. Leginkább az udvaron, a nyulak előtt szerettem álldogálni. Apám és a néni a szobában maradtak, lemezjátszóztak, a régi tűket apám cserélte újakra, egy zöld. cifra mintájú fémdobozból. Csoda-e, ha szerettem csavarogni? S aki szeret csavarogni, az ne sértődjön meg, ha azt mondják rá, hogy csavargó. Intettem, gesztikuláltam, hadonásztam, mutogattam Tominak, hogy maradjon csendben. Itt fönn a fán biztonságban voltunk, s a felnőttekkel. Tomi nagyszüleivel bújócskázni nem is olyan rossz vicc. Vittich néni, ha megdühödött, fúriaként ment neki az öregnek, elmondta mindennek, talán még hazaárulónak is. Vittich bácsi tűrt és hallgatott és összeesz- kábálta azt a mozdonyt, aminek még kéménye is volt, fütyülni is tudott, igaz, lábbal kellett hajtani, de egy gyereknek így is nagyon jól megfelelt. Próbáltuk hajtani a csupasz földön, de vaskerekei belesüppedtek a kiskert áldott homokjába, elakadtak kőben, sárban, tégladarabban. Hiába, no, kellettek azok a sínek, a mozdony csak sínen tud járni, ezt láthattuk mi is, mert láttunk jó néhány igazi vonatot. — Ezek a sínek már nem kellettek senkinek. Az őr is tud róla a telepen. — Tud, mert adott egy húszast neki, hogy hallgasson! És ha a kommunisták elkezdik keresni ezt a sínt, akkor az a részeges őr megijed, és megmondja, hogy Vittich úr vitte el őket, az az áldott szívű nagypapa, az a keszeg kommunista. És akkor idejön a rendőrség, és elviszi magát, lehet maga akármekkora kommunista, és elviszi a mozdonyt meg a síneket, talán még Tomikát is, és akkor mit mondjak az apjának, a fiamnak? Hogy maga egy vén agya- lágyult, nyugdíjba parancsolt ezermester? — Nem lesz semmi baj, ne féljen .., — Nem lesz, de nem ám, mert azokat a rozsdás vackokat estére eltakarítja innen, vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom! Tomika sírva fakadt a fán. Hiába pusmogtam neki csöndesen, hogy ne bőgjön, hogy elhallgasson, Tomika keservesen sírt. Vittich néni fölpattant, Tomika alá állt, fölkiabált: „Jöttök le azonnal? Meglátja á házinéni, aztán elzavar minket innen”. Tomika lekászálódott ügyesen, az alsó ágról nagymamája emelte le, nekem ugranom kellett. Mezétlábra. Csípett a hideg, kemény föld. Apám és anyám dolgozott, egyedül csellengtem otthon. Tomika a nagymamája ölében is sírt, nem bírta abbahagyni. Nagyapja vigasztalta. — Ne félj, Tomika, nem lesz semmi baj. Majd kapsz születésnapodra valami mást. Egy favonatot. — De nekem a vasmozdony kell! — No jó. Az öreg Vittich bácsi a néhány méteres síndarabokat párhuzamosan egymás után illesztette, tengelytávolságra nyitva egymástól, párban, rárakta a mozdonyt. Tomika fölült a mozdonyra, a nagyapja hátulról segített a lusta mozdonynak. Tomika boldogan fütyült, haladt vagy két-három métert, aztán elfogyott a sín. A mozdony megállt, zökkent is egy csöppet. Ott álltam, egészen közel. Jól láthattam, hogy ehhez a mozdonyhoz nekem semmi közöm, s az én apám ilyet nem tud építeni, nekem ilyen mozdonyom már sohasem lesz, a torkomat sírás fojtogatta, és arra gondoltam, hogy mennyivel jobbak a futóversenyek, azokat én rendezem, és Tomikának hiába adok előnyt, mégis mindig én győzök, mert csak annyi előnyt kap, ameny- nyit, igaz, erőm végső megfeszítésével, de még éppen behozhatok, én Tomikát mindig le fogom győzni, hiába volt magasugró az apukája, én is megtanulok magasba ugrani, távolba már tudok, magasba se lehet sokkal nehezebb, csak spárga kell hozzá, semmi más, és abban még előnyt se lehet adni, mert valaki vagy átugrik valamit vagy sem, spárga van otthon, nekem nem kell a Tomika, menjen a mozdonnyal ahová akar, magasba egyedül is lehet ugrani, egészen egyedül, egészen magasra, és előny se kell... Másnapra az öreg szétszerelte a mozdonyt, a síneket eltakarította, az udvart fölseperte, úgy, hogy hális- tennek nem jött a rendőrség. Mi történt még? Tavasz lett, virágoztak a kertben a fák, a meggyfák elhullott szirmai miatt gyakrabban kellett az udvart fölseperni. Apámtól kaptam egy igazi, több vagonból és mozdonyból álló favonatot, két hónapig túlórázott érte. Mi történt még? Nem emlékszem. az early morning tea-t hátrahagyva pillantást sem vetve a terített asztalra egy szemhéjrebbenést sem áldozva a hattyúnyakú porcclánkiöntőre és feledve azonnal és sürgősen és örökre az arany csíkot a viaszfehér csészeszéleken és hangot sem ejtve a súlyos rézklllncs bicsaklására a márványóra kongatására egyhuzamban és hangtalan visszarohanva az útnélküli kátyús hegyekbe a szorongó szurdokokba a kőkúszó csalitokba egyetlen másodperc alatt mást választani lappangó tanyamélyeket csermelyes barlangokat összedőlt kémények alatt surranó romokat vissza egyetlen másodperc alatt a végső rettegésbe gyökerek indák neszező vadak közé földalatti néma cseppkőtermekbe úttalan csonttemető vájatokba sónyalogató konzervfosztogató fázó emberhalomba vissza fénynélküli rejtező időkbe vissza értelem nélküli ember-világ temetőbe Mátyás István-Helyesbítést kérek A sorsolási bizottság vezetőjének hangja ismét végiggurult a termen: — Végül felkérem Unterhaltsam. Arankát az ötödik nyerőszám kihúzására. A csinos kis Lia, a személyzeti osztály titkárnője, aki olvadozott a boldogságtól, hogy éppen őt kérték fel e nagyszerű féladatra a vállalatnál tartott országos lottósorsoláson, megforgatta a kereket. Egyszer, kétszer, háromszor. Unterhaltsam Aranka, mint aki még nem ébredt fel egészen egy szép álomból, ringatózva, félig lehunyt szemmel, üdvözülteket idéző mosollyal közeledett a sorsolási kerékhez. Fura,, jelentéktelen kis alak volt ez az Aranka. Sovány, csontos, mint egy háborús ló, seszínű hajjal, elöl, középen két kiálló foggal, amelyeket a tenyerével mindig eltakart, amikor nevetett. „A réparágó Aranka” — így nevezték a háta mögött a vállalatnál, ahol a női öltöző takarítónőjének tisztjét töltötte be. Valóban volt az arcában valami nyúlszerfl. Azok közé az emberek közé tartozott, akikkel soha nem történik semmi. Felkelt, bement a vállalathoz, takarított, hazament albérleti szobájába. Néha moziba, egyedül. Harminckét éves volt. Még szűz. Az örök boldogságról álmodott. Filmsztárokba volt szerelmes. Jobb napjai akkor voltak, ha nem parizert vacsorázott. S most 6, Unterhaltsam Aranka, tizenöt éve megbízható, becsületes takarítónő (másképp nem is bízták volna rá az öltözőt), közeledett a sorsolási kerékhez. A televízió kamerái rászegezték üvegszemüket, a rádiósok remegő kézzel tartott (már fáradtak voltak) mikrofonjai lépéseinek neszét is közvetítették a magnószalagokhoz. Igen, kétségtelenül ez volt a nagy pillanat, amelyért érdemes volt harminckét évet leélni. Az egész ország őrá figyel, őrá, Unterhaltsam Arankára! Az ő kezének mozdulatától függ talán, hogy milliomos lesz-e valaki, aki az eddigi négy számot már eltalálta. Aranka megállt a keréknél. Tétova kézmozdulattal simított egyet a haján. Lia, a titkárnő, díjnyertesnek ‘ beillő kebleit előre tolva és folyton vigyorogva a kerékre hajolt, s felpattintotta kis zárat annak oldalán. Ajtócska nyílt, a nyíláson benyúlt Aranka csontos keze s egy darabig tétován bolyongott a golyóhalmazban. Aztán kiemelt egyet Kezdte szétcsavarni. „Krk-krk-krk” — hallhatták a csikorgó hangot szerte az országban a rádióhallgatók és a televízió nézői. Rápillantott a fekete számra s fennhangon bejelentettel — Kilencvenhat. Négy perc múlva elült a nevetés. A sorsolás vezetője, a méregtől vörösen, ezt kiáltotta: — Helyesbítést kérek! Aranka ott állt, lehunyt szemmel, kezében a két kis félgömbbel, küldetése beteljesedésének tudatában, és se nem látott, se nem hallott, 0 most valakinek, valahol talán széppé tette az egész hátralevő életét. Ezzel az ötödik számmal. A sorsolás vezetője kissé elfulladva a dühtől, d« azért érthetően megismétel»* — Helyesbítést kérek! Aranka ekkor eszmélt. Fülében visszacsengett a saját hangja: „Kilencvenhat." Ez a pillanat az ember életében, amikor szeretne láthatatlanná válni. Azt sem tudta, mit kezdjen magával. Még jó, hogy nem ejtette le a golyó két félgömbjét. Lángoló arccal helyesbített. — Hatvankilenc. A sorsolás befejeződött, összetekerték a kábeleket, a terem kiürült; tévések, rádiósok elvonultak. Aranka, ha átment az udvaron, megjelent az ebédlőben, még hetek múlva is vigyorgó arcokat látott maga körüL Nem volt ezeken az arcokon szem, orr, száj, csak egy nagyalakú szám: 96. Menekült az öltözőbe, dühös mozdulatokkal söpört, törölgetett. Egyik nap mintha a falon is megjelent volna előtte a szám, hatalmas méretben, elmosódó kontúrokkal: 96. Másnap belázasodott. Otthon kellett maradnia. Az orvos idegkimerültséget állapított meg. Hónapokig kezelték, majd másfél év múlva leszázalékolták. Alkalmatlanná vált mindenféle tevékenységre. Csak ült, nézett maga elé, időnként motyogott valamit. Várt, csak várt. Az öregasszony a házból, aki naponta ennivalót vitt neki, egyszer megkérdezte: „Mit motyog, kedveském?!” U nterhaltsam Aranka kiegyenesedett a székben, s visszahúzta lábára a lecsúszni készülő plédet: — Nem mehetek el itthonról. Sajnos nem. Pedig sok dolgom lenne. De itthon kell lennem, ha jönnek. Nem tudom mikor, de jönnek. És akkor velük kell mennem. Igen. Csak én vehetem ki a kerékből azt a golyót. Igen, csak én. Amelyiken a hatvankilences van.
