Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-04 / 29. szám

1082. FEBRUÁR 4., CSÜTÖRTÖK Szakmunkástanulók Pécelen Igazi otthon a kollégium A környezet festői: a hatalmas parkban tufák, fenyők, közepén az egykori Fáy-kastély. Ma kollégium. A péceli Mező- gazdasági Szakmunkásképző Intézet diákjai lakják. A nem várt vendég előtt nincs miért szégyenkezniük: tisztaság, rend fogad­ja a. látogatót. Ami talán ennél is fontosabb: olyan fiatalok él­nek itt, akik otthonuknak tekintik a kollégiumot. Rossz lesz elszakadni... Oláh Éva első osztályos Her­mádról jött, baromfitenyésztő­nek készül: — Szüleim nem aggódtak, könnyen elengedtek. Igaz, minden hét végén haza­utazom. Eleinte féltem, hogy nagyon egyedül leszek. Szere­tek kollégista lenni. Jól érzem magam a közösségben, s jó a nagyobb függetlenség is. ' — Én már 1979-ben a diák­tanács tagja lettem — beszél Burán Ágnes harmadikos kis­állattenyésztő tanuló. — Ne­kem jut a kollégium verseny- felelősi munkája, mert versen­genek a hálók lakói. Ennek is köszönhető, hogy a mostani tanévben diákotthonunk el­nyerte a kollégiumi címet. Per­sze, más is kellett hozzá: tár­sadalmi munka, gazdag klub­program, pezsgő diákotthoni' élet, jó tanulmányi eredmény. Baja mellett, Szercmlén lakom, hetente járok haza. Amikor itt töltöm a szombatot, vasárna­pot, nem unatkozom. A tévé, a társasjáték, a sportlehető-' ség kevés lenne, ha hiányoz­nának a társak. Nyár végén már alig vártam, hogy vissza­jöhessek a kollégiumba. Az idén végzek, rossz lesz elsza­kadni innen... Varga Attila másodéves szarvasmarha-tenyésztő tanu­ló, az iskola KlSZ-szervezeté- nek titkára. Most éppen az ál- lategészségtan-könyvet bújja. Ma háromkor ért véget a gya­korlat, s ilyenkor több idő jut az olvasásra. — Miénk az ifjúsági klub — egy régi pincében most épül az új —, itt jövünk össze politi­zálni, táncolni, vagy egy-egy fejtörő játékra. Van könyvtár, sportpálya, tornaterem, MHSZ- lövészklub és járműbarátklub, kertbarátszakkör. Hetente egy­szer házhoz jön a mozi, tarta­nak itt TIT-előadást is. jt ■ — A kollégium diáktanácsa minden év elején véleményt mond a vezető által készített munkatervről. Idén a javasla­tunkra módosítottak is: min­denkinek kötelező lett volna a kétórás szilencium — ez a ta­nulás ideje —, de végül úgy alakult: a kitűnő tanulók men­tesültek a szilencium alól, a négyesek pedig csak egy órát töltenek így. Korábban a peda­gógusok szervezték a klub programját, ez évtől mi ma­gunk vállalkoztunk erre. Hosszú évek munkája Aki a kollégiumi napló lap­jait forgatja, értesülhet arról: volt' már a tanévben ismerke­dési est. diákotthoni közgyű- . lés, közös karácsonyest. Ki tud többet a Szovjetunióról? vetél­kedő, sakkverseny, társadalmi munka a klubért, művelődés- történeti előadássorozat, ifjú­sági parlament, jártak a fiata­lok a Szépművészeti Múzeum­ban, moziban, színházban, ál­latkertben. Két teljes oldalt töltenek meg a színes fotók, amelyek a kollégiumi cím el­nyerésekor készültek. — Mi a különbség a két cím között? — Minőségi — válaszol Ko- valovszky Ede. az intézet igaz­gatója. — 1968 decemberében költözött ide az iskola, s bár a diákotthon nem lett nagyobb azóta, a lakója sem több. Az volt az alapvető feltétel, hogy a diákotthonban lakók tanul­mányi átlaga, közösségi élete jobb legyen, mint az intézet diákjaié. — Mindez annak is köszön­hető — mondja dr. Szekeres András kollégiumvezető —, hogy az intézeti és kollégiu­mi nevelőtestület egységes kö­vetelményeket támaszt. A nyolc nevelő közül hatan már hosszú ideje itt dolgoznak, s mert többnyire szolgálati la­kást is kaptak, maradnak. — A gyerekekkel nincs sok gond. Vonzza őket a kollégium élete, minden hely foglalt. Az eredményeink persze nem egyik pillanatról a másikra születtek. Hosszú évek munká­jának köszönhető, hogy ma már a kollégium idősebb lakói a pedagógusokkal együtt ne­velik a fiatalabbakat... — Azért a pedagógusnak sem könnyű — fog a szóba Bi- kádi Istvánná kollégiumi ne­velő —, hiszen hetente 36 órán át mi vagyunk a gyerekek szülei is. Értenünk kell a nyelvükön, észre kell vennünk, ha betegek, ha bántja őket va­lami, s olykor fel kell varrni a leszakadt gombjaikat is. Ne­héz munka ez, de nagyon szép! Három év alatt komoly ered­ményeket érhet el a pedagó­gus. Olyan fiatalokat nevel­het, akik szeretik a kétkezi munkát, akik érdeklődőek, to­vább akarnak tanulni, s beil­leszkedtek a közösségbe. Nem ugródeszka Az eddigiek hallatán kétked­het az olvasó: vajon nem olyan kollégiumot választot­tunk-e a riport színhelyéül, amely kilóg a sorból? — Sajnos, nem minden szak­munkásképző intézeti kollé­giumról mondhatnánk el, hogy ilyen — mondja Rupp József, a megyei művelődési osztály munkatársa. — Az egyik helyen a tárgyi feltételek rosszabbak, a mási­kon a személyiek. Ritkaság, hogy ennyire eredményesen dolgozó kollégiumi nevelőgár­da alakuljon ki. Aki szakta­nárként hagyja el az egyete­met, a főiskolát, nem szívesen cseréli fel a katedrát az állan­dó délutáni munkára, az éj­szakai ügyeletre. A fiatal dip­lomások között kevés a jelent­kező, s aki Pest megyében vál­lalkozik ilyen feladatra, több­nyire ugródeszkának tekinti a nevelői állást, hogy Budapest­re kerüljön. Ennek pedig a diákok látják a kárát. Sokat változtatna a helyzeten, ha megengednék: a kollégiumi nevelő kötelező óraszámának egy részében taníthasson is. S persze, az is jó lenne, ha több szolgálati lakást kínálhatná­nak fel a tanácsok. A péceli példa is bizonyítja: így köny- nyebb kialakítani a nevelők törzsgárdáját. Vasvári G. Pál Gyarapodó gyűjtemény A Néprajzi Múzeum az utób­bi hónapokban egyebek kö­zött Venezuelából. Brazíliából, Kongóból, Laoszból és Irakból származó tárgyakkal gyarapo­dott, ajándékozás vagy vásár­lás útján. A múzeum műhe­lyeiben megkezdődött feldol­gozásuk, előkészítésük a kiál­lításokra; egy részüket még az idén megtekinthetik a látoga­tók. Dél-amerikai indián tárgyak­ból összeállított nagy gyűjte­ményét ajándékozta a mú­zeumnak egy Venezuelában élő magyar orvos. A gyűjtemény­ben különféle faragott és fo­nott használati tárgyak, ház­tartási edények, fegyverek és kultikus eszközök találhatók. Az egykori brazíliai indiá­nokról regél egy brazíliai kol­lekcióból vásárolt sorozat: 24 fej dísz, törzsi jelkép. E múzeu­mi kincseknek 'szinte mind­egyike más-más törzset repre­zentál többségükben már ki­halt törzseket. Értékes kongói gyűjteményhez vásárlás útján jutott a múzeum. A 70 darab­ból álló készlet bálványokat, különböző szellemeket ábrázo­ló tárgyakat a kongói rituális élet tartozékait tartalmazza. Irakból az arab családokban használatos háztartási eszkö­zökből, főként rézedényekből álló garnitúrát kapott a mú­zeum. Lemeztéka Operafelvételek felső fokon A százkücncvcn esztendeje bemutatott zenés népszínmű, Mozart Varázsfuvolája, mit sem veszített vonzerejéből az idők során. Akik nem látták operaszínpadon, Ingmar Berg­man filmjéből tudhatják: ez az alkotás a szeretet jegyében született. Bár a világhírű svéd misztériumot rendezett A varázsfuvolából, mégis a szel­lem, az áhítat nyomta rá a bé­lyeget művére. Már a beve­zető képsorok, a hallgatás per­ceiben felvillantott arcok egy­más megbecsüléséről, a ra­gaszkodásról, az emberek nyi­tottságáról, az élet egyszerű és megismételhetetlen szépségei­ről szóltak. Van A varázsfuvolában egy olyan elmondhatatlan közlés­vágy, amit csak a zene tud megidézni. Nemcsak az élet értelméről, Tamino és Papa- geno boldogságának két útjá­ról szólnak ezek a hangok, ha­nem a mindennapokról is. Nem véletlenül mondta éppen erről a darabról a hazai rá­diózás egyik zenei szakembe­re, zenetörténész kollégájának, meditálva a világ ügyes-bajos dolgairól: „Tudod, volna egy megoldás. A varázsfuvolát kel­lene eljátszani az ENSZ köz­gyűlésén”. Addig persze még várha­tunk. Amiért most mégis em­legetjük Mozart örökbecsű muzsikáját, az nem más, mint az a felvétel, amit a Hunga­roton a közelmúltban adott közre a Mozart-varázsló Kari Böhm vezényletével. Nem vé­letlenül őt tartják a század egyik legnagyobb karmesteré­nek, hiszen értelmezéseit, mintha maguk a szerzők su­gallnák, mindig képes a rég­múltban is megidézni a je­lenkort. _ Mozartról, „védő­szentjéről”, úgy nyilatkozott Böhm, hogy ragaszkodását ezerszeresen viszonozta. „Új­ra, meg újra bátorított hiva­tásom nehéz óráiban is, ha kétségek gyötörtek". Márpe­dig az elmúlt kétszáz eszten­dőben alig -Voltak évtizedek, amikor nem gyógyforrásként kellett ihletet, tartást meríte­ni zenéjéből. A dirigens, a Berlini Filhar­monikusok élén vezényli az operát. Partnerei világnagy­ságok: Franz Crass, Roberta Peters, Evelyn Lear, Dietrich Fischer-Dieskau, Lisa Otto, s köztük, az egyenlők között is a legelső, a fiatalon eltávozott Fritz Wunderlich. Szerepfor­málásában Tamino hőssé vá­lik (bár nem így mutatkozik be!); ennek a tenorhangnak fénye van, amely a lírai és drámai helyzetekben egy­aránt játékos. A közelmúlt másik operaúj­donsága Rossini Mózese. A végleges változat több. mint másfélszáz évvel ezelőtt csen­dült fel Párizsban. Balzac monumentális zenei költe­ménynek nevezte, s aligha té­vedett, amikor azt írta a be­mutatóról, hogy „e szellemün­ket felemelő, felüdítő csodá­latos harmóniának — oly ke­vés van ilyen emberi művek­ben —, az a titka, hogy egy pillanatra a végtelenségbe ra­gad”. Nen véletlenül idézik a franciák klasszikusukat mind­máig: a nagy tablókban újó­lag hatottak a hatalmas zenei freskók, az operaszínpad amúgy is gyakori állóvizét a zenei kifejezőeszközök válto­zatos és gazdag alkalmazása, kegyetlenül megkavárta. Ebbe a világba lép bele most Lamberto Gardelli. Az a mu­zsikus, aki úgy karakterizál, hogy közben az egészben gon­dolkodik. A dráma úgy telje­sedik ki a kezei között, hogy a dramaturgia szabályai sze­rint képes elaltatni, de utána rendkívül fortékkal ráz fel, hogy végül elvezessen a nagy zenekari fináléig, amikor új­ból megkezdődhet elölről a játék. Mindenekelőtt Gardelli. és Hamari Júlia jóvoltából, akik szinte egymásra találnak, egyéniségük javát adják. Meg kell említenünk az MRT Énekkarát és Operaházunk ze­nekarát, szinte szárnyakat kapnak a karmester szenzi- bilitásától. Az énekesek kö­zül Molnár András, B. Nagy János, Kalmár Magda érdemel még figyelmet. A négyfelvoná- sos dalművet érdemes több­ször'végighallgatni: megfelelő színpad hiányában, amúgy is hiába várnánk látványos be­mutatását. Ezúttal elégedjünk meg a hangzással. Azzal a fel­vétellel, amely minden bi­zonyára kontinensünk egyik legkeresettebb kiadványa lesz. M. Zs. Olvasótábori program Egyéniségüket formálja Idén második évtizedébe lép az országos olvasótábori mozgalom: 11. alkalommal rendezik meg a nyáron a kö­zösségi nevelés, a művelődés intézményes formáit kiegészí­tő, a fiatalok személyiségének sokoldalú fejlődését segítő tá­borozásokat. Tavaly 140 he­lyen csaknem tízezer diák vett részt e programokban, s 1982- ben is hasonló számú táboro- zóra számítanak; a mozgalom gazdája a Hazafias Népfront nem mennyiségi növekedést, hanem a műveltséggyarapító alkalmak tartalmi gazdagodá­sát, a pedagógiai munka ered­ményesebbé tételét tűzte célul. A népfront több kezdemé­nyezése szolgálja e törekvést. Módszertani útmutatót állítot­tak össze például a szervezők részére. A táborok feladata nem egyszerűen az, hogy a könyv, az irodalom szereteté- re neveljenek, hanem elsősor­ban a közösségi együttgondol­kodás színtereivé kell válniuk, a résztvevők olyan szemléle­tének kialakulását ösztönözve, amely önmaguk és környeze­tük megismeréséhez, egyénisé­gük tudatos formálásához nyújt segítséget. A tapasztalatok szerint az olvasótábori nevelés legered­ményesebb eszköze a kisebb csoportokban szervezett fog­lalkozások sorozata. A kötet­len s mégis határozott célú beszélgetéseket jól egészíthe­tik ki a csoportvezetők — s maguk a táborozok — ötletein alapuló, egyéb foglalkozások: van, ahol képzeletbeli bírósági tárgyalást tartanak, másutt a jövő évtizedbe vagy évszáza­dokba „kirándulnak”. S nem hiányozhatnak a táborokból a valóságos — honismereti, hely- történeti célú — kirándulások és a készségfejlesztő foglalko­zások: a közös éneklés, szín­játszás vagy éppen fafaragás. Éppen ezért az idén pályá­zatot hirdettek a táborok szer­vezésére vállalkozó intézmé­nyek, szervezetek számára, s a beérkezett tervezetekben fog­lalt tartalmi, illetve módszer­tani elképzelések figyelembe­vételével döntenek arról, hogy mely táborok milyen központi támogatást kapjanak az e cél­ra rendelkezésre álló összeg­ből. A népfront szorgalmazza azt is, hogy a résztvevők ki­választásakor elsősorban a hát­rányos művelődési körülmé­nyek között élő. tehetséges fia­talokra figyeljenek. Fontos tö­rekvés. hogy idén az eddigiek­nél is több írót, művészt von­janak be e munkába, s erre alkalmas pedagógusokat nyer­jenek meg olvasótábori veze­tőnek. Heti filmtbgyzet Requiem Frajt Edit a Requiem egyik jelenetében A film elején felirat határol­ja be pontosan a kort, mely­ben a történet játszódik: „In memóriám Hannover István, született Budapesten, 1917-ben, meghalt 1951-ben a váci fegy- házban.” És ugyanezek a sorok álla­nak Örkény István 1960-ban írott novellája, a mindössze húszoldalas Requiem élén is. Az új magyar film, Fábri Zol­tán alkotása, ebből a rövid írás ból készült. De talán helye­sebb lenne azt mondani: a Requiem adta az indíttatást, az alapot a filmhez. Mert Fábri müve sokkal tágabb optikával fogja be a kort, az 1950-es évek elejének vészterhes lég­körű idejét, mint Örkény no­vellája, noha mind a kettő ugyanarról szól. Az „ugyanarról”: a személyi kultusz romboló kihatásai. Ör­kény novellájában a főhős, a kommunista ifjúsági mozga­lom egyik népszerű vezetője, Hannover István, a maga élő alakjában már meg sem jele­nik. Csak emlékképekből áll össze a története: egy volt rab­társa, Pelle Gyula, aki nemi erőszak kísérlete miatt ült Vá­cott. szabadulása után felke­resi Hannover szerelmét, Net- tit, s elmondja, hogyan halt meg a provokátornak minősí­tett Hannover (a „vallatás” kínzásaiba pusztult bele), és ebből a törekedékes elbeszélés­ből meg Netíi emlékezéseinek foszlányaiból formálódik ki a fiú előélete, szerelme Nettivei, kapcsolatuk a Horthy-korszak- ban kommunistákat védő ügy­véddel, aki most. Hannover be­börtönzése óta, Netti férje (amint azt maga a' fiú kérte tőlük, ha vele valami történne). Az elbeszélésben még ‘ annyi történik, hogy a félszeg, még szűz fiút, akiben Netti szinte Hannovert látja, a lány meg­ajándékozza a szerelmével (úgy érzi, Hannovert kapta vissza egy percre), aztán pedig ott­hagyja az ügyvédet, hogy ez­után már csak Hannover em­lékének élhessen. A novella is fájdalmasan szén írás. de Örkény igazából Pellére és Nettire koncentrál, az ő külön történetükben tük- rözteti Hannover István törté­netét és alakját, velük állít rek­viemet a számára. Fábri ennél sókkal tovább megy. Először is megeleveníti Hannovert, s el­meséli mindazt, amjre a no­vella szavakkal, félmondatok­kal vagy csak sej tetősekkel utal. Elmeséli Netti és Pista szerelmét, 'kapcsolatukat az ügyvéddel. Karival, megmutat­ja az illegalitás korát és a fel- szabadulás utáni időket, meg­mutatja Pista „lebukását”, megmutatja a fegyházat, a cel­lát, a fegyőröket, az államvé­delmiseket, akik elviszik a fiút, megmutatja Karit, aki jelen­leg (akkor) a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozik, fel­villantja a Rákosi-korszak légkörét — de legfőképp meg­mutatja azt a légiesen tiszta és mégis elsöprően erotikus, cso­dálatos szerelmet is, mely e két egymásnak teremtett em­bert, Nettit és Pistát egybe­fűzte. így a Fábri-féle Requiem egy nagy szerelem története lesz, melynek az a sorsa és végzete, hogy egy szerelemre nem való, kegyetlen és veszé­lyes korban bontakozzék ki, s mintegy vértként szegüljön e korszak rettenetéivel szembe. A két vonal egymást erősíti és motiválja: a szerelem a kor­szakot, a korszak a szerelmet. Fábri nem először foglalko­zik ezzel a korral, nem ez az első filmje, amelyben megmu­tatja az embert az embertelen­ségben. De eddig még egyetlen hasonló témájú filmjében sem sikerült olyan világosan ki­mondania, hogy a legször­nyűbb időkben is ember tud maradni az ember, mint most. És nemcsak a Fábri humánu­ma kap itt újabb vonásokat, hanem a Fábri filmnyelve is. A film térben és időben szaba­don mozgó szerkezete, felbon­tott dramaturgiája (amely azonban mindig roppant vilá­gos és követhető), az emlékké­pek egymásba úsztatása, a ki­emelt, megállított, megismé­telt pillanatok, a szerelem és a szépség megfogalmazásának nagyszerű képsorai valósággal egy új, más Fábrit mutatnak. Amint az eszközeiben ismét megújuló Illés György opera­tőri munkája is felfedezés­számba megy. Hogy pedig Fáb- ri remek színészvezető, azt most újra bizonyítja: a Hanno­vert játszó Balázsovits Lajos alighanem élete legjobb film­alakítását nyújtja, Gálffi Lász­ló ideges-félszeg kamasz Pelle Gyulája nagyszerű lélektani tanulmány, Kálmán György Kari ügyvédje egy érett, nagy színész kis remeke, a fiatal Frajt Edit pedig úgy képes megvalósítani Nettit, hogy szépségét, izgalmas nőiségét, s a belőle sugárzó nagyszerű emberséget is „hozni" tudja. Variáció egy szerelemre A rigai filmstúdióban ké­szült ez az új szovjet film, s talán ez is az oka, hogy nem a megszokott megoldást kapjuk; a lett (és az észt) köztársasági filmművészet néha meglep új­szerű fogalmazásával, látás­módja frisseségével. Ezúttal is ilyesmit tapasztal­hatunk. A téma ezerszer látott­hallott: mi lesz egy csalódott, s épp a csalódás miatt egyedül maradt, a vénlányság felé ha­ladó magányos nővel? Hogyan tudja egyensúlyba hozni az életét? A kérdésekre a legsab­lonosabb. legsematikusabb. leg­inkább közhelyekkel példálód­zó válaszok adhatók, s igen gyakran ilyen válaszokat ad­nak is. Dqvid Ritenberg rende­ző filmje azonban más megol­dást választ. Hősnője, Anna olyan nő, aki magányos ugyan mert megégette magát, de aki bátran meri vállalni önmagát, saját egyéniségét és saját cél­jait, még akkor is. ha talán c maga sem biztos benne, hogj igaza van. Gyereket akar, de férje nem, s ezért mindenl vállal: tanárkollégái megveti magatartását, a kisvárosi köz­vélemény pletykáit és intrikáit s a születendő gyermek apjá­val szembeni látszólagos rideg- séget is. A maga életét akarja élni. s ahogyan ezt az Annát Asztrida Kajrisa eljátssza, el is hisszük neki, hogy képes lesz rá. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents