Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN mz. ÁPRILIS 17., SZOMBAT Csikszentmihályi Róbert: Idő Varga Imre: Liszt Ferenc Janzer Frigyes: Lukács György Paizs László: Hármas tekvő plasztika Újból országos kiállítást tartanak a Műcsarnokban: április 8-tól május 16-ig az öszes teremben felvonul a magyar képzőművészet színe-java. Tízesztendős szünet után határozták el, a művészetpolitika irányítói, hogy megkísérlik visszaadni ennek az erőpróbának a rangját, tekinté­lyét. Szükségességét ugyan többen és gyakorta hangoztatták, ám létéért közel sem folyt olyan visszhangos küzdelem, amely feledtette volna hiányát. Napjainkban ugyanis, ami­kor egyre több információ éri há­zunk táját, éppen a vizualitás ma­radt erjedést kiváltó áramlás nél­kül, s ezért — országos, összegező verniszázs nem lévén — az erejükön felüli feladatra vállalkozó területi táráitok próbáltak a helyére lépni. Ebben az önmozgató erővel érvénye­sülő hierarchiában azonban nem alakult ki megfelelő értékrend, a fó­rumok inkább a művészek szociá­lis segélyrendszerének bástyáivá vál­tak, mintsem olyan állapotjelzőkké, amelyekből messzemenő következte­téseket lehetett volna levonni. A névsorolvasás vált fontossá, a nap­rakészség, a művek gyakori utazta­tása. A területi tárlatok többsége — eltekintve az utóbbi két esztendő be­mutatóitól — szinte raktárszerűen mutatta be az alkotásokat, az ér­deklődő látogató a saját ismereteire és tájékozottságára hagyatkozva dönthetett az értékek megjelöléséről és kiválasztásáról. önálló nemzeti kiállítás hiányában egyre több mű­faji tisztázatlanság alakult ki, éles­sé vált a csoportok közti ellentét, s ez a legtöbbször stíláris (s kevésbé eszmei, szellemi) okokból a kizáró­lagosság elvének hangoztatásához vezetett. Feszültségek és vívódások Nemcsak az értékekkel, hanem az értékmérőkkel is gond volt. Nem mintha mára sollit változott volna a helyzet, ám megfelelő kontroll, ön­tisztító szelekció nélkül előbb-utóbb minden művészeti ágat az öngyulla­dás vagy a befulladás veszélye fe­nyegeti. így van ez a képzőművé­szeknél is. Bár ők — ráérezve a meg­méretés társadalmi szükségességére — éppen ezért vállalkoztak az el­múlt öt esztendőben kétszer is ön­álló festészeti, illetve grafikai és plasztikai bemutatóra. A tárlatok megtekintése azonban csak a művek szemlézéséhez volt elegendő, követ­keztetések megállapítására már ke­vésbé. Rá kellett jönni arra, hogy nem elégséges a szándék, amely sze­rint „a művészi alkotómunka elen­gedhetetlen feltétele rendszeres ki­állítási lehetőség, a műterem magá­nyából való kilépés, a művekben megnyilvánuló alkotói gondolatok megosztása a közönséggel és a pá­lyatársakkal”. Mindez üres kijelen­téssé válik, ha a művészet nem iga­zolja vissza a társadalom jelzéseit, természetesen a saját eszközrendsze­rével. Erre azonban a műcentrikus és kiállításdömpingtől terhelt művé­szeti életünkben nem futotta. A mű­vészi problémák különben is csak akkor válnak hitelessé, ha azok nem csupán elméleti fejtegetések, hanem olyan valóság áll mögöttük, amely felvállalja és hajlandó saját magá­ból eredeztetni az őt reprezentáló alkotásokat. Nem stílusokról, irányzatokról van szó jelen esetben, hanem azokról a kötődésekről, amelyek eiválasztha- tatlanná teszik az alkotók és befo­gadók szándékait. A kisebb meenvi- latkozások mellett már csak ezért is szükség van naevobb lélegzetű, a kort dokumentáló verniszázsokra. hogy a befonadók ösztönözzenek és támoanssoriak. a kiállítók pedig ön­igazolást kapjanak. ........ .................... ■ ... - ^ Fa rkas Adám: Vénusz A mostani tárlat — éppen ezért — megpróbálja széttörni a műcentri- kusság béklyóit, annak ellenére, hogy végül is minden törekvés, meg­nyilvánulás művekben fogalmazó­dik meg. A műcsarnoki kiállítás — ellentétben a képzőművész szövetség korábbi szakosztályi rendezvényei­vel — nem úgy kíván seregszemle lenni, hogy összeválogatja az elmúlt tíz esztendőben készült legjobb mun­kákat. Ehelyett a magyar művészet jelenkorának folyamatait kívánja ér­zékeltetni. Mindazokat a törekvése­ket, amelyek tagadhatatlanul jelen vannak művészeti életünk egészé­ben, tehát a teljesség igényével lép fel. A hovatovább méltányolható kezdeményezés azonban nem vezet­hetett eredményhez. Egyrészt a már említett területi megosztottság mi­att, másrészt pedig azért, mert von­tatottan haladt ennek a tárlatnak az előkészítése, a feladatmeghatározá- sok általánosak voltak. Bár a válla­lás talán túlságosan is tudatosra si­keredett. éppen a nekibuzdulásnak az az elementáris ereje hiányzik be­lőle, ami a korábbi nemzeti kiállí­tások motorját jelentette, napjaink­ban pedig egyre inkább kiveszőiéi­ben van. Bármennyire is kapcsolódások, fo­lyamatok derülnek ki, a néző alko­tásokhoz kötődik. Barcsay Jenő: Fekete-fehér címet viselő gyászéne­kéhez, Janzer Frigyes egészalakos, Lukács Györgyöt megidéző szobrá­hoz, Martyn Ferenc organikus for­mává szerveződő fejeihez, Keserű Ilona Weöres Sándort köszöntő tex­tilképeihez. Vecsési Sándor nyugal­mat igénylő békéje éppúgy megkí­sért, mint Cyarmathy Tihamér tér­idő felvillanása, Bazsonyi Arany életigenlő forrása, Németh József természetet-embert eggyéformáló tablója. Paizs László és Segesdi György az anyag hidegségében is hitelt érdemlő plasztikái, Kiss Nagy András mindig megütköző harcosai, Kotsis Nagy Margit terrakotta Jó­zsef Attila-parafrázisa ugyanúgy magától értetődő, mint Baska József fekete-fehér plasztikája, Bálványos Huba felfokozott grafikaérzékenysé­ge, Banga Ferenc groteszkségében is elgondolkodtató lírája, Muzsmy Ákos megújulása a grafikusok között, Szentgyörgyl Józsefé a festőknél, Lóránt János nemzeti érzelmekre ható vállalása egyaránt tett, még akkor is, ha most ők jelentik a de­rékhadat. Kiss György: Indulás cí­met viselő kisbronzától Kéri Adám, Román György, Újházi Péter művé­szetéig széles az a skála, ami meg­határozza ennek a derékhadnak az értékeit. Schéner Mihály és Kárpáti Tamás éppúgy feltételezi egymást, miként Galambos Tamás festészete is Fekete Balázs plasztikáját. Őket nem a kiemelés fontossága miatt kell emlegetni, hanem azért, hogy jelezzük: a sokszínűséghez ők is hoz­zátartoznak. Szándékukat, munkás­ságukat kell tisztelnünk, miként hozzáállásukat is:hiányukkal amin­Pázmándy Antalt Felezővonal Barcza Zsolt felvételei denkori szorgos derékhadat érné érzékeny veszteség. Mindennapja­inkhoz ők biztosítják a kötődést, hétköznapi munkájukkal válik le­hetővé, hogy felemlegessük a legki­válóbbakat. Morális felelősség A tisztes felvonulásban Pest me­gye alkotói is jelentős szerepet kér­nek és vállalnak. A festők közül Miháltz Pál, Bálint Endre, Szántó Piroska, Pirk János, Orosz János, Nagy B. István, Baska József, Káka Ferenc, Balogh László, ef. Zámbó István, Dienes Gábor, Markó Erzsé­bet, Szüts Miklós. Teljesítményük más és más, de ez természetszerűleg egyéniségükből, kvalitásukból adó­dik. A grafikusok közül Bálint Ildi­kó, Wahorn András és Lukoviczky Étidre jeleskedik. A plasztikával je­lentkezők közül Dikos Ildikó, ifj. Blaskó János, Farkas Adám, Ligeti Erika. Csikszentmihályi Róbert, Asz- szonyi Tamás, ifj. Pál Mihály, Pa- pachristos Andreas, Rajki László, s a festőként is kiváló Keserű Ilona munkája figyelemre méltó. Tisztes jelenlét Nagy izgalmakat nem kelt ez a tárlat, ám tisztességes, mert őszintén feltárja a magyar képzőművészeti élet ellentmondásait. Elsősorban na­pi gondokat jelez, szociális feszültsé­geket és alkotói zsákutcákat. Mind­ezek a művekben nyomon követhe­tő vívódásokban fogalmazódnak meg. Sáros András Miklós rézkar­caiban éppúgy, mint Pázmándy An­tal autós samottplasztikájában, Ko­kas Ignác festményén. Ez utóbbinak címe akár a nemzeti kiállítás mottó­ja is lehetne: Legyen béke. Teszi mindezt alkotója olyan festői hittel, kétkedéssel, megújulási szándékkal, hogy az egyéni sorsvállalás elvá­laszthatatlan a közösségi érdektől. Kokas képétől Varga Imre Liszt Fe­rencet ábrázoló szobráig messzire vezet az út. Nemcsak magtatartás- ban, hanem indításban, szándékban is. Ahogy sodorják a nézőket a mű­vek, van idő és lehetőség kitekinte­ni: merre tart a realizmus, mit csi­nálnak a szürrealisták, az új avant­gárd tagjai hogyan gyarapítják ön­nön világukat. Kokas Ignác: Legyen béke Örömünkre szolgál ez a tisztes jelenlét. Már csak azért is, mert a bírálók szigorúságáról legendák ke­ringtek művészkörökben. Ezzel a szi­gorúsággal persze a közérzetet még nem lehet megváltoztlatni, ám hat­ni rá bizonyára igen. S ekként, ha a részvétel is jelentőssé válik, akkor előbb-utóbb a kiugró teljesítmények sem maradnak el. Leginkább a megmutatkozás felelőssége, amely végső soron nemcsak a megítélés­ben, hanem netán az eladott művek számában is lefordítható a hétközna­pok nyelvére. Az egyéni tárlatokon ugyanis mindig több volt a veszíte­nivaló, ott nem névjegyeket kell felmutatni. Korábban a közös be­mutatkozások mögül elsősorban a morális felelősség hiányzott. Persze, tagadhatatlan, egy etikailag is meg­fontoltabb helytállás megmutatásá­ra, az alkalmi cikcakkot nélkülöző verniszázs megrendezésére nyugod- tabb, kiegyensúlyozottabb világra lenne szükség. Egy zaklatottabb korban a belső biztonságot jelentő háttér hiányzik az alkotók mögül. Csak a kivételesen nagy művészek képesek megfogalmazni azt, ami ko­runkat, s ezzel együtt őket is foglal-r koztatja. Az alkotómunka tehát vé­gül is nem műcentrikus, hanem va­lakikhez szólva szakmát, foglalko­zást jelöl, egyben a közösség válla­lását is hirdeti. A mostani tárlaton ennek a köve­telménynek — egy-két beküldő ki­vételével — csak a rendezés tesz ele­get. Frank János értő törődése nem fényt és árnyékot mutat be, hanem konzekvensen kézen fog, megpróbál­ja tételességében is hitelesen gondoz­ni a magyar művészet teljesítmé­nyeit. Minden tárlatvezető arra tö­rekszik, hogy felkészültségének, tu­dásának megfelelően jól „adja el” a gondjaira bízott műveket. Itt azon-, ban többről van szó. Frank János csak annyit mutat fel, amennyink van, s ő ezt akarja értelmezni. Azt, amit a néző lát, tapasztal, észrevesz, Az ő kínálatában arra kell töreked­nünk, hogy ne csak egyes műveket ragadjunk ki, mert akkor a fától nem látjuk az erdőt. A felvetett problémák ellenére is tanulságos ez a monstre tárlat. S mert jobbak mi sem lehetünk a nagy átlagnál, ez a kiállítás is azt mutatja, amivel 1982-ben büszkélkedhetünk. MOLNÁR ZSOLT Gyurcsek Ferenc: Csillagkép Részlet a kiállításról Országos képzőművészeti kiállítás Igazolni a társadalom jelzéseit % \

Next

/
Thumbnails
Contents