Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-24 / 146. szám
**** ttrcrrt 4 Bemutató: július 3-án T eátrumnézőben Az egykori császárváros, a biedelmeier szentimentalizmus- ból a nagypolgári romantikába forduló Bécs kel életre az idén a szentendrei Teátrum színpadán. Krinolinos hölgyek, frakkos urak járkálnak a Fő tér flaszterján, tiroli ruhás ifjak ugrándoznak, jelenésükre várván. A MAV-szimfonikusok tagjai még farmerban, könnyű ruhában próbálnak: emelvényük egymás fölé helyezett hintók- hoz hasonlít. A magadban fuvolák, oboák és hegedűk énekelnek elvágyódó dallamokat, míg alóluk, a mélyből a basszusok szólaltatják meg hangjukat. Mintha minden túlságosan is boldogító lenne ebben a nyár esti hangulatban, s várhatóan a történet is közmegelégedésre számot tartó csattanóval fejeződik he: az egyik ház falára díszletként műanyag repkény fut fel m- pírmasé virágokkal, s a térről bekukucskálók is szőttét! meg- hatódottságcal szemlélik ezt az egykor jónak, szénnek, majdhogynem ideálisnak tartott álomvilágot. A színészek mozgása elsönrő; kenetteljes, s egyben vérbő is, hiszen nemcsak komédia, hanem kicsit karikatúra is, amit előadnak, s játszanak, anno 1820-as óv«k . . . Próbálnak. Az idén ez a harmadik találkozás a színpadon, s a három Tschöil-Iányka, Hédi, Édi és Médi, azaz Ferencz Jßva, Kővári Judit és Hűvösvölgyi Ildikó azon tanakodik, hogy kalanjuk szalagját melvik oldalon kössék meg. Ártatlan csevegések hangzanak fel Vogl udvari tenoristától, Schober bárótól, Kuppelwieser rajzolótól, vagyis az őket megformáló Karizs Bélától, Tímár Bélától és Hantos Balázstól: hódításokról, ételekről, italokról, elmélkednek, miközben egy seprőnyélen kilógatott nadrág az egyik ablakból arról informálja a szemközti ház kellne- rét, hogy milyen vacsorát tálaljon fel egy joviális, de azért félszegnek tűnő muzsikusnak. Fesztelenül hangzanak a mondatok, Binder postahivatalnok és Bruneder nyergesmester — alakjukat Szacsvay László és Benkóczy Zoltán kelti életre, nagy fantáziával és humorral — udvarlásának kellős közepébe szinte berobban a már említett Tschöll papa, azaz Rátonyi Róbert, s kezdődik a kalamajka, a meggyőzés, majd utána az izgalom, s lassan az első felvonás is véget ér. Próbálnak, s Kerényi Imre rendező néha közbeszól. Játékra serkent, megnyugtat, szemével irányít, s aztán ő is felpattan: előbbre hozza az asztalként szolgáló nagydobot, miközben jókat derülünk a színészek helyzetjátékának komikumán, s nem magán a darabon. A Három a kislány címre hallgató daljátéknak ugyanis alig van valami köze ahhoz a darabbéli Francihoz, akinek a dalmtívészetét és zenekari színkezelését ma is megcsodáljuk. A könnyű bohóságnak, búfeledtető estéli mulatságnak ígérkező darab sikeréről szerencsére éppen az nem tehet, aki ennek az operettnek a főszereplője, a Maros. Gábor által nompásan megszemélyesített Franz Schubert, ö csak a zenéiével van jelen, a figurája inkább egy csokoládéval leöntött marcipándíszhez hasonlít. Kerényi szigorúan vezeti a próbát. A komédiázás nem enged meg semmiféle lazaságot. A július harmadiki bemutatóig még van mit csiszolni. S addigra a hangok is kitisztulnak: remélhetően nemcsak egy tisztázott játékot, hanem Makláry László karmester irányításával igényes zenei produkciót is láthatunk-hallhatunk. M. Zs. Nemzetiségiek Pest megyében Megőrizzük a hagyományokat Beszélgetés dr. Csicsay Ivánnal, a Pest megyei tanács elnökhelyettesével Majdnem egymillió ember lakik Pest megyében, s ^ közülük a legnépesebb nemzetiség a német, 32 ezren ^ vannak, a szlovákok 25 ezer lelket számlálnak, s 5 ezret § a délszlávok. A megye lakosságának alig több mint 6 § százalékát kitevő népesség 61 településen a magyar la- ^ kossággal békében, barátságban él, elsősorban a budai, ^ a ráckevei, a szentendrei és a váci járásban. A magyar | és a nemzetiségi lakosság kapcsolatáról, a nemzetiségi S politika helyi megvalósításáról beszélgettünk dr. Csicsay S Ivánnal, a Pest megyei Tanács elnökhelyettesével. — Azok a társadalmi változások, amelyek a megye minden lakójának életét'átformálták az elmúlt évtizedekben, nem maradtak hatástalanok, a nemzetiségi közösségekre sem. Arra gondolok, hogy bár a nemzetiségi lakosok többsége ma is falvakban él, jelentősen emelkedett a munkások aránya, és csökken a mező- gazdasággal foglalkozóké. Ugyanúgy, mint a magyar lakosság körében, közöttük is egyre több a magasan képzettek, a diplomások száma. Ez természetesen örvendetes jelenség, hiszen bizonyítja azt, hogy nálunk a nemzetiségieknek ugyanolyan lehetőségük van az érvényesülésre, képességeik kifejtésére, az önmegvalósításra, mint másoknak. O Azt jelentené ez, hogy ha a községekben kevesebb a néhasználata ma már csak az idősebb^ korosztály körében jellemző. A középnemzedék jórészt még érti, de már csak ritkán használja anyanyelvét, s a fiatalok, az iskoláskorúak, csak akkor tanulnak meg szlovákul, németül vagy szerbül, ha ehhez intéményes segítséget is adunk. Tizenkét évvel ezelőtt a szlovák nyelvet például még csak hét iskolában és négy óvodában oktatták, s mindössze 1300 gyermek számára. Ma 11 óvodában és 22 iskolában vezették be az anyanyelv tanítását, s háromezer gyerekkel foglalkoznak szakképzett nemzetiségi oktatók. A nyelvoktatás továbbfejlesztésére egyébként most új ötéves tervet dolgoztunk ki, s eszerint 1985-ben valamennyi nemzetiségi családból származó gyerek részesül nyelvi előképzésben. • Hogyan vesznek részt a nemzetiségiek a közéletben, milyen lehetőségeik vannak sajátos érdekeik érvényesítésére? — Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy mint az országban, úgy Pest megyében sincs már előítéleteken alapuló megkülönböztetés, vagy ellenérzés a nemzetiségiekkel szemben. Semmi sem állja útját a közéleti szereplésnek sem. Jó néhány községben nemzetiségi származású a tanácselnök, a Benia-völgye és a Galga-völgye tsz-ben a párt- bizottság titkára is. A művelődési házakban is dolgoznak nemzetiségi nyelvet beszélők, s most már azt is elmondhatjuk, hogy a könyvtárakban elegendő a választék a német és a szlovák nyelvű kötetekből. Divald Béláné szlovák' származású országgyűlési képviselő, számos más településen nemzetiségi a népfront-bizottságok, a tömegszervezetek vezetője. ft Mit tesznek a nemzetiségi kultúra fejlesztéséért? — A nemzetiségi nyelv- oktatáson kívül több helyen működik a kulturális hagyományokat ápoló népi együttes, énekkar, tánccsoport. Gyakran rendezünk számukra találkozókat, s a magyar lakosság is szívesen fogadja egy- egy fellépésüket, ötévenként Pest megye a házigazdája az országos nemzetiségi fesztiválnak. Itt jegyezném meg azt is, hogy jó néhány Pest megyei, a nemzetiségi nyelvet jól beszélő fiatal, mint ösztöndíjas az NDK-ban, vagy Csehszlovákiában nyer magasabb képesítést. ft Melyek azok a területek, ahol elégedetlenek eredményeikkel? — Nem rendelkezünk átfogó adatokkal, a nemzetiségiek társadalmi helyzetéről, a különböző párt- és tömegszervezetekben való részvételükről. Elmondtam, azon igyekszünk, hogy kiterjesszük, színvonalasabbá tegyük a nyelv- oktatást. E törekvésünket azonban akadályozza, hogy kevés a szakképesítéssel, magasfokú nyelvismerettel rendelkező pedagógus. S feltett szándékunk az is, hogy a következő években az eddigieknél is nagyobb energiával gyűjtsük össze a már-már feledésbe merült nemzetiségi kultúra tárgyi és szellemi értékeit. Dr, Alt Gyula met, a szlovák vagy a szerb anyanyelvű, akkor kevesebb támogatást kell nyújtaniuk a nemzetiségi kultúra ápolására? — Ellenkezőleg. Ezt a kérdést nem a nemzetiségiek, száma dönti el. Mi is azt valljuk, hogy idegen eredetű kultúrák éppúgy a magyar múltunk részét képezik, mint a magyar hagyományok. S éppen azért, mert ezeket a megszűnés, az eltűnés veszélye jobban fenyegeti, több támogatást, segítséget kell adnunk. Ennek szellemében született meg 1969-ben az MSZMP Pest megyei végrehajtó bizottságának és a tanács vb-nek az a közös határozata, melyben a konkrét tennivalókat is számba vettük. E határozat megvalósítását azóta a megyei és a járási területeken rendszeresen ellenőrzik. Vallatják a római kort Feltárul Sállá városa Q Melyek azok a konkrét eredmények, amelyeket a párt- határozat nyomán sikerült megvalósítani? — Kezdjük talán a szerintem e tekintetben meghatározó kérdéssel, a közoktatás és a közművelődés helyzetével. A nemzetiségi nyelv és kultúra fejlesztése a nemzetiségi lét fennmaradásának alapvető feltétele. Tapasztalataink szerint az anyanyelv ismerete és Megkezdődött az ásatás Za- lalövő község főterének közelében az egykori római kori település, Sállá maradványainál. A hajdani városka a híres borostyánút és a Zala folyó találkozásánál épült fel. Most tovább folytatják az úgynevezett VilZa Publica feltárását. Ez a palotánál kisebb, de a lakóháznál nagyobb épület a római birodalom hivatalos ügyeiben utazó polgárainak nyújtott szállást, illetve pihenőhelyet. A kutatók megtalálták a villa publicabeli praefurniumot, amit ma kazánháznak is nevezhetnénk. A régi római központi fűtés technikája azonban más volt, mint a mai, nem vizet melegítettek, hanem levegőt, amely csőrendszer segítségével fűtötte az épületet és tágas fürdőjét. • • Összhang szeretet és szigor között Aki nevel, az követel is Ha az utcán szembejönne relem, minden bizonnyal ismeretlenül is észrevenném és megállapítanám magamban, hogy csak tanítónő lehet. Egész lénye, megjelenése sugallja a gyermekszeretetei. Magam csak nemrégiben találkoztam vele először, de sokan, nagyon Bokán ismerik, szerte az országban. Nyaraljon akár a Balatonon vagy Lillafüreden, kiránduljon Budapestre, bizonyos, hogy néhány lépés után valaki megszólítja, ráköszön. Legutóbb például egy taxi fékezett mellette, éktelen csikorgással: Gabi néni! Te régen taíálkoztuk! Hogy tetszik lenni? Több, mint harminc éves pe- dágógusi pályafutás után sem lenne csoda ilyen széles ismeretségi kör, hát még akkor mennyire nem az, ha hozzátesszük: Barna Lajosné, a fóti gyermekváros iskolavezető helyettese 1950 óta dolgozik különféle gyermskntvelő otthonokban. Pályafutását a debreceni gyermekvárosban kezdte. Ott ismerkedett meg a férjével is. Házasságuk után követte őt a karcagi, a balkányi, majd a berkesi nevelőotthonba. Immár huszonöt éve annak, hogy a fóti gyermekvárosban dolgoznak. mint alapítók. Debrecenben kezdtem dolgozni nevelőként, tizenkilenc éves fejjel. Nem volt könnyű, mert az első fiaim alig egy-két évvel voltak fiatalabbak nálam. A képesítést 1952-ben szereztem meg. Azóta tanítok — meséli, miközben beidegzett mozdulattal igazít egyet hatalmas, fekete kontyán. amelyben csak a tüzetes szemlélő fedezhet föl legfeljebb egy-két ősz hajszálat. Pedig négy gyermek édesanyja és négy unoka nagymamája, amellett, hogy sok ezer volt és jelenlegi állami gondozott érzi őt anyja helyett egy kicsit anyjának. Ezért a több évtizedes, áldozatos munkáért kapta a Kiváló pedagógus kitüntetést, egy miniszteri dicséret és az Oktatásügy kiváló dolgozója elismerés mellé, harmadiknak. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra a megbecsülésnek ez az újabb megnyilvá- lása, hiszen nem tettem semmi különlegeset, csak annyit, amennyi minden hivatását szerető embertől elvárható. Életem nagyobbik felét állami gondozott gyermekek között töltöttem. Igyekeztem őket megérteni. Szerettem mindig mindegyiket, bár a családot, az otthont, az édesanyát pótolni nagyon nehéz. Nekünk pedig ez a legfontosabb feladatunk. Itt talán még nehezebb megtalálni az összhangot a szeretet és a szigor között, mint egy kisebb családban. Igyekszem azonban tartani magam ahhoz az immár klasszikussá vált elvhez, hogy embert akarok nevelni belőled, tehát követe, lek tőled. Gyümölcsöző ez a jól alkalmazott elv. November. 13-én van a gyermekváros születésnapja. Ilyenkor az ország minden tájáról özönlenek ide a volt növendékek. Jönnek a menyasszonyok, vőlegények, férjek, feleségek — de még az unokák is! Ennél teljesebb, igazibb bizonyítékra nincs szükség. Gabi néni ezt egyszerűen és nagyon komolyan úgy fogalmazta meg: nagy a család ... Valóban! A volt és a jelenlegi gondozottak egy kicsit (vagy nagyon?) az ő gyermekei. Érzik, hogv értük tesz mindent, értük büntet és szeret, s ezt visszaadíá . Ha nem most, akkor tíz év múlva bizonyosan. Hiszen Paul Valéry szavaival élve: Ami semmibe sem kerül, az ér a legtöbbet. Ami a legtöbbet ér. annak semmibe sem szabad kerülnie. Körmendi Zsuzsa 1982. JŰNIUS 24., CSÜTÖRTÖK 1 íHeti eilmtegyzetb Tűzszekerek Jelenet a Tűzszekerek című angol filmből. Középen: Ben Cross (Abrahams) és Ian Charleson (Liddell) Vajon mi értelme filmet csinálni két brit futóról, akik az 1924-es párizsi olimpián a 100 és a 400 yardos futás győztesei voltak? Annyi olimpiai bajnokot avattak már annak előtte is, azóta meg még többet — miért épp róluk? Mi az az ő történetükben, amit mindenképp filmre érdemes vinni? A kérdésekre nagyon egyszerű válasz is adható: majdnem mindegy, miről készítenek filmet, ha az a film végül is jó, igaz művészi alkotás lesz. Harold Abrahams, a zsidó származású 100 yardos bajnok, és Eric Liddell, a skót származású (mellesleg lelkész) 400-as bajnok történetének érdekességét, érvényességét az dönti el, mit lehet vele mondani; nem az, hogy mi a sztorija, hanem hogy miről szól. Hugh Hudson angol rendező választását pedig éppen ez igazolja. A két rivális futó ugyanis két gondolkodásmód, két szellemi szféra képviselője. Abra- hamsnak, származása miatt, még akkor is bizonyítási kényszere van, amikor sporteredményei jóvoltából már a legelőkelőbb angol egyetem, Cambridge is befogadja. Ez a kényszer valószínűleg generációkon át ivódott a génjeibe; neki ki kell emelkednie, hogy valaki lehessen, míg egyetemi társai javarésze már azzal kiemelkedett, hogy hová született. (A film ugyan nem nagyon magyarázkodik erről, de Abrahams egész magatartásának hátterében ott húzódik ez a motívum, még akkor is, ha maga sem éppen lentről jött — hiszen egy gazdag bankár fia.) Liddell a szinte megszállott vallásosság képviselője. Annak a merev puritanizmusnak kései alakja, mely különösen Skóciában valóban igen sokáig ember-, jellem, és sorsformáló erő volt. Rideg, örömtelen vallásosság ez, de Liddell esetében jó irányba hatott: energiái, tehetsége kibontását segítetté elő. A híres eset, hogy ti., ! mert igazi távjának, a 100 yardnak a döntője vasárnapra esett, s emiatt Liddell nem volt hajlandó indulni, mert a vasárnap isten szent napja, melyet nem szabad hívságos örömökkel megszentségteleníteni, valóban megtörtént. Így vállalta át tőle a 100 yardot Abrahams — és győzött —, s így győzött aztán a neki nem fekvő 400 yardon is Liddell, olyan fantasztikus teljesítménnyel, mely olimpiai és világcsúcs is lett. Valóban élt kiváló sportolók tehát e film hősei, s a körülöttük felbukkanó figurák többsége is élt, létezett. A film egyik értéke kétségtelenül éppen ez; a kor pontos, valósághű, alapos, rendkívül aprólékos hitelű felidézése, a visele- tektől és autómárkáktól a szokásokig, a versenyek sajátos légköréig. Óriási munkát jelent ez; s egy kicsit belevág a nagy nosztalgikus hullám utórezgéseibe is ez a stílus. Ám mégsem csak azért kell értékelni a filmet, hanem azért, mert valójában arról szól, hogy a sport önmaga fölé tudja emelni az embert, legjobb énje megvalósításárá tudja serkenteni, és hogy a sport ember és ember között is nagy közvetítő, nagy kapcsolatteremtő lehet, a barátság, megértés eszközévé válhat. S ez a gondolat valóban a lényegét fejezi ki a versenynek, a versengésnek, a sportnak. Talán ezért is kapta meg már 1981- ben a budapesti s-'ortfilmfesz- tivál nagydíját — s összesen négy (!) Oscar-díjat az idén (a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb filmzene, a legjobb kosztümtervek és a legjobb angol nyelvű film díját). A négy aranyszobrocska kissé túlzásnak tűnik, de az tény, hogv ha azt vesszük, hogy az eleddig csak kitűnő dokumentum- és rövidfilmesként ismert Hugh Hudsonnak ez volt az első nagy játékfilmje, akkor mégis azt kell mondanunk: az elismerések nem méltatlannak jutottak. A Hold Üjabb kétrészes Bertolucci film, újabb bravúrokkal, s újabb talányokkal, és talán- talán egy kis kuncogással is a rendező részéről: — Ha szeretitek a közhelyeket, íme, tessék belőlük egy hatalmas csokorra való. Mutatóban pár szál a csokorból: a híres operaénekes mamának épp akkor hal meg a férje, amikor Amerikából szülőhazájába, Olaszországba indulna vendégszerepelni, s így csak kamaszfia mehet vele. Joe, a tizenöt éves suhanc kissé koraérett, ezért hol az apjába szerelmes, hol az anyjába, s időnként mindkettőre éltékeny (lásd: Ödipusz-komp- lexus, a jó öreg Freud Után szabadon, és nagyon felvizezve). Aztán: a mamához kissé túlságosan vonzódó fiú kábíte- szerezni kezd — valószínűleg azért, mert a mama nem csak vele foglalkozik, hanem az énekesi feladataival, no meg adódó férfiismerősökkel is. A mama kompenzál egy a fiúcskájának rendezett nagy házibulival, amit a fiú cikinek tart és otthagy. Hogy megtörténjen a ki magyarázkodás, mama és fia alaposan összepüföli egymást. Majd következik még egy egyszerű villával felszúrt érbe adott heroinlövet, meg az, hogy a mama ügyes simo- gaíásokkal segíti el a feszültségek kioldódásáig a fiúcskát. Aztán az is kiderült, hogy a szívrohamban elhunyt atya nem volt Joe papája, az igaz papa azonban előkerül, és hogy valami nevelést is kapjon a fiú, kap néhány formás pofont. Satöbbi, satöbbi. Mindehhez járul még a turisták szájaíze szerint fényképezett olasz táj, a városok, a tengerpart, a nagy opera-előadások, melyeken a mama egy sor nagy Verdi-hősnőt énekel Maria Callas hangján — és vannak csodás fények, lakások, a felső tízezer életének kellékei. S hátul, valahol, valamelyik operai kulissza mögött, vagy talán éppen abban a díszletben, melyben a film végén felkel a giccsss színpadi hold, ott mosolyog Bertolucci, egy kis kajánsággal a szája szögletében: — Ha közhelyek kellenek, íme, fölös mennyiségben! Hogy ez aztán méltó-e a XX. század rendezőjéhez, az más kérdés... Takács István
