Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
werft "4$? Tf___ K/lirhw 1982. FEBRUAR 27.. SZOMBAT SzÍNHÁZf T.F.VÉT Kinek épül Déva vára? Vadrózsák címmel jelent meg 1863-ban Kriza János székely népköltési gyűjteménye. A már az 1840-es évek elején elkezdett gyűjtés páratlan értékeket fedezett fel és tett közkinccsé, úgyszólván a huszonnegyedik órában. A Vadrózsák irányította a figyelmet a népköltés, különösen a népballadák felé, s hatásának volt köszönhető, hogy 1872-ben megindult — Arany János fiának, Lászlónak és Gyulai Pálnak a szerkesztésében, a Kisfaludy Társaság égisze alatt — a Magyar népköltési gyűjtemény, amelynek 1924-ig tizennégy vaskos kötete jelent meg. Kriza kötetének két legszebb székely népballadája, a Kőmíves Kelemen és a Molnár Anna körül 1864-ben éles hangú Vita tort ki. Egy Julian Gro- zescu nevű román újságíró a Fővárosi Lapokban megjelentetett cikkében azt állította, hogy e két ballada eredeti román balladák gyönge és szabad fordítása. A vita — melyet az irodalomtudomány a Vadrózsa-por néven tart számon — nemcsak arra volt jó, hogy a vádaikat alapos kutatásokkal megcáfolják, s bebizonyítsák — többek között Arany János és Gyulai Pál hozzászólásainak segítségével —, hogy a különböző balladatémák több nemzet népköltésében is előfordulhatnak, hanem arra is, hogy számos elméleti kérdést tisztázzanak, s a magyar népköltészet törvényszerűségeit felderítsék. Ma már természetesen tudjuk, elsősorban Varga Lajos legújabb kutatásai nyomán, hogy épp a Kőmíves Kelemen-ballada milyen bonyolult közvetítéseik útján jutott el tőlünk (számtalan variációban) a környező nemzetek népköltészetébe. Bolgár, makedón, szerb-horvát, albán, görög, vagy gnjz változatai éppúgy ismertek, mint román variánsai. Az eredet pedig egy igen nagy területen — a Peloponnészosztól a skandináv félszigetig — elterjedt szokás, az úgynevezett építőáldozat. Városok, házak, hidak építésekor ifjú szüzeket vagy gyermekeket falaztak be, vagy keverték a malterba az elégetett áldozat hamvait. A néphit hát könnyedén vihette át az építőáldozat témáját egy olyan, valóban roppant nehéz építészeti feltételek mellett készült várra, mint amilyen a meredek hegycsúcson elhelyezkedő erdélyi Déva. Építése bizonyára rendkívüli nehézségekkel járt, egyes falrészei talán valóban le is omlottak építés közben — a balladának tehát ez esetben is valóság az alapja. A közismert ballada lényege azonban nemcsak az, hogy Kőmíves Kelemen és tizenegy vagy tizenkét társa felvállalják Déva építését, aztán mikor a falak nem akarnak megállni, az odaérkező Kőmíves Kelemennét befalazzák (építőáldozat!), vagy más variációk szerint megégetik és hamvát a mészbe keverik, s így állítják meg Déva várát. Mai szemmel nézve, a ballada a Mű és az érte hozott Áldozat morális kérdéseit veti fel. Így érezhette ezt Sarkadi Imre is, akit éveken át foglalkoztatott a téma. Először megírta novellának — 1947- ben, mindössze 5 dldalon —, aztán 1947. és 1953. között összesen mintegy nyolcvan oldalnyi vázlatod töredéket, végleges szöveggel elkészült fél felvonást és változatot írt egy Kőműves Kelemen-drámához. A művet sosem fejezte be, így maradt ránk, torzóban, a többszöri nekigyürkőzés, az anyaggal, a témával való birkózás nyomaival. Az évek során négy alkalommal is megkísérelték különböző dramati- zálók — kétszer a rádióban, a szegedi Egyetemi Színpadon, majd a veszprémi Petőfi Színházban —, hogy előadhaíóvá, •kerekké formálják Sarkadi vázlatát, töredékét. Több-kevesebb sikerrel. Most újabb kísérlet történt. A Pesti Színházban került Miklós drámai tevő ezúttal színre a Kőműves Kelemen, s mindjárt az alcíme szokatlan élményt ígért. A színlapon ugyanis ez állt: Rock-ballada. Ivánka Csaba, a szolnoki színház fiatal színművésze dramatizálta, a zenét pedig, Bródy János verseire, Szörényi Levente írta. A koreográfiát Novák Ferenc készítette, a rendező Marton László volt. Ez a csapat már látatlanban is olyan produkcióval kecsegtetett, amelytől részint az éppen Marton rendezéseiben kimunkált vígszínházi musical-stílus (A Képzelt riporta Jóestét nyár, vagy a Harmincéves vagyok friss, fiatalos, lendületes, zenét, mozgást, játékot, díszlet- és fény- effektusokat kitűnően ötvöző hatásos és vérbeli színházi stílusáról van szó) folytatáséi, de továbbvitelét is várhattuk, részint pedig azt, hogy a Kőműves Kelemen-témának új olvasatát adja. indkét várakozásunkat beteljesíti az előadás. A színpadon — Fehér puritán és mégis hatásokat lehetővé díszletében, Jápos- kuti Márta egyszerű jelmezeibe öltözött szereplők . — egyetlen, bő másfél órás forgatagban robog végig a történet, nagyszerű koreográfiával, amelyben a ballada délszláv vagy román kapcsolódásai éppúgy motíválódnak,, mint a magyar eredet. A Szörényi— Brucly páros dalai drámai erejűek, bár talán kissé kevésbé színpadszerűek, mint szükséges lenne. A fiatal férfiszínészek, élükön Hegedűs D. Gézával, Szakácsi Sándorral és Sörös Sándorral, lenyűgöző fizikai teljesítményt nyújtanak, s emellett még karakteríormá- lásra is marad erejük. Az előadás hatása alól nem tudja kivonni magát a néző, s ez manapság, amikor oly sok érdektelen, fáradt, unott, hatástalan színházi előadást láthatunk, még külön öröm. Nem kevésbé érdekes az előadás alkotóinak olvasata sem. A kérdést így veti fel Bródy egyik dalszövege: Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár? Azaz: lehet-e olyan alkotás, amelynek élet az ára? Lehet-e s szabad-e a Mű létrehozásához emberáldozatot követelni? Különösen, ha a Mű fogalma már rég nem egy konkrét várra vonatkozik, hanem minden más alkotásra — akár a történelem vagy a politika alkotásaira, műveire is. De akkor kinek épül Déva vára? —kérdezi az előadás. Az építőknek, akik az áldozatot hozták, hogy egyáltalán létrejöhessen az alkotás, vagy az építtetőknek, akik csak a megbízást és a pénzt adták, a feladatot és a késztetést, de a hitet, a vért, az emberéletet az építőknek kellett beletenniük a megbízatásba? Végül a kőművesek megátkozzák saját művüket, az immár felépült várat. Kétfelé sújtó átok ez; sújtja a Művet, mely emberáldozatot követelt, és sújtja az építőket, akik elhit- téíc, sőt bebeszélték maguknak, hogy a Művet csak így lehet létrehozni. És mégis; noha az alkotás nem éri meg a halált, néha elkerülhetetlenül életet kell áldozni ahhoz, hogy alkotás születhessek. Takács István Volt, nincs, lehetne... Példaként szolgál a példakép? Nagynevű gimnáziumok Cegléden, Nagykőrösön, Aszódon, Vácott, Patinájuk évszázados. Falaik között tanított vagy tanult Arany, Kossuth, Petőfi, Madách. Az iskolák névadói példaképül szolgálhatnak, a diákok őrzik emléküket, kultuszuk formálódott az alma materekben. Vajon kit válasszon példaképül a diák, ha a gimnázium ahol tanul, névtelen? Szükséges-e egyáltalán példaképet választani? S ha igen, elegendő-e egy? Ha pedig nem, akkor mi helyettesítheti a példaképet? A választ ezúttal egy névtelen középiskolában kerestük, az egy éve önállósult budakeszi gimnáziumban. Becsülettel érvényesülni Jeszenszki Gábor jól tanul, harmadikos. — Azt hiszem, könnyebb volt példaképet választani olyan társadalmi változások idején, amikor fekete-fehér volt a helyzet. A szabadság- harc, a második világháború időszaka ilyen volt. Mindenkiben vannak jó tulajdonságok, nemes jellemvonások, s olyanok is, amelyeket nem tartok követendőnek. Ritkaság ma ez a személy, akiben együtt megtalálni minden követésre méltót. Ezért nekem is több példaképem volt. A szüleim, azután az általános iskolai testnevelő tanárom, ö például mostoha körülmények között is elismerésre méltó eredményeket csikart ki az iskola háromszáz tanulójából. A szabad idejét, a lelkesedését fordította arra, hogy ké- zilabdássá neveljen minket. Bár egyetlen igazolt sportolója sem volt, a csapat megnyerte a megyei bajnokságot. Van a példaképeim között rock-sztár is, például Black- more, a Deep Purple együttes szólógitárosa, aki szerintem fenomenálisan játszott újfajta zenét. Még komolyzenei lemezei is megjelentek. Egy a lényeg: a sok példaképből végül is kialakul az eszmény. — Mi ez? — Lehet, hogy frázisnak tűnik: becsületesen érvényesülni akkor is, ha nem könnyű. Még nem döntöttem, hogy mi legyek. A humán tárgyak érdekelnek, a magyar és a történelem. Mégsem választottam történelmi vagy irodalmi példaképeket, mert az élő emberek közelebb állnak hozzám. Ugyanabban a korban élnek, mint én, s ugyanazzal a társadalommal van dolguk. A szüleim pedagógusok. Lehet, hogy lebeszélésük ellenére én is az leszek...? Mire lenne jó... Molnár Tünde szintén jól tanul, másodikos. Így vall: Nem is gondolkoztam azon, hogy kell-e példakép. Négyéves koromban kórházba kerültem, nagyon megszerettem az egyik ápolónőt. Ö törődött velem a legtöbbet. Lehet, hogy ha ma találkoznánk, meg sem ismerném. Az iskolában volt egy tanárnőm, aki idős koráig soha nem kapott osztályt. Először a mi osztályfőnökünk lett. Már az alsótagozatosokkal megbeszélte a klubdélutánokat, programokat, mindenről kérte a véleményünket. A kedvességéért, segítőkészségéért a többi pedagógus is szerette. Azután szétszórták az osztályt, s bizony nagyon hiányzott. Ma nincs példaképem. Nem is tudom, mire lenne jó... Csak önmagámra számíthatok. Azt kívánom: mások úgy fogadjanak el, amilyen vagyok. — És milyen vagy? — Nagyszájú ... Annak tartanak a többiek. Szeretnék mindig segítőkész lenni. Munkát még nem választottam, csak az a fontos, hogy ne kelljen egy asztal mögött ülnöm nyolc órán át. Összegyúrt eszménykép Kosi Zsuzsanna első osztályos, közepes az eredménye. — Soha nem volt példaképem, akire mindenben szerettem volna hasonlítani. Egyik tanárom nagyszerű előadó volt, lekötötte a figyelmemet, de ki nem állhattam, amikor ugyanazt ismételgette, gépiesen. Egy másik pedagógus rendkívüli lelkesedése szintén imponált, de a szigora nem. Igaz, még azt is megbocsátottuk neki, ha néha elővette Juliskát. Ez volt a bot, amivel a kormost adta. S utólag nézve nem is igazságtalanul. Azért a kormos fájt... Később én is összegyúrtam a magam eszményképét. Van az osztálytársaim között, aki sportol. Választhat példaképül egy sportolót. Ha a művészet valamelyik ága érdekli, akkor egy művészt. Most az egyik osztálytársnőmet értékelem sokra. Szeretnék olyan jól tanulni, s olyan természetesen viselkedni, ahogy ő. Persze, néha ő is sír ... Akkor nem kívánok a helyében lenni. Állatorvosnak készülök. Mankónak tekintem Gergely Péter negyedikes, ő is jól tanul. Még nem választott tudatosan példaképet. — Inkább egy cselekedetet, jellemvonást tartok követendőnek, de azt sem meggondoltan. Többnyire a szimpátia, a pillanatnyi benyomás számít nálam. Akad, akinek a Hungária együttesből Fenyő imponál, van akinek Ovett, vagy Coe, másnak Victor Hugó, vagy Maupassant, esetleg Szilvási. Én itt hordom a köpenyemen a KFT-együttes jelvényét, mert szeretem a zenéjüket. De nem a példaképeim, annyira nem ismerem őket. — Akkor, ki lehet példakép? — Szerintem, a példakép mankó. Ahhoz ad segítséget, hogy az ember ugyanolyan célt érjen el, mint amilyet más már elért előtte. Fiatalabb koromban szerettem volna tudós, biológus lenni, mint Pasteur, Szent-Györgyi, Watson. De rájöttem, rengeteget kellene áldozni ezért. Talán, mindent. Egy esetleges sikerért pedig nehéz a mindent adni. Nem érzem ezt megalkuvásnak, hiszen nem adtam föl. Most is szeretnék tudós lenni, csak más módon, köny- nyebben. Hiszen sok felfedezés a véletlenen múlt. — És az út, amelyen a véletlenig jut a kutató? Ahhoz nem kell áldozat? — Dehogynem. Most sem nagy esélyű dologra vállalkozom, jelentkezem az Állatorvosi Egyetemre. Ha ott jól tanulok, talán az egyetemen maradhatok kutatónak. Minden rajtam múlik. Lehet, hogy ez nagyképűség, de példaképek nélkül is. Előnytelen változás — Nekem, Volt példaképem fiatalkoromban. A saját testnevelő tanárom, öt követve, lettem én is tanár — így Túsz Ferenc, a gimnázium második A-osztályának főnöke. — Tizenkét évig tanítottam, azután tizennégy esztendeig ed- zősködtem, most három éve ismét tanítok. Közben rengeteget változtak a fiatalok. Ügy vélem: nem előnyükre. Nincs példaképük, nincs is kihez igazodniuk. A háború utáni években, amikor sokan éltes nagyon szűkösen, az érvényesüléshez céltudatosság kellett. Ma más utak is kínálkoznak, de a társadalom szabályait napjainkban is tiszteletben kell tartani, s ha valaki boldogulni akar, bizony szüksége lehet példaképre. Ilyenkor ez valóban mankó. Ha élő ember, még a tanácsát is lehet kérni. De mindenképpen követhetők azok a tulajdonságai, amelyek kiemelték a többiek közül. Az érettség bizonyos szintjén, már nem elég normákkal mérni a mindennapi dolgokat, konkrét segítségre, támaszra is szüksége van a fiatalnak. Különben nehezen igazodik el a gyakorlat útvesztőjében. A másik véglet A gimnázium igazgatója, Szabó Gyula pedig ezt mondta: — Azt hiszem, ma a másik végletbe estünk. Egy ideig nagyon könnyen állítottunk példaképül bárkit, ma- pedig senkit sem merünk követendőnek tekinteni. Odáig mentünk a deheroizálásban, hogy a hős, a nagy ember, a nagy teljesítmény, az egyszeri nagy tett emlegetése mások szemében már-már visszatetsző. Pedig ezek a minták személyiségformáló erőt jelenthetnének, a hiányuk pedagógiailag káros. Szerencsére a fiatalok akkor is választanak maguknak példaképet, ha ezt szégyellik beismerni... Vasvári G. Pál Mester kerá miák Tavaly nyitották meg, Verőcemaroson, Gorka Géza Kos- suíh-tííjas keramikus művész egykori lakóházában az emlékmúzeumot. Itt bemutatják a mester legjellegzetesebb munkáit, valamint a népi fazekasok alkotásait is. A hazai és külföldi turisták szívesen keresik fel a gazdag tárlatot. Iskolaújság A középiskolások közül vannak akik versekben, novellákban fejezik ki gondolataikat és érzelmeiket, mások társaikról kíváncsiskodva riportokat készítenek. Így születnek az iskolaújságok. Aszódon — Petőfi hajdani scholájában, a mai gimnáziumban és gépészeti szakközépiskolában — többször próbálkoztak már diáklap alapításával. Néhány szám összeállítása után azonban szervezési és sokszorosítási nehézségek lohasztották le a szerzők kedvét. ötéves szünet után most ismét van újság a kétszázéves tanintézetben. A Gal- gavölgyi Diákjegyzeteket a másodikosok szerkesztik. A kiadvány címoldalát Pe- tőfi-szobor és Petőfi emlékfotója díszíti. A belső oldalaikon iskolai, irodalmi, tudományos, sport és vidám témák találhatók. A lapot jelenleg az Ik- ladi Ipari Műszergyárban sokszorosítják, de ha sikerül a megfelelő gépet megvásárolniuk, akkor majd az iskolában. A Játékszín tegnap mutatta be Galin: Hetro című művét Benedek Árpád rendezésében. A képen: Bessenyei Ferenc és straub Dezső Stúdió. Noha újabban a szívtipró mesterszakács és botcsinálta kém, Thomas hieven soros kalandja után pereg le a Stúdió ’82 egy órája, azért nyilván szép számmal vannak olyan nézők, akik erre a hatvan percre is készülékeik előtt maradnak. Annál is inkább, mert ez a sorozat — annyi színvonal-hullámzás után — végre kialakította önmaga legcélszerűbbnek tetsző formáját, jól meghatározta témakörét, tehát egy gyorsan pergő, a körülményekhez képest sebesen reagáló művelődési, művészeti képes-hangos hetilap lett belőle. Lám, legutóbb is milyen dicséretesen figyelemfenntartó ritmusban váltotta egymást a hír meg az interjú, amely utóbbi megnyilatkozási formából két igazi remeklés is akadt. Előbb a hetvenéves Alfon- zó — kevésbé ismert polgári nevén, Markos József — idézte fel artista és színi pályájának emlékeit, mégpedig úgy, hogy hivatásáról néhány általánosabb érvényű igazságot is kimondott. A publikum sze- retete, a jól megszolgált siker éltette s élteti őt; ez tudta fönntartani azokon a bizony gyakorta sikamlós pódiumdeszkákon. Egy jó fél évszázad tapasztalatainak birtokában joggal jelentette ki, hogy neki mindennél többet ér, ha a Keménykalap és krumpliorr című film fagylaltos szerepe iáTv-FIGYEL< után Bagamméri úrnak hívják (aki. mint köztudomású, a fagylaltját maga méri), és egy- szer-másszor szalonnás falatokkal kínálják meg az utcán. A panasztirádáktól terhes színésznyilatkozatok áradatának idején igazán felüdülés volte kedves és megelégedett szavakat hallani. A komikus után a tudós, Ádám György akadémikus fe- lelgetett Baló Györgynek, és ő is úgy, hogy egyetlen szavában sem kísértett a szintén gyakorta zavaró szakemberi fennsőbbség, a különleges fel- készültséggel gyakran párosuló tudósi gőg. Még magánéletéről is hagyta faggatni magát, ami a ritkaságok ritkasága. No és szintén nem panaszkodott ... PSZI-fí. Nem hagyták el keserű szavak Ádám professzor ajkát, bár a szintén kedd esténkénti — dehogy esténkénti, sokkal inkább éjjelente — futó sorozata, a Pszi-fi, mondhatni, a műsorszerkesztők áldozatává vált. Így van ez bizony, hiszen ismeretre éhes valaki legyen a talpán az, aki kellő mértékig ébren tudja tartani a figyelmét egy kaviáros sorozat meg egy Stúdió ’82 után — hogy az előttük elsuhanó képtömeget ne is említsük. Mondjuk csak ki bátran: a lelki jelenségeknek ezt az élettani összefoglalóját — nyilván arra gondolva: afféle té- tegműsor — úgy eldugták, hogy legföljebb, ha százezrek találkoznak vele a kívánatos milliók helyett. Hogyan is mondja a varjú? Kár, kár, kár... Kerestetik. Szíves elnézést a kedves olvasótól, de egyszerűen lehetetlen szót nem ejteni a Riporter kerestetik legutóbbi középdöntőjéről, amely — ha lehet — még a korábbi vetélkedések színvonalát is alulmúlta. Amekkora nagy volt a fölhajtás — ide-oda kapcsolgatás a Hungária kávéház, azaz, hogy a New York meg a Magyar Nemzet szerkesztősége között —, olyan kevéske érdekesség, joggal elvárt izgalom fűszerezte azt az irdatlanul hosszú másfél órát. Együtt lelkesedés helyett unatkozni kényszerültünk, nem lévén ebben a kérdezz-felelekben szinte semmi közérdekű tartalom. Mellesleg szólva nemcsak ezen a helyen nyomtatódik ki az elégedetlenkedés, máshol is fel-íelhangzik a panasz. A legtöbben az unalom szót használják ... Akácz l é 1<5
