Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
1981. DECEMBER 6- VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN telenség megrajzolni alakját, talán ha egy népi énekeskönyvben írom meg, enyhül az a hosszan tartó nyugtalanság, melyet hiánya okoz. — Személyesen is ismerte? — Jártam nála többször is, találkoztam vele irodalmi esteken; nagyon sokat jelentett számunkra, úgy is, mint forradalmár, úgy is, mint olyan politikai vezető, aki saját hú- sából-véréből származott. Elvesztésekor írtam: olyan a te halálod, mint amikor egy egész égbolt nem kap levegőt. — Hány esztendő verse gyűlt most kötetbe? — Az első nyolc éve született, a legtöbb azonban az utóbbi négy-öt esztendőben. Úgy érzem, ezzel a kötetnyi énekkel egyetlen verset írtam, különös éhséggel és nyugtalansággal. — Pest megyében, Dunaharasztin született. E táj, s e vidék embere mennyire hat ma is a költészetére? — Harminckét éves koromig éltem Harasztin, ma is gyakran visz- sza-visszajárok, bár nincs meg már a ház, ahol laktunk. Fejemen a telihold című verseskönyvemet például kimondottan szülőföldem íratta meg velem, s a Napjára a homoktetőkön kötetem írásai is gyermekkorom buckáiról szólnak, amiket épp most tüntettek el a föld színéről, bokrokat, fákat legyalulva. — Végezetül: min dolgozik, mi foglalkoztatja, egyszóval: mi szerepel alkotói terveiben? — Most készült el egy újabb verseskötetem: A több személyes Én. Esszéim is összegyűltek — a szerelemről és a házasságról írtam — ezeket is szeretném könyvben megjelentetni. Korábban az Új Tükörben és más folyóiratokban jelentek meg írásaim, melyekben érzelmi nevelődése- met próbáltam nyomon kísérni, a gyermekkortól, ezt is folytatom most. T. I Tornai József versel: Mikor te szántottál Mikor te szántottál, a húsunkat szántottad, az évszakokat, az időt szántottad, lovaidnak Eső és Szél volt a neve, tovább vittek, mint a dűlőút, az évszakokba, az időbe vittek, mintha nemcsak te volnál ott, mintha mi is ott volnánk, izzadságos ingű. Mikor te szántottál, összegurultak a percek, napokká gyűrűztek, elöntötték az orcád, elborították ágyékod, vonszoltad előttünk az idő zsíros barázdáját, vitted a mi időnket, te csupasz lábbal a sokaság mellére lépő. Ingedet rám Hetvenhárom vers — egy hetven- három esztendőt számláló életről. Am mert ez az élet a költő szavaival: apánk, hősünk, mintánk, áldozatunk élete is egyben, a versek is énekké emelkednek. Tornai József: Veres Péter énekek című kötete a közelmúltban jelent meg, rendhagyó vállalkozásként. Vajon mi indította a költőt ennek az énekeskönyvnek a megírására, melyben Veres Péter alakja mitikussá emelkedik? — A nagy veszteség kényszere. Hogy ki volt ő, s mit jelentett, nagyon nehéz elmondani; mert ha azt mondjuk, politikus író, nem mondtuk el, hogy gondolkodó is. Vagy ahogy egyik versemben megfogalmaztam: ott lett erdő, ahol kihajtott. Ügy éreztem, egyetlen versben képingedet rám, legyek halhatatlan, ingedet rám, legyek földtúró kis ember, ki maga is föld, ingedet rám, hadd lélegezzek nagyokat a síkság korahajnali tüdejéből, ingedet rám, te halott, te élő, elveszett, megíalálhatatlan út az erdőben. ingedet rám, bajuszos, fanyesegető öregapám: az elpusztulás ingét, a megmaradásét, fölvonulások és vereségek ingét: zászlóul veszem magamra, puskák célpontjaként, vérrel teli inget, tizenötmillió szívvel dagadót, tizenötmillió arc kérlelhetetlenségétől vakítót, ingedet rám: legyek mocskolhatatlan. Mint Adyban, József Attilában Mint Adyban, József Attilában, földalatti Dózsa-királyban, benned is szeretem a fajtámat, a paraszt veled földi eszével, az ember a mindcnségével ébredt világra és föllázadt. A kerek-egész A kerek-egész embert, nem a tökéletest, hanem a teljes látóhatárút, a határ-nélkülit, az éhes prófétát és a kocahizlalót: nem a rögeszméktől mentest, Homlok-emelés, de magyar vakság csikorgatta a csizmád ráncát, próféta-napszámosom: jöttél félbe-repedt kapával s Európa beszélt a száddal a bibic-ganés ugaron. nem a nagykedvéből tűzbeugrő hőst, de a rákényszerülőt, az önmagába-beavatkozó példa-faragót ölelem benned: a legmélyebb iszapgödörből sárosán kikapaszkodót. embert Dékány Kálmán: Mindig keresnek valakit | A gyerekek sorra odatartot--------------------- ták a tányérjukat. Az asszony, talpig feketében, porciózta a levest. Aztán megszokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal a kezében. A negyedik tányérral senki sem jelentkezett. Ma gának már nem is szedett. A torka összeszorult. Lehunyta a szemét. — Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál? Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zápor dobol az ablakon. A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud aludni. A sötétség azonnal megtelik a hiányával. Pedig a másik három, a testvérei itt vannak ... Miért nem lép tovább a fiú? Miért nem barátkozik velük? Miklós... Ne, ne! — kulcsolja könyörgésre a kezét. De mintha ő ott sem volna, egyre hallja éjszakánként. Részt követel belőle, osztozkodik a hiányában. Hogy lehet egy ilyen hangot kitiltani? A gyerekek mohón szürcsöltek. Nyúlánk, vékony fiú volt mind a három. Termetre az apjukat formázzák, de még másban is. Élnek-hal- nak a sportért. Miklós, a bátyó vitte közülük legtöbbre. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott az iskolaválogatottban. Ördöngős cselező volt, gyors, szemfüles és izmos. Ha birkózott, lekötötte a bal karját, fél kézzel teperte le ellenfelét. A kicsinek, Attilának mindenben a pártját fogta. A gombfoci- bajnokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gombok hátára ragasztott keskeny, zöld-fehér színű papírszeletkékre apró bolhabetűkkel írta rá a játékosok nevét: Mátrai, Albert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. Épp most telt le az ggyhetes gyászszünet. Bekapták ebédjüket, s mint rendesen, egymás után kezet csókoltak édesanyjuknak. Elsőnek Attila, utoljára a legidősebb. Aztán bevonultak a szobájukba. Az asszony csak ült, ült,------------------- mozdulatlanul, egymagában, levegőben felejtett kézzel, egy hiányzó kézcsókra várva. A fiúk játékra éhesen kezdték felszerelni az asztalukra festett futball- pályát A falon házi sportújságjuk. Ormótlan fekete betűkkel rajzolták fel a nagy eseményt, hogy ma folytatódik a bajnokság, amely szeretett bátyjuk hirtelen halála miatt megszakadt. Az iskola sportújságja különkiadásban, vastag gyászkerettel emlékezett meg a halott fiúról: Attilától nyilatkozatot hoztak hőstetteiről: hányszor védte meg a verekedőktől, hogyan vágta ketté zsebkésével a barátjától kapott stolverkot, hogy megfelezhessék, s amikor már nagyon lázas volt. ráhagyta a sok fordulót nyert MTK-gombcsapatot. Most Attila két garnitúrával szerepelt a bajnokságban. Az első mérkőzésen Kristóf Dózsa-csapata volt az ellenfél, Norbert bíráskodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az ebédlőbe. Az asszony összerezzent. Már majdnem elbóbiskolt, ott az asztal mellett. Ebben az elmerítő ködgomolygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott Hajrá! kiáltást. Belülről szívta az elhagyatottság. Az ura ma utazott vissza a csapatához. Szívós, öreg játékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni játékot. Mindenki folytatja. Valójában még ő is. Teszi a megszokott dolgát, lemegy az utcára, beszél a szomszédasszonnyal, főz, ebédet oszt... De az övé mégsem ugyanaz. A folytatásban mozdulatlan, a szavaiban néma. A halál elvitte a holnapot, a holnapok fényét. Az álmot, az álmok melegét. A szíve halkabban ver azóta. Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantás. a játékszoba hangja belenyilallt. A fiúk először játszanak nélküle. | Megrándult. Valahol bent--------------------- ütés érte. Egy más ik kiáltás az árnyék lopakodó révületéből. Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál? ... Sötét, ellenséges indulat áradt szét benne. Megnevezni nem tudta, csak részben hasonlított az ismerős anyai féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába, egy sebet, egy elvesztett álmot — a legsajátabb fájdalmát. S a legbenső tulajdonának, gyászának szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyanabban az órában, mint a régi délutánokon, ugyanabban a javított, elszürkült térdnadrágban. Nem szól, nem kérdez,, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha kábulatból ébredne. elkéri Miklós zsebkését, a tenyerén tartja, s nézi: Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit, ami felfűtött izgalmukból odaátról beszü- remlik. Azelőtt mosolygott rajtuk. Fütyülnek — a gomboknak, mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét — Sutt! — kiáltott Attila a balösz- szekötőre, a tizenhatoson, s a gombot leszorított körömmel nekipattintotta a labdának. A lövés elsuhant a jobb felső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus valóságos gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillantott, majd hosszan sípolt, s vigyázz állásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapodtak, hogy egyperces néma tiszteletadással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolatban a tudósítást a gyászszünet utáni első játéknap eseményeiről a legközelebbi lapszámba. Az anya egyre elkínzottabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltakozásra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem tudott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejébe zárva kiáltozott: —> Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs folytatás! I Csöngettek. Felpattanva nyi-------------------- tott ajtót. A térdnad rágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott beállítani. Csak az önkívület, az agyvelőláz tartotta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se lehetett kergetni. Most rebbenetlen tekintete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltakozás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós ... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Megnyirkoso- dott tenyerét a nadrágszárába töröl- gette. -'■* — Nelli néni, ne tessék haragudni! —; hebegte. — Az a három nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet elhinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-már sikoltozva feltartóztatta. — Nem, nem nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a díványra, arcát a díszpárnába fúrva rángatózott. Már megbánta és visszahívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Felült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetes fáradtan meredt maga elé. Attila jött. s ő képtelen mozdulni. I A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott elő a fiókból. — Igen — mondta az asszony bágyadtan. — Kerestek valakit... Koprivscsica — Szófia megye Szentendréje Jóba Éva grafikája \
