Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-23 / 145. szám

1982. JŰNIUS 23., SZERDA av Húszembernyi cipő Nem óriás számára készült a képen látható nagyobb láb­beli, a reklámpéldány annak illusztrálására hivatott, hogy az Alföldi Cipőgyár szabászműhelyénck az óriás cipőhöz felhasz­nált két négyzetméternyi anyagból húsz pár cipőt kell kiszab­nia. E. Várkonyi Péter felvétele Kaparj, kurta! Városszerte hirdeti a plakát, mint valami korszerű jelszót: Kaparj, Kurta! A plakát per­sze egy film címét reklámozza, ám tövében ott a kurta, az iga­zi kurta, aki tényleg kapar és jut is neki. Figyelem, hogy bű­vészkedik szemrebbenés nél­kül és kitartóan: standját az Örs vezér téren épp a HÉV- megálló előtt állította fel. özön- lik a jónép, Gödöllőről, Csö­mörről, Cinkotáról, tikkadtan vagy szomjasan. Elébe sorjáz­nak, s veszik a Márkát, a Traubit, a Colát. — Mennyi? — kérdezik, s ő feleié: öt fo­rint. Standján bolhabetűkkel írt árjegyzék sorolja fel ugyanazt: Márka, Traubi, Cola: 3,GO Ft. Végre akad egy bátor ember, aki megérdezi: — Miért öt fo­rint? — A kurta végigméri, pillantása lesújtó, szóra sem méltatja az akadékoskodót, megvetően visszaad egy forin­tot. Másik kurta máshol kapar. Neki is jut. Pénz jut neki, kis pénz, de jó, mert nem kell el­számolni vele. Szállnak fel az utasok, leszurkolják a két fo­rintot, ő azonban elfelejt je­gyet adni, sőt a számlálót is el­felejti működtetni. Sokan utaz­nak Nagytétény és Érd között a helyi járaton, sok kétforin­tos gyűlik össze a sofőr zsebé­ben. Neki jó, s a Volán meg ... bizonyára nem megy tönkre egy ilyen kis kaparástól. Leg­feljebb csökkenti gazdaságtalan járatainak számát. Magyar Éva Válni vagy nem vá!ní? A házasság, sok kérdőjellel Jaj istenem, de nagyon rossz vótál, jaj istenem mégis de nagyon jó vótál — így siratta az öregasszony, han­gos jajveszékeléssel élete párját a temetésen. Bár régen történt, ma is jól emlékszem, mekkora megrökönyödés­sel hallgattam akkor a furcsa búcsúztatót. Kamaszfej­jel föl nem foghattam, hogyan lehet valaki rossz, ha jó, ha meg jó akkor rossz, és legfőképpen, ha olyan rossz volt, miért ez a szívszaggató fájdalom. Közben persze az ember bölcsebb lett, csak-csak megtapasztalta az életet a maga keresztül-kasul gabalyodó ellentmondásaival, közte két ember, egy férfi és egy nő együttélésének bo­nyolult problémáival, amelyek (házasság, család), ma­napság mintha világszerte még csak erősödnének. Van-e recept? Megfogadtam Balogh Ká- rolyné tanácsát. Horn Lajos- né 84 éves, hatvan éve él együtt az urával. Az öregasz- szony hangja halk, bölcsessé­ge a sokat megélt, sok nyomo­rúságot megtapasztalt ember bölcsessége. — Türelem, na­gyon sok türelem kell — és pici ráncos arcán szelíd mo­soly suhan át —, bizony sok­szor engedni is kell, ez a leg­nehezebb. Én persze a gyere­kek, a folytonos nehéz mun­ka mellett nem gondoltam ar­ra, hogy válni is lehetne. Sok minden történt ez alatt a hat­van év alatt; egy kicsi jó és egy kicsit több rossz, erő kell az élethez fiacskám. Megelőzni a baleseteket A növényvédő szerek veszélyei A növényvédő szerek nem­csak a kártevőkre, hanem az emberre is károsak. A vigyá­zatlanság súlyos mérgezéseket okozhat. Fokozott figyelmet kell tehát 'fordítani a vegysze­rekkel végzett munkára, és a szükséges előírásokat minden­kor be kell tartani. Már a vegyszerek beszerzé­sénél gondoljunk arra, hogy a hosszú ideig tárolt szerek ha. tékonyságukból veszítenek, te­hát felesleges mennyiséget ne szerezzünk be. Amennyiben valamely vegyszerből mégis megmaradna, akkor légmente­sen zárjuk le. A külső csoma­goláson tüntessük fel a vegy­szer nevét és a felhasználha­tósága időpontját. Kulccsal le. zárt és csak a növényvédő sze­rek tárolására használt helyen tartsuk. A kiürült zacskót, zsákot égessük el. Az üvegeket vagy fémedényeket mélyen ás­suk el. Soha ne tároljunk ezekben az edényekben más­fajta szert. Szemétbe ne dob­juk. A vegyszerekkel 18 éven aluli fiatal vagy terhes, szop­tatós anya nem dolgozhat. Gondosan ügyeljünk arra, hogy illetéktelenek, de főleg gyere­kek ne férhessenek hozzá. Permetlé készítése, illetve a permetezés ideje alatt a do. hányzás tilos. Továbbá tilos a vegyszeres munka kezdése és befejezése után is néhány óráig szeszes italt fogyaszta­ni. Védőruhát, védőkalapot, gu­mikesztyűt, gumicsizmát és védőálarcot a rövid ideig tar­tó munkához is használjunk. Erős szélben permetezést és porozást végezni nem szabad. A méregjelzés nélküli ké­szítmények (kolloid-kén, réz- oxiklorid tartalmú és szerves gombaölő szerek) használata esetén is ügyeljünk arra, hogy permetlé ne kerüljön a szem­be. szájba vagy nagyobb bőr- felületre, mert gyulladást okozhat. A méreggel kezelt területre tegyük ki a „Vigyázat, méreg­gel permetezve!” feliratos táb­lát. A munka befejezése után mosakodjunk bőséges vízben, s azonnal váltsunk ruhát. A legnagyobb gondosság mellett is előfordulhat baleset. Ilyenkor elsősegélynyújtásra van szükség. Az elsősegély mint a neve is mutatja, csak a pillanatnyi segítségre korlá­tozódik. a beteget vagy sérül­tet tehát minden körülmények között orvoshoz kell kísérni vasv vinni. Az orvosnak meg kell mondani a mérgezést oko­zó szer nevét; ha módunkban áll, akkor mutassuk meg a szer csomagolását, illetve a szerhez csatolt utasítást is. Nagyon fontos, hogy a beteget a mérgezési helyről elvigyük. A mérgezési elsősegélynyúj­tás alapelvei: Fontos az elsőse­gélynyújtó gyors, szakszerű és határozott eljárása. A továb­biakban a méreghatást, a mé­regfelszívódást kell megakadá­lyozni. Az életveszélyes álla. pótokat azonnal meg kell szüntetni. Amennyiben a rosszullét oka a méreg belégzése, akkor a beteget friss levegőn — a lehűléstől védve — lefektetjük. A vegyszer a bőrre kerülve gyulladást okozhat. Ha a vegyszer a szembe került, ak­kor a szemrés feltárása után a szemet bőséges, tiszta vízben 10—15 percen keresztül alapo­san öblítsük ki, a bőrre került vegyszert legalább 10—15 per­cig bő, szappanos vízzel mos­suk le. Előfordulhat a méreg lenyelése is. A tilos esetek ki. vételével ilyenkor 2—3 pohár tiszta — vagy aktivált szenes — vizet itassunk a beteggel, azután tanácsos a garatinger­lés és hánytatás. Természete­sen ez esetben is szükség van orvosi ellátásra. K. L. Hát igen. Válni vagy nem válni! A statisztikák szóki­mondó valóságának ismereté­ben, a bölcs elődök eme kér­désre adott tanácstalan vála­szainak ellenére — lehet hogy botorul —, de én is nekivág­tam ennek a hálás-hálátlan témának. Vajon, spekuláltam, egy vi­szonylag kis településen, ahol az élet egyes területein még van bizonyos megőrző, meg­tartó szerepe a közösségnek, hogyan alakul a házasságok sorsa? Magyarán: van-e a vá­rosok és kis községek között a válások alakulásában kü­lönbség? Páty mintegy négyezres lé­lekszámú, viszonylag zárt köz­ség. Balogh Károlyné anya­könyvvezető máris pontosan mondja a statisztikai adato­kat. — A házasságkötésekre, úgy hat-hét évet tekintve, át­lag 15—20 százalék válás esik a faluban. — Mi lehet összetartó érő? — Gondolom, nálam oko­sabbak sem tudnának erre válaszolni. Sokat a nyomorú­ság is összeköt, sokat a gaz­dagság sem tart meg együtt. Türelem kell? — ön is gyakorló házas. Van-e valami receptje? ■— Talán a teljes bizalom egymás iránt? Nem tudom. — Nagyon fiatalon kerülnek össze a párok? — Nem. Általában 20—25 éves korban kötik a házassá­gokat, Egyébként az öregek itt a faluban mind együtt ma­radtak, csak a fiatalok közt van válás. Az idősek talán többet tudnak mondani a há­zasság maradandóságáról, mint én. Mit szólnak? Tóth Bálint 47 éves házas. — Volt, volt zökkenő is, de ko­moly az soha! Volt három gyereke, rengeteg munka, nem értünk rá azzal foglalkozni jó-e rossz-e az a házasság. — Mit gondol, miért olyan nehéz ma a fiataloknak együtt maradni? — Figyelem az életet! Vala­ha ugye az asszonyok nem dolgoztak, így aztán alaposan oda voltak kötve az urukhoz. Ma az asszony mit mond? Nem tűröm én a férjem sze- kálását, megélek a magam lá­bán is, és fogja magát elvá­lik.-Simon Pál. aki 41 éve él a feleségével, így fogalmaz: — Mi a semmivel kerültünk ösz- sze, két ágrólszakadt, mindent együtt teremtettünk meg, és ez valahogy véd- és dacszö­vetséget hozott létre közöt­tünk, no meg áldott, türelmes asszony a feleségem. — Több idős emberrel be­szélgettem a házasság titkai­ról, úgy tűnt, az asszonyi tü­relem és a valahai gazdasági függés volt együttmaradásuk alapja. Mi erről a véleménye? — kérdeztem Bata Zoltánná fiatalasszonyt. — Van benne igazság. A férjemnek például több a szabadságigénye. Az első év­ben nem is volt zavartalan az együttlétünk, sokszor úgy tűnt zátonyra futunk. Aztán meg­okosodtam. — Az asszonynak több okosságra és türelemre van szüksége a házasságban? — Egyelőre azt hiszem igen. Én elismerem a férjem füg­getlenségi vágyait, persze csak tisztes keretek között — ne­veti el magát. — És a feleség független­sége? — Itt a kisfiam, a háztar-- tás, ez engem jobban leköt. — Sok a válás. Lehet, hogy a házasság intézménye el­avult? — Én nem tudok jobbat, sem a gyerekek szempontjá­ból, sem a magány ellen. — A baráti társaságukban^ hogyan sikerültek a házassá­gok? — Elég érdekesen. A férjem (ő pesti), barátai közül már sokan elváltak, az itteni is­merőseink közül senki. — Ezek szerint, egy kisebb község megtartó erőt jelent? — Nem tudom. De nálunk, itt Páty on még olyan is van jaj, mit szól a falu! Jobbat keressek? A házasság Intézménye ist. mint annyi más körülöttünk, a változások ostromgyűrűjé­be került. A szabadság, ami felé a társadalom törekszik, természetesen ebben a kis kö­zösségben is igényként jelent­kezik. De, akárcsak a társa­dalomban. a házasságon belül is nagyon sokat kell még szel­lemiekben, közösségi tudatban az egyes embernek fejlődnie ahhoz, hogy új, magasabb rendű formában — egyenlő az egyenlők közt alapon —, szilárdan funkcionálni tudjon. Mert helyette, és ismét a húsz­egynéhány éves házaspár sza­vait idézem; nem tudok job­bat, sem a gyerekek jövője szempontjából, sem a magány ellen. S. Horváth Klára Gondterhelten hajolt mappája fö­lé Fazekas. — Mi baj van? — álltam meg asztala mellett. — Semmi — legyintett. — Az ara­tással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék. — Keserves? — ültem le mellé és két üveg sört rendeltem. — Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másod­szor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. It­tunk. Aztán néhány percig szótla­nul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön. — Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk le­hetett volna. Csakhogy a tavasz sze­szélyes volt, a fagyosszentek megte­lepedtek. mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábu­kat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, körbe­tekintett, de gondolatban már szőt­te tovább a gyér emlékszálakat. — A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsa­pás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismétel­gette: talán még jóra fordult min­den. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. An­nak örültem, hogy letehettük a csiz­mát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a föl­dünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk olyan me­leg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül leste az eget, néha káromkodott, olykor meg, ha Bába Mihály: ^Iratáói emléh ■ egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtöröl­te homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem ver­te el. Ivott a sörből, filctollával vonala­kat — talán esőszálakat — huzigált a rajzlapra. — Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szok­ták. És így következett el az aratás ideje. Apóm majdnem mindennap kiment a földünkre és egyre komo- rabban jött haza. Anyámmal beül­tek a konyha-szobába, sokáig, hal­kan beszélgettek. Anyám csak so­pánkodott, meg azt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfonto- sebb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reg­gel elindultunk a határba megkez­deni az aratást. A búzatáblából, még ha nem is volt világosszőke, egy ke­resztnyit le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit és hozza utánunk. — Így volt ez nálunk is — mond­tam, mert Fazekas ismét elhallga­tott. — Igen, lehetséges, hogy minde­nütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel. — A nap mór magasan járt, ami­kor megálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás bú­zaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a polyvát lefújta róluk, számlálgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgólgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvé­re. vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötni. De nem moz­dult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegá­zolt a térdéig sem érő búzába, s ment, ment, mintha soha nem akar­na megállni. Hirtelen visszafordult Felvette a kaszát, megfente. A ka­szakövet a vízzel teli szarutartóba visszadugta és a tábla szélénél ne­kilendítette a kaszát. Mi még min­dig nem mozdultunk, fűszálat rág­csáltunk. Tudtuk, hogy öt. hat lé­pésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza he­gye kárt tegyen bennünk. Apám tíz lépésnyi rendet vágott. Megállt. Hát­ra fordult. Rokkant búzaszálak me- redeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehe­tett. Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül, hogy ter­mett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott a tarlón apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze kezét. Hol a lábon­álló szálakra nézett, hol meg a tar­lóra, ahol a fele szál ott maradt. — Gyuri, hallod — mondja pana­szos hangon —, tedd le a kaszát, en­nek sarló kell, csak sarló. — Az — mondta az apám Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amely­lyel előbb még homlokáról törölget- te a verítéket, szeméhez nyomkod­ta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyor­san a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta ked­veskedve, kézzel szedjétek össze. így ni, mutatta meg, és rakjátok kévé­be. Az elmaradt szálakat meg sar­lóval vágjátok le. Na gyorsan, gyer­mekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mint­ha megnyugodott volna. — Igazad van — mondta anyám­nak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de leg­alább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg ameny- nyit el kell vetni ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk. — Lesz, lesz - sóhajtozott anyám —, talán még egy, két vékányi ke­nyérnek is marad. Legfeljebb krumplis, meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, meg­főzök, aztán kérek három, négy sar­lót kölcsön, de ha nem kapok, ve­szek egyet, — Felénk fordult. — Fo­gadjatok szót apátoknak. Nemsoká­ra jövök én is vissza. Hozom a me­leg ételt. — Elment. Kókadtan, szót­lanul szedtük a gyér rendet, vagdos­tuk a kasza elhagyta szálakat. A ki­csi kévék alig, alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni sem akarna. Félve, lopva lestünk az arcára. Komor volt Gondterhelt. És iszonyatosan baráz­dás. Ledobta a tollat, hátradőlt, kibá­mult az ablakon, és anélkül, hogy rámnézne, azt mondta Fazekas: — Szóval ez a kép gyötör. Kép­telen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor, nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a maradék sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még né­hány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. ö meg nagyot bó­lintott. Hálás volt a ki nem mondott elcsépelt szavakért.

Next

/
Thumbnails
Contents