Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
xN AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGI ES I MEGYEI TIMES LIPJÄ xxv. évfolyam, 301. szám Ára: 1,80 farmi 1981. DECEMBER 34., CSÜTÖRTÖK V 7 X \ o y 7 a! Ss.\ j W, cfJ \-> v í H,"V 7 Nj N Az érett ész nem egynapi munka G igászokat teremt a huszadik század embere maga köré' és fényükben, árnyékukban egyre hatalmasabbnak, egyre parányibbnak' látja, láttatja, véli, tudja magát. Paradoxon az egyszerre hatalmas és parány? A paradoxonok korát éljük. Eljutottunk oda, hogy sok mindent megtehetünk, ám amit megteszünk, annak gyakran nem mérjük fel hatásait. Büszkeségtől dagadó mellel tartjuk az emberi teljesítménny jelenlegi csúcsának az elektronikai forradalmat; szemérmes íélrenézóssel véljük megkerülni az éhezők tízmillióit. Az emberi világ új. birodalmának kapuit nyitotta meg a génsebészet; az emberi világ új poklát kínálja fel a neutronbomba. A világtörténelem összes tudósainak kilencven százaléka a huszadik században élt, él, alkotott, al- » kot; a világtörténelemben összesen nem költött fegyverkezésre, pusztításra any- nyit az ember, mint napjainkban.- A megművelt föld soha nem termett any- nyit, mint terem most, a huszadik szá-' zad utolsó harmadában; az embert, a földet soha nem fenyegette annyi környezeti veszély, ártalom, mint ameny- nyivel most kényszerül farkasszemet nézni. Az ember közel jutott ahhoz, hogy világának valóban ura, birtokosa legyen; az ember közel jutott ahhoz, hogy mindent, amit megteremtett, elveszítsen. Remény és reménytelenség nem ártatlan fogócskája, hanem ádáz csatája ez. Küzdelem mákokkal összefogva magunkért, küzdelem mások és magunk ellen. Győzők és legyőzöttek furcsa helycseréje ez, mert magunk vagyunk hol a győzők, hol a legyőzöttek, már- már természetesnek véve, egyik kezünk a másikon vág sebet. Kinek kiáltsuk akkor: fáj?! Seregnyi technikai csodával bástyázzuk körül magunkat és mámoros révületben kergetjük a tárgyi világ meg nem birtokolt javait, bár ez a meg nem, kinek-kinek más és más, nagyon sok vagy éppen nagyon kevés. Az emberiség szellemi, dologi világa soha nem volt annyira gazdag, mint amennyire kápráztató mai kincsestára, ám ennek kapujában mennek ölre jó és rossz sáfárok, felelős és felelőtlen kincstárnokok. Mi lesz hát akkor azzal, ami a kapun bévül pihen? És mi lesz vélünk, sáfárokkal, kincstárnokokkal, a kapuban vért hullátokkal? Mindig elődeink sorsának vagyunk kérlelhetetlen bírái, ám a magunkénak gyakran tanúi sem akarunk lenhi! Bújunk, rejtezünk, hallgatunk, szemet hú- nyunk, mert illúzióinknál nyersebb a világ, a reméltnél keményebb talpunk alatt a holnapba vezető út, meredekebb az emelkedő, mint amit szívdobogás nélkül legyűrhetnénk. Mégis: menni, kapaszkodni kell. Menni, kapaszkodni; embernek maradni mindenkor és mindenben, ez lenné a cél. Lenne? A huszadik század megtanította az emberiséget arra, hogy ne bízzon a kijelentő módban fogalmazottakban, mert másnapra a biztos lehetté halványodik, holnaputánra talánra. A feltételes mód: a huszadik század szavainak, fogalmainak, mondatainak jellemzője. Meg kellett tanulnunk és újra meg újra ismételjük ezt a keserves tudnivalót, a feltételes módot, holott nagyon szeretnénk biztosat, meg nem mozdulót, rendíthetetlenül szilárdat. Talán ez az, amit a legjobban szeretnénk. Talán ez az, amit a legkevésbé remélhetünk. Lám, észrevétlenül lopakodik a betűk sorába a feltételes mód, mert hiszen tényleg ezt szeretnénk a legjobban, tényleg erre van a legkevesebb reményünk? Bölcs elődeink reánk hagyták tudományuk, tapasztalatuk minden kincsét, ám helyettünk meg nem oldhatnak semmit; a megoldás felelőssége a miénk. Mennyi felelősség van rajtunk, embereken!? Egyetlen felelősség van rajtunk: meg kell találnunk a megfelelő válaszokat korunk kérdéseire. Béke és háború viszonyára, különböző társadalmi rendszerek együtt élésére, szabadság és haza, nép és nemzet kapcsolódására, a tudomány és a technika kínálta források embert szolgáló vagy embert nyomorító kamatoztatására. Korunk kérdései: korunk emberének kérdései. Korunk emberéé, akinek folytonosan választania kell, irányok és utak, eszmék és rendszerek között. Választania kell; ma a cselekvés minden mozzanata voks -valami mellett, valami ellen, igenlés vagy helytelenítés. Fényesre koptattuk a mindent magába foglaló megjelölést: változó világban, gyorsuló időben élünk. Változó világban, gyorsuló időben gyakran bizonyulunk nem eléggé érettnek, felnőttnek, megfontoltnak, következetesnek, elszántnak, céltudatosnak. Az érett ész nem egynapi munka! A gyermek sok keservvel küzdve serdül ifjúvá, lesz majd felnőtté, miért kínálna mást az emberiség felnőtté növekedése? Készíthetők szenzációsnak ható elméleti, papírmodellek, ám semmi mással nem helyettesíthető a tapasztalás! Korunkban mindenre van megoldás, s minden megoldásnak létezik az ellenkezője, szóban, papíron, elméletben, ám a vizsga kemény, könyörtelen, kérlelhetetlenül következetes: mi állja, mi nem állja a gyakorlat próbáját. Annyi mindentől kell félteni magunkat, gyermekeinket, de ezer veszély, baj, kín közepette sem veszhet szem elől: létünk értelme nem lehet más, mint emberként maradni talpon. Ma ez a legnehezebb és legnemesebb. Annyi mindentől kell félteni magunkat; annyi mindentől féltenek bennünket. Naiv saéplelkek sóhajtozása, puri- fikátorok dörgedelme intene, int bennünket arra mostanában, miért adjuk el emberebb emberségünket a tárgyak birtokolásának egy tál lencséjéért. Eladnánk valóban? Avagy bírjuk, győzzük együtt a kettőt, az emberebb emberség gyarapítását és a tárgyi, dologi világ gazdagítását? Évtizede a megyében a negyven év alatti keresőknek huszonhét százaléka nem járta végig az általános iskola nyolc osztályát. Napjainkra arányuk tizenhat százalékra zsugorodott. Még mindig sok? Igen. Csodák azonban nincsenek. A tények vaslogikája viszont eligazíthat bennünket, ha tudjuk: tíz esztendeje a gyerekek minden százas csoportjából nyolcvannyolc jutott el a megyében az általános iskola befejezéséig tizenhat éves korára, ma kilencvennyolc; ha tudjuk: az óvodáskorú cigánygyermekek közül minden második napjainkban óvodás a megyében, míg korábban minden tizedik volt csak az; ha tudjuk: van a megyének olyan múzeuma — a szentendrei Kovács Margit Emlékmúzeum —, ahol egy év alatt kilencszázezer ember nyit be az apró előtérbe; ha azt is tudjuk: idén szeptemberben 115 ezer gyermek kezdte meg tanulmányait a megye általános iskoláiban, hatezerrel több, mint egy évvel korábban, azaz jön az új sereg, nyomunkban az új felnőttek, az új nemzedék, akiknek ezernyi minden, mi nékünk különlegesség volt, természetes lesz. Nem pusztán gyárakat, technológiákat, nagy tábla földeket és háznyi gépeket, nem csupán minden tekintetben gazdagabb köznapi környezetet adunk, hagyunk az utánunk jövőknek, hanem a? ő különleges örökségük az is, amit szellemi igényességben, a humanitás nem elvont, hanem gyakorlati alkalmazásában, az új embertípus kialakításában elértünk, elérünk. Mekkora ez az örökség? Kisebb, mint lehetne. Nagyobb, mint amilyennek tartjuk, becsüljük. Egészséges türelmetlenségünk olykor délibábokkal méreti össze a nem fekete-fehér, hanem ezer árnyalatú, ám ennek ellenére erősen húzott vonásokkal körülhatárolt valóságot, s mert a délibáb szép, de megfoghatatlan, hozzá képest megeső nyúl a nem rut, de nem is tündérien hamvas-szép valóság. Hiszen tényleg, milyen jó is lenne, ha nem 128 ezer, hanem kétszer, vagy há.Kellemes i ünnepeket kívánunk romszor annyi olvasója akadna a megye közművelődési könyvtárainak! Könyvet minden kézbe? JÓI hangzik. Ám' miként adjunk abba a kézbe könyvet, amely este erőtlenül hull le az ölbe, mert annyira megfeszített, annyira izmot koptató volt a napi munka? Könyvet tehát, vagy inkább azt megelőzve, gép, technológia, szervezés teremtette könnyebbséget, hogy maradjon, jusson erő, idő, kedv a könyvre; a könyvre és sok másra is...? Roppant nehéz gyakran eldönteni, hogy ami gazdasági teendőnek látszik, az egyben nem teendője-e a szociálpolitikának, a kultúrának is, illetve, hogy ami szociálpolitikának, kultúrának, szórakozásnak tűnik felületes megítélésre, az nem része-e a gazdaság, a termelés közeli és távlati megoldandóinak? Sokszoros összefüggések hálójában, azaz korlátozottan mozdulhatnak azok, akiknek ilyen sorrendekről, teendőkről döntenünk kell, s ha határoztak, bizonyos, lesznek, akik azt mondják, nem a jó irányba léptek. Van-e, lehet-e egyáltalán egyetlen jó irány? Egyetlen jó irány, ami célba segíti a vándort, legyen az fizikai erővel gürcölő, könyvet szorongató, a vizuális művészetek szerelmese, a szellem munkása, öntő éppúgy, mint tanár, földművelő ugyan- . úgy, mint kisiparos. Óvakodnunk kell a mindenre, mindenhez jó irányoktól, az ilyen irányok apostolaitól. Óvakodnunk kell azoktól az általánosításoktól, amelyek magva az anyagias és kultúraellenes ember, vagy éppen az anyagiakkal semmit sem törődő széplélek. Óvakodnunk kell á tegnap fogalmainak, jellemzőinek kanonizálásától, mert változó világunk a mércéket is módosítja, s nem a változás objektív folyamata kárhoztatható, ha benne nem leli, nem jól leli meg helyét, az ember, ha elszakítja vagy,, ki sem építi kontaktusait másokkal, a társakkal a közös sorsban, a közös teendőkben. Ma Magyarországon senki nem óhajt — még kevésbé: követel — kincstári optimizmust. Sem ok, sem szükség nincs rá. A kincstári optimizmus min- 7 dig azok menedéke volt, akik nem szerették tisztán látni a valóságot, sőt, egyáltalán nem szerették a valóságot. Mi tiszteljük a valóságot, szeretjük, ha azt látjuk, ami van, tisztán szemügyre vehetjük mindazt, ami körülfog bennünket. Ne féljünk leírni: ez a tulajdonság, ez a stílus nagy politikai vívmány, mindenirányú bizalomnak az alapköve! Akkor is az, ha a tisztán látott valóság nem mindenben egyezik az elképzelttel, a szándékolttal, az akart- tal. Akkor is az, ha akadnak, akik szeretnék a maguk tulajdonának tartani a szűkebb vagy tágabb horizontú valóságot, vélvén hallgatva, vagy tudatva hangosan, hogy ők, csakis ők értenek ennek a valóságnak a megítéléséhez. N em prófétákban, nem jósokban, nem ítészekben szűkölködünk, hanem azokban, akik egyszerre tudnak tanítók és tanítványok lenni, akiknek azonos hely a tanári katedra és a tanulói padsor, akik úgy dolgozzák fel a történelmi tapasztalatokat, hogy maguk és mások okulhassanak belőle. Nem próféták igéire, jósok vészterhes vagy éppen mézes szavaira, ítészek kinyilatkoztatásaira mutatkozik égető szükség, sokkal inkább arra, hogy a közös bölcsesség húzzon határt helyes és téves között, hogy a közös akarat gördítse el az útból az akadályokat, hogy a közös elszántság készítsen fel holnapra. Annyi törpe hiszi magát óriásnak ma a világban, ám annyi óriás van, aki nem bízik erejében! Minden korosztály, minden nemzedék kis- hitűbb volt tettei, haladása megítélésében, mint ahogy azt később a történelem minősítette. Az ember nem történelmet él meg, hanem az életét éli le, ami persze egyben történelem. A kettő mégsem keverhető össze, a történelem nem az egyes ember számadása! A társadalom egésze kerül a jelenével a jövő számvevői elé; mit tett, mit mulasztott, adottságaival, lehetőségeivel mi módon sáfárkodott. Tegnap még mi voltunk ezek a számvevők, holnap gyermekeink lesznek azok. Sorsunk így simul bele a történelembe, ám nem sorsunk, hanem amit tettünk, az emlékeztet majd reánk.
