Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
1982. JANUAR 30., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 'Alkotóm ű h e ly Talajt vesztett, céltalanul kóvály- Oó emberek, betegek és alkoholisták, elvetélt tehetségek és eltökélt dilettánsok, megannyi furcsa és szívszorító figura — Bolya Péter novelláinak és regényeinek alakjai nagyon is hitelesek, nagyon is velünk élnek — olykor bennünk — a mindennapokban. A közelmúltban megjelent kisregénye. A védőirat is azt sejteti, hogy „hősei”, ezek az étét perifériáján veszteglő, s onnan elrtígaszkodni vágyó emberek személyes ismerősei, talán barátai is, de mindenképpen közelről látott vagy átélt sorsok hordozói. — Személyes élettapasztalataimat írom le — vallja. — Olyan élményanyagom van, aminek jogán — nem. privatizálva ugyan — a társadalmat, annak különböző rétegeit — úgy érzem — hitelesen ábrázolhatom. — Élete egy-egy korszakának ürügyén? — Igen, hiszen sok mindent megéltem, sokfelé jártam; voltam beteg- szállító, pincér, krumplizsákoló és kocsikísérő, egyetemista majd kiadói lektor és körzeti orvos, béreltem tanyát a Kiskunságban és íróként megpróbáltam a szabadúszást is. — Négy kötet után, folyóiratokban, napilapokban — többek között a mi lapunkban is — rendszeresen publikál és most mégsem szabadúszó. .. — Megpróbáltam, de ez az életforma nem vezetett sehová. Jelenleg üzemorvos vagyok. Azt hiszem, tisztességtelen lenne pályámat és hivatásomat odahagyni. Emellett van még egy foglalatosságom: az Üj TÜ-. kör orvosi üzeneteit szerkesztem: rengeteg levelet kapok, sok-sok sorssal, problémával találkozom, orvosként és íróként egyaránt. Ez a munkám is kötetbe rendeződik hamarosan: a Medicina kiadónak állítunk össze egy szexuális felvilágosító kiadványt a levelek nyomán. — Szépírói tervei? — Üjabb regényt írok, fiatal jazz-zenészekről szól majd, C-dúr, fisz-moll címmel jelenne meg. Folyamatosan készül egy novellásköte- tem is, a „Pelbárt-ciklus”, s ha mindezzel megvagyok, rászánom végre magamat az első nagyobb regény megírására — ami egy pszichopata író és egy elmegyógyász orvosnő kapcsolatát mutatja be. — Történetei s figurái mellett a stílus, a hangvétel is sajátosan egyéni, mégis: kit tart követendőnek, helyesebben'- kitől tanult? — Ahogyan csinálom, azt én találtam ki magamnak, de Krúdy sti- láris vívmányaira támaszkodva a modern angolszász próza jegyeit próbáltam ötvözni. Persze, másként regényben, s másként novellában. Most míg inkább kisepikusnak vallom magamat, kedvelem a lírai, lebegő, asszociatív kisprózát, ebben a műfajban érzem biztosabban magamat. T. I. Bolya \PéterSzüreti meghívás M a különös, különös történetet mesélek — mondtam egyik este Gazsinak, íródeákomnak. — Leszel szíves lejegyezni? — Leszek szíves — mondta a törpe tollnok, szokott szemtelen hangján. .......Abban az időben többet tartózkodtam a Bajnok talponállóban, mint otthon. Még középiskolás voltam és nem tudtam, hogy kit utálok jobban: tanáraimat, osztálytársaimat, önmagamat, vagy a csajokat, akik mindig hülyét csináltak belőlem. S miután az utolsó belvárosi talponálló közvetlen az iskola, mellett állott, gyakran kötöttem ki ott, felnőtt reggeli fröccs mellett, s a tanárok okosságai helyett Bolond Gerő, Flehós Jancsi, vagy éppen Béci bácsi beszédjét hallgattam.” — J ellemző — dünnyögte Gazsi. „Nyár volt, és Béci bácsi napról napra lelkesebben beszélt egy bizonyos budaörsi szőlőskertről, aholha- talmas gerezdekben terem a szőlő, és sok a darázs. A szőlő nemrégen még egy öreg tanáré volt, aki saját borával gyógyítgatta magamagát, Béci szerint ez sikerült is, mert a bor a legjobb orvosság. Ennek ellenére a tanár hamarosan meghalt, az örökösök eladásra kínálták a telket, s ki más vette volna meg, mint Béci. — Olyan szüretet csapunk az őszszel — ígérte nekünk —, hogy beleremeg a budaörsi hegyoldal. Minden készen áll. Eljöttök? — El hát — mondtam,, hiszen még soha nem voltam igazi szüreten. Pedig valahonnan, talán előző életemből, élt bennem az emlék egy kedves szüretről, ahol énekelve hordozzák a puttonyt a lányok, a hegy őszirozsdás színű, és odább, a présházak környékén gulyást főznek az asszonyok ... ... Béci bácsi nagy barátja és értő bírálója volt a bornak. Ismerte a kóstolás szabályait, s néha még a talponállóban is bemutatta tudományát. Magasra emelte a poharat, a mennyezeti lámpa felé, és félig behunyt szemmel vizsgálgatta a bor színét és átlátszóságát. — Gyertyával kell ezt — szólt közbe a Herceg, de a többiek leszólták: a kocsmai borhoz megfelel a hatvanas égő is. Aztán újabb fogásokat ismertetett meg velünk Béci. Az orrát három- szor-négyszer elhúzta a pohár felett, majd a szájába vett egy gyűszűnyi bort, és oldalt hajtott fejjel öblögette, a félpofája kidagadt, a szeme a semmibe meredt... És kijelentette, hogy a bor silány, csinált, cukrozott. — Hát milyen legyen egy kocsmában? — kiabált Lajos, a görbe hátú csapos. — Nem a szőlődben vagy! — — Az biztos — mondta Béci. — Ott olyan bor terem, hogy kiállításra is mehetne. — Aztán ... hol is van az a szőlő? — kérdezte gúnyosan egy idegen (ő csak a nyári meleg elől menekült a krimóba, málnát inni). — Budaörsön — húzta ki magát Béci bácsi. — Kétszázhúsz négyszögöl, nyolcéves szőlő, a legprímább. Présház, pince, hét meggyfa a karók között. Tudja maga egyáltalán, mennyi minden kell a szőlőműveléshez? Permetező, hóróló, kapa, metszőolló, prés, hordók, lopok ... ’ A szőlő, uram, szent dolog. És meg is hálálja a gondoskodást. (Hogy honnét vette Béci ezt a nagy szőlőtermesztő tudományát... Senki nem tudta. Hiszen reggeltől estig a kocsmában álldogált, a foglalkozása cipész, a műhelye húsz méterre állott a krimótól. De Béci inkább ivott, mint cipészkedett.- Ennek ellenére elhittük neki, hogy hamarosan szüretelni megyünk a szőlőjébe, és hogy a bora seprőjéből olyan pálinkát főz, hogy csodájára jár egész Budaörs.) E gyik nap eléggé roggyant állapotban érkeztem a talponállóba. Torkig voltam az egész világgal. A nőkkel, az iskolával, a sikertelen tervekkel, mindennel. És ráadásul náthás is voltam. (Lehet, hogy csak ez volt a bajom, a többit „hozzáhittem.) Mindenesetre konyakot ittam, hátha rendbehoz. — Szerelmi bánata van? — szólított meg Béci-bácsi. — Á, nem. (Pedig lehet, hogy az volt.) — Miért gondolja, Béci bácsi? — Mert utálja a konyakot, mégis issza. Szóval, be akar rúgni. — Baj? — Igen. Inni szabad, berúgni tilos. T- Ezt pont maga mondja? — Engem, fiam — húzta ki magát Béci — még senki nem látott részegen. De nem is iszom a konyakot, az ziher. — Jól van, öreg, azt mond, amit akar. — Ivott már maga, fiam, igazi hárslevelűt? — folytatta. — Ugye, nem? Na látja. Az igazi hárslevelű nem sárga, mint a bolti borok, hanem zöld. És az íze olyan, mintha álmában inná az ember. Körbeúszik a szájában, meleget fejleszt a torkában, kitágítja a gyomrot, simogatja a beleket... Ilyen bprt kell inni, nem ezt a mocskos konyakot. Ettől csak meghülyül és még jobban belebolondul abba a lotyóba, akit el akar felejteni. — Béci bácsi — mondtam elszántan —, menjünk ki a szőlőjébe. — Most? — Igen. Mindent fizetek. Taxit, ételt, italt, csak menjünk. — Most? Este? — Ha ihatom a borából, meggyógyulok. Valóban úgy éreztem, hogy egy gyertyás, lopótökös, pincei borozgatás helyrebillentené megroggyant kedvemet... De Béci csűrte-csavar- ta a szót, húzta az időt, fröccsöket fizetett magának, semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elinduljon Budaörs felé. — Majd máskor — mondta. — Ma estére ide várok egy embert, akinek eladó fokolója van. — Hát akkor... Viszlát, mester — köszöntem el, belátva, hogy Bécit egy traktor se tudja ma kivontatni a budaörsi szőlőbe. Az utcán már esti sötétség volt, megálltam egy pillanatra a kocsmaablak előtt. Odabent Béci éppen egy új vendéghez fordult, a kezével á füstös levegőbe rajzolt valamit: talán a szőlőprés formáját, a töklopó alakját, a pince kanyarulatát, vagy a seregélyek repülését a szőlőskert felett. A nyár végén egy ismerősömhöz készültem, a Kamaraerdőbe. Ahogy a buszra vártam, a Kosztolányi téren egy fára lettem figyelmes, amelynek törzsén fehér cédulák: hirdetések állottak. A fához léptem, olvasgattam a cetliket. És ... „Kétszázhúsz négyszögöl nyolcéves szőlő, présházzal, pincével, gyümölcsfákkal olcsón eladó. Kerekes Jenő, Budaörs, Sasadi út 2.” A cédula kopott, rongyos. „Ezt a szőlőt vehette meg Béci — gondoltam, és elhatároztam, hogy megnézem azt a híres szőlőskertet. Szép, napos idő volt, »majd holnap látogatom meg a Kamaraerdőt«’, gondoltam... Meg is találtam a budaörsi kertet. Rozsdás drótkerítés, burjánzó, gondozatlan szőlő, düledező viskó, penészes meggyfák, óriási, érintetlen lakat a kapun. És ott is egy viharvert cédula: »Ez a szőlő eladó«". E ste, amikor a kocsmába léptem, rögtön Béci bácsihoz mentem. — No, tart-e még a szerelmi nyavalyatörés? — kérdezte. — Béci bácsi, szokott maga járni a 72-es busszal? — Miért? — Csak. — A 87-essel járok. Arra lakik az unokám. — Szóval a Kosztolányi téren száll fel a buszra. — Ott bizony. Sőt, a szőlőmbe is onnan megyek. Budaörsre, fiacskám. Haha. nemsokára itt a szüret, akkorák már a fürtök, hogy a földre lógnak, eljössz-e, ha meghívlak? — Elmegyek — mondtam halkan. — Elmegyek, Béci bácsi. — És aztán? — kérdezte érdeklődéssel Gazsi. — Aztán vidékre költöztem, felnőttem, és soha többet nem láttam sem Béci bácsit, sem az utolsó belvárosi talponállót. Berda József emlékezete Ilinoef' költőként emlegették; s UjPi.SU emlegetik még ma is Berda Józsefet. Okkal és joggal. Igaz, nem Újpesten született, hanem Angyalföldön, a Váci út 140-ben, Berda Mátyás betanított kazánkovács ésGlonc.ák Teréz mosogatenő nyolc gyermeke közül ötödiknek. Verselé- sépek kezdete és kiteljesedése, életének megannyi hétköznapja és ünnepe, szállásai, lakásai azonban mind Újpesthez kötötték, haláláig. A negyedik elemi után lakatosinasnak adták, de otthagyta a gyárat. Kóborolt, gombát szedett, állatokkal, madarakkal, fákkal, virágokkal ismerkedett. (Később volt kifutófiú, gyári hordár, könyvügynök.) Bátyjai, öntudatos szakmunkások, nem nézték jó szemmel öcs- csük életmódját. A kamasz elköltözött otthonról, Újpestre került. Akkor még, a század első felében Újpest önálló megyei város volt, „Budapesttől északra, vele teljesen ösz- szeépült”, mint egy lexikonban áll. Először a Templom utca kettőben lakott, közel a piachoz. Lakott? Ha pontosabban akarunk fogalmazni: ágyrajáró volt. Majd a Dugonics, illetve ag Aradi utcába került. Élete utolsó harminchárom évét pedig a Gellért utcában töltötte, a régi újpesti temető mellett. Illetve, dehogy is töltötte idejét mindig ott! Csak rendszeresen oda tért meg kóborlásaiból. Gyakran úton volt. Járta Pest megyét, az országot. Hegyekben bolyongott, erdőkben csatangolt, borospincék padjain üldögélt, baráti asztaloknál, útszélen, piaci kifőzdékben evett. Zsebében fűszerek, az erdőben szedett gomba, verseinek kéziratai. Evésről, ivásról, szerelemről, természetről vallomásos verseket írt. Dicsérte az érzéki javakat, természetes hangon szólt az ember szükségleteiről. De nem maradtak rá hatástalanul korának eseményei sem. Humanista, demokratikus meggyőződésű ember volt, a hazug eszmények ellen tiltakozó költő, többek között József Attilának jó barátja. Huszonegy éves volt, amikor már versekkel szerepelt a Könnyek útja és egyéb írások című antológiában. Az előszót Krúdy Gyula írta. Első Formálódik a szobor Reich Károly rajza önálló kötete, az Áradás pedig Szabó Lőrinc Bevezetőjével Jelent meg. 1926-ban. További köteteinek méltató! között olyan neveket találunk, mint például Bálint György,. Illyés Gyula, Németh László, Radnóti Miklós. De ne vegyük el a lexikonírók kenyerét! Fmipkpjziink inkább úgy az új* tmteKeZZUFM pesti költőre, Berda Józsefre, hogy verseit lapozzuk! Megáll a lapozó kéz, mert a szem ilyen verseimre téved: Birkapörkölt. Így kezdi a költő: „Kunságiak büszke eledele, vastag-sűrű vörösborral ízesített csodálatosság, — csak csettintve illik ízlelni-enni téged!" Nem szokatlan verssorok ezek a Berda-versek olvasóinak. Az ő költeményeiben a csülókpörkölt az ember szemébe mosolyog, a gombát biztatja, hogy nőjön örömünkre; s álmában lacipecsenyés sátrakat lát „két méter hosszú tepsikkel”.Verset írt a fóti találkozókra, s persze Fótnál sokkal messzebb is gyakran elbarangolt. A Börzsöny is nemegyszer vendégül látta. Börzsönyi elmélkedés című versét így zárja: ................... csodák cs odája ez a táj, oly üdvözítő öröm, mely mindig hadat üzen a hervasztó halálnak." A Visegrádi varázslat című vers befejezése pedig egy gyönyörű fohász : „Oh, örök öröme a szépség varázslatának, mely mindig él és minden időszakban figyelmezteti életünk: tarts meg, ölel) kebledre itt, hol él. a nagy múlt és elibénk harangoz a biztató, emberibb jövendő." örömök élvezetét maganemberi műVéSzi szintre emelő, a humánum, az emberi értékek, a tisztesség mellett magát versekkel és tettekkel egy?, ént elkötelező költő, Berda József február 1-én lenne nyolcvanéves. mátyás istván
