Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-06 / 80. szám

SMiap 1982. ÁPRILIS 6., KEDD Megnyílt a Kodály-év Koncert, énekverseny Ünnepi Kodály-hangversenyt rendeztek vasárnap Pécsett, ez volt a nemzetközi Kodály-év hazai nyitókoncertje. Az al­kalmat az adta, hogy most tartják a X. országos kamara- kórus-fesztivált a mecsekaljai városban. A találkozón tíz ki­váló magyar együttes, vala­mint — meghívott vendégként — egy-egy bolgár, holland, NSZK-beli és osztrák énekkar vett részt. A Pécsi Nemzeti Színházban tartott ünnepélyen megemlé­keztek a száz éve született nagy zeneszerző és zenepeda­gógus munkásságáról, s a ma­gyar kórusmozgalom fejleszté­sében játszott kiemelkedő sze­repéről. A hangversenyen valamennyi fesztiválkórus fel­lépett. Kodály Zoltán születésének 100. évfordulója alkalmából országos népdaléneklési és szolfézsverseny kezdődött hét­főn Debrecenben. Kiállítótér m ékből Tárlatok Gödöllőtől Ráckevéig Kalotaszegi textileket és fo­tográfiákat lehet megtekinteni a gödöllői művelődési központ­ban április 21-ig. Bányász Béla tárlata a monori Nagy István Galériában április 5-ig várta vendégeit. Csőregh Éva képei a ráckevei Népművészeti Házban tekinthető meg ápri­lis 15-ig. A Malonyay- hagyaték Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunka Malonyay Dezső ötkötetes népművészeti kiad­ványa a századfordulóról. El­ső kötetének eredeti textiljeit és fotóit a Magyar Iparművé­szeti Főiskola őrzi. Bodor Ke­ren érdeme, hogy ezt a pá­ratlan kincset feltárta és a Gödöllői Galéria rendelkezésé­re bocsátotta. Mélyreható elő­szóban elemzi a Malonyay- anyagot, a gödöllői magyar szecesszió kalotaszegi előzmé­nyeit, gyökereit. Bodor ta­nulmánynak beillő írásában közli Herman Ottó kéziratos véleményét a Malonyay-vál- lalkozás jelentőségéről. Egy biztos, a hajdani jogelőd, az Iparművészeti Iskola komoly szolgálatot tett azért, hogy e kalotaszegi textilgyűjtemény a Magyar Iparművészeti Főis­kola textil tanszékének birto­kába kerüljön, s valós érték­rend alapján szolgálja a' mai textilművészet nemzeti ka­rakterét. A kiválasztott és néprajzi­ig értelmezett anyag Kalo­taszeg környékét, a bánffy- hunyadi református templo­mot, a domosi csűrt, a zsobo- ki temetőt ábrázolja, valamint párnatervet, asztalterítőt, vő­félykendőket, a különböző öl­tésmódok alapelemeit. Mind­ez számtalan új fogódzót ad a gödöllői szecesszió kutatóinak, Omszki együttes Pest megyében Rapszódia dallal, zenével Az elmúlt héten kedves vendégeknek örülhettek a megye néhány városának la­kói. Mint arról már beszá­moltunk, harmincöt tagú né­pi együttes érkezett hozzánk testvérvárosunkból, Omszk- ból. Az Olajmunkás művész- együttes tagjai az omszki Olajfinomító Tröszt dolgozói vagy azok gyermekei. Vala­mennyien amatőrök, de tánc-, ének- és zenetudásuk sem­mivel sem marad el a hiva- tásósokétól. Erről meggyőződ­hettek Szentendrén, Százha­lombattán, Gödöllőn és Tá- pioszelén is mindazok, akik befértek a színháztermekbe, és végignézhették az előadá­sokat. Szentendrén, a Pest megyei Művelődési Központban és Könyvtárban például akkora volt az érdeklődés, hogy szinte annyian álltak, ahá- nyan ülőhelyet kaptak. Mond­hatnánk úgy is, hogy kétsze­res telt ház volt. A szibériai művészek fergeteges, megér­demelt sikert arattak. A műsor a Szovjetúniő megalakulásának hatvanadik évfordulója jegyében készült. Bemutatta az omszki olaj­munkások hétköznapjait, Szi­béria dalait, táncait. A szín- pornpás ruhák emelték a mű­vészi produkciók színvonalát, amelyeknek mondanivalóját az előadók mozgással, mimi­kával fejezték ki. Miután naponta más vá­rosban léptek föl, már há­rom-négy órával az előadás előtt a színpadon voltak. Is­merkedtek a környezettel, szorgalmasan, irigylésre mél­tó türemmel és kitartással próbáltak. Két ízben is al­kalmam volt egy ilyen fölké­szülést végignézni. A művé­szeti vezető rendkívüli szi­gorral irányította a táncoso­kat. Előfordult, hogy egy-egy apró tánclépést nüánsznyi hiba miatt tízszer is elpróbál- tatott. A hiba egyébként oly kicsiny volt, hogy azt rajta kívül más nem vette észre. A csoport tagjairól már ömlött a víz, de éppoly mosolyogva Perdül a szoknya, fordul a tánc ismételték el a kívánt részt tizedszer is, mint először. Sokszor leírtuk már — szovjet néptáncosokról szólva —, hogy milyen akrobatikus ügyességűek valamennyien, mennyire együttélnek a zené­vel, a ritmussal. Szinte már természetes dolognak számít, hogy valamennyien magas fo­kon, mesteri módon táncol­nak. Hasonlóan nagy sikert arattak a népi hangszereken játszó zenészek és a népdal­énekesek is. Az előbbiek mű­sorából külön említést érde­mel Brahms Magyar rapszó­diája, amelyet tangóharmóni- kán és balalajkán játszottak el. A mű szépségét meglepő módon még fokozták is ezek a tipikusan orosz hangszerek. A gazdag dallamkincsű szi­bériai népzene énekesei is megérdemelt sikert arattak, de természetesen a legnagyobb vastapsot njégiscsak a magyar népdalcsokor kapta, pedig a művészek ettől féltek a leg­jobban. Mindenesetre jó ok­tatóknak bizonyultak a Tá­piómente együttes tagjai, akik legutóbbi omszki vendégsze­replésük alkalmával tanítot­ták meg a szibériaiakat né­hány magyar népdalra. Nem volt kis dolog, amit az Olaj munkás együttes tagjai végigcsináltak itt nálunk, az elmúlt hét alatt. Napközben a megyét járták, ismerkedtek nevezetességeivel, esténként pedig táncaikkal, dalaikkal szórakoztattak bennünket. S tették mindezt fáradhatatla­nul, jókedvűen. A rövid pi­henők alatt sem tétlenkedtek. Ilyenkor előkerült a bűvös kocka, s diák, orvos, eszter­gályos és lakatos egyforma lelkesedéssel gyakorolta ma­gát ebben a világszerte nép­szerűvé vált magyar logikai játékban. Az omszkiak tegnap délelőtt visszautaztak hazájukba. Az elmúlt néhány nap alatt újabb barátságok szövődtek, művé­szetükkel közelebb hozták szá­mukra a távoli Szibéria la­kóit. Reméljük, hamarosan is­mét találkozhatunk velük, s akkor majd azok is gyönyör­ködhetnek művészetükben, akiknek erre most nem volt módjuk! Kő. Zs. hiszen Körösfői-Kriesch Ala­dár, Nagy Sándor, Remsey Je­nő és a gödöllői művésztelep többi tagjai e kalotaszegi minták alapján bontakoztat­ták ki sajátos művészetüket. Így az Iparművészeti Főiskola tulajdonában lévő anyag gö­döllői bemutatása hasznos út­mutatást nyújt a századfor­duló kutatóinak és a közön­ségnek is. Költői valóság — festményeken Bányász Béla saját hagyo­mányain belül szervezte meg új képeinek egyedi értékeit. Van egy alapmagatartása, ki­alakult stílusa, emberi, festői komolysága. Ettől nem tér el, csak részben módosítja eszkö­zeit. Nála a korrekt szerkesz­tés mindig valami apró fi­nomsággal gazdagodik. Ez az érzékenység élteti csendéle­teit, a piros terítővei kettőző- dő paprikavirágokat, a virág­nak tűnő kislány portréját, a kétkezi dolgozók együttérzés­sel formált alakjait. Mindig kitalál valami különös töredé­ket, mely erőt, lendületet ad a képnek. Ebben rejlik fej­lődése; az állandóságban, az alig látszó, de ténylegesen ér­zékelhető leleményben. Ez biztosítja termékenységét, mellyel méltó szorgalommal és ízléssel örökíti meg téli délutánját, színekkel zsúfolt dombjait, a fuvaros alakját, a kis vecsési hidat, az élet fest­ményekkel bejárt költői való­ságát Múltat és jelent idéző képek Csőregh Éva tanár, szocio­lógus író és festőművész. 1981 nyarán TOT-ösztöndíjjal ke­rült Ráckevére, és vizsgálta a szorgos munkát az Aranyka­lász Tsz-ben, vizsgálta a szé­les határt és a híres műemlé­keket. Légies finomságú szür­realizmussal idézte egyéni hangon a görögkeleti szerb templom századokat gyűjtő európai, balkáni összetettsé­gét; a Hildebrandt kastélyból a kapu barokk sűrítményét emelte képforrássá. Más meg­oldással elemezte a mezei munkát, az aranyló nyár ké­véit és a napraforgókat. Rác­keve múltjának, jelenének jel­lemző szelvényeit. Losonci Miklós Elhunyt Békés István Életének 82. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után hétfőn elhunyt Békés István nyugdíjas újságíró, kultúrtörténész, a magyar anekdotakincs gyűjtője. Teme­téséről később intézkednek. MAGYAR ÜJSÁGIRÚK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE Békés István 1900-ban született Debrecenben. Jogi és böl­csészeti tanulmányai után három évig Berlinben tevékenyke­dett újságíróként és filmkritikusként. Hazatérését követően Debrecenben élt és dolgozott, cikkei és versei jobbára Ménes I. és Kara 1. álnéven jelentek meg a Debreceni Figyelőben és az Együttben. A felszabadulás után a Jövendő című hetilapot szerkesztette. 1957-től a Népszabadság állandó cikkírója volt, főként művészeti témájú írásokat publikált. Ismertebb mun­kái: a Vihar az erdőn című verseskötete, a Hazádnak rendü­letlenül történeti és kultúrtörténeti tárcagyűjteménye, a Pe­tőfi nyomában című dokumentumkötete. Békés István állította össze az Űj magyar anekdotakincs a századfordulótól a felsza­badulásig című művet. Számos Majakovszkij-kötetet szerkesz­tett, s az ő versein kívül többek között Strindberg, Shaw és Marsak műveiből is fordított. ★ ★ ★ Hej, de kemény ember volt. Alig-alig tudtam felidézni az arcát, amikor tegnap reggel meghallottam, hogy soha többé nem fogad már. Gyötörtem a memóriám, tudtam; magas volt, erős, teljesen ősz, szélesek voltak a gesztusai, s milyen haragos volt egy rossz mondatért. Meghalt Békés István. Hát nem merem vállalni, hogy magam szüljek világra új gondolatokat. Maradjunk abban, Pista bácsi, amit legutóbb, alig egy évnél több ideje mondott. Már az Ó utcai folyosón kezdte, hogy „Nem tudsz újat írni, hidd el, nincs semmi érde­kes. Mondjam el, hogy beteg voltam? Hogy ebben az évben kevesebbet írtam, mint máskor? Adok inkább egy verset, azt közöld. Sürgetés az ép észhez, ez a címe. Minden benne van." Mondta, hogy nekem adja először. Jut eszembe: „Jöhet még késő, bánat... / Mert rajtad kívül élnek / Ez átkozott és ál­dott / Földgömbön békességes / És dolgos milliárdok...” Akkor ott ültünk — szinte beletemetve a hatalmas fotelbe —, amíg szabódott, végignéztem a múltat idéző szobát, falain kitűnő realista festményekkel és modern grafikákkal. Koráb­ban is minden így volt, csak mindent elöntött a kézirattenger. Akkor bántó rend volt. Feszes, végletesen kemény. Az elmúlt másfél év nagy részét kórházban töltötte. Nem tudtam meg­látogatni. Pista bácsi, maradjunk a régi válasznál: — Nem szeretek hangzatosán bölcselkedni, de kérdeztél, hát mégis üzennem kell valamit. A te korosztályodnak mon­danám; ne válasszátok el magatokat azoktól, akiknél kétszer idősebb vagy kétszer fiatalabbak vagytok. A generációs prob­léma mondvacsinált. A fiatalság elmúlik, az öregség hosszú. Előttetek sok-sok nem várt fordulatot rejtő esztendő, amelyben számtalan jót, de rosszat is csinálhattok. Mögöttem pontosan annyi, mint ez az évszázad, amelyben tettem, amit képességeim és körülményeim engedtek ... Talán megírom még az élettör­ténetemet, valami olyan címmel, hogy Egy élettükör cserepei. Nyolcvankettedik évének végéig teleírt több mint 10 ezer oldalt, ő valóban a „szó közelébe került". Polcokon sorakozik az anekdotakincs, a napjaink szállóigéi és Pest megyei baran­golásokról írt könyve. Ez utóbbi az egyetlen múlandó, mert fél évtized alatt nálunk is nagyot változott a világ. Készült, végzetétől csöppnyi engedményt várva, az életregényre. Kizá­rólag ebben az egyben, a majdani könyv címében mertem egy­szer vitatkozni vele, már hogy nekem jobban tetszik a Tükör­cserepek. Hiába vártuk, nem fejezte be, eltörött tükörcserepek maradtak utána, és egy hatalmas életmű, amely akár érintet­lenül is egész. A mi tisztünk, a koránál félszer fiatalabbaké, hogy összerakjuk szikrázóan kemény tükrözéseit. Kr. Gy. Tv-figyelőb * S Örkény Istvánra emlékezve Jelbeszédre törekedtem A távoli Szibéria tánca a szentendrei színpadon összefüggés nincs. De úgy lát­szik, van olyan írói alkat, mely előbb-utóbb ráeszmél, hogy az élet egyes eseményeket komo­lyan produkál, másokat vi­szont komikus vagy tragiko­mikus, vagy groteszk beállí­tásban hoz létre .. Leggyakrabban talán egy­perces novellái felől faggat­ták. Egy francia lapban, 1970- ben megjelent interjúban Jean Tailleur így tette fel a kér­dést (Szántó Judit fordítása): „Az ön »mini-mítoszai« ol­vasva egyszerre emlékeztet­nek a prózában írt költemé­nyekre és az újságok tudósítá­saira. Mi hát a funkciójuk?" Örkény a tőle megszokott el­gondolkoztató tömörséggel vá­laszolt: „Először is a magam használatára írtam őket, amel­lett, a napilapok tudósításai­val ellentétben, ötösével-ha- tosával megjelentek az irodal­mi folyóiratokban. Egyfajta alapábra megteremtésére töre­kedtem, amelyből azt)ín az egész képet újra lehet kompo­nálni, vagy más szóval: jelbe­szédre törekedtem. Ezek az írások feltételezik az olvasó részvételét, aktív együttmű­ködését: ha van bennük ta­nulság, nos, azt az olvasónak kell levonnia". (7gy Kovács Júliának adott rádióinterjúban mondta. 1972-ben: „Elégedetlen, min­dig elégedetlen vagyok ma­gammal". Ez az elégedetlen­ség szülte sokkötetnyi írását. A legjobb, legigazibb emléke­zés, ha olvassuk, illetve újra­olvassuk őket. M. I. rá jobban, mint azzal, hogy tőle idézünk?! Az ötletet egy könyv adta, amelyik nemrég jelent meg a Magvető Kiadó­nál, Párbeszéd a groteszkről címmel, Beszélgetések Örkény Istvánnal alcímmel. (A könyv anyagát Radnóti Zsuzsa válo­gatta.) Ebben a kötetben ma­gyarországi és külföldi folyó­iratokban, lapokban megje­lent, rádióban, televízióban el­hangzott interjúk sorakoznak egymás után, megtoldva né­hány olyannal, amelyik kéz­iratban maradt. A legponto­sabb kép rajzolódik ki ebből a könyvből Örkény írói pálya­futásáról, munkájáról, művei­ről; hiszen önmagánál jobban senki sem tudhatta, mit, mi­kor. miért, milyen gondolatok­kal írt, hogyan dolgozott, mit jelentett számára a nyelv, a műfaj, a forma; mit jelentett írónak lenni. Sokan adóztak elismeréssel az „Örkényi” groteszknek. S kérdezték is gyakran, miért, miképp jutott el a groteszk áb­rázolásig. Nádas Péter például éppen itt, a Pest megyei Hír­lapban közölt egy interjút Ör­kénnyel, 1967 nyarán. Abban szerepelt ez a kérdés: „Beszél­ne arról az összefüggésről, amely az író élete és müvei közt fennáll? Arra kérném te­hát, hogy életének azokról a meghatározó pontjairól beszél­jen, amelyek szükségszerűen vezettek a groteszk felé”. A válasz így kezdődött: „Ilyen amerikai filmvilágban Is is­mertté lett, végül pedig me­gint ifjúsága színterére vissza­tért remek színészt a Soror Dolorosa című televíziós já­tékban figyelte. Igen, juta­lomjáték, testre szabott sze­rep, egyéniséghez igazított alak volt ez a javából, amely­nek úgy adta át magát a most dicsért művész, hogy minden hányaveti mozdulata, gurgu- lázó hangjának minden egyes színváltása azt jelezte: a reá bízott feladatot ritka mód él­vezi, mint mondani szokás, lu­bickol örömében. S tehette ezt egy egész hosszú órán át, hiszen Jókai Annának, a történet írójának jóvoltából szinte mindegyik jelenetben benne volt. Rend­bontó, szabályszegő, a jó mo­dornak és mindenféle viselke­dési szabályoknak fittyet há­nyó modorában a kórházi bo­nyodalom fő-fő hoppmesteré­vé növesztette magát. Talán éppen azért, mert érezhette hogy igazában nincsen darab, ha nincsen ez a Piszterer. Ráday. Sokan szapulják most élt korunkat azért, mert állítólag társtalanná magfl- nyosít, közönyössé szikkasztja az embert. Nos, azért időnként kiderül, hogy nem mindenki vonul vissza várként zárt la­kásába, hanem olykor olya­nokkal is találkozik, akik kö­telességüknek érzik a többség érdekében szólani. Itt van például Ráday Mi­hály, a televízió több diplomás operatőre, aki a pusztuló épí­tészeti emlékeink megvédése dolgában ágál. Legutóbb például a zsinagógák — köztük a váci — megmentésé­re szólított fel, annak jeleként, hogy immár nemcsak a fővá­ros szakállas, mackós védan- gyalának szerepkörét látja el, hanem országos méretekben mér fel és tiltakozik. Akácz László ^ Örkény István Kossuth- ^ díjas író születésének 70. ^ évfordulójára emlékeztek ^ hétfőn a Farkasréti teme- ^ tőben. A koszorúzási ün- ^ népségén sírjára a tisztelet, a kegyelet virágait helyez- ^ ték el a Magyar írók Szö- -5 vétségé nevében, a Műve- ^ lődési Minisztérium képvi- ^ seletében, a Magyar Nép- ^ köztársaság Művészeti ^ Alapja részéről, az lroda- ^ lomtörténeti Társaság ne- § vében, s elhozták a meg- emlékezés koszorúit a Pe- ^ tőfi Irodalmi Múzeum ^ képviselőt, valamint a csa- ^ ládtagok. Koszorúval em- § lékezett Örkény Istvánra ^ a Színházművészeti Szö- $ vétség is. Április 5-én lett volna het- venéves, de ahelyett, hogy vele együtt ünnepelhettük vol­na a születésnapját, sajnos, már csak emlékezhetünk rá. Hiszem, hogy nem kell itt fel­sorolni életrajzi adatait, köny­veinek, drámáinak címét. Le­xikonokban, tanulmányköte­tekben könnyen megtallálha- tók, s olvasói, nézői egyéb­ként is jól ismerik azokat. Emlékeztetőül talán elég any- nyi, hogy első novelláját Jó­zsef Attila Szép szó című fo­lyóirata közölte; első könyvé­ről pedig (Tengertánc, 1941.) többek között Szerb Antal írt kritikát. Mi mással emlékezhetnénk Szabó. Jutalomjáték — ju­tott eszébe bizonyára siók né­zőnek, amíg Szabó Sándort, ezt az előbb Budapesten sikert sikerre halmozó, majd az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents