Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
1981. NOVEMBER 7„ SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 TESTVÉRMEGYÉNK TÁJAIN Hatalmas, ember nem járta erdők, végtelen puszták, századok óta háborítatlan mocsarak, szeszélyesen hömpölygő folyók, nyáron a perzselő forróság, télen a dermesztő hideg birodalma — így jellemezték még néhány évtizede is a távoli Szibériát. Napjainkban egyre szelídebb arcot ölt a zord táj, kincseivel mindinkább az embert gazdagítja. Ezt példázza szovjetunióbeli testvérmegyénk, Omszk fejlődése is. összeállításunkban szülőföldjük múltjáról, jelenéről művészek vallanak. Épülő villanyerőmü V Juni I yiíov gm/'uca/a Vlagyimir Makarov: A Nyugat-szibériai Síkság A Nyugat-szibériai Síkság földjét meleg eső fürdeti... Együtt megyünk a folyóval, de titkát a nagy szeszélyes még rejtegeti. Soha ennyi szembejövő vándor, Soha ennyi hars falucslvit. S mennyi kedves öböl ránk vivátolt, míg hajónk föl, azaz délre vitt. S mikor megláttuk a görögdinnye illatú, est-édes Paviodárt, hajónk, fölbátorulva a csínyre, hatalmasat és hosszút dudált. Meg is látszik, hogy idevalósi. Ez a rakpart az ő otthona. Valahol ott — be rossz is csalódni — várja őt is a menyasszonya. No de, hajónk, add vissza a Síkot! Ki most ott a vendég, kósza köd?! Haliga, legény, még megharagítod! Jeges-tenger-apónk már dörög. I Bella István fordítása A költs 1938-ban született, a® omszki Orvostudományi Főiskolán végzett, számos verseskötet szerzője, Omszkban él. Szergej Szartakov: Éjszaka nedves hóról. A fagy sietett. A fagy nehézkesen lihegett. A fagy vaskarjába ölelte a folyót. Visszhangot vert a folyón a pattanó jég. Éjszaka volt. És a férfi egyedül volt. A lövések továbbra is dörögtek; a golyók süvítettek, a férfi mellett fúródtak a hóbuűkákiba, egyre közelebb és közelebb, szerteszét fröcs1 költék a havat... ... Aztán hirtelen kegyetlen némaság ... öljebb emelkedett a Hold. A füzes bokrai fölött, a fekete égbolton sokszínű, szivárványhoz hasonló kör rajzolódott ki. Az árnyékok élesebbek, mélyebbek lettek mindenütt, akár a havon kiömlő kátrány. A fagy úrrá lett mindenen. És többé már nem gőzölgött a vér. Éjszaka volt. Együtt voltak.” Pásztori Jusztina fordítás* Az író 1908-ban, Omszkban született. Állami díjas, 1934 óta jelennek meg művel. A Száján! hegyek, A bölcsek kőve című regényei, egy kötetben, magyarul U olvashatók. F Valentin Jezsov—Andrej Mihalkov—Koncsolovszkij: Szibériáda (részlet) rozséA szépen lerakott úton, a cifra pallón, kezével a karabélyt tartva, könnyű, nagy léptekkel haladt Násztya. Nyikolaj egy kidöntött cirbolyafenyőt munkált meg, gallyazta, a kérgét hántotta. — Miért jöttél? — kérdezte végül is Nyikolaj. — Ennivalót hoztam — Násztya arcán alig észrevehető mosoly futott át —, hát nem örülsz nekem? • — Minek örvendeznék? — felelte Nyikolaj, anélkül, hogy a munkát félbehagyta volna. — Hogyha még azt sem engeded meg, hogy a közeledbe menjek? — Az esküvőig nem szabad —sóhajtotta Násztya. — Hát éppen ezért menekültemel a faluból az esküvőig... Én sem vagyok, fából, vágyódom utánad! — És Nyikolaj teljes erőből, nagyot csapott fejszéjével a rönkre. — Kolja — szólalt meg Násztya. — Mit akarsz? — Hagyd abba a vágást! — Megcsókolhatlak? — s Nyikoláj vadul hántolta tovább a fát. — No, jól van, de csak egyszer. Nyikolaj Násztyára pillantott, belevágta fejszéjét a rönkbe, megtörölte a száját, odament hozzá, arcát a lány arcához közelítette. Násztya tágranyílt szemmel nézett rá. Nyikolaj óvatosan hozzáérintette ajkát a lány ajkához. behúnyta a sze- Násztya mét, két karjával átfonta Nyikolaj nyakát. Nyikolaj megmozdult, átölelte Násztyát, teljes erővel magához szorította, becézni kezdte a ha-, ját, vállát, mellét... Násztya felnyögött, megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de Nyikolaj erősen tartotta. Nagy nehezen sikerült ellöknie a fiút: — Eridj innen! Nyikolaj nagyot sóhajtott, ujjait a hajába fúrta, és leült a kidöntött fára. Nyikolaj hallgatott egy ideig, aztán anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt: — Násztya! — Tessék? — Nem tudok így élni! Házasodjunk össze. — Majd, ha megjön Nyikogyim atya, összeházasodunk. — De hiszen akkor az Űr Színeváltozása ünnepéig kellene várnunk! — kiáltott fel nekikeseredve Nyikolaj. — Tudod mit! Szökjünk meg innen! Oroszországba! Menjünk, amerre a szemünk lát! — Nem lehet most odamenni, Kolenyka — sóhajtotta Násztya. — Miért nem? — Mert, hogy ottan-. . Hogy is mondják csak? Hát, hogy is mondják azt... Amikor a nép fellázad ... — Forradalom van?! — Nyikolaj a meglepetéstől nagyot ugrott. — A cárt is elkergették? — Az, az! A cárt is elkergették. — És mi lesz az esküvővel? Házat építettek, cobolyprémet adnak nekünk hozományba... — Mit számít az! Menni kell! — És az esküvő? — Miféle esküvő lehetne most? — legyintett Nyikolaj. — Egyáltalán, el se fog jönni a pap! Összeesketés nélkül is megleszünk! Násztya megrázta a fejét és határozottan kijelentette: — Esküvő nélkül sehova sem megyek veled! — Hát akkor majd elmegyek én egyedül! — vágta oda sértődötten Nyikolaj. — Mit mondtál? — kérdezte csendesen Násztya, és zöld szeme egészen összeszűkült. — Ha nem akarsz velem jönni, elmegyek egyedül, már holnap. — Elmész egyedül? — ismételte Násztya. — Tehát elmész nélkülem. — Felállt a rönkről, vállára vetette a karabélyt, — Soha többé ne kerülj a szemem elé! Egyáltalában nem szeretlek ! — Mit beszélsz? — fortyant fel Nyikolaj. — Egy cseppet sem szeretlek! — Násztya sarkon'fordult és megindult hazafelé az úton. — A közelembe se gyere többé! Soha többé! kidülledt szemA kunyhóból mel bámult rájuk az álmából felriasztott, kócos hajú, a mindebből semmit sem értő Afanaszij. — Hozzámegyek Fiijához! Az szeret ehgem! — hallatszott már valahonnan a messzi távolból Násztya hangja. — Hát csak menjél! Ki bánja?! — Nyikolaj azt se tudja, hogy mit csinál, odarohan egy hatalmas nagy fenyőhöz és vadul nekiesik a fejszével, hogy kivágja. — Ki bánja! Ki bánja... Hangosan csattogott a fejsze, minden irányba repültek a gyantás forgácsok. Afanaszij, az ujjával fésülgetve a haját, kibújt a kunyhóból, odament a fiához, fürkészően nézett rá. — Miért akarod kivágni ezt a fenyőt? — kérdezte. Nyikolaj tovább csapkodott a fejszével és őrjöngve mormolta: — Ki bánja! Mit képzel! A vöröshajúja! Ki bánja! — Kolká — szólt rá Afanaszij. — Ez a fenyő nincs útunkban. Nem zavar bennünket A Szibériáda forgatókönyve felöleli Szibéria XX. századi történetét. A film készítői sokat beszélgettek az olajmunkásokkal, a néhai Viktor Muravlenkóvai, a Tyumeni Olaj és Gáz Vállalat vezetőjével, akitől sok, nekik fontos dolgot megtudtak. Nyikolaj felegyenesedik, mereven néz maga elé egy pontra, egy ideig így áll, aztán eldobja a fejszét és egészen elváltozott hangon elordítja magát: — Násztya-a-a-á! Kiáltását a visszhang az egész erdőn végiggörgeti. Násztya nem válaszolt.’ Már nem lehetett látni őt a nyílegyenesen húzódó úton. .Nikodémusz Elll fordítása Lovasroham Leonyid Martinov: Ha vihar... Ha vihar legyezője lebben S a víz habzik, a tengerész Bízik az erős kötelekben: Nem süllyedünk, Nincs semmi vész! Fordul a kormány Is recsegve, Fehér habok zenéje száll, Zúgják, hogy az élet hímezte E legyezőt, Nem a halál. Míg északon kásás a tenger, Dél nem ismer komor telet, Ökori fényű nap dereng fel a Földközi-tenger felett. Jeget ringat hűvös vizekben Nyáron az Antarktisz-vidék, A Holdon levő tengerekben Nincs ha!, Nincs bennük Víz, se jég. Holt-tenger is van; hogyha nézed: Vize mint a higany, tömény, De legtajtékosabb az Élet. Érted! Csak ennyit Mondok én. A többszörös Állami-díjas köt tö Omszkban született, 1905-ben Visszhang címmel, az Európa Könyvkiadó 1960-ban Jelentette meg magyarul válogatott verseinek kötetét. Mint műfordító, kiválóan fordította orosz nyelvre a magyar líra gyöngyszemeit. Tavaly hunyt el. Lothár László fordítás* Jevszei Mojszenko festménye sebb éjszaka, kézen fogta a férfit, és így szólt: — Menjünk. A falut bekerítik, házkutatást tartanak mindenhol. Ez volt az az éjszaka. És a férfi vele volt. A füzes bokrai közé rejtőzve álltak. Apró villódzások szikráztak a folyón. A távolban magasodott a sötét! ő erdő. — Látod, kedvesem, a túlsó parton a süveg formájú hegyet? — kérdezte a lány. — Ott, annak a hegynek a lábánál vannak a mi osztagaink. Együtt megyünk. De előttünk a folyó, és a parton a fehérek járőrei kószálnak. Világít a Hold. A folyón nincs hová elrejtőznünk. Hallgass rám: ha észrevesz- nek bennünket futni keli. Futni előre. K őrös-körül csönd. Alig-alig roppant egy hóbucka. A hideg hóra görnyedve, óvatosan haladtaik a folyó mentén. A magasból pedig könnyű, szárnyas dara szállingózott, akár a szentjámosbogárkák raja. Éles a járőr füle. Prédára les a járőr szeme. Biztos a keze. Rövid láncban felvillantak a puskák tüzei. Száraz ropogás szelte át a levegőt. És a vak ólom fütyülve szállt a folyó felé. — Menekülj, kedvesem! — suttogta a lány. — Emlékezz, mit mondtam. Fuss gyorsan ... — Hát te? Veled mi van? — Fuss!... Én pihenek egy kicsit ... Piros tócsa ömlött szét a havon. A lány mellére szorította a kezét És el-edfulladva könyörgött: — Fuss, kedvesem, fuss!... Ott, a hegyen vannak a mieink... Menekülj ... rád szükség van... Én majd később megyek... Siess, kedvesem ... Az éj... elrejt... Éjszaka volt. És a férfi vele volt. Alig hallhatóan lélegzett a férfi karján. Megszólalni már nem tudott. Csak a szeme kérlelte: »-Fuss, kedvesem, fuss...« De ő maradt. A khrján tartóttá a lányt. Nézte, hogyan változik a gyöngéd pillantás kimondhatatlan fáradtsággá. Felfogta utolsó leheletét, megsimogatta elfehéredő orcáit. Aztán megvonaglott a lány teste és elernyedt. Csak a szeme tündökölt, tükröződtek benne a távoli csillagok. Könnyű pára szállít fel a-jG jszaka volt. És a férfi egye- Jqj dűl volt... E szavaikkal kezdődött a vésővel a szürke gránitba rótt, nehezen olvasható sírfelirat. A virágzó vadrózsabozótból ki sem látszó kőobe- liszk magányosan állt a tajtékos tajigai folyó partján. Sokáig tartott utunk a síremlékhez. A keskeny ösvény minduntalan eltűnt a hegyoldalban, nyoma veszett a terebélyes murokrengeteg hatalmas ernyői közt. Késő alkonyaikor értünk a síremlékhez, a fűben harmatnyom maradt utánunk. Én mem tudtam volna pontosan kibetűzni a kövön. A rovások körbefutottak az obeliszk négy oldalán, az idő penészzöld mohával vonta be a gránitot, a sötétség pedig gyorsan leszállt. Ütitáusam, rá sem pillantva a kőre, mint a verset vagy balladát, kissé énekelve mondta el a feliratot. ' Talán nem is egészen azok a szavak voltak a kőbe vésve. Mintha jóval kevesebb szóból állt volna a felirat. Űtitársamnak — nyugdíjas tanár volt, látszatra zord öreg — nem kellett pontosan és szigorúan követnie a kemény gránitba vésett' jeleket. Megtehette. Hisz ő állította a síremléket, tulajdon kezével véste a kőbe a maga költötte epitófiumot. Nem tudom, a kőről oívasta-e, vagy csupán mesélt: „... Éjszaka volt. És a férfi egyedül volt. A férfi lejött a tornácról, és óvatosan elindult a folyó felé. Nem akarta, hogy az ajtó még egyszer kinyíljon utána. Nem akarta, az ajtó mégis kinyílt Éjszaka volt. És a férfi nem volt egyediül. A füzesben álltak, messzi a falutól. A fagy csípte az arcukat. Fájdalmasan szúrt, pihés zúzmarával hintette be szempdillájukat. Ezen az oldalon a part teljes hosszában cirkáltak a fehér járőrök. A folyón túl, a hegyen, a hatalmas, sűrű fenyves mélyén voltak az ővé'ik. ' ■ 1 «í 1*-1 ■ A férfit golyó általi halálra Ítélték, de megszökött. Nem tudtak a nyomára bukkanná. Fiatalok voltak, szerették egymást. Amikor megszökött a börtönből, egy teljes hétig a lány magánál rejtegette. Amikor pedig elérkezett ez a legveszedelme- i
