Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
1981. DECEMBER 13, VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Kék friz dardóczy Mária tűzzománca Lázár Ervin: Szárnyas emberem Í rni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatá- sok után elkészült írás bandzsalít- va rávigyorog az emberre. Mit vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál — mondja —, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak. Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam. Nem tudom megírni. Roggyantan bámulom a papírt, a betűk akár egy poloskaraj. — Apu, írtál valamit? A lányom. Hétéves, másodikba jár. — Igen — mondom szégyenkezve. — Mese? — Valami olyasféle akart lenni. — Olvasd föl! — Nem lehet. — Miért? — Mert rossz. — Hogyhogy rossz? — Ügy, hogy gondoltam valamit. Meg éreztem valamit. És meg akartam írni. — Meg is írtad. — Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam. — És amit éreztél? — Az meg különösen nem. Nem sikerült. — És most mit csinálsz vele? — Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra és megírom. Hátha sikerül. — És ezt nem mutatod meg senkinek ? — Nem. — Nekem se? — Neked se. Mondtam már, hogy rossz. — De én nagyon-nagyon szeretném hallani. — Nem lehet. Nagyon-nagyon rossz mese. — Amit te írsz, az nekem sdhase nagyon-nagyon rossz. Olvasd föl! K ezdek megtörni. Igazán szép tőle, hogy az írásaim neki sohase nagyon-nagyon rosszak. — ígérem, sohase mondom el senkinek, hogy fölolvastad. Ez lesz a titkunk, jó? — Hát nem bánom. Szenvedek. Ez most a büntetés, ez a fölolvasás. A történet egy emberről szól, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az 'írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok róla. A lányomat ez szemmelláthatóan nem zavarja, feszülten figyel."Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárnynövés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölreA kékszakállú herceg vára Tavaszy Noémi metszete püljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja, összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre lejjebb süllyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld. — És? * — Mit és? — Hogy van tovább? — Sehogy. Ennyi az egész. — Mi lesz a fehér szárnyú emberrel? — Hallottad. Elnyelte a föld. Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába. Napok) telnek el, szárnyas emberemet igyekszem betuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd... talán ... egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elfelejteni, elfelejteni! Már-már sikerül, a kudarc egy gombostűfej nyi nyomássá szelídül odabent. S akkor előáll a lányom. Nagyon komoly, még a két kihullott tejfoga helye is komolyságot erőltet magára. ■ — Írtam egy verset — mondja. N ocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfej betűk, a sorok szabadon kószálnak. De semmi kétség, az írásnak első ránézésre is versformája van. A címe: Egy lepke. Véres csontok vázán áll egy virág. Messzi, messzi a föld alatt. A virág kelyhében fekszik egy holtak holta lepke. Kiterjesztett, mintás szárnyai már nem csapkodnak, és mégis vele száll a mennybe. Első olvasásra a vers mélyebb értelmét nem fogom föl, fönnakadok a „véres csontok vázán”. — Ezt a „véres csontok vázán”-t, ezt honnan vetted? — A Petőfi is ilyeneket írt, nem? Ez komoly tekintély érv, nem is tudok rá mit mondani. — Különben a verset neked írtam. Meg a szárnyas emberednek. — A szárnyas emberemnek? — a gombostűfej sajogni kezd. — Igen, mert az nem lehet, hogy csak elsüllyed, és vége. — Hanem hogy lehet? — Amikor elsüllyed, zuhan egyre lejjebb és lejjebb, és egyszer csak egy nagy. fekete terembe ér. Ebben a teremben lakik a hét fekete szárnyú. — Kicsoda? — A hét fekete szárnyú. És a te fehér szárnyú emberednek meg kell küzdenie velük. Le kell győznie mind a hetet. — Le tudja győzni őket? — Pe.rsze, hogy le! És akkor egyszeriben elég erős lesz hozzá, hogy elbírja a szárnyát. Akkor mindjárt tud repülni. Ki tud repülni a föld belsejéből és ha akar elrepülhet a csillagokba. Csak ülök lehajtott fejjel, szomorúan és mégis reménykedve. Hát lehet, hogy ez a gyerek sokkal többet tud a világról, mint én? Hát ezért ágált és ellenkezett az én szárnyas emberem, mert kegyetlenül és reménytelenül elsüllyesztettem volna, ahogy egy kutyát sem illik? — Érted? — kérdezi. — Értem — bólogatok, holott azt kellene mondanom: Most megmentettél. H ol járhat most szárnyas emberem? Még csak zuhan? Vagy már küzd a fekete szárnyúak- kal? Vagy talán már emelkedik? Akárhol van, sose veszítse reményét. Ezt üzeni neki a lányom. — MércédJ — Korábban is Nagy László volt, t ahogy múlik az idő, egyre nyilvánvalóbb, hogy még sokáig ö lesz, — Hogyan írsz és miről írsz? — A hétköznapokról, de kerülve a teátrálisságot. A látvány ösztönöz, s a gondolatiság ezen keresztül akkumulálódik, Lassan áll össze egy-egy verssor bennem, nagyon sok a töredék, a részlet, mire fölfénylik az igazi. Első kötetemben a Honnan jövök7 kérdésre kerestem a választ, a gyökereimről írtam. A közelmúlt története ma is izgat, a félig-meddig apát vesztett nemzedékhez tartozom. — Életed, sorsod Pest megyéhez is köt. — Sokáig éltünk Leányfalun, feleségemet, míg gyesen volt két évig, helyettesítettem a művelődési házban. Meghatározó emlékek kötnek e vidékhez és nagyon sok ember barátsága. — Min dolgozol most? — Az újságírás mellett, s a napi egzisztenciális nyűgök közepette újabb kötetemet állítom össze. — Miben lesz ez újabb? — Emberekről és történelmi viszonylatokról szólnak verseim, de változatlanul a magatartás vizsgájaként. Vagy ahogy írtam; Háttal soha a kérdezőnek / ne álljak vacogva lesbenI háttal kérdéseimnek/ ne fenje kését az idő. T. I. Turbók Attila: Leányfalusi ősz Puszta Sándornak Víz fölött köd, lombok tánca arrébb, avarfüst csíp, s a főútmenti krisztust körüllobogják alkonyati gyertyák. Este van, még nem égnek a lámpák, ostornyélben nem zizeg az áram. Elsuhanó autók robajában arcot ér a reflektor karámja. A buszra várok csontérő hidegben. Szánandó a zöldnek pusztulása. Kihűlt házak ajtaján lakat. S a fölfeszített, nyirkos éjszakában szétdobálva a nyár vackai. Levonult az autók szennyes árja, elfektette kürtjét a hajó, idős nénik babrálják a kendőt, a szentre néznek, arcukon mosoly, öregember pipát üt a fához, „Itt élt Móricz Zsigmond — elidőzik —, átköszönt az úton, nagy kalapját benőtte a saláta, lapu”. A téglafalon megtapad a zúzmó, a papiak széke egyre hűvösebb, kihűlt a bor, .raszteres” az emlék: szétrobbant a nyár, az ifjúság! Ismerem a falu másik arcát, rejtőzteti szélben és hidegben, káromlások, mormogások ága ecetfát nyit a sírkövek fölé. „törzsbéliek”, néma vincellérek verték a port gatyára csizmaszárra, néma bosszúk hajszálrepedése kígyóz a legifjabbak rzemebogaráig, hiába a város szusszanásnyira, hiába a feloldó idők, nem másult, csak tárgyavesztett átkok kövezetén koppan a cipő. / Kisüt a nap majd. fölszárad a pára. s kering a gyöpön majd kutya és gyerek. aki itt él, áldassék, az őrzök között jutott, s maradt helye, őrzi a tájnak minden arcát. régi molnár-hajók lampionja leng, dereng a búcsnnapi ének. , s a két part között ringó hajós merülő lapátra dől. „Magatartás vizsgája a vers éppúgy, mint a munkás formázó mozdulata, a tanár fölemelt ujja, vagy a kismamák áhítatos serénysége” — vallja Turbók Attila első verseskötetének, a Júliusnak útrabocsátása- kor. Ez az alapállás azóta sem változott, a harmincnyolcadik évében járó költő a versírást ma is tüntetésnek tartja a cinizmus, a közöny, a tespedés, a vásári futkosás és hí- náros ösztönök ellen. — Nem írok sokat — mondja —, a ritka megszólalások apró köveiből építkezem, s kényesen ügyelek arra, hogy esztétikai, de ami ennél is fontosabb: etikai tévedéseim ne legyenek. Figyelő szem Glök, embernyi figyelő szem. ülök harangos délidőben. A kondulásból hallom; ül, ül az időben, soványodóan, el-el tűnőén. f De még fiatalon, erősen ülök a pendülő gazban, ráverek a cintányérra, billeg a Nap, zeng a magasban.
