Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-27 / 73. szám

1982. március 87., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Sárospataky Csaba­Gyászban és feketében (In memóriám. Horyai Miklós.) Percekből összetákolt mosolygásom kövön aszalódott csend a bérem a sisakrostélyok szememre hulltak kemény vassal jöttek értem lemoshatatlan lett a könny hajamon fény rak fészket remegésem szél vadássza összegyűrve a régi képek a sirásból csend zörög elő oszlophoz kötve áll a vétkem eloldottam az utolsó percet és puha párnám visszakértem szállnék én csibeszárnyon fonnék nótát fényből élőt lepkeszárnyon jönnék vissza szivárványon néznék szép nőt álmom most már kődarab ringatnak fekete kosarak Tótszegi Tibor­A biatorbágyi templom "Alkotóm ű h e ly Regény, novella, dráma, tv-játék, film és hangjáték — jaszerint vala­mennyi epikus műfajt felsorolhat­nánk, ha Szakonyi Károly írói mun­kásságáról beszélünk. Beszélgetésünk elején arról az ér­zékenységről faggatom, amivel a je­lent — az éppen megélt hétköznapo­kat — oly sajátosan színéről s visz- szájáról mutatja meg, nemegyszer ironikus vagy döbbenetes tükröt tart­va elénk. — A mi generációnk világszemlé­letét a háború és a társadalmi válto­zások gyökeresen meghatározták, azok a rettegések, félelmek és aggo­dalmak, melyeket kamaszként inten­zíven átéltünk, ma is jelen vannak életünkben, ha áttételesebben, ha bo­nyolultabban is. A félelem attól, hogy az emberi önzés, türelmetlenség, fi­gyelmetlenség, az egymás iránti ér­dektelenség milyen veszedelmeket hordoz vagy rejt. Nem tartom ma­gam a társadalmi aktualitások írójá­nak, hiszen sosem célzóm meg, in­kább fölérzem ezeket az aktualitáso­kat. — És melyik műfajban legszíve­sebben? — A dráma áll legközelebb hoz­zám, azért is, mert nagyon szeretem a színházat, mert itt a legszemélye­sebb a kapcsolat a közönséggel, — Az Adáshibát vagy a Hong­kongi parókát ma is tucatnyi szín­házban, s főként külföldön játsszák. E sikert például milyen alkotói mun­ka alapozta meg? — Általában egy darabot nyolc-tíz nap alatt írok meg. De ez már csak a megírás, előtte évekig hordozom magamban a témát, fogalmazom a párbeszédeket, élem át a helyzeteket. Ügy lehetne mondani: a nyolc nap másfél-két év sűrítménye. — Nyarait általában Szentendrén tölti... — Nagyon szeretem a szentendrei házat és kertet, a jó idő mindig oda­csal, de inkább csak pihenésre, ki- kapcsolódásra. — Végezetül: most éppen min dol­gozik, s mit láthat vagy olvashat kö­zönsége a közeljövőben? — Nemrégiben adtam le egy kö­tetet a Szépirodalmi Könyvkiadónak, tárcák, portrék, színházi jegyzetek gyűjteménye. Most fejeztem be egy szatirikus tévésorozatot, Dániel cím­mel augusztusban sugározza a tv hat szombat estén át. Emellett francia koprodukcióban nagyfilm készül a Francia tanyából és most írok egy vígjátékot — Bodrogi Gyula kérésé­re — o Vidám Színpad őszi évadnyi­tására. Ugyancsak következő évadra, az akkorra talán elkészülő kis Ma­dách Színháznak egy komolyabb hangvételű, kétszemélyes drámát szánok, s mindezen túl a tv-nél vál­lalt kötelezettségemnek is eleget aka­rok tenni: Bácskai hauró István ren­dezésében Cserhalmival és stábjával forgatandó krimisorozat egy darabját írom meg a közeljövőben. TAMÁSI ISTVÁN az az ősi kereszthajós templom ott a viadukttól balra > kicsinyke domb tetején (milyen furcsa: korábbi dolgot sűrűn magyarázok-jelzek későbbivel) igen az az ősi biatorbágyi templom talán ott kezdődött minden ott kezdtem el hiányolni a szláv katedrálisok fényét szemedből és kezedből az aranyhorda feszített íját tegezét Varga Imre: Professzor (19G9) kodásának a határait. Ez a szobor nem üvölt, de nem is tolakodó. Egy­szer csak ott terem, megjelenik; plasztikájának mívessége, köpenyé­nek hullámzása, fejének tartása, Ko­ponyájának ívelt homloka, szeménes nyílt tekintete társat mutat fel, s csak másodsorban szobrot. CíPnvfdőt Varga Imre figurái, omivcuua meghurcolta!c> türelme­sek, újat akarók. Alakjai moralizá­lok. Ha drámát adnak, súlyosak, am mégsem „a többi néma csend” ham­leti monológját közvetítik. Lezuhan­hatnak, csontjuk-lelkük összetörhet, de nyitottságuk túllép minden plasz­tikai kereten. Már nemcsak egy adott térben élnek. Annál sokkal többek: mindannyiunkat felmutatják. Varga a történelemnek, a nemzeti kultúrá­nak azokat a csomópontjait ragadja meg, amelyek többek az adott kor leleteinél, áttételességükben egyete­mesék. A gondolkodás tisztasága, a tisztánlátást követő cselekedetek ter­mészete izgatja. Bár az alkotó tilta­kozik a deheroizálás vádja ellen, mert hiszen a hőst nem megfosztani kell a vállalásaitól, őt mégsem a vállalko­zás nagysága izgatja, hanem annak elsődleges emberi indítéka és volta. Mindenekelőtt az, hogy „mit és med­dig vagyunk képesek vállalni, holott tudjuk, hogy amikbe belekezdünk, azok már az elhatározást tekintve befejezett tények”. És itt nem újjá­születésről, még csak nem is újbóli átélésről, hanem sokkal katartiku- sahb ügyről van szó. Arról, hogy tud­junk hinni művészetének. S ezért ő folyton-folyvást perlekedik: ahhoz, hogy valaki jó művet hozzon létre, igaznak kell lennie, s szabadnak, hogy igazat mondhasson; és szabad­nak, hogy választhasson, mert csak a különbözőségében veszem észre a dolgokat; a különbözőség ingerküszö­be. érzékelteti velem a valóságos kö­zeget. Ehhez pedig Vargának el kell hitetnie, hogy nem „a nagy színpad­ra” készülnek művei, hanem közöt­tünk, velünk együtt akarnak élni. Hogy megértsük gif meSS­tásokra van szükség. S ez nem véde­kezés. Még csak támadás sem. De hát kiket is kellene védeni és kiket tá­madni? A közönséget? Mindenki at­tól próbálja megvédeni a közönsé­gét, amitől maga fél — mondotta egyszer. Mennyire igaza volt! S köz­ben sértegették is: Prométheuszát egy vidéki cirkusz megunt tűznyelő­jéhez hasonlították. S mekkorát té­vedtek! Csak éppen azt felejtették el tőle megkérdezni, hogy ki tudja ezt értelemmel megtenni? Akinek szán­dékai vannak, aki tisztában van az­zal, hogy a mű sosem ábrázol. Hogy a műteremben ülve, új szobrára mu­tatva folytassa: a plasztika mindig előhív valamilyen létező szépet, gon­dolatot. Tudatosítja: csak az ember tud hős lenni. Bármiféle jelenté­Szakonyi Károly ■ Házaspár őszi fényben A z asszony magasabb a férjénél, gyér, vöröses haja bodorítva, ar­cán szeplők és keserűség. Lapos mel­lén ráncot vet a' vékony kötött kabát, kénnyé válás egy hosszú folyamai nagyon kicsiny része, eleme. Az élet tíz másodperce. A rendkívül össze­tett ember a tétovázásaival, az ítélet­képtelenségével és helyes ítéleteivel jut el oda, hogy döntése sokfélekép­pen mérlegéit és helyes legyen, s va­lójában ennek az értelmében csele­kedjen. Ha én ebből az utolsót, a cselekedetet próbálom uralkodóvá tenni, akkor arra biztatom azokat, akik hasonlóvá akarnak válni, hogy ■ tízezerszeresen cselekedjenek. Ebből viszont embertelen élet kerekedne, mert bárkit önnön tulajdonságaitól, jellemétől fosztanánk meg. A műnek kell olyan összetettségig eljutnia, hogy előre- és visszamenően képes legyen sugározni egy életet — a hi­báival és az erényeivel egyetemben. \ tínnfíe felelőssége a mindenkori H UUUtfö Varga Imre_mottó. a ki_ mozdítás, hogy megszabaduljunk passzivitásunktól. A művet egy nagy gonddal és óriási precizitással előál­lított lyukkártyához hasonlíthatom. Ahhoz, hogy egy bizonyos kód sze­rint elmondjon valamit, a létrehozá­sához emberi agyra volt szükség. Le­hívóképességével újabb információ­kat, közléseket képes közreadni, vi­szonylatokat határoz meg. A szob­rász szavait idézve bizonyára így lesz Gödöllőn is. A város parkszobra, ahogy az alkotó nevezi, a már nem élő személy portréján keresztül az ő eredeti szándékát és valóságát van hivatva „összehozni” a művésszel, valamint a mi világunkkal. Ha a kis­mamák a szobor mellett tereferél­nek majd, s csemetéiket erre sétál­tatják kocsiban, vagy kézenfogva az apák, egyvalami — tudatosan vagy anélkül, — végül is megfogalmazódik bennük. A mérhetetlen nyugalommal együtt maga a küzdés. Amit Varga Imre szimbólumaiból úgy olvasha­tunk ki, hogy művészetében nemcsak a tett, hanem a tettet megvalósító ember is fontos. Egyik méltatója hoz­záteszi: a ma embere számára, egé­szen pontosan: a mi számunkra. Ek­ként szobrai nemcsak magyaráznak, hanem elindítanak, irányt szabnak, „megdögönyözik” a közgondolkodást. Radnóti szfinx-magánya, a Sárkány- repülés boldog készülődése, Károlyi megsemmisüléstől óVó tekintete és tartása, Czóbel fenséges nyugalma Szentendrén, Kopernikusz fúgátója a csillagokkal, s most az egy hét múlva felavatandó gödöllői Lenin mind azt mutatják, hogy valamennyien embe­rek. Vargával a világot kell észre­vennünk, s a magunk módján rea­gálni a műveire. Hogy megszabadul­junk mindennapi kis színházainktól, gonoszkodásainktól, gáncsainktól. Hogy megtanuljunk alakjaival em­berként társalogni egy parkban, egy lakótelepen, egy városban, s odahaza is egymással, egy lakásban. MOLNÁR ZSOLT sárga szoknyája eltakarja fél lábszá­rát; puha teniszcipőben kerülgeti az út gödreit. A férfi belekarol; nagyob­bakat lép, mint a felesége, ezért minduntalan megáll, kis türelmes só­hajjal igazítja járását az asszonyé­hoz. Ősz és kopaszodó; barna zaljót, szürke nadrágot, fekete-fehér betér tes cipőt visel. Rózsaszínű inge és pi­ros nyakkendője kopott. Csomagoktól dagadó szatyrot cipel. Jönnek a völgy felől a komphoz. A kompra még nem lehet felszáll­ni. A révészek a sodronykötelekkel bajlódnak, a Duna szintje naponta változik, fel kell tekerni a stégre a laza köteleket Fiatal horgász ül a köveken, akadékban, odább küldik; a fiú a komp túloldalára cipeli kifogott halait, a hálót a folyóba ereszti; lesi a vízi embereket. A házaspár leereszkedik a kocsi- lehajtó- út megvásott kövein. Az asz- szony megáll a part közelében, kur­ta rántással figyelmezteti férjét, hogy ne tovább. Ottmaradnak mozdulatla­nul, várakozva. — Na! — szólal meg sokára, éles' torokhangon. — Meddig vacakolnak ezek itt?! — Kérlek — köhint a férje, s a ré­vészekre pillant zavartan. — Még nincs itt az ideje. Azt hiszem. — Mit hiszel? — Talán még korán van. Az asszony szája megrándul; de hallgat. Aztán egy hirtelen mozdulat­tal kiszabadítja magát. — Jaj, ne karolj, melegem van! — Igen. Talán gombold ki a ... — Micsoda? — A szvetteredet... ha kigombol­nád. — Jó. Ideges ujjakkal kigombolja a vé­kony kötött kabátot. Tépi, ráncigái ja a gombokat. A férje kissé elhúzódva figyeli, de közben mindegyre a hor­gász fiúra meg a stégen hangoskodó emberekre tekinget. Senki sem törő­dik velük, mindnek megvan a maga dolga. Az asszony szétlebbenti a ka­bátkát, körülkémlel. — Hova mégy? — Kérlek — mondja a férfi. — Se­hová. Itt állok. — Jó. — Most meg fázom. Hűvös van. Fúj a szél? — A szél? — emeli fel fejét a ko­pasz emberke. — Feltámadt a szél? Na! — Dehogy. Talán csak a vízről. Gombolkozz be. — Csak így összefogom. Mindig ez a szél! Te nem érzed? — Én most... — Megfázol! — Nem érzem ... most egyálta­lán ... — Azt nem érzi az ember! Nem indulunk még? — Dolgoznak, kérlek. — Akkor gyere ide! Feltámadt a szél. V isszaoldalog a feleségéhez; vállát húzza a tömött szatyor. Bámulja a révészeket, mint vonják, tekerik a vaskos sodronyköteleket, kiáltoznak, nyögnek, nevetnek. — Nézd — szól finom, csendes hangon. — A hálóban meg halak vannak. — Hol? — Kérlek, ott, a hálóban — mutat a vízre. — Kérlek szépen, halak. — Halak? Nem látom. — Ott, kérlek. — Nem valami vidámak — mond­ja kis csend után érdektelenül az asszony. — Ügy látom magam is, kérlek, hogy nem vidámak. Sőt. Eléggé oda­vannak. Ha jól megfigyelem... — A szatyor megvan? — Természetesen — mutatja fel a férfi. — Jó. A révészek megfeszítették a köte­leket, kiugrálnak a partra. Felmen­nek a pénztárhoz, még nincs itt az indulás ideje. — Kérlek, szépen — kezdi körül­ményesen a férfi, amint az emberek a közelükbe érnek. — Meg lehetünk elégedve a nyárutóval. Azt mondják, még az október is ilyen lesz. Napsü­téses. Az asszony a férjére kapja a te­kintetét, szája megrándul, aztán újra némán elfordítja a fejét. Amaz, kín­lódva elmosolyodik — érzi, hogy a mellettük elballagó révészek végig­mérik őket. Köhint, barátságosan megérinti a felesége karját. — Hány óra? Kérlek... — Háromnegyed négy. — Nem késik? — Jaj, istenem! — Az asszony most szembefordul vele. — Édes istenem! Nyolc éve van meg ez az órám, és azóta naponta néhányszor megkérde­zed, hogy nem késik-e? És én min­dig türelmesen megmagyarázom, hogy de igen, három percet késik! Nyolc éve! Minden nap, minden al­kalommal! És te állandóan... még­is... mindig és mindig! Jóságos is­ten ! Én meg türelmesen ... D ohogva elhallgat, felháborodott- ságában tesz néhány lépést, a víz közelében megtorpan, sóhajt. A férfi követi pillantásával, mintha fel­becsülné a kettejük közti távolságot, mielőtt utánaindulna. Köhint;. lassan a felesége mellé sétál. Le akarja ten­ni valahová a tömött szatyrot, helyet keres, meggondolja magát, nem teszi le. Felegyenesedik. Állnak egymás mellett, nézik a túl­só partot. Várnak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents