Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

1981. NOVEMBER 29., VASAKNAP PEST MEGYEI H Í R L A P' M A G A Z I N 9 M Ü H E LY • V’*5kv’‘' * k­"LTx^Ak • -'j'«»• *;•••• '*>9.V.:sVY' * ­■ Ytí ' /- 2 'r ■■ -j, v-«, ,- •«■ '•••■• •: •' ’>.• #r-&<r.; iw. *. •' ' W .V,,VK’'' Munkácsi Miklós: Mondják: akik jól ismerik: Munkácsi Miklós minditg siet. állandóan mozgásban van. Játszottuk napokig a „fogj meg, ha tudsz**-ot, mígnem az ötödik vagy ki tud­ja. hányadik időpont jó, a Hungária ká­véházban futunk össze. — Újra divatba jöttél. — Ki sem mentem belőle. — Hosszabb-rövidebb hallgatás után könyved jelenik meg, színdarabodat mu­tatják be, film készül egy novelládból... — Nos: ezeket csináltam csendben. Köz­ben pedig várom, hogy megkapjam végr ? a lakást. Már szinte egész Pest megyét belaktam, de igazi, saját lakásom csak most lesz — talán. S hogjr az idő még gyorsabban teljen, dolgozom. — Most éppen min? — Belekezdtem egy film forgatókönyvé­nek írásába. — Miről szól? — Bácskai Lauró István rendezi majd, a címe: Az orchidea pontos mása. Nem mondom meg. hogy miről szól, mert ké­pes vagy nem megnézni. — És ha így sem nézem meg? — Az a te bajod. Egyébként, mondd, ol­vastál már tőlem valami jót? — Most dicsérnem kellene, vagy csupán vizsgáztatsz? — Ha a kettőt össze tudnád vonni... De félre a tréfával: első novelláskötetem megjelenése óta nem mondhatom, hogy mellőzött lennék. Mindig volt feladat, ha nem, csináltam magamnak. A megjelenés­re sem panaszkodhatom. Az első novellás- köteteim és a kisregényeim után, hama­rosan megjelenik újabb kötetem a RA-RE sorozatban. Kihívás a címe. Ezenkívül de­cember 4-én a Józsefvárosi Színház társu­lata mutatja be A briliánsok szombatja című darabomat. Aztán — dicsekszem to­vább —. most kezdik forgatni a Dögkese­lyű novellámból készülő filmet. Ennek még nincs végleges címe. — Mit teszel, amikor nem írsz? — Nemrégen éppen Romániában jártam az ottani írószövetség vendégeként. Sok­felé megfordultam, rengeteget láttam, biztos jó lesz valamire egyszer. — Apropó, valami! Hoztál „valamit” a táskádban? — Érdekes, a kislányom is mindig ezt kérdezi, amikor hazamegyek. Miután többször is feltételként »szabtad, az egyik kedvenc tárcanovellámat ajánlanám & Pest megyei Hírlap olvasóinak. Mentés Az az! Bele neki! Csak a fejét!... ** Jól van, asszonyság! Ekképp lelkesítjük a derék' BKV-s hölgyet, bár, hogy úgy mondjam, nincs rászorulva túl sok biztatásra. Vad megszállottsággal veri az apró cigánykölyköt, s a szemében nemes lángok égnek. Erős baljával, me­lyen ott feszül az aranyszegélyes, autóbuszjegy-kék ellenőri karsza­lag, pedánsan, keményen tartja a kis vacakot, a jobbjában összemar­kolt kötélcsomóval pedig pusztítja, dolgozza, becsülettel, szívvel-szent- séggel, mintha maga az igazságosztó sors ütött volna szállást bővérű, szi­laj porhüvelyében, hogy a Mosdat- lan Faj Gyermekét a teljes élet él­ményében fürössze. Ah, Justitia, mi­nő lázakat szít fényességed! — Nyugi, francia! — figyelmez­tetem Jean-Pierre-t, aki, mint min­den nyelvtanár, dugig van impera­tiv emberiességgel; a magyar ke­gyetlenség vagy, ahogy ő mondja, „intellektuális cinizmus” iránti fék­telen érdeklődése még tartja benne a lelket, úgy-ahogy, de a szája rán­dulásán már látom, hogy kezdi so- kallani a látványt. — Ha ki mer bukni belőled a humanista, szíjat hasítok a hátad­ból! Várjunk. Es van mire. A nő éppoly lan­kadatlan, mint a délutáni verőfény, ami bearanyozza a Gerbeaud tera­szát, a Vörösmarty tér körül tolon­gó kocsik feje búbja zománcát, s a változatosan fésűit emberpátakokat, a kettő és három közti előcsúcs kez­detén — hogy közlekedési szakszó­val éljek —, és mellettünk, a terasz mentén csak terebélyesedik a száj- táti munkacsapat, amihez épp most csatlakoztunk, hogy egy ütemre fog­juk lélegzetünket az alkalmi kor­bács surrogásával. A rendjén levő dolgoknak kijáró elégedettség fény­lik az arcokon, meg némi irigység, hogy a munka dandárján nem osz­tozhat. A poronty már csak viny- nyog, s a szemét takarja praktiku­san. A kötél forró hurkákat szánt vékony bőrén, füle mellől olajfeke­te vér szivárog. Jean-Pierre hallgat. Én sem eről­ködöm tovább a buzdítással, hanem csak megszólítom a dolgos személyt, csöndes hangon. — Jó munkát, asszonyság!... Nem fáradunk? — Nem a! — Rám veti ihlettől eltorzult pillantását, aztán, megol­vasva szelíd tekintetemről a Köz­tudat egyetértését, új hördüléssel vág a közepibe. — Csak a szemit neki, hogy megösmerje! — mondom, mire egy diplomatatáskás, ösztövér pasas rábólogat, mint plebejus az adventi igére. S közben egyesek megunják, odébb lépnek, mások vi­szont épp erre igyekeznek a par­koló autók felől, s tétova bőrjakós mandarinok is előtekeregnek a cuk­rászdából, csodálkozó, manézsba- bávult szemekkel. Jean-Pierre meg szótlanul áll ott mellettem, és rág­ja azt a hülye, szája szélét, meglett, családos tanárember létére. Vibráló filantróp szemekkel mered a már- már eszméletlenre vert, nVgyéves- forma (habár az isten se tudja ezek­nél a romáknál!) vakarcsra — és hirtelen átlátom, hogy ki kell ta­lálni valamit, mert még bajt csinál! A purdé már nem védekezik. Az ideérkezésünk óta eltelt nerí egész hatvan másodperc alatt végigjárta- mutatta a bűnhődő lélek megannyi reakcióját: a vad szabadulniakarás- tól, az alattomos védekezésen át, a zsibbadt megadásig. Most mér csak kilóg a nő kezéből, vézna egérhan­gon csuklik, és piciny, mocskos lá­bafejét furcsán befelé ficamítja. — Tetteti! — nyugtatja meg bizonyta­lankodó lelkünket egy alacsony, ősz úriember, aki nyitott újságot fog, s a mutatóujját dugja közé, hogy be ne csukódjon, ahol tart. U aló igaz: kirafinált, korán vé­~ nülő fajta ez, bár én annak ellenére nem hiszem, hogy tettetné! Ügy nézem, alapos tisztességgel megkapta a járandóságát, meg hát az a vér is... És ekkor halálosan megirigylem a szutykos legénykét. Engem sohasem vertek meg ilyen végtelen, körültekintő egyértelmű­séggel. Hébe-korba elrontották ugyan a számat, de mi volt az, kér­dem jó szívvel, ehhez az egyhangú pontozásos, közfelkiáltásos ronggyá- veréshez képest? Miből maradtam én ki, te jó isten! És attól függet­lenül, hogy az embert nap mint nap érik különfajta fenyítések a Dolgok részéről, miféle tükör előtt mond­hatnám el, hogy vége-nincs kegyet­lenségének ilyen osztatlan súlyával szakadt volna rám a sors, mint most erre az 55—60 centiméteres, húszki­lós emberre! S a BKV-alkalmazott nem lany­hul. Jean-Pierre lehunyt szemmel, sápadtan áll, és kicsiket bólint, amivel azt adja tudtomra: „Tudom, mit mondasz, nem szólok: ismerjük csak meg kissé az életet!” Súgom: — Krisztusra, türtőzzél még! — s agyam 8000/sec. fordulattal dolgo­zik, hogyan menthetném meg Jean- Pierre-t! A nő ütései lassúdnak, ne­hezednék, azt hörgi tompán: — Állj fel, rohadék, állj fel! — s úgy rémlik, mintha kékes habot vetne a szája. S elfog az a képtelen érzés, ami olyankor feszül a tar­kómnak, ha nem tudom, nem ál­modom-e, amit látok. Ekkor ér oda a szemüveges nő. Lihegve elrántja a gyereket, arcán világos foltokat vet a düh. — Maga barom — fuldokolja sípoló zeneta- nárnő-hangon. — Maga barom, mit művel; miféle állat maga! — Hegedűtanárnő — világosítom fel Jean-Pierre-t. — Fogadsz ve­lem? ... A BKV-s nő szeméről tüstént el- oszlik a vérgőz. — Ez a szemét be­leevett egy külföldinek a fagylalt­jába! — nyelvel hidegen, s úgy néz a másikra, mint aki biztos benne, hogy erre a közlésre azonnali ha­tállyal megáll a szívverése. A he­gedűtanárnő azonban, hogy, hogy nem, életben marad, sőt: egészen megleoő álláspontra helyezkedik. — És ez magának ok arra, hogy véresre verje; maga szadista? — Igen, ez ok! — oktatja ki éle­sen a diplomatatáskás. — Mit gondol — szól közbe az ősz úr —, milyen fényt vetnek ránk ezek a dolgok a Külföld előtt? — Egyébként válogassa meg a szavait! — mondja heves megbán- tottsággal a karszalagos nő, miköz­ben a purdé, aki ott csüng kettőjük között, fájdalmasan nyüszíteni kezd. — Tessék! — mondja az ősz szi­var, és felém indul az újságjával, majd visszafordul, csípőre tett kéz­zel. — Mondom, hogy tetteti! — Fantasztikus! — hápog a he­gedűtanárnő, mint aki nem hisz a fülének. — Hát nem értik, elvtár­sak... hogy ez embertelenség? — Micsoda? — hördül fe! egy ke­rek fejű muki. — Kegyed csak ne éljen vissza ezzel a megszólítással! Ismerjük a kegyed féle elvtársakat! Tudja, mi az, hogy idegenforgalom? Ügy látszik, nemcsak az ilyen sem­miházi kölköket kel! megtanítani rá!... Nohát, ne üsse az orrát má­sok dolgába, és annyi! — Az. Minek üti bele? — mond­ja a diplomatatáskás ... J ean-Pierre-t már fogni kell. Viaszszínű arccal bámulja a nőt. — Igen! Mit üti bele! Mit üti!... — hallatszanak a hangok. — Mit üti bele! — mondom én is, gépiesen. És abban a pillanatban, ahogy kimondtam, mintha sugallat ért volna, eszembe jut, mivel ment­hetem meg Jean-Pierre-t. Gyorsan suttogni kezdek a fülébe. Átszelle- mülten néz rám, majd villámként rohan a cukrászda felé. A hegedűtanárnő döbbenten kö­rülnéz. Szeme találkozik egy rövid­re nyírt, szőke hajú, kemény arc­élű, fiatal pasas tekintetével, aki alig észrevehetően elmosolyodik. — Ez álhumanizmus! — mondta, és lassan karba fonja a kezét. A nő erősen villogtatja hat­nyolc dioptriáját, de a cigánygye­rek kezét nem engedi el, sőt újabb mondathoz készül. — Az, az! Álhumanizmus — mondja az ősz szivar, és ki tudja, miéri, nevetni kezd, de bele egye­nesen az arcomba. Rokonszenves le­hetek neki, vagy vaiami. Visszane­vetek rá, utánozva a képét. Egy ideig röhögünk egymásra, aztan észbekap, és ráfagy a vigyor. Zavar­tan elfordul, hóna alá veszi az új­ságját. — A dohány náluk van, a külföl­dieknél, és annyi! — mondja a ke­rekfejű, körbe-körbe pislogva. — Nem kő itten eivtársozni? Mire va­ló az? ... Nem? A nő szinte már sokkos állapot­ban motyogja: „Embertelenek... őrültek!”, de hangját elnyomja a túlerő. A karszalagos adversaire fölényesen vár, és mintha azt la­tolgatná, nem tenne-e jót ennek is egy kis kötél. S ebben a pillanat­ban befut Jean-Pierre. Kezében ott a fagylalt, alattomo­san megdicsőült pofával kerüli meg a csoportot. Leguggol a gyerek elé, megfogja a derekát, és mosolyogva próbálja kezébe tenni a tölcsért. Odafészkelem magam, szinte a BKV-s nő karjába. — Álümánizmö! Álümánizmö! Álümánizmö... — nyekergem, és zsebkendőmmel tör­lőm a gyerek arcát. 1-1 ullacsend. A purdé óvatosan 11 átveszi a fagylaltot, s ugyan­abban a másodpercben a szemüve­ges nő hisztériásán sírni kezd. A diplomatatáskás Jean-Pierre-hez hajol, és sovány fejét ingatva, el­képedve suttogja. — De értse meg: ez álhumanizmus! Jean-Pierre felnéz, feláll, csúnya francia pofáját az égnek fordítja, s észtvesztő sebességgel hadarni kezd az anyanyelvén. — Külföldiek! — jajong fel áhí­tattal a pasas. — Külföldiek! — jön rá körös-körül a visszhang. És már veregetik a vállunkat, és nevető szemek dédelgetnek. Jean-Pierre azon buzgólkodik, hogy a hegedű­tanárnőt és védencét kivezesse a bolyból, én pedig kutatni kezdek a tömegben. Azt a rövidre nyírt, ször­nyű mosolyú embert keresem — azt a fakószőke pasast —, hogy egy csöndes, testvéri szót váltsak a mar­káns fejével. I je eltűnt, mintha felszívta vol- na az élet. És a teraszra pil­lantva meglátom a két megtört te­kintetű, minden időkre vigasztal­hatatlanná tett angol turistát, aki­nek — ó, mondhatatlan gazság! — be-le-et-tek a fagylaltjába Az ör­dög vigyen el engem, de most már kezd izgatni. Megmaradnak ezek?!... Grófi szérűn Kneisz Eszter gobelinje (Az Iparművészeti Főiskola ajándéka a ráckevei Ady Gimnáziumnak) Gutái Magda: Leporelló i. Megérinted a tárgyakat, és rögtön elfelejted őket. A főneveknél előbbre való az, hogy langyos, puha, bolyhos, sötét. Ahol tipegsz, arrafelé nem ráncosodik meg az alma. Csak egyszer üti fel fehér fejét a jázmin, aztán visszahúzódik a sötétbe. A kitüremkedések elsimulnak. — Korcsolyázni tanulhat a lélek. — Ami homorú volt, azt betöltőd, akár apró kezeddel a kesztyűt. II. Édes gyerekem! Most ez a felhő takar el téged. Sírni szeretnék. De lehet hintázni tíz emelet magasságban is. Mikor a fecske már nem is látszik, s az ég behúnyja szemét, két villám közt azt mondod: Mama! S ez már nem is egyedüllét. m. Még nem lepődsz meg semmin. Előző képzetekhez nem hasonlítod azt, amit tapasztalsz. Minden megfogható, de néha szúr vagy éget. Csalán vagy kankulin: egyként megmászható a bogárnak. A kutyáktól sem félsz. Nem érzed a veszélyt. Légtornász vagy, mint a virágok. Helyben maradsz, amikor futkosol, és minden percben nagy utakról térsz meg. Hason fekve szuszogsz. Arnyéktalan derű áraszt el, gyümölcsök édessége; állandó egyidejűség. Tótszegi Tibor: Sokszor fölriadok éjjelente éjjelente fátyolos nehézléptű hangokat hallgatok ilyenkor talán római katona járja végig az óváros sikátorait bepillant egy-egy fürdőbe bordélyba csak úgy sebtiben a szolgálat ürügyén pókhálós lépteit visszhangozzák a hadiút kilazult kockái siet érzi amforákban vár rá falernumi bor a mámorbaejtő és apró lovaikon a nomád századok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents