Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981 DECEMBER 20., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Tavaszy Sándor: ' • • Üzemzavar R eggel 8,20-kor leállt a lift. Megtette máskor is. A negyedik és az ötödik emelet között, pontosan félúton döglött be. Céresi Bálint, a Vállalat nagyhatalmú igazgatója éppen benne tartózkodott. Ilyen -magas állású zsákmánya emberemlékezet óta nem akadt még a liftnek. Géresi épp aznap kicsit korábban jött be, mert külföldi delegációt várt 9-re. Q vezette teljhatalommal a kereskedelmi tárgyalásokat. Magából kikelve ordított: — Mi lesz már! Mozgás!! Hol a szerelő?! Itt vakuljak meg?? Ugyanis a villany is kialudt a tágas fülkében. Ott állt, pontosabban toporzékolt a legteljesebb sötétségben. Távoli zajok szűrődtek hozzá, furcsán, tompán, valószínűtlenül. Egy darabig még dörömbölt, kiabált, végül belefáradt. Lerogyott a plüssel bevont kis padra, tehetetlenül. Mi lesz, egek?... Kilencre jönnek a külföldiek... Legalább az óráját látná ... Amint kaparászott, téblá- bolt maga körül, véletlenül rátenyerelt a padlóra hullott rózsacsokorra és felszisszent, mert egy-két tövis megszúrta az ujját. Eszébe jutott Sheila... Maga akarta a hajába tűzni a legszebb szálat, a legvörösebb vörös rózsát abba a tiziánvö- rös, csodálatos hajzuhatagba ... — Mozogjanak mááár!!! Azt hitte, akkorát ordított, hogy a Vállalat, az Ő Vállalata, összeszalad, a tisztviselők, akiket ő nevelt ki és jól megfizetett, versenyt kúsznak fel a sodronykötélen, vagy a lift sínjén, és életük kockáztatásával mentik ki szorongatott helyzetéből... De nem történt semmi. Halálos csend tekerőzött rá minden oldalról. Ilyen lehet a hinduk Nirvánája... Hol is olvasta? A Semmi. Szörnyű. Mozdulatlanság és Sötétség. Vajon ilyen lehet a sír is...? Megborzongott. Hülyeség! Az ő 53 éve — és a s í r. Ugyan... Azonnal jönnek és kiszabadítják innen. És elhalmozzák szerencsekívánataikkal. Sheila, a titkárnők hercegnője, pihe- gő kebellel (MICSODA keblek!...) susogja majd feléje: Ö... Céresi kartárs... De a szeméből az perzsel: Jaj, mennyire aggódtam érted, Szerelmem... ölelő karomban szerettelek volna felhozni abból a sötét pokolból, forró csókjaimmal akartalak élesztgetni... Várj, majd este..: ahogy szoktuk... És ránéz, és attól meg lehet őrülni... — MI LESZ?! Itt meg lehet őrülni!! E szébe jutott a felesége. Minden látszólagos ok nélkül. És az anyja. Integetett. A feleségét mint menyasszonyát látta. Bogláron csókolóztak a parton, a Badacsony mögé bukó nap búcsúzó fényében. Enyhe szellő borzolgatta a selymes füvet, a víz játékosan csobbant a parti kavicsokon ... Imádta azt a lányt. A feleségét, öngyilkos akart lenni érte egy alkalommal. Miért is...? Az anyja megint integetett messziről. Egy kutya ugatott a múltban. Feltápászkodott a vaksötétben. Kitapogatta az utat az ajtóig ... Fene enné meg, milyen nagy ilyenkor egy vacak lift... Megrázta az üvegajtót. De már nagyon gyengén. És nem is kiáltott. Csak magában szűkölt fel: Még meddig...? ...Hogy mennyi idő telt el, nem tudta érzékelni, ötezer másodperc... Tízezer másodperc ... Százezer másodperc? Egyre inkább az örökkévalóságot érezte a vállára nehezedni. Hogy is van azzal a gravitációval...? Minden négyzetcentiméterre... vagy méterre? Mekkora súly is... ? Elfelejtette. De ez a fekete pokol... Izzadt. Nyakkendőjét leráncigál- ta, feltépte az ingét. Megtapogatta magát. Furcsa, úgy érezte, mintha már nem is lenne, csak a testetlen tudata lebegne a sötétben... Elvesztette időérzékét és léttudatát. Megmagyarázhatatlan állapotba zsibbadt. Hogy is hívják azt az izét... Valami... könyvelési dolgozó jött be hozzá tegnap... tegnap? ... TEGNAP? ... kért valamit... kérvényt hozott... Ja, négy gyerek, az ötödik útban van... Kidobtam... Pető...? Pató...? Pint...? TEGNAP?... Milyen szép volt az a prágai út a feleségével. Együtt sétáltak a... Hradzsin falai alatt... Még ma is szebb, mint a fia menyasszonya... pedig a kislány csak 21 éves ... a fia 25 ... huszonöt... Gusztusos asszony a felesége... Hol? Merre? Volt? Van? Kicsoda? A Történelem óriáskerék formájában kavargóit vele... A felesége a parton állt és integetett: Vigyázz, fiam, ne ugorj fel mozgó vonatra... Minden egyre távolabb került, térben és időbeni.. IDŐBEN... IDŐ? December M-án lett volna 75 éves Zelk Zoltán költfl. Születésnapja alkalmából az alábbi verssel tisztelgünk emléke előtt. Zelk Zoltán: Téli vers Az ősz, e szörnyű, éhes hernyő felfalt már minden levelet s most énreám merednek vádlón az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek, rájuk, ne vacogjanak, versemet. Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám kis fényű kedvemet és adnám nagy szomorúságom az alkonyi lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn lobbal a fonnyadt fellegek! Bársonyt a hegynek. S lenge párát: lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek, felhők, utolsó, legszebb versemet! Sárándi József: Siess! siess! meg akarom gyónni az életem Visszaeső bűnösként vallanék másnapos szorongásaimról s összetörném a poharat elnyomva a Sátán sárga mosolyát akár egy cigaretta-csikket Siess! hogy szerelmed kútjából merítsek erőt ha lehetséges még számomra küzdelem Minden érzéke eltompult. Feloldódott a Semmiben. A Semmi atomjává vált. Mérhetetlen, Végtelen. Kezdet és Vég. Éjszaka. ÉJSZAKA... A Világűr hidege. Vacogott és izzadt. Tagjai szertefolytak, sejtjei önállósultak és vándorolni kezdtek minden irányba ... vissza az Ősállapot ... a KÁOSZ felé... T essék kiszállni... igazgató kartárs ... Valaki finoman megrázta a vállát. Felhördült és kinyitotta a szemét ... Mintha maga a Napkorong pattant volna élesen és bántó ragyogással a szembogarába. Valósággal égetett... MI EZ?... — Kicsit sokáig tartott a szerelés. Mindjárt 5 óra. Erre parancsoljon... — Nehezen kapták meg a szükséges pótalkatrészeket a szerelő kartársak ... — suttogta valahonnan egy kísértet. — Sajnos ... Mi? Sajnos?... Ocsúdott. Hát ez az egész olyan, mint az ő régi vállalata. A folyosó, a falak márvány- borítása, a grafikonok... Mikor is volt itt? Pedig határozottan volt. Vagy csak álmodta? Melyiket álmodta ...? Amikor ismét megszokott, hatalmas székében ült, alig ismerte fel íróasztalát. Az iratokra nézett, és hirtelen egy gomb nyomódott be, agysejtjei összevisszaságában... Pető?... Pató...? Pint...ér?... Ismeretlen hangon szólalt meg — ezt észrevette a titkárnő különös pillantásából, szinte félve nézett rá. — Kérem azt a ... kérvényt... vagy hogy is ... valami Pe... Nőiruha-suhogás, aztán dosszié nyílt ki előtte és egy hosszú, vörös körmű, jól ápolt kéz egy teleírt papírlapot helyezett eléje. Persze... Páldi... nem Pető... Vette a tollát és álomlassúságú mozdulattal aláírta a fizetésjavítási kérelmet. Körülnézett az asztalon... az asztalán...? Mekkora asztal. És mennyi irat... Beletúrt. Kérelmek, újítások, javaslatok, egyebek... Irdatlan sok irat... Minek? Kisvártatva eszébe Jutott valami. — És ... a külföldiek... Ha jól emlékszem..; — Természetesen — mondta kissé feléje hajolva egy vörös hajzuhatag, amelyben hirtelen valami mefisztóit fedezett fel — minden rendben van, igazgató kartárs. A főmérnök kartárs perfektuálta az ügyet. Igen előnyös szerződést kötöttünk. Nem volt semmi fennakadás. Perfektuálta. Természetesen. Nem volt semmi fennakadás. Természetesen. ő tízezer évig nem volt itt. Mégsem,.. T étova tekintete egy gyönyörű vörös rózsacsokorra tévedt, amely az egyik bársonyszéken feküdt. Lassan emlékezett. Tegnap rendelte, és idekérte az irodájába... Vagy mégsem ...? De kinek...? KINEK?? Alomjáró mozdulattal felemelte és a vörös hajzuhatag felé nyújtotta: — Kérem ... tegye vízbe... Nehogy elhervadjon... A feleségemé. M Ű H E LY A magánélet és a társadalmi élet kisebb-nagyobb köreiben nem használják ki azokat a lehetőségeket, melyek egymás megértéséhez elvezetnek. Mintha üvegfal lenne ember és ember között: látni látjuk egymást, de közelíteni már nem tudunk. Ezt a szorongást, ezt az ismerős érzést próbálta megfogalmazni verseiben Előd László. Az írások könyvbe rendeződtek, s a tavaly napvilágot látott Üvegfal című kötettel lépett első ízben a nyilvánosság elé a most harminckilenc éves költő. — Gimnazista korom óta írok Előd László versei: Százszorszép ugyan verseket — vallja —, a megmutatkozáshoz azonban le kellett előbb küzdenem lelki közegellenállásomat. Nem nőit ez más, mint valamiféle kétkedés: vajon amit írok, s ahogyan írom, az több-e a versfaragásnál, az ösztönös feszültségek levezetésénél. — Költöalkatnak tartod magadat? — Olyannyira, hogy szinte képtelen vagyok versről prózában beszélni. Verset írni — valamiféle készültség, egy állandóan feszített állapot, ami időnként telítődik. Érzem, átélem: megszenvedem egy-egy versemet. Nem tudok három napig költő lenni és két napig „civil”; ha mosogatok is, hallom a verset, lüktet bennem az üteme ... — Civilként mit csinálsz? — Bármilyen furcsán hangzik: matematilca- fizika szakos tanári diplomám van. Tanítottam is, voltam számítógép-programozó, jelenleg újságíróként az MTl-nél dolgozom. — És Pest megyében. Dunakeszin élsz. — Lassan egy fél évtizede. Ismerősök és barátok kötnek most már a városhoz, noha korábban úgy éreztem — óbudaiként —, hogy csak hálni járok ide. — Újabb versesköteted? — Másfél év múlva jelenik meg a Magvetőnél. Az elsőben önarcképemet igyekeztem megrajzolni, világlátásom alapszíneit megmutatni. A másodikban a bemutatkozáskor tett ígéreteimet szeretném kibontani. Egyszer volt százszorszép varázs, A gyermeki hiszékenység újra felidézte. Nagyapó meséiből kilép a tündér: Ügy néztem én az élő szépre. Ügy hittem, Itt mindenki bátyám. Vagyok a szegények legkisebb fia. Mert győzni jöttem: Minden égtájnak meg kell nyílnia! Már látom, a mese örök. Hallgat, és betakaratlan fázik a gyermek. Felnőtt-magam már hiába óvom: A kisfiút védje meg szerelmed! Ne fázzék se kezem, se lábam, Tányérkamban ki ne hűljön az étel Mese váró estéken ülj le mellém: Mondd ki az igazat legszebbik meséddel... 1 Egyszer volt százszorszép varázs ... Hátha sikerül újra felidéznem! Alku nincs, jöjjenek átkok vagy csodák: Nem kell a fél ország, az egészet kérem! Eskünél fontosabb Ég az ég alja, vagy csak a szemem vetít a tájra bíbor gömböket — Miféle hatalom vert fészket bordáim közé, miféle átok földje ez? Nem voltam követelőző, a számomra vak világ sötét kapuit, ahol a várfalak mögött felnőttek beszéltek a történelemnek nevezett mesebeli szörnyről, nem döngettem én Évek múltak el, és felemeltem színes lobogóim, rímeket szórtam a kétkedők szemébe, és iszonyattá és reménnyé váltak bennem mind á tudományok Itt van a versem, mégis itt van a holnapi remény, s mert elindult egykor boldogan egy boldog költemény, már tudom: a vers eskünél súlyosabb — Mert eskü volt: hogy adjon a világtalannak világot, a kételkedőnek másban is megbízó hitet, s hogy eljöjjön általa annyi dadogás után az értelmes, emberi beszéd! Halak Szekeres Erzsébet faliszőnyege
