Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-24 / 70. szám

Eletet ment Véradónapok A váci vértranszfúziós állo­más' dolgozói március 30-án a váci Városgazdálkodási Válla­lat donorjaitól vesznek vért az intézményben. Április 1-én Szódon és Csörögben folyta­tódnak a véradónapok. Vác, pf. 32. Szilárd Esurblat Tarthatatlan állapot, ha megjön az őszi esős idő, ta­vaszig elsüllyedünk a sárten­gerben. Egyik oldalról a má­sikra átmenni nem lehet. Jár­dánk sincs, nyáron a portól alig látunk. Az egyik vendé gém azt mondta: — Te tanyán laksz, itt nem lehet kimenni az utcára. — Át akartam ve­zetni, de a fél cipőm ottra­gadt. Községfejlesztést fize­tünk, de semmit nem kapunk érte. Marton Lajos, Vác. Borhegyi Aranka u. 32. ★ A Váci Hírlap többször fog­lalkozott az Aranka utcaiak panaszaival. Mindezt most csak röviden megismételhet­jük: január végén a tanácsta­gi jelölő gyűlésen Kisvácott megjelent Wetsz György ta­nácselnök is, ahol szóba kerül­tek az Aranka, a Pacsirta, a Bocskai, a Cseke utcák jár­dáinak és úttestjének gondjai. A tanácselnök akkor válaszá­ban elmondotta, hogy sok, más, fontosabb munka mellett ezeknek az utcáknak a kiépí­tésére már nem tudtak pénzt biztosítani. Ha a lakók társa­dalmi munkára vállalkoznak, a tanács komoly műszaki se­gítséget ad. A tanácstag megválasztása után az új tisztségviselő ki- jelentete: — Javaslatunk kö­zött az volt az első, hogy a Pacsirta, az Aranka, a Bocs­kai utcákban legyen útburko­lat. Tudom, hogy nincs pénz, de vagyunk ott egynéhányan, akik -már mozgolódunk. Lesz társadalmi munka. Február 13-án megjelent cikkünkben közöltük, hogy ismét kérték a Pacsirta, a Bocskai, a Cseke és Aranka utcák útjainak ki­építését a tanács műszaki osz­tályán, ahol ugyanazt közölték, amit eddig is mondtak: Idén nincs rá pénz, Vagy várjanak, hátha jövőre lesz rá keret, vagy ajánljanak fel társadal­mi munkát. Azt egyébként meg is lehet váltani, négyzet- méterenként ötszáz forintért. Megoldásul kínálkozik még egy lehetőség. Az interpellá- ciós alapot most osztják el Kisvácott is. Ez arra szolgál, hogy egész éven át, a tanács­üléseken elhangzott jogos pa­naszokat orvosolják. Vácott ezt nem tartják vissza, hanem az év elején a tanácstagok­nak kiadják. Ezt legjobb be­látásuk szerint használhatják fel, de utána az egész évi ke­retet kimerítik. Nos, ezt az interpellációs alapot is fel le­hetne használni a'z Aranka ut­ca építésére, csak áz a baj, hogy ez felemésztené az egész Kisvácra eső összeget. És ak­kor mi lesz a Vöröskereszt sor rendezésével, a játszótér ki­alakításával, a Bocskai, Cseke, Pacsirta utcák építésével? Ezeket a kérdéseket kell most mérlegelni a városrészben — kaptuk az újabb tájékoztatást a tanács műszaki osztályán. M. Gy. Ha A PEST MEGYEI HÍRLAP VÁCI JÁRÁSI ÉS VÁC VÁROSI KÜLÖNKIADÁSA XXVI. ÉVFOLYAM, 70. SZÄM 1982. MÁRCIUS 24., SZERDA A finom hájas perecből többször is vettem. Igaz, a harmadikért már szemlesütve nyúltam, dehát ritka cse­megének számított, bár a püspökhatvani vendéglátók szerénykedtek. — Nem nagy dolog, lehet a piacon tész­taszaggató formát kapni, itt már sorozatban készítik. — A vasárnap lezajlott járási népművészeti úttörő feszti­vál számai közé én azért ezt is besoroltam. Az egyik szereplő gyerek mamája sütötte versenyen kívül. Mi ta­gadás, a zsűri tagjainak is ízlett, de a döntéseiket ez nem befolyásolta, s ezt minden bizonnyal az anyuka sem várta el tőlük. Két kultúra A váci járásban élő szlová­kok, közelebbről a legfiata­labb nemzedék tagjainak jeles napja, anyanyelvi kultúrájuk ünnepe volt ez a nap, még akkor is, ha a sződiek csak két kispajtással képviseltették magukat. Otthon maradtak a vácrátótiak és a kóspallagiak. Nem volt véletlen a helyszín kiválasztása sem az első ta­lálkozóra — amihez azért a fesztivál cím mégiscsak túl­zásnak tűnik, bár a kezdet ígéretes, — amit a jövőben két évenként akar megren­dezni a járás úttörőelnök­sége. Ácsa, Csővár, Galga- györk és Püspökhatvan, mint­egy 5 ezer lakosának mint tudjuk a többsége szlovák nemzetiségű. A közös tanács székhelyén, Ácsán beszélik, őrzik legjobban az anyanyel­vet, minden község óvodáiban és iskolájában oktatják, a köz­ségi könyvtárak polcain szlo­vák nyelvű kötetek is sora­koznak a magyar nyelvű iro­dalom termékei mellett. A község szép házai lakóinak szorgalmát és anyagi jólétét tükrözik, szellemi gazdagságu­kat a két nyelv, a két kultú­ra birtoklása gyarapítja. A házi sütésű perec a közös ügy ápolásának jelképe. Ennél is többet tesznek itt és a többi nemzetiségi településeken az emberek. A kis táncosok ru­háit is a szülők varrták a püs­pökhatvani és a csomádi gye­rekek számára egyaránt. Az eseményen jelen volt és a zsűriben helyet foglalt Si­pos Árpád, a Hazafias Nép­front Pest megyei Bizottságá­nak titkárhelyettese, L ami István, a Magyarországi Szlo­vákok Demokratikus Szövet­ségének munkatársa, a szlovák népművészet neves munkása, gyűjtő, folklorista, aki egyéb­ként a község szülötte, s ese­tenként ide tér haza Buda­pestről. Az úttörőelnökséget Bakos Klára járási úttörőtitkár képviselte, s részt vett a zsű­ri munkájában Jávor Gyulá- né, a váci járási hivatal mű­M/usd j?.:bál Ismerős dallamok Nagybörzsöny községben sok nyugdíjas lakik. A községi Hazafias Népfront-szervezet most szervezi a nyugdíjasklu­bot. Hivatalosan még nem működik ugyan, de máris több közös kiránduláson vet­tek részt az idős emberek. S a legutóbbi farsangi bál is igazolta az „öreg ember nem vér ember” szólásmondást. A községi bisztró szépen be­rendezett termében látták vendégül őket. ötvenen, hat- vanan ülték körül az asztalo­kat, többen már be sem fértek, volna. A helyi Pávakör asszonyai­nak — akik között szintén már többen nyugdíjasok — kedves műsora vezette be az összejövetelt. Tréfás, táncos népdalcsokrok követték egy­mást, mindegyiket tapssal ju­talmazták a résztvevők. Fény­lettek az arcok, csillogtak a velődésl osztályának tanul­mányi felügyelője és Kúrián Gyuláné tanárnő. A községbe érkező vendégeket Jakab Fe- rencné, a nagyközségi párt- bizottság titkára és Movik Lászlóné, a közös tanács el­nöke fogadta. Gárdonyi szlovákul * A műfajilag vegyes műsor­ban szlovák nyelvű verseket, népdalokat hallhatott, jelene­teket és táncokat láthatott a közönség. Mindazt, amiről a találkozónak számot kellett adnia; tükrözve hol, milyen színvonalon őrzik, gondozzák a szülőktől örökbe kapott ér­téket, s hogyan fejlesztik tovább a hagyományokat. Eb­ből a szempontból — amatő­rökről lévén szó — elsődle­ges az önkifejezés, a pedagó­giai cél, a beszélt nyelv gya­korlására teremtendő alka­lom. Egyben annak pótlása is fontos, amit az ország hatá­rain belül hivatásos művésze­ti együttesek nem nyújtanak. Az acsai úttörőktől is verse­ket hallottunk, jeleneteket lát­hattunk, s kellemes megle­petésként hatott szlovákul egy Gárdonyi-vers fordítása. A szlovákul énekelt népdalokból magyar népzenei motívumok is kicsendültek, bár ez érthe­tő, hiszen a kölcsönhatások át- meg átszőtték népeink kultúráját, s gyakran nehéz kideríteni azt is: ki, kitől vet­te át az ismert szöveget, dal­lamot, kitől tanulta el a ru­hadíszítés szép motívumait. A kiválasztás szempontjai mindig esztétikai és nem nemzeti szempontok voltak. Az első műsorszámok alatt még zavarta is a nézőt, hogy az al­kalomhoz méltatlan a rendet­lenül lógó előfüggöny, a ki­fakult, valaha rózsaszínre em­lékeztető színpadi körfüggöny, melyen épp a legszembetű­nőbb helyen nagy szakadás helye tátongott. Ott, ahol te­hetős gazdasági egységek mű­ködnek, ez a nem létező sze­génység hamis képét mutat­ja, az ilyen állapoton változ­tatni kell, ez nem lehet ko­moly könyvelési tétel. Szervusz, ntoja miiá! Űj színt, más hangulatot hozott a színpadra a virágos kötényben, kékfestő szok- nyácskában, fehér, mintás, fodros blúzban fellépő csomá- diak együttese. A harmonika kísérettel előadott helyi nép­szokásokat felelevenítő kisze- játék, a zenei anyagban itt is felismerhető magyar népdal­motívumok után igazi szlovák dallamokra és gyermekjáté­kokra is sor került. Mindvé­gig tiszta, kitűnő hanganyag­gal, nagyszerű koreográfiával ragadva meg a nézők figyel­mét. miközben a lámpaláznak és kezdetlegességnek szemer­nyi jelét sem tapasztalhattuk, s minduntalan kísértétt a gon­dolat: — Jó lenne ezt minél többször látni, hallani köz­ponti településeink színpadain is. Közben ne feledkezzünk meg a rendezőkről sem. Az acsai úttörők műsorát Szcmán Bertalan tanította be, a cso- mádiak zenei rendezője és kí­sérője Gyenes József, a I koreográfus Suba Évet' volt. A sződi gyerekek verses és pró­zai műsorát Zelivíka Rozália segítette színpadrá>~Égőpiros ráncos szoknya ring a püs­pökhatvani lányok derekán, fehér alapon, gyönyörű szí­nekben pompázó virágmintá­kat hímeztek a blúzukra, kék, hímzett szegélyű kötényt vi­selnek, és haj szalagot. Ebben a jelmezben váltak ismertté Tapodi Józsefné tanárnő ve­zetésével évek óta. fgy éne­kelik az ismert szlovák dal­lamot: „Tancuj, tancuj, Vid- ruska. Vidruska!” A helybe­liektől jeleneteket is láttunk, s ha a nyelvet nem is értettük, következtettünk a cselek­ményre, amelyben Jánosik be­csapja az őt kereső pandúro­kat, sokáig visszhangzik egy másik jelenetnek a vendég számára is érdekes szövege: — Szervusz, moja miiá! Bár­csak lenne időnk minden ve­lünk együtt élő és szomszéd nép nyelvét megtanulni. ★ Végül Lami István, mint a zsűri elnöke kiosztotta a dí­jakat Arany oklevelet kap­tak a prózai számokra is vál­lalkozó acsaiak, s több sze­replő ezüstöt. Jutott ezekből és a dicséretből a püspökhat­vaniaknak is, s természetesen arany oklevelet kaptak a cso- mádiak. A szép szövegmon­dásért külön oklevéllel jutal­mazták a püspökhatvani Pin­tér Máriát. Egy fülbemászó kedves dal­lam még most is visszacseng. „Hej rúzsa, rúzsa, rúzsa cser- vena!” Tímár Sándor feldol­gozását a püspökhatvani út­törők adták elő. Kovács T. István Díszparce'la a váci sírkertben A Tanácsköztársaság mártírjai Vácott az alsóvárosi új állami temetőben — több párt- alapszervezet kezdeményezésére — a sírkert főhelyén kialakították a munkásmozgalom helyi halottainak a díszparcelláját. Az exhumálás után ide kerülnek majd a Tanácsköztársaság helyi mártírjai, s a jövőben azok az elhunytak, akik jelentős szerepet töltöttek be Vác po­litikai, munkásmozgalmi életében. Hétfőn délután került sor a díszparcella első halottjának temetésére. A lepellel borított katafalkon elhelyezett kopor­sóba helyezték Szemerád Ká- rolynak és feleségének földi maradványait. A városi párt- bizottság, a városi tanács, a hozzátartozók, s az 1919-es mártírok családtagjai vettek részt a végső tisztességadáson. A munkás-gyászinduló el­hangzása után Papp Rezső, a Hazafias Népfront Vác városi Bizottságának tagja mondott beszédet. Arra emlékeztetett, hogy ezekben a napokban or­szágszerte megemlékeznek a Magyar Tanácsköztársaság ki­kiáltásának 63. évfordulójáról. Az emlékezetes 133 nap foly­tatása sok helyen — így Vá­cott is — tragikus, véres ese­ményeknek a sorozata volt. 1919. augusztus tizenötödi­kén éjszaka dördültek el elő­ször a gyilkos fegyverek a Hétkápolna melletti réten, s ezen az éjszakán tíz volt a halálra szántak száma. Szeme­rád Károly gépész, a váci munkástanács póttagja ekkor még nem volt a soraikban. Két társával — Pajor István­nal és Korpás Sándorral együtt elmenekült Vácról és Szob ha­tárában, egy kunyhóban buj­kált. A csendőrök felfedezték őket, Vácra hozták a csopor­tot. Augusztus 17-én őket is kivégezték a Duna-parton pus- kalövéssel, szurony döféssel. Mi volt Szemerád Károly- nak, a hatgyermekes gépész­nek a bűne? Az, hogy tiszt­séget vállalt a Tanácsköztár­saság napjaiban. Biztosabb ke­nyeret, boldogabb jövőt akart családjának, munkástársainak. A megtorlás kegyetlen volt. Felesége megbetegedett a szörnyű események hatására és nem sokkal élte túl férje halálát. Felhangzott az Internacioná- lé, a koporsót leeresztették a sírba. A föléje hantolt föld­kupacot — melynek helyére később síremlék került — betakarták az emlékezés és a kegyelet koszorúi, virágcsok­rai. Az első hetek tapasztalatai Klub a hegyoldalon Február első napjaiban a DCM művelődési bizottsága kezdeményezésére Sejcében megnyílt a gyermekklub. A város . fölött magasodó Na- szály-hegy oldalában, a sejcei lakótelepen közel ötven álta­lános iskolás korú gyermek lakik. A klub vezetője Tóth Vilmos nyugdíjas pedagógus, aki sok türelemmel, nagy hoz­záértéssel foglalkozik velük, heti két alkalommal, kedden és pénteken délután háromtól hat óráig. A gyerekek nem­csak a házi f eladat megoldásá­hoz kapnak segítséget, hanem sok lehetőségük van a játék­ra is. Társas és logikai játé­kok, diafilmek és tévéfoci. Az SZMT kihelyezett 500 kötetes gyermekkönyvtára segítségé­vel vált már az első hetek­ben népszerűvé az iskolás ko­rú sejceiek klubja. A klubve­zető elmondta, hogy a tanév­ben főleg a leckekészításé, a korrepetálásé a fő szerep, míg a nyári időszakra játékos szabadtéri programokat ter­veznek. 30—35-en járnak rendszeresen a foglal, ra. T'th Vilmos elismerő han­gon szólt a DCM két fiatal munkatársáról, Soltészné Ko­vács Anikóról és Baranyi Jó­zsefről, akik szívügyüknek te­kintve a klubot színes mese­figurákat ábrázoló függönyö­ket, makramédíszítő elemeket, valamint réz domborműveket készítettek, ezzel is barátsá­gosabbá varázsolva a helyisé­get. — Eddig csupa jót tudok mondani — közölte. — A gyere­kek kedvesek, s hamar meg­szerették ezt a helyet. Sikerült kapcsolatot «teremteni a Rad­nóti úti általános iskolával, ahová a többségük jár, s meg­tudni, hogy kinek milyen se­gítségre van szüksége a tanu­lásban. Bízom abban, hogy ezáltal sikerül a tanulmányi eredményeiken is javítani, s a klub személyiségformálő ha­tással lesz az ide járókra — mondotta végül a klubvezető. Csányi Ferenc láva, tufo# andezit A nagymarosi pincelabirintus üliűiEt es vízóra, a kerítés Nagymaroson a Szív utcá­ban egy sétáló házaspár alatt megnyílt a föld és lezuhantak a három méter mély pincébe. A szemétszállító kocsi eleje majdnem az égnek állt, hátsó két kereke bessüppedt az utca közepén. Csőtörés volt valahol fent a dombon, a víz nyomta­lanul eltűnt, és lentről sza­ladtak, hogy a parókia pincéjét elöntötte a víz. Az egyik úton szedték fel a keramitkocká- kat, hogy átépítsék az úttes­tet, amikor több méter hosz- szan beszakadt a talaj. Má­sutt a kerítés tűnt el, volt, ahol a vízóra aknával együtt, az évszázadokkal ezelőtt épí­tett, régen elfelejtett pincé­ben. A szőlő íze Persze, hogy ennyi rejtett pincét betömni a tanács sem tud, ezért sietett a megyei ta­nácshoz segítségért, ahol érte­sítették a Bányászati Akna­mélyítő Vállalatot. Onnét az­tán áttelefonáltak a vezetők a velük szerződésben álló Vö­rös Meteor Sportkörnek, hogy küldje ki barlangkutatóit Nagymarosra. Azok ki is jöt­tek, ma is kutatnak a pincék s a törökkori alagutak után. Amikor az első beszakadás történt, még 1970-et írtak. Amikor a tanács kérte a me­gye segítségét és a megye a vizsgálatok alapján a nagy­községet „pincékkel veszé­lyeztetett” területnek nyilvá­nította, 1979-et mutatott a naptár. A megyei ■ tanács ed­dig többmillió forintot áldo­zott arra, hogy ezeket az elfe­lejtett pincéket felfedjék, megfelelő szilárdságú anyag­gal betömjék, kijelöljék a he­lyeket, ahol építési tilalmat keli bevezetni. Szakvélemény szerint a beszakadások három helyen történnek: Először a község lávaanyag, andezit, mésztufa talajában, melyben könnyen utat talál magának a talajvíz, kisebb- nagyobb üregeket hagyva ma­ga után. Másodszor a község pince­labirintusában. Ez az anyag könnyen, akár szekercével ala­kítható, ugyanakkor szilárd marad. A község lakosai már évszázadokkal ezelőtt felhasz­nálták a talajnak ezt a saját­ságát arra, hogy hosszú pin­cerendszereket építsenek, me­lyek még csak szaporodtak, amikor az emberek rájöttek arra, hogy az amúgyis jó za­maté marosi szőlő leve az itt- tárolástól különös zamatot kap. Török kori alagutak A megszálló törökök fel­használták a község alatt ki­terjedő pincerendszert arra, hogy összekössék és mint alagútrendszert hadászati, raktározási célokra felhasz­nálják. Ez a nem is olyan mélyen összevissza turkált porózus talaj napjainkra elfáradt, tö- mörödött, ez a beszakadások oka. Még ez sem okozna nagy gondot, ha legalább azt tud­ták volna, hogy merre van­nak ezek a pincék, alagutak. Sajnos a múlt században a híres nagymarosi szőlőket is tönkretette a filoxerá, azokat újra nem telepítették, pincék­re többé már nem volt szük­ség, tehát befalazták bejáratu­kat. Legtöbben még földdel is eltakarták, félve, nehogy adózni kelljen a pincék után. A befalazott pincék helyére már senki sem emlékszik. Már ismerik Ma már úgy látszik, hogy a feltárások eredményeként rendeződnek a dolgok. Isme­rik a helyeket, ahol régen a pincék voltak. Ezek a Szív, a Pince, a Ságvári, a Dézsma utcák, a Rákóczi és a Bajcsy- Zsilinszky út. a Szent István és a Kossuth tér. A török- alagút a Szív utcától a Kos­suth térig, s tovább a Dunáig húzódik. Több helyen építési tilalma-, rendelt el a tanács, másutt életveszély miatt háza­kat bontatott le. Még nem fe­jeződött be a kutatás, de a veszélveztetett helyeket már ismerik. Mészáros Gyula . ISSN 0153—2759 (Váci Hírlap) „Hej, russa, rsissu,.," Á szlovák kultúra vasárnapja szemek az ismerős dallamok hallatán. Kellemes hangulat­ban kezdődött a bál. A műsor után ízletes közös vacsorát tálalt fel a bisztró személyzete. Ahogy fogyott a jóféle itóka, úgy melegedtek bele nyugdíjasaink a nótázás­ba, de talán még jobban a táncba. A Pávakör asszonyai szétszéledtek az asztalokhoz, elvegyülve a vendégek között, s kedvre, vígságra derítették őket. Pattogó csárdások követ­ték egymást Somogyi Attila s társa zeajjére. Megfiatalod­tak az öreg lábak, megifjod- tak a szívek, szólt a nóta. Reméljük, a jó kezdésnek jó folytatása lesz. Megalakult a nyugdíjasklub, amely terv­szerűen irányítja s lehetősé­get teremt a nyugdíjasok sza­bad idejének kellemes és hasznos eltöltéséhez. Győrök József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents