Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
1083. MÁRCIUS 30., SZOMBAT 9 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Flamm János■ Könnyű kis kaland Nsm szeretem a feszültségeket. Ugyanannál az íróasztalnál, ugyanabban a beosztásban, tizenkét éve, a megszokott helyen. A Nap besüt, a kávét behozzák. Elviccelgetek a lányokkal, diktáláskor föléjük hajolok, beszívom frissen mosott hajuk illatát, átfogom a derekukat... persze, csak játékból, de ki tudja? Talán én is megpróbálhatnám valamelyikükkel. Be kell vallanom, még nem volt igazi kalandom. És ez baj, ebben a korban ez már komoly baj. Még néhány év, talán öt és cukros bácsinak néznek, ha megfordulok egy fiatal nő után. Volt ugyan egy-két sokat ígérő és később persze, ártatlannak minősített ismeretségem, de valahol mindig elakadtam. Legutóbb is. Éppen a buszmegálló felé igyekeztem. Rögtön megakadt a szemem égy fiatal nőn. Ami azonnal feltűnt rajta: a duzzadó lábikráin feszülő sötét neccharisnya. Felém fordult. Rohamtyúk jutott eszembe apám szava járása. Hogy egészen pontosan mit jelent, nem kérdeztem meg, de biztosan olyasmit, hogy mines szükség felderítésre, előkészítésre, egy' rohammal elfoglalható., ö is alaposan megnézett. Aznap a főnököt helyettesítettem, előfordul és ilyenkor a sötétszürke eszterházykockás öltönyömet veszem fel. Könnyedén, határozottan lépkedtem feléje. Nem lehetett több húszévesnél. Megszólított. Olyan utcát keresett, amely egészen más irányban volt, meg valami testkondicionáló szalont. Elbizonytalanodtam. Valóban eltévedt kislány volna? Zavaromban szó nélkül otthagytam. Várt még egy darabig, aztán belépett egy telefonfülkébe és anélkül, hogy keresgélt volna, a könyvben tárcsázni kezdett. Hol itt a Logika — gondoltam. Azért sajnáltam a lehetőséget, mert ilyenre lett volna szükségem, gyors, sima kis kalandra ... Ám ma! Ma tudom, hogy menni fog. Tizenkét óra, s itt várom a megbeszélt étteremben. Mindent előkészítettem, pontosan megterveztem az utolsó pillanatig. Persze, nem húszéves. Inkább harminc. Lány. Ott dolgozik a szemközti ügyvédi munkaközösségben és gyakran ebédelünk együtt abban az étteremben, ahol a környékbeli irodák alkalmazottainak főznek. Kicsit fálszeg, azt hiszi, hogy nem csinos, de ez így nem igaz. Meg is mondtam neki. Azóta látom az alig leplezett biztatást a szemében. Többször kértem., hogy találkozzunk, főleg mióta tudom, hogy egyedül él egy garzonban, de elhárított. Nem rohamtyúk, kétségtelen. Néhány napig kiküldetésben voltam és tegnap végre kötélnek állt. Megállapodtunk, hogy ma együtt kávézunk és együtt töltjük a délutánt. Tehát egy órakor. Reggel lemondtam az ebédet és tíz óra körül eljöttem a biztonság kedvéért, nehogy az utolsó pillanatban a nyakamba varrjanak valamit, vagy utolérjen a feleségem telefonja. A mániája, hogy betelefonál és megkér valami sürgős intéznivalóra. Lassan múlik az idő. Ennem kellene valamit. Kétszáz forintom van a délutánra, ezt a pénzt már hónapok óta őrzöm a briftasnim hátsó rekeszében. Taxi, esetleg egy ital, virág, váratlan kiadások. Például ez az ebéd. Csak sepimi hagymásat, amitől néhány óra múlva égni kezdene a gyomrom. Valami úgy sincs rendben a gyomrommal. A pincér ráérősen beszélget a szomszéd asztalnál. Most nem hagyom magamat zavartatni. Jó formában kell maradnom, koncentrálva az erőt. Gombás-karajt választottam rizzsel, céklával és egy kólát. Kávét majd együtt iszunk. Még egy jó félóra. Biztosan eljön. Kellemes, könnyű délután .,. Hja, ez az élet.., Meghozta a pincér az ebédet A gombaszósz elborítja a húst, remélem, nem éhezem meg öt óráig. Addigra haza kell érném és még marad egy kis időm, mielőtt a feleségem is megérkezik. Lassan, élvezettel rágom a falatokat, Háromnegyed egy. Tökéletesen megy minden. Bele kell kóstolni az új ízekbe, habzsolni, beleharapni a szőlőfürtbe, hogy két oldalt csörögjön a leve, élvezni a szokatlan aromát... Ezt a falatot se hagyom itt! A villával alányúlok a maradék rizsnek, ráigazítom a szósszal borított húsdarabot és elégedetten teszem le a villát és a kést... Úristen! Forgatom a számban a falatot akarnám visszacsinálni a végzetes mozdulatot, de késő. Kiver a veríték, s lassan, mintha még bármin is segíthetnék, számhoz emelem a kezemet, kiveszem először a csontot, amire ráharaptam, majd nyelvemmel ajkamra igazítva a másik tenyerembe a három, híddal összefogott koronát... Tudom, hogy nézek ki, egy hétig rejtegettem szám elé tartott kézzel, az alig látható csonkokat... Ülök az asztalnál, öt perc múlva egy, és érzem, ahogy egyenként végiggurulnak az oldalamon, akár egy-egy félbeharapott szőlőszem, a verejtékcseppek. tj a az a kerékpár nem törik ösz- sze — kezdte egy este B. —, talán az egész életem másként alakul. Azóta határozottan állítom, hogy nemcsak az ember formálja a tárgyakat, hanem a tárgyak is alakítják az embert. Talán tizenhárom éves lehettem akkor, és kezdtem elszakadni a barátaimtól. Berényi Sanyi focizni járt a Vörös Lobogóba, az edzések elvették minden szabadidejét; a többiek is rendszeres sportolásba kezdtek. László Feri meg az öccse a Budapesti Postásba ment kerékpározni, Feri akkoriban lapkihordó volt, és amúgy- is bringán töltötte az egész napját. Néhány hónapig már csak Bordással csellengtünk, akkor aztán Lász- lóék őt fs lecsalták a Postásba. Hamarosan biciklit kapott, egyelőre csak közhasznút, de keskeny váza .volt, mint a Favoritnak, és olyan vékony kerekei, mintha szingós gép lett volna. Egyszer megengedte, hogy körbejárjam vele a Városligetet. Mintha versenygépen ülnék, belehajoltam a taposásba, soha olyan gyönyörűséget nem éreztem, .mint akkor. Arcom kettévágta a szelet, s szinte úgy éreztem magam, mintha a levegőben röpülnék. Mellettem ösz- szemosódtak a fák, azt hittem, emberfölötti teljesítménnyel száguldók, pedig alig kellett taposnom. Beleszerettem abba a kerékpárba. Irigyeltem Bordást, és haragudtam, rá, mert másnap már egy percre sem ádta kölcsön a gépet, azt mondta, most bütykölt rajta egy órát, nem engedi tönkretenni... Lassanként egyedül maradtam. Rajongtam a sportért, de az iskolai MHK-versenyeken már kiderült, hogy egyikhez sincs tehetségem. Nem veit hová mennem, minden este otthon ültem, .régi filléres regényeket bújtam kilószámra, és otthon is csak akkor szólaltam meg. ha kérdeztek. Apám hamar megérezte, hogy valami bajom van. Kifaggatott, eleinte nem is akartam válaszolni, de amikor láttam, hogy amúgy is sejti búskomorságom okát, elsírtam bánatomat. A fejét vakarta, töprengett, hogyan lehetne segíteni rajtam. Ma már tudom, hogy jól ismert, nem tartott semmilyen sportra alkalmasnak. \Tolt anámnak akkoriban egy szűk ’ baráti társasága, nyári szombat estéken egy Thököly úti vendéglő kertjében gyűltek össze ultizni,, kis alapon. Ide járt Hévízi.Lajos is, bár a keresztnevét csak gyanítom, mert a felnőttek Lulunak, én pedig Lulu bácsinak szólítottam. No, ez a Lulu bácsi a Postánál dolgozott, és apám tudta, hogy jó barátja a kerékpár- csapat edzőjének, sőt, ezen felül még intéző vagy vezetőségi tag. Szombaton apám lévitt magával a sörkertbe. Melléültem, néztem a játékot, még élveztem is, hiszen amúgy sem találtam volna jobb szórakozást, így, barátok nélkül. Apám rendelt nekem egy pikoló sört, elbódultam tőle; egyáltalán: minden olyan kellemes volt, a kerti asztal fölött magasodó tölgyfa rezdülései, a meleg, puha szellő, hogy még ma is tisztán emlékszem arra a gyönyörűséges estére, holott lényegében nem is történt velem semmi. Illetve hát csak annyi, hogy apám megkérte Lulu bácsit, beszél- j'en az érdekemben az edzővel- ReFostás-Farkas György Várakozás Fénnyel hivalgó arcodhoz zarándokolt el naponta sorsom Smaragd-álmokat hintettem lábad elé Sebeim már csak szenderegnek s a haldokló percek zugában kiég a jelen ményekkel telten feküdtem le, s alig vártam már, hogy sor kerüljön a dologra. Bordással többször találkoztam közben, de csak futólag. Megtudtam, hogy nemigen jár már le edzésekre, de a kerékpár változatlanul nála van. Irigyeltem, és — újra megcsodálva a tüneményes gépet — elképzeltem, hogy én is hasonló kerékpárt választok majd, ha Lulu bácsi elintézi. Türelmetlenül vártam a következő szombatot. Apám nem is hívott le magával a kerthelyiségbe, de estefelé mégis betoppantam. Izgatottan lestem, mikor mond valamit Lulu bácsi, de — pedig már én szerettem volna a tárgyra térni — nem volt annak egy szava se hozzám. Amikor befejezték a játékot — az ágak között már csillagok vibráltak —, Lulu bácsi fölállt, sorban kezet fogott a férfiakkal, aztán a fejemre tette hatalmas kezét. — Na, kiskomám, szóltam az érdekedben. Hétfőn megkeresheted az edzőt! László Ferivel mentem el hétfőn. Egy sötét udvar közepén valami ócska gépet szerelt a postások edzője. — Ez B. — mondta Feri, s erre az edző felém fordította a fejét. — Ja, rólad beszélt a Hévízi! No jó! Egyáltalán, tudsz te már bringázni? — és olyan megvetően nézett sovány lábszáramra, hogy majdnem elsírtam magam. Feri a védelmébe vett:. — Persze, hogy tud, Ali bácsi, már az én g»speHunyadi IstvánFolyamnéző All a parisa öregember a tajtékos vízbe bámul, a folyó a folytonosság gyors irama kápráztatja, Partot szaggat harapása. Hírét fcezza hét országból hét hegyen és hét erdőn át nép ajkáról üzenettel, írták tajték-pergamenre, egybe-kiissön hát országot. All a parton öregember, hetvenhét tavasz mögötte, horgas arca voltra néz már, azt számlálja, mit megélt már, a deltáig szeme nem lát. Fut a folyó örökéiig, tükrén megbotlik a fényár. Nyugszik ő majd temetetten, nem hallhatja sustorgását nem-íerpanó vágtatását, gyors futárként nagy hírével, üzenettel hét országból. A vén folyó rá se gcmdol, nem idézi, nem ébreszti az egyszeri öregembert, aki rég megállt a parton, a sodorba belebámult. Tóth Ernő műve \ Hangszerek háborúban men is ült. — A kis kövér ember a franciakulccsal rácsapott a rozsdás vázra. — Na, ez szép dolog, mondhatom! Arra való az egyesületi gép, hogy a barátaidat sétáltasd?! Barátom nagyot nyelt. — Na, mindegy — mondta a mogorva ember —, gyertek utánam! ■pgy hosszúkás, olajszagú terem- . ben gépek lógtak a falra erősített rudakon. Az edző azt mondta, válasszak magamnak, de hiába járattam a szemem percekig is körbe, ezek mind közönséges biciklik voltak. — Énnekem olyan kell, mint a Bordásé! — mondtam végül. Magam előtt láttam a Bordás csodálatos kerékpárját, és mohón folytattam: — Ö most úgy sem jár le ... — A válogatós mondenedet! — dünnyögte Ali bácsi. — Hát akkor, eriggy, és vedd el a Bordástól! És te felelsz érte — fordult Ferihez —, hogy meg ne lógjon a géppel. A legszívesebben rohantam volna Bordáshoz, de szerencsére eszembe jutott, hogy jóval gyengébb vagyok nála, és hátha nem akarja majd ideadni a gépet. Este hát Ferivel mentünk el. Bordás csodálkozott, azt mondta, ő nem akarja abbahagyni a versenyzést, csak most nyaralni viszik egy hónapra, aztán mikor Feri ennek ellenére tolni kezdte maga előtt a gépet, sírva fakadt, úgy bömbölt, mintha megvertük volna. Vasárnap László Ferinek versenye volt, Ali bácsi engem is kirendelt a starthoz, a Bécsi út elejére. Ferinek, mint ifi első osztályúnak, a Budapest—Esztergom—Budapest vonalat kellett végigtaposnia. Ali bácsi azt mondta, most kipróbál. Vagy fél órával a mezőny előtt kellett indulnom. Az edző megparancsolta, hogy ha Feri utolér, kiabáljak neki, s így majd ellenőrizheti, mekkora távot futottam le addig. Némi lámpalázam is volt, úgy éreztem, a rejtekhelyen mindenki engem figyel. Beletapostam, három perc múlva már hangosan tiktakolt a szívem. Aztán elmaradtak a házak, sárga földek nyújtóztak felém az út mindkét oldalán. Nem tudom, próbálta-e már ezt valaki maguk közül, de mondhatom, iszonyú volt. Annyira egyedül voltam az úton — még autó sem járt arra, akkoriban nagyon néptelen volt a bécsi országút —, hogy szinte féltem, pedig sütött a nap. Szörnyű dolog volt, hogy semmi sem buzdított nagyobb iramra; éreztem, egyre nehezebbek az izmaim, s hiába álltam fel a nyeregben, fokozatosan lassult a mozgásom. Pilisvörösvár és Piliscsaba között aztán már nem is volt erőm tovább taposni. Lefeküdtem az út menti fűbe, kezeim széttárva néztem farkasszemet a tiszta éggel. Ügy éreztem, egybeolvadtam a természettel, belesimultam a világba, mint a halottak, s akkor valahogy ilyen könnyűnek képzeltem el a halált. Amikor Feriék elrobogtak mellettem, nem tudtam talpra állni. Mindössze annyi erőm volt, hogy hasra forduljak, úgy üvöltöttem ki a mezőny közepén guruló Ferinek. Később, amikor már valamennyire kipihentem magam, ráérősen, kényelmesen karikáztam vissza a rajthoz. Mikor aztán Feriék megjöttek, és Ali bácsi megtudakolta, mennyire jutottam el, megdicsértek. Lehajtott fejjel fogadtam a vállveregető szavakat, úgy éreztem, egyáltalán nem érdemiem meg. És most jött, amiért azt mondtam, hogy a tárgyak is formálják az ember sorsát. Elképzelhetik, mennyire föllelkesedtem, rá akartam szolgálni a dicséretre. Másnap már reggel nyolckor kikarikáztam a Kerepesi útra — megfogadtam, hogy minden reggel legalább húsz kilométert taposok. És alig másfél kilométer után egy csattanás! — kettétört a váz. Megálltam az út közepén, és sírva estem a gépre. Gyerekfejjel sem voltam babonás, de akkor egv pillanatig komolyan hittem, hogy Bordás átkozta meg a kerékpárt, mert elirigyeltem tőle. A törött gépet nem mertem vissza** vinni. Féltem a goromba edző morgásától, és féltem Bordás kárörvendő vigyorától is. László Ferit kértem meg, vigye vissza a kerékpárt a műhelybe, és azután már soha nem mertem lemenni a csapathoz. Ha nem törik el az a kerékpár, talán nagymenő lehettem volna, magyar bajnok — ki tudja? Maguk még nem gondoltak arra, milyen ió lenne, ha az ember valami csoda folytán végigélhetné a másik éleiét is? Azt. amelyik nem más, mint az elszalasztott lehetőség? Nagymaros, 1881. június 5. Köves József ■■ Ha az a kerékpár...
