Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-27 / 122. szám

4 ZZ?™ » xr/limw 1982. MÁJUS 21., CSÜTÖRTÖK Teli polcok között Érdemes ide ellátogatni... Nemcsak formális a kapcsolat Hogy minden út az olvasóvá váláshoz .vezet, az ma még vágyálomnak is erős túlzás. Hogy sokféle úton juthatunk el a könyvek birodalmába, az viszont igaz. Megannyi módja van egy könyvtár „becserké- szésének és feltérképezésének” is. Néhányat mindjárt ki is próbálhatunk. Érdeklődőén — Bocsánat, mit olvas? — Tessék. Világ Ifjúságát, Családi Lapot. Magyar Ifjú­ságot. — Gyakran jár ebbe a könyvtárba? — 1970-ben költöztünk idea közeibe, azóta rendszeresen. — Itt dolgozik, a Csepel Au­tógyárban ? — Igen, esztergályos a szak­mám. A tizenkét év alatt csak addig voltam távol, amíg a katonaidőmet töltöttem. — Könyveket is szokott kölcsönözni? — Persze. Jókaitól a mai magyar írókig, a külföldieket is beleértve, szinte mindenfé­lét. Havonta két-három könyv elolvasására jut időm. akkor aztán jövök és cserélek. Most is visszahoztam egy adagot, csak egy jógakönyv maradt nálam. Amióta felépítettem a házam, többet tudok olvasni. — Segítenek a könyvtár al­kalmazottai választani? — Készséggel. Együtt bön­gésszük. keressük, mi tetszene. — Megmondaná a nevét? — Csernyi Bélának hívnak. — Köszönöm, további kelle­mes lapozgatást! ■-----------------------------------—---------T~ Is merkedve Miszori Sándorné, a Csepel Aütógyár szakszervezeti könyv­tárának vezetője kuckójába in­vitál. Innen is csaknem ki­szorítják a könyvek, épphogy megtűrik á kis íróasztalt né­hány székkel. — Ne vegye frázisnak: ez a második otthonom — mutat körül a szőke, mosolygós sze­mű asszony. — Csaknem kilenc órát töltök el itt naponta, ti­zenöt éve kerültem ide. és 1975 óta vagyok vezető. Ha hi­szi. ha nem, még a katalogizá­lást is örömmel csinálom. Nemrégigen leltároztunk: há­rom nap alatt kész voltunk vele. Az idén új szabványok szerint kell besorolni a köny­veket. Sok a vita. a panasz emiatt. Én csinálom. Szívesen. A kolléganőim sem csak ül­nek és olvasnak, ahogy sokan elképzelik. Pedig öt helyett hárman vagyunk mindössze. — A gyári művelődési ház több mint húsz éve áll itt. ak­kor költözött helybe a könyv­tár is. Az üzemrészekben hét kihelyezett fiókunk működik, a járműgyárban még kis ké­zikönyvtár is. Évente hét- nyolcszáz toborzólapot kül­dünk szét a műhelyekbe. s jönnek is sorra beiratkozni. Nemcsak formális a kapcsola­tunk a szocialista brigádokkal. Tudom, kiknek kell szólni, ha író—olvasó találkozót vagy más programot szervezünk. Akik a meghívott szerző mun­káit a közelmúltban olvasták, külön meghívót is kapnak ilyenkor. Ha érdekes, új köny­veink érkeznek, műszakváltás­kor bemondatjuk a hangos hír­adóban. Ha előadót hívunk meg. magunk állítunk össze plakátot kivágott színészké­pekből. Adatszerűén A gyári könyvtárban mint­egy ötvenezer kötetről van ka­talóguscédula. A havonta meg­vásárolt újságok, folyóiratok száma az idén csökkent, most körülbelül százhúszféle olvas­ható. A korosztály és téma sze­rint összeállított gyerekkönyv­tárban nyolcezer kiadvány közül válogathatnak a kicsi­nyek és szüleik. A szépirodal­mat huszonkétezer, az isme­retterjesztést húszezer kötet képviseli. Jelenleg csaknem 4300 be­iratkozott olvasója van a könyvtárnak, s ez mintegy két­harmada a Csepel Autógyár dolgozói létszámának. A köl­csönzés aránya: szépirodalom 52, ismeretterjesztő művek 29, gyermekkönyvek 19 százalék. Az ötezer kötetes kézikönyv­tárral rendelkező gyűjtemény 1961 óta területi jelleggel is működik. Büszkélkedve — Nemcsak az olvasók ta­núsíthatják, hanem az írók is: érdemes ide ellátogatni — mondja büszkén Miszoriné. — Már a gyári óvodába járó ki­csinyeket igyekszünk meg­nyerni a könyveknek, az iro­dalomnak. A Móra kiadóval közösen rendeztünk számukra egy Kormos István emlékmű­sort Aszódi Éva közreműkö­désével; óriási volt a sikere, a következő korosztálynak ugyancsak be kellett mutatni. — Kapcsolatban vagyunk a környékbeli iskolákkal is — folytatja a könyvtár vezető­je. — Ünnepségeikhez helyet és irodalmi anyagot adunk, ők pedig fellépnek a dolgozók­nak rendezett megemlékezé­seken. Mennyire élvezték amikor a Lúdas Matyi rajz­film bemutatójára meghívtuk Dargay Attilát, a rendezőt, s aztán együtt rajzolták vele a mese figuráit! — Nem minden író szereti a könyvtári találkozókat az olvasókkal. Moldova György például jó néhány csúfolkodó anekdotát írt már erről a té­máról. Mégis jól érezte magát köztünk. A legnagyobb sike­re talán Tornai Józsefnek volt, aki egykor itt dolgozott az Autógyárban; persze, hogy azonnal közvetlen kapcsolatot tudott teremteni olvasóival, volt munkatársaival. A követ­kező vendégünk Kertész Ákos lesz, a könyvhétre várjuk őt ide. Nemcsak mi, könyvtáro­sok! Riportszerűen Pöttöm kislány nyit be a terembe, keze teli könyvek­kel; szinte azok hozzák őt. (Furcsa ez, ágyban fekve fölerősödnek a hangok. Két napig haragszom rájuk, két nap múltán beléjük ka­paszkodom. Már várom, hogy elnyomják a betegség csöndjét: a szívnek a fül­ben visszhangzó dobbaná- * sát. Az a másik dobbanás, a labdáé. A ház előtt láb- tengóznak a srácok. Ajtó csapódik, valaki a fejem fölött hazaérkezett. Kinyú­lok a paplan alól a rádió­ért, a könyvért, s megcsön- desül fülemben a dobogás. A Hangok visszanyúlnak hozzám.) TEHETSÉG A Színész hangja, pajkosan játékos. Nem is daykamargi- tos, egyenesen borsnénis: a kérdésre napi huszonöt ciga­rettát füllent. „Ugye, most ha­zudtál?” — mondja a fölnőtt kérdező. „Hazudtam” — süti le a hangját a Színész-gyer­mek, s mintha látnám: a csip­keterítő rojtjával babrál. Az­tán, hogy mentse rosszaságát, két tévéjéről mesél. „Tudod, a focit nagyon szeretem.” — Még mit szeretsz? „A tehetsé­get.” — Lehet haragudni a te­hetségre? „Haragudni? Azt nem. Vagy ha igen, hát leg­följebb húsz percet” — mond­ja Bors néni. S látom a füst­karikákon át: mosolyog. Alig éri fel a pultot, de azért oda tudja tornászni a csoma­got. Kocsis Margit ugyan még szakképzetlen könyvtáros, de azért kedves, őszinte mosoly- lyal nyúl azonnal a megfelelő katalóguscédulához, s meg­kérdezi, segítsen-e választani a kis olvasónak. A csöppség azonban olyan határozottan indul el a polcokhoz, mint aki hetente jár ide. Az egyik asztalsomál ké­nyelmes fotelben egy fiatal­ember folyóiratokat lapozgat. — Ritkán járok ide, meg­mondom őszintén, néha any- nyit kések egy-egy könyv visz- szahozatalával, hogy magam is szégyellem. Most különben is kevés az időm, tanulok a munka mellett. A BKV-nál vagyok lakatos, és a dolgozók gimnáziuma második osztá­lyába járok. Pesten van a munkahelyem, itt a lakásom. — Milyen könyveket olvas szívesen? — A cselekményes, érthe­tően elmesélt történeteket sze­retem. Mai írókat szinte nem is olvasok, inkább csak szov­jeteket meg Jókait. Például Solohov műve az Emberi sors a kedvencem. — Látom, most képeslapo­kat nézeget. . — Igen. itt csendben el le­het tölteni az időt az ifjúsági lapokkal, aztán átolvasom a Deltát, az Autó-Motort... A szakmám miatt érdekel: tanu­lok is belőle, mégis kikapcso­lódás a munka és az iskola után. Összegezve Ez a fiatalember — név szerint Kása Tibor — nem a Csepel Autógyár dolgozója. Egy pályázat, néhány valóban jó könyv, a kulturált, csendes környezet, saját szakmai ér­deklődése és igényessége hoz­ta el őt ide a könyvtárba kö­zeli lakásáról. Láttunk olyan vendéget is, aki matematikai feladatokon dolgozott itt az egyik pádon. Benézett egy anyuka, aki gimnazista fia szabadon választható irodalmi tételéhez kért szakkönyvet; Pomogáts Béla és Földes Anna regényelemzéseit ajánlották neki. Sokféle út vezethet a könyv­tárakba, a betűk birodalmába. Akármelyiken is indul el az ember — érdemes végigmen­nie rajta. Hangok GYŐZELEM Gyógyító betegség-ajándék: Székely Éva könyvének lopva szerzett második kiadása. Aki hozza, tizenhét éves, ahogy ke- zét-lábát, szavait is hányaveti módon úgy dobálja. „Milyen?” — kérdezem. — Bravó— mond­ja ő, és tudom: ennél felsőbb fok számára elképzelhetetlen. „Hallom, bőgtél rajta” — fir­tatom tovább. — Az túlzás. Fizika óra alatt legföljebb szi­poghattam. Többet aztán ki se húzhatnék belőle. Később, mintegy mellékesen jegyzi meg csupán: Mit ki nem bír az ember!? így mondja „mit ki nem bír”, meg „az ember”. Most kezdem érezni az emlékező nagyságát: megszépíti a belő­lünk jövő szavakat. SEGÍTSÉG Megrótt az irodalmi hetilap. Vagyishát nem engem, hanem lapomat. S nem is lapom szol­gáltatását, hanem a sajtó se­gítség-adó igyekezetének ha­mis voltát. Ügy igaz, az lenne a szép világ, ha az ügyintézés menetében ránk. újságírókra nem is lenne szükség. S hogy időnként nincs is, a neves te­Ötvenharmadszor Könyvszínpad Tegnap a Vörösmarty téri kultúrpalotában sajtótájékoz­tatón mutatták be az ötven- harmadik Ünnepi könyvhétre tizenhárom kiadótól megjele­nő 112 kiadványt. Rapcsányi László, a Magyar Rádió nép­szerű riportere ajánlotta a kortárs hazai és fülföldi iro­dalom új produktumait, illet­ve méltatta a régi értékeket újból felfedező könyvkiadás érdemeit. Egyben kritikájának is hangot adott: szükséges-e ennyi címet a könyv ünnepére megjelentetni, nem lenne- sze­rencsésebb valóban a most született alkotások fórumává alakítani az évről évre vissza­térő könyvszínpadot? Nézegetve az idei termést, minden érdeklődő találhat magának olvasnivalót. Az iro­dalom barátai tallózhatnak a kortárs próza és líra kötetei között. Az Európa Kiadó ez­úttal bocsátotta útjára A világ- irodalom klasszikusai című új sorozatát, amelyben másfél év­tized alatt kétszázötven kötet­ben kívánják közreadni a kü­lönböző nemzeti irodalmak legnagyobb értékeit. Nem pa­naszkodhatnak a művelődés- történet, a képzőművészet és a muzsika iránt érdeklődők sem. A Magyar Hírmondó so­rozat unikuma A magyarok története című kötet. Ismét napvilágot láttak Kodály Zol­tán írásai Visszatekintés cím­mel a Zeneműkiadónál. Pas- suth Krisztina Moholy-Nagy László művészetét mutatja be a Corvina kiadó reprezentatív albumában. Az itáliai rene­szánsz a tárgya Vayer Lajos professzor könyvének, s a fia­tal olvasók is hasznosan for­gathatják a Sütő András ifjú­korát felelevenítő Gyermek­korom tükörképei című Móra- kiadványt. Mindezek természetesen csak villanások a hatalmas válasz­tékból. Az ünnepi könyvhét, amelynek a budapesti megnyi­tóját pénteken tartják a Vö­rösmarty téren, a vidékit pe­dig egy nappal később Salgó­tarjánban, megyénkben is szá­mos érdekességet kínál. A Pest megyei megnyitó ünnep­ségére Dunavarsányban kerül sor, május 28-án, délután öt órai kezdettel a Petőfi műve­lődési házban. Fábián Zoltán író méltatja a könyv jelentő­ségét, majd Bánffy György előadóművész és a Renaissance- együttes műsorára kerül sor. Megyénk városaiban, közsé­geiben számos író—olvasó ta­lálkozót szerveznek, ahol a dedikálások mellett bizonyára sok szó esik majd a kortárs magyar irodalom helyzetéről is. levízió-riporter magyarázza: gyakorta hiába minden igye­kezet, nincs segítség. Mégis, oktat az idősb kolléga, nincs levél, ami választ ne kívánna. S mintha nyugtatni akarna, adósságait sorolja. Nekem jószerivel egyetlen adósságom van. „Reményked­ve írok önnek” —, így a levél, kézzel írva, három oldalon át. Figyelmeztetésül tettem ki az asztalra: akárhogy fordulok, éppen rálátni. Elgondolom: a villany-ügy, mert azért íródott a levél, már megoldódott Az­tán meg azt gondolom: talán mégsem. Talán éppen rám vár. S ettől egyszeriben sietős lesz a gyógyulás. VILÁG A Riporter hangját egyene­sen várom. Hűtlenül fordítom el a tévé gombját, s csavarok egyet a rádióén. Pedig, most veszem csak észre!, úgy igazá­ból nem is kedvelem az aszta­liteniszt. Amit kedvelek, az a Hang, ami velem izgul (vi­gyázz, Pista, vigyázz!), érteni lelkesedik (hallják ezt a tap­sot, kedves hallgatóim?), ne­kem szól (nagyon nagy mér­kőzés). A hang, amelynek még humora is van. Ma, például, így kezdi tudó­sítását: kancsaloké a /Világ. S én bánom, hogy nem va­gyok- kancsal. Major Árvácska Várkonyl Ferenc ■ Heti filmtegyzetb Szexis hétvége Priscilla Barnes, Roger Moore és Lynn Redgrave a Szexis hétvége A várúr című epizódjában Ha nincs egy egész estét be­töltő filmre való ötletünk, té­mánk, akkor epizódokból kell összeeszkábálni a másfél vagy két órát kitevő művet. A most bemutatásra kerülő olasz—francia koprodukciós film az utóbbi módszert vá­lasztja. Négy történetből ke­rekedik ki a majd’ két órás film, de ezek a történetek bi­zonyos fokig kapcsolódnak egymáshoz. Nem a sztorik vagy a szereplők révén, ha­nem az alapötlet folytán. A népes forgatókönyvíró gárda ugyanis azt találta ki, hogy egy tangói, egy francia, egy amerikai és egy olasz férfi hétvégi viselt dolgait meséli el; pontosabban: e férfiak eseteit a nőkkel. Hálás ötlet, mert ki ne néz­né szívesen a szebbnél szebb nőket, meg a szebbnél szebb angol, olasz, francia színhe­lyeket? Kit ne érdekelne a jó­pofa humor, a pikáns szituá­ciók, a bonyodalmak? Ahogy mondani szokták: itt minden tutira megy, holtbiztos a si­ker, a téma miatt is, meg a neves szereplők miatt is. Az első történetben (A vár­úr) az alaposan megráncoso­dott és kissé túlsúlyos, ám még mindig igen daliás Roger Moore, az Angyal egy angol árisztokrata üzletember ügyes sofőrjét alakítja, aki gazdája hétvégi üzleti utazásai alatt bájos légikisasszonyokat kábít a Rolls Royce és a várkastély meg a bárói cím bűvöletével. Mígnem aztán egy hétvégén nemcsak egy gusztusos, fiatal amerikai stewardess „jön ösz- sze”, hanem a szomszéd bir­tokos kevésbé fiatal, ám még mindig igen jó karban levő, s főleg roppant kiéhezett felesé­ge is „beesik" a jóképű sofőr­nek, aki sehol sem akarván szégyenben maradni, végül is édes hármasban (és eléggé megviselten) tölti a hétvégét. A második történetben (A francia módszer) egy ráme­nős amerikai üzletember a fontos üzlet nyélbe ütése mel­lett a munkavacsora desszert­jeként a francia cég igazgató­jának pikánsan izgalmas tit­kárnőjét szeretné elfogyaszta­ni — de a francia főnök in­kább veszni hagyja az üzle­tet, Csakhogy az amerikai fő­nök hoppon maradjon. Hogy azért nagy hiányt senki ne érezzen, a francia főnökkel megy el egy feltehetőleg kel­lemesen fárasztó hétvégére a szexis titkárnő. A (legjobban sikerült) har­madik történet hőse az ame­rikai ideggondozóban ápolt gátlásos, gyermeteg, kapcso­latteremtési komplexusokkal küszködő fiú, Skippy, meg a kimenős hétvégén felcsípett bájos asszonyka, Laurie. Az alkalmi, diszkózene közben létrejött ismeretségből két cso­dálatos nap, s e két nap köz­ben kibontakozó szerelem lesz — hogy azután a kimenő le­teltével Skippy visszatérjen az intézetbe —, de már a gyógyu­lás reményével. Olasz történet a negyedik (Armando notesza). Az örege­dő Armando (Ugo Tognazzi) váratlanul egyedül marad, s véletlenül a kezébe kerül egy tizenöt évvel ezelőtti notesza, benne egy sereg nő címével. Unalmában sorra hívja fel a hajdani szép szerelmekét, akikről a legkülönfélébb dol­gok derülnek ki — s főleg az derül ki, hogy másfél évtize­det nem lehet átugrani, meg nem történtté tenni. A régi kapcsolatok heve, izgalma, szépsége nem hozható vissza. Nem valami lenyűgöző alko­tás tehát ez a film, de aki nem ragaszkodik a történetek­ben a logikához, az eredeti­séghez, a mélyebb humorhoz, az jól szórakozhat. Úgy érez­heti magát, mint aki négy kü­lönböző ízű üdítőt kóstolt meg, s mindegyik ízlett ugyan, de 1 azért szomjas maradt. A festmény titka Ifjúsági kalandfilmnek jelö­li a műsor ezt a szovjet fil­met (rendezője Leonyid Ma- karicsev), de a nézők aligha fogják lerágni a körmüket iz­galmukban (a tizenéves nézők se). A történet valamikor az ok­tóberi forradalom után játszó­dik, alighanem a NEP-korszak- ban — d" ez nem is túlságosan lényeges. Arról van szó, hogy a kisvárosban múzeumot akar­nak létesíteni a nép birtokába került értékes műalkotások­ból, de egy híres, állítólag Ru- benstől vagy Rembrandtéi származó kép eltűnik. Három fiúcska elhatározza, hogy fel­kutatja a képet s a tolvajt. Gyermeteg fordulatok köze­pette ez meg is történik, a kép és a tolvaj meg-, illetve kéz- 1 rekerül, a festményről pedig kiderül, hogy csak egy isme­retlen németalföldi festő mű­ve a XVII. századból, de azért nagyon szép. A film egyetlen említésre méltó vonása, hogy a rút, sö­tét, rosszarcú, gonosz képtol­vajt, akinek szinte csak a táb­la hiányzik a nyakából, hogy „Én a gonosz ellenség vagyok”, ugyanaz a színész játssza — Anatolij Szolonyicin —, aki L apityko Kálvária és Tar- kovszkij Stalker című filmje főszerepében is mesteri mun­kát végzett (sőt akadhatnak, akik Tarkovszkij Rubljovja- ként is emlékeznek rá). És még ez a szerencse, mert eb­ből a filmből ugyan soha ki nem derülne, milyen remek művész ez a Szolonyicin. Foci bundában A magyar címe majdnem olyan sikerületlen ennek a ro­mán filmnek, mint amilyen sikerületlen maga a film. Igaz ugyan, hogy valóban arról van szó a filmben, miképp bundáz meg egy fontos meccset egy területi másodosztályú szinten „menő” csapat, de ezen túl édeskevés köze van a filmnek a futballhoz is. a filmhez is, és (főleg) a filmvígjátékhoz is. Sematikus, előre kiszámít­ható fordulatok, lapos viccek, visszaköszönő poénok és agyonszempontosított „monda­nivaló” teszik érdektelenné ezt a filmet. Kár — mert vé­gül is a sport (a futball) kö­rüli visszásságokról lehetne jó filmszatírát csinálni. Takács István

Next

/
Thumbnails
Contents