Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
kJ6ú(w 1982. ÁPRILIS 24., SZOMBAT ZINHAZT T.F.VBT. (Vissza)pillantás a hídról rA múló idő sok j| mindent viszony- }§ lagossá tehet. Ke- I gi élményekkel, 1 emlékekkel újra i találkozva kiderülhet: mára az élmény megszürkült, az emlék ellaposodott. A könyvről, melyet oly izgatottan bújtunk, kiderülhet, hogy gyengécske mű volt, a filmről, melyen olyannyira elandalodtunk, kiderülhet, hogy szirupos fércmű, a régi nagy szerelemről, hogy öncsalás volt, a hajdani csodált szépségről, hogy festette a haját és műfogsort viselt. Nem szabad tehát újra szembesülni azzal, ami valaha szép, jó, nemes, élményt adó volt? Szabadni éppen szabad, de nem mindig ajánlatos. Pedig hát sosem a régi könyv, a régi film, a régi szerelem, a régi imádat változik; mi magunk változunk, s ez a változott énünk már nem ugyanúgy tekint önnön régi ízlésére, érzelmeire, élményeire, emlékeire. I tt van például a II. világháború utáni drámairodalom világszerte nagyra becsült alakja, Artnur Miner. Az 5Ü-es eves elején, amikor Miller hírneve teijéoen állott, nálunk legfeljebb csak az időközben megszűnt Művész Színházban bemutatott Édes fiaim című darabja révén emlékezhetett rá a közönség. Ebből pedig úgy tűnhetett: Miller a szabályos realista stílusú, hagyományos dramaturgiával építkező színműírás híve. Aztán elkövetkezett 1959., s a közel évtizedes késésünket gyorsan pótolni akaró, mohón újdonsághabzsoló színiévadok egyik emlékezetes bemutatójaként színre került a Nemzeti Színházban az Édes fiaimnál csak két évvel később, 1949-ben írott dráma, Az ügy- , nők halála. A színházi szakma és a nézők egyaránt kapkodták a fejüket: hogyan? Ez a térben és időben szabadon mozgó, a legjobb expresszionista műveknél is jobb expresszionista dráma ugytmat- tól a Millertől való volna? ,Vagy csak névrokonságról van szó? Nem arról volt szó; ugyanaz a Miller volt, de merőben másfajta dramaturgiával, látásmóddal, konfliktus- kezeléssel. S akinek lassan elhelyezkedett a tudatában a realista, meg a poszt-expresszionista Miller, az 1960-ban újra kapkodhatta, a fejét, mert a Madách Színház ban bemutatták az 1955-ben írott Pillantás a hidrái című drámáját, mely olyan volt, mintha a klasszikus görög sorstragédiák modern változatát láttuk volna. Ez is Miller volt persze, de ismét egy másfajta látásmóddal, másfajta dramaturgiával. Az 1953-as, A salemi boszorkányok 1961-ben került a Nemzeti színpadára. Ismét másfajta mű; súlyos lelkiismereti konfliktusra épülő, a McCar- thy-fále korabeli boszorkányüldözésekre is utaló erkölcsdráma. És így tovább. Ahány Arthur Miller-dráma, annyiféle megoldás, módszer, formai, dramaturgiai újdonság. Egy nyughatatlan szellemű humanista, egy rendíthetetlen moralista darabjai ezek, melyekben a változatos témákhoz igazodnak a változatos drámatechnikai megoldások. Hogy Az ügynök halála expresszív megoldásai, helyszín- és idősíkjainak váltogatásai a < magyar közönség körében óriási meglepetést okoztak, azon nincs mit csodálkozni. • Ha az 50-es évek elején nem lett volna tabu mondjuk Majakovszkij, vagy Visnyevszkij, sőt Brecht, akkor ez a meglepődés elmaradt volna, hiszen Miller hozzájuk képest tulajdonképpen konzervatív drámát írt. De hát nálunk is dúlt a sematizmus, és a modern drámairodalom legújabb alkotásairól hosszú évekig még a szűk, sőt legszűkebb szakma is keveset tudott, színpadra kerülésükre meg éppen nem volt remény. Tv-döntő Ki tud többet a Szovjetunióról? Vasárnap délelőtt — 10.30 órai kezdettel —, tartják a Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedő tévédöntőjét. A televízió nézői előtt -is összemérik tudásukat e vetélkedő április 5-én tartott országos döntőjén első és második helyet elért csapatok, amelyek tagjai kitűnően válaszoltak a Szovjetunió életére, természeti kincseire, kultúrájára vonatkozó kérdésekre. A gimnáziumi csapatok közül a nagykállói Korányi Frigyes és a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium csapata, a szakmunkásképző intézetek csapatai közül pedig a tatabányai 314-es számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és a székesfehérvári 327-es számú Váci Mihály Szakmunkás- képző Intézet csapata szerepel a tévédöntőn. Részt vesz a moszkvai tévéstúdió is, ahol helyet foglal majd a szovjet bírálóbizottság Georgij Bere- govoj tábornokkal, a Szovjet— Magyar Baráti Társaság elnökhelyettesével az élen. A Várban Ebben a kissé őszies tavaszban szinte egész napos szórakozást jelenthet egy hétvégi séta a Várban. A budai nagy múzeumi központ nemcsak a külföldieket és a fővárosban lakókat érdekli. A forradalmi ifjúsági napok keretében például a Történeti Múzeumban vetélkedtek a Pest megyei diákok. < Erdőst Agnes (elvétele Alkotó életet élni A művész, korának lelkiismerete Szokolay Sándor Kossuth- díjas zeneszerzőnk előadást tartott a Pest megyei zenetanárok részére Kodály Zoltán zenepedagógiai útmutatásairól a budapesti Fészek klubban. Beszélgetésünk szorosan kö-FIGYELŐ Garas. Nem tudni, hogy a közvélemény — vagy annak a gondolatait megfogalmazó — sajtó nyomására-e, de tény, hogy Garas Dezső ismét képességeihez méltó szerepet kapott Az aranyelefánt című televíziós komédiában szerdán este. S szerencsére egy olyan alak megelevenítőjeként tűnhetett fel oly hosszú távolléte .után a képernyőn, amelyet szinte egyenesen neki írt a nálunk eleddig teljesen ismeretlen Alexandr Kopkov, ez a fiatalemberként a második világháború áldozatául esett orosz— szovjet szerző. Igen, Mocsalkin bátyó hebehurgya, álomkergető lénye éppen olyan, amilyen csetlésejí- botlások, félszeg gesztikulá- ciók Garashoz illenek: tehát megmosolyogtatni valóan kedves, tehát irigylésre méltóan mesebeli. És nemcsak ez a kincskutató parasztocska fogalmazódott meg Kopkov 'tollán ily remek fantáziával, hanem maga az egész történet. Jobbnál jobb, jellegzetesebbnél jellegzetesebb falusi figurákat láthattunk, akik a maguk módján mind-mind nagyszerűen idézték meg azokat a harmincas éveket, amikor még valóban együtt töltötte meg a kobakokat az örökölt hit meg tagsággal, tagjelöltséggel együttjáró új ideológia. Annak meg külön is örülhet, tünk. hogy Várkonyi Gábor irányításával nemcsak a már föntebb dicsért Garas Dezső lubickolt oly fölszabadultan a kétségkívül remek szerepében, hanem így tehettek a többiek is. Szemes Mari végre istenigazában kikántálhatta magát, no és Kun Vilmos — micsoda remek színész, bárha igazán fölfedeznék végre! — is kedvére szigorkodhatoft. Mindent összevetve: végre- valahára remek szórakozásban lehetett részünk, mégpedig egy olyan vigasságban, amelynek a kedves orosz népmeséket idéző hangulata egyetlen jelenetben sem tört meg. Kocsis. Szintén ezen a hétköznapi estén találkoztunk ki váló ifjú zongoraművészünkkel, Kocsis Zoltánnal is. A Zene, zene, zene című sorozatnak ez az élő adása megint- csak emlékezetes, nagy élmény volt. Minden közvetítésben ku szaság ellenére — hiszen gyakorta tétován céloztak a käme rák és nehezen lelték helyüket a mikrofonok — a maga kedves egyszerűségében, ám a nagy művészek határozott karakterével állt elénk’a zenei világban mindenfelé jólismert fiatal pianista. Emlékezett is. játszott is, azonkívül szívesen válaszolgatott a telefonon föltett kérdésekre. Még az olyan magánjellegűekre is, amelyek egyrészt bozontos frizurájára. másrészt jövendőbelijének létére avagy nemlétére vonatkoztak. (Egyelőre nem nyilatkozik és ván menyasszonyjelöltje.) Amíg ez a kiszabott adásidőt túllépő és mégis oly rövidnek tetsző muzsikás találka to- vábbpergett. bizonyára számos nézőben merült fel a kérdés; miért ritkultak meg újabban az efféle direkt sugárzások, amikor nékik — éppen esetlegességeik, kisebb-na- gyobb bakijaik miatt — oly kedves bájuk van. Sokkal jobban ki tudják váltani a publikum részvételét, szinte lehetetlen nem együtt izgulni azokkal, akik vállalják a veszélyt, hogy több milliónyi ember szeme láttára, füle hallatára adják, veszik a szót. A nosztalgiázás korát éljük — hadd idéződjék fel az a hősi időszak is, amikor még egymást követték az élő adások azoknak a régi Tündéknek, Mun- kácsyknak. Sztároknak aZ első oldalán. Akácz László veti az előadáson felvetett gondolatokat. — Miért éppen ez a téma foglalkoztatja? — Évek óta állandóan, szinte minden előadásomban Kodály Zoltán az alap, a kiinduló pont — nemcsak a művész, a tanár, hanem a politikus, a polihisztor munkássága. „Visszanézni megtett útra, akár a hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha” — mondotta. Nem is a megtett utunkról, hanem tartozásunkról kéne számot adnunk, mindarról, amit megtehettünk volna, de ilyen vagy olyan, gyakran kisszerű okokból ez elmaradt. A történelem alapos ismerete, a múlt ápolása nem menekülés a jelen elől, hanem a jövőbe mentése mindannak, ami érték. Kodály nyelvvédő, embervédő szelleme ez is sugallja. — Egyik régebbi előadásában ön azt mondta, hogy a közélettől elválaszthatatlan a zene, tágabb értelemben a művészet. Napjainkban menynyire érzi ezt igaznak? — Ma is ezt vallom. Ügy érzem azonban hogy, az állami, társadalmi vezetők a falvakban, kis és nagyobb vidéki városokban néhány helyen közömbösek! A kiállítások, hangversenyek, énekkari találkozók rövid megnyitó percei után eltűntek a kijáratoknál azok az emberek, akiknek példát kéne mutatni, akitől, elvárnánk, hogy személyes részvételükkel is befolyásolják a rájuk figyelő környezetüket. — Aé általános zeneoktatás jelenlegi helyzetét hogyan ítéli meg? — A karének fakultativitá- sa, az énekórák csökkentése, egyáltalán az éneknek, mint tantárgynak a kezelése — elsőként ez marad ed, ha valamire idő kell — mind hozzájárulnak a jelenlegi állapot kialakulásához. A tanítóképzőben sincs magas színvonalú ének-zene oktatás. Nehézséget okoz az is, hogy a Művelődési Minisztériumban a régi harminc körüli létszámú zenei osztályon ma már csak három-négy ember foglalkozik gondjainkkal. A zenei élet alsó-, közép- és felsőfoka nem mindig tud egymásról, s nem ritkán közönybe fulladnak a jó kezdeményezések. — Milyennek látja a zeneiskolák helyzetét? — Külön kezelt kaszt, amelyet nem mindenütt ismernek, nem mindenütt támogatnak eléggé. A nagyszerű erények mellett most inkább a javítanivalókat, hiányosságokat sorolnám. Több kamaratanszak kellene Weiner Leó. Mihály András színvonalán. Az iskolai zenekarokat kéne fokozottan fejleszteni, hiszen óriási jelentőségű az együttmuzsiká- lás. Zeneiskolai kórusokról szinte semmit sem hallok, pedig ez végzetes a Kodály-mód- szer szempontjából. A fejlődés érdekében lemeztár, kazetták kellenének minden iskolába; a hangzó 'anyagok nagy segítséget nyújtanának gyerekeknek, tanároknak egyaránt. — A Bartók-év után azonnal következő Kodály-cente- náriumi ünnepségsorozat telítettséget, néhol ellenérzést váltott ki. Nem veszélyezteti ez a célt, a kodályi-eszmék teljesebb megismerését? — Én is hallottam már az adomát, hogy idén a csapból is folklór folyik, de ez nem azt mutatja, hogy Kodály van veszélyben, hanem mi nem tudunk ünnepelni. Még mindig indulatok csapnak össze értékelésénél — Bartók és Kodály egymás elleni kijátszása is példa erre. Kodály zsenijének hatalmas alkotóművészete volt a lényege. A népet fel akarta emelni S azért vállalta ezt a harcot, mert átérezte, hogy minden művész: korának lelkiismerete. Számomra a szocialista embertípus megegyezik a kodályi eszmékkel. Mindenkinek a maga módján és helyén alkotó életet kell élnie, s ezt el kell várnunk önmagunktól is. Hajós Anna A Székelyfonó Zsámbékon Kállai Ilona (Beatrice) és Horváth Sándor (Eddie) a Pillantás a hídról József Attila szinházbeli felújításán Vastaps köszöntötte április harmadik hétfőjén Zsámbékon a tanítóképző főiskolások vállalkozását, akik Kodály Zoltán egyfelvonásos daljátékát, a Székelyfonót állították színpadra. 'Szebb születésnapi megemlékezést a centenárium alkalmából aligha tarthattak volna a hallgatók — diákok leendő nevelői —, mint hogy a KISZ Központi Művészegyüttes tagjaiból alakult férfikarra (és az ugyancsak KISZ-es férfiszólistákkal) közösen újból hitelt szerezzenek az egyik legtermészetesebb emberi megnyilvánulásnak, az éneklésnek. Kodály, az Éneklő ifjúságról elmélkedve, azt írta: A zenei műveltséget nem pénzen mérik. Munka az ára. s arra mindenkinek joga van. Ekként nem panaszkodhatnak a zsám- békiak: lelkesedésükön túl csak előadásuk színvonala volt nagyobb, s produkciójuk atmoszférája. Ha közben adódtak is kisebb-nagyobb meg- szólaltatási gondok, az gyakorlatlanságukból adódott. A mélyből feltörő tiszta érzelmek a szándék nemességét, a megméretés őszinteségét igazolták. , Frigyesi Tibor rendező (az Operaházból) jelzésekkel határolta körül a játékteret, csak rendkívül indokolt esetben mozgatta szereplőit. Bebizonyította: az aula alkalmas zenés színpadi játékok megidé- zésére. Az építészeti környezet inspirálja a résztvevőket, felszabadítja őket önmaguk gátlásai alól. Frigyesi a darabot az eredeti népdalok mondandójának rendelte alá. A közönség elé tárt naplójegy- ze.eiből kiolvashatjuk, hogy a drámai mag érzékeltetésén ‘úl arra törekedett, hogyan lehet a legkritikusabb helyzeteket emberként, igaz barátok segítségével túlélni? Ennek a megmutatásában méltó partnerei voltak a közreműködők. Sikerült megoldani a vállalt feladatot: Kodály tiszta , muzsikájával hitet tenni a humanitás, az őszinte emberi kapcsolatok, az igazi emberi közösségek hatalmas ereje mellett. A szereplők lelkesedéssel követték a rendező utasításait. A három tanítóképző főiskolás: Janka Edit, Kemenyeczkl Anikó és Janicsek Ezsébet muzikalitása magával ragadó volt. Rajtuk érződött az, amit ugyancsak Kodály vetett papírra: Mélyebb zenei műveltség csak ott fejlődött, ahol ének volt az alapja. Akár jelen idejű is lehetne ez a fogalmazás, mert az előadás — a férfiénekesek: Dubovszky Gábor, Schubert János, Katona Zoltán szerepformálásával együtt — a dalok természetéből áradó muzsikálást jelentett. A zongorán közreműködő Sarliady Katalin (az Operaház művésze) a zenekar színeit varázsolta elénk. A koronát az előadásra a kórus teljesítménye tette fel. Gerendát, Ágnes karnagy, főiskolai adjunktus irányításával ez a közösség már most hivatásos erényeket tud felvillantani. A tanítóképzősök előadásában bizonyára nemcsak Zsám- békon csedült fal a Székelyfonó, remélhetően másutt is bemutatiák Kodály daljátékot. A maradandót aligha kell félteni a nagyérdeműtől, annak híre megy: mások is hadd osztozzanak az előadók hitében, örömében és lelkesedésében M. Zs. Miller a nagy áttörés, az 1956 utáni rohamszerű birtokbavétel egyik első reprezentánsa volt, Brecht, Vis- nyevszkij, Babel, Majakovszkij, Tennessee Williams, Arbuzov, Bulgakov, Osborne és tucatnyi más drámaíró társaságában. A Pillantás a hídról, még ebben a nagy szériában is különleges helyet foglalt el. Több ókból. A téma m.i.tt is; ez egy végzetesen elhatalmasodó, az adott társaculmi és emberi környezet szent szokásjogaival szembekerülő szenvedély mesteri lélekrajz- zal megírt drámája, a nevelt lányába beleszerető idősödő férfi, Eddie Carbone, a New Yorkba bevándorolt olksz dokkmunkás tragédiája. A dráma írói fogása miatt is; az eseményeket kommentáló, ösz- szefoglaló narrátor (a klasszikus görög drámák kórusának ez a kései leszármazottja) ismeretlen fogalom volt eladdig nálunk. Es az előadás kvalitásai miatt is; a fénykorát élő Madách Színház egyik legnagyobb produkciója volt ez, Adám Ottó rendezésében, Pécsi Sándorral, Tolnay Klárival, Uray Tivadarral, Vass Évával. Ha valamelyik színház ma ismét műsorára tűzi a Pillantás a hidráit, teheti azért, mert a dráma igazsága ma is élő, hősei ma is megrendítően hiteles emberi tragédiákat szenvednek végig, s teheti azért is, mert a társulatban adottak a legfontosabb szerepekre a megfelelő színészek. A felújításokat nem kell összehasonlítani a régi, nagy élménnyel — az is más volt, más körülmények között, egy mostani előadás is más, mert mások a színházi, a társadalmi, a politikai, a művelődés- politikai és a közönség-viszonyok. önmagában viszont, az összevetésektől függetlenül, meg kell állnia egy mai előadásnak; meg kell szólaltatnia a művet. Nos, most a József Attila Színházban felújított Pillantás a hídról nemigen szólaltat meg semmit a nézőben, akár most látja először a drámát, akár már sokadszorra találkozik vele. Az ok ismét többszörös. Az egyik: mára a dráma téma- és drámatechnikai újdonsága i megkopott. A hajdani reveláció elmúlt, sokkalta bonyolultabb formai és gondolati építkezésű művek sem hökkentettek meg bennünket; hozzájuk szoktunk. A másik: ezt a megszokottá vált drámai miliőt, e nem túl izgalmassá szelídült hősöket és konfliktusokat csak nagyon erőteljes, mélységesen átélt, valóban az izzásig hevített. de mégsem drámázó, színfalhasogató stílusban tartott színészi alakításokkal lehet manapág hitelesíteni. H a ilyenek nincsenek. az előadásban, akkor az történik, ami a régi szerelemmel való találkozáskor: szomorúan fedezzük fel a ráncokat, a műfogsort, s a múló idő rombolásának többi jelét. A József Attila Színházban sajnos, ez történik: sem Beré- nyi Gábor rendezése, sem a színészi alakítások nem tudják elhitetni, hogy a Pillantás a hídról mégiscsak kiváló dráma. Takács István
