Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
"xMdap 1981. NOVEMBER 29., VASÁRNAP SZÍNHÁZI LEVÉL A Érvényességi idő m évekkel, zadokkal. Az igazán jelentős művészi alkotásoknak nincs garanciális idejük. Érvényességük ' nem jár le az évtizedekkel, évszá- de még az évezredekkel sem. A klasszikus görög drámák például, megszületésük után 2300 évvel, azaz ma is érvényes művészi mondanivalót közvetítenek. Amit akkor mondtak az emberről, az ember és a világ konfliktusáról, ma is igaz, ma is áll. Euripidész, Szophoklész hőseinek, hősnőinek sorsa ma is megrendít, elgondolkoztat, tragédiájuk átélése fölemel, megtisztít. Elektra, Antigoné, Oidi- pősz, Oresztész így, drámai sorsuk átélhetőségében kortársunk, miként — a kiváló drámatörténész, Jan Kott megfogalmazásában — „Kortársunk, Shakespeare” is, vagy éppen Moliére, Goethe, Ibsen, Csehov s annyian mások. A műalkotás érvényessége persze nem mindegyik művészeti ágban vagy műfajban azonos időtartamú, feltételei sem mindig és mindenben azonosak. A képzőművészet például szerencsésebb, mint az irodalom, hiszen — bár egy Michelangelo, egy R affaelo, egy Tiziano, egy Rembrandt nagyon is kifejezi művészetében a kort is, melyben alkot — kötődésük a mű születésének pillanatához jóval lazább, mint egy drámáé vagy regényé. Az irodalom bizonyos értelemben sokkal romlandóbb áru; sok olyasmit termel, ami az adott pillanatban nyomatékosan érvényes lehet, de ■ később már, a megváltozott körülmények, szituációk következtében ez a helyzeti súlyuk alaposan lecsökken, s inkább csak kordokumentumként tároltatnak, semmint élvezhető termékként. A múló idő alaposan szelektál. M ondom pedig a fentieket annak kapcsán, hogy a Thália Színház felújította Mesterházi Lajos Pesti emberek című játékát, ezt az 1958. október 24-én a Magyar Néphadsereg Színhá- zásban (a mai Vígszínház) Kazimir Károly rendezésében bemutatott darabot. Amikor Mesterházi a Pesti embereket megírta, még csak két esztendő múlott el 1956 óta. Az emberek tudatában sem 1956 októberének előzményei, sem az akkori események, sem a kibontakozás időszakának lépései nem tisztázódtak még megnyugtatóan. Túl közel volt minden, túl frissek voltak még a sebek, az ilyen vagy olyan sérelmek, a hitek és tévhitek. A szándék, hogy minderről a roppánt ösz- szetett, nemegyszer roppant összekuszált probléma- és konfliktuskörről színpadi mű szülessék, rendkívül tiszteletreméltó, s rendkívüli mértékben súlyos volt. Mesterházi, a kiváló publicista, novellaíró és — nem is csak mellesleg — aktívan politizáló ember korszakos jelentőségű feladatot vállalt magára, s oldott meg művészileg és emberileg, de politikailag is kitűnően. A drámai forma is merész volt, hiszen abban az időben még egyáltalán nem ismerte a közönség az olyan, ma már fel sem tűnő fogásokat, mint a narrátor alkalmazása a térben és időbeli szabadon ide- oda mozgó cselekményvezetés, vagy a színpadi publicisztika, az elidegenítő hatás és az exp- resszionizmus Majakovszkijt, Brechtet, Visnyevszkijt, a rendezők közül Vahtangbvot, Mejerholdot, Tairovot idéző megoldásait. Az írónak itt is frontáttörést kellett végrehajtania, s ez sikerült is. De nem volt könnyebb a frontáttörés a dráma tartalmi vonatkozásaiban sem. Mesterházi — teljesen érthetően — a maffa nemzedékét, az akkor (1956- ban) negyvenévesek generációját állította színDadra. Ez a nemzedék érett ésszel „csinálta végig” a Horthy-kor- gzakot, a II világháborút, 1945-öt, majd a személyi kultusz időszakát. A saját bőrén, a saját sorsában érezte-éite végig a magyar történelem sorsfordulóit, ellentmondásait, tragédiáit, lehetőségeit, és lehetőségek elmulasztásait, a reményt és a reményvesztést. Amikor a Pesti emberek nyolc hőse — a hét tanárjelölt fiú és az egy szem tanárjelölt lány, akibe a hetek természetesen mind szerelmesek — végigéli előttünk a színen az 1956 előtti tizenhat-tizenhét év eseményeit, ennek a nemzedéknek a nagy emberi, morális és politikai kérdései jelennek meg a sorsokban. Mes terházi úgy „oknyomoz”, hogy ennek a nyolc magyar értelmiséginek a típusaiban mintegy keresztmetszetét adja annak a bő másfél évtizednek amely így vagy úgy, ilyen vagy olyan szálakon, 1956-hez vezetett. A hetek mindegyike egy-egy lehetséges — és létezett — magatartástípust tes tesít meg, a fasizálódástól és illegális kommunista mozgalomhoz csatlakozásig, a békes- séges kispolgár! életformától a személyi kultusz áldozatává vált forradalmárig. Alapkérdéseket tisztázó, szemeket felnyitó dráma volt akkor a Pesti emberek, merész formájú, merész gondolati tartalmakat hordozó, merészen színre vitt mű. Ez magyarázta nagy sikerét. Fontos mű volt, melynek helyzeti értéke, helyzeti érvényessége máig nem vitatható. E nnek a drámának az 1981-ben való felújítása azonban felveti az érvényességi idő kér dését. A Pesti emberekben ugyanis nagyobb az a töltet, mely a megszületés jelenidejéhez kapcsolja, mint az, ami huszonhárom év után is érvényes. Az 1956 óta eltelt negyedszázad alatt sok mindent sokkal jobban megtanultunk már a jelenkori magyar történelemből. Sem a világháború előzményeit, sem a háborút, sem az utána jövő éveket, azok fordulatait, sem magát 56-ot vagy a kibontakozó konszolidáció éveit nem ugyanazzal a tudással, ismeretanyaggal, történelmi — és egyéni — tudattal nézzük már, mint 1958-ban. (Arról nem is beszélve, hogy Mesterházi nemzedéke óta gyakorlatilag már két újabb nemzedék nőtt fel, s hogy az ország lakosságának igen tekintélyes része már 1956 után született.) A vállalkozás, hogy ti. Kazimir Károly most újra megrendezte a Pesti embereket. önmagában véve elismerést érdemel, hiszen az újabb magyar irodalom egy értékét vitte színre. De az előadás óhatatlanul bizonyítja azt is, hogy — különösen a szinte betű szerint változatlanul hagyott szöveggel — a Pesti emberek ma már rengeteget veszített érvényességéből. Inkább egy nemzedék kissé nosztalgikus visszaemlékezésének hat, s mint ilyen, érdekes ugyan, de azoknak az ifjabb generációknak, amelyek a jelenből nézik a múltat, elkerülhetetlenül lejáró félben levő szavatosságúnak tűnik. Takács István GYEREKEK - ESŐBEN Mi lesz, ha jön a hideg tél? KÖZÖSEN TALÁLHATNÁNAK MEGOLDÁST „A pócsmegyeri szülők nevében fordulok önökhöz segítségért régi, megoldatlan problémánkkal” —- írja levelében Pócsmegyer- ről Horváth Lászlóné, a nőbizottság elnöke. — „Gyermekeink 1876 óta a szigetmonostor! körzeti általános iskolába járnak autóbusszal. Azóta minden tanévben többször is kértük (tanácsülésen, vb-ülésen. szülői értekezleteken), hogy javítsanak a gyerekek bejárási lehetőségein. Meg kellene oldani, hogy a nem napközis tanulóknak ne kelljen egy-másfél órát várakozni délben a buszra, hanem maradhassanak addig az iskolában felügyelet alatt. Sajnos, a napközi helyisége kicsi.... viszont buszváró eines, ami legalább az időjárás ellen védené . . . Ebben a tanévben is már két-három alkalommal teljesen elázva értek haza a gyerekek. És mi lesz télen? ... Szombati napokon az osztályok többségének csak délig van órája, s mégis fél kettőre érnek haza. A sűrűbb buszjárat a szigetmonostori lakóknak is kedvezőbb közlekedési lehetőségeket kínálna...” Van hol várakozni Szigetmonostor, általános iskola. Varga Imréné igazgató mondja: — Iskolánknak 200 tanulója van, 70 pócsmegyeri, s közülük a többség napközis, tanulószabás. 1976 óta — ekkor körzetesítették az iskolákat a szigeten — három buszjárat szállítja a gyerekeket. A reggeli busszal nincs gond, háromnegyed nyolcra ér az iskolához. Az estivel szintén semmi probléma, fél ötkor indul vissza, amikor véget érnek a délutáni foglalkozások. Az iskola messzemenően a menetrendhez igazította munkarendjét. — A déli busz viszont egy óra után húsz perckor indul az iskolától négy-ötszáz méternyire található napközi elől. Ez szállítja azt a 23 pócsmegyeri gyereket, aki nem napközis, s nem is tanulószobás. — A helyzet naponta változik, attól függően, hogy négy, öt, vagy hat órájuk van a gyerekeknek. Akad, alfi fél 12 után már végez, akad, aki csak egy óra után. Tavaly szeptemberben intéztük el, hogy 1 óra 5 perc helyett 1 óra 20-kor induljon a déli járat. A napköziben így megebédelhetnek azok is, akiknek hat órájuk van aznap. — S, hogy mi történik a tanítás vége és a busz indulása közötti időben? Már a tanév elején az összevont szülői értekezleten és az iskolában elmondtuk, hogy a tanítás után — bármikor érjen is véget — nem maradnak felügyelet nélkül a gyerekek. Jó időben a napközi udvarán, buszmegállóval szemközt várakozhatnak, rossz időben pedig a napköziben, vagy annak előszobájában. Sajnos, az utóbbi szűkös, ez indokolná, hogy épüljön egy buszváró, még akkor is, ha ott nem vigyázhat pedagógus a gyerekekre. — Vegyünk egy egyszerű példát: a hatodikosoknak kedden öt órájuk van, tizenkét óra után húsz perccel végeznek. A nem napközis és nem tanulószobás gyerekek erre a napra ebédet kérhetnek — sokan kérnek is —, de akár ebédelnek, akár nem, a tanulószobásokkal együtt mennek az ebédlőhöz, velük együtt jönnek vissza az iskolához, s itt az egyik tanteremben várakoznak délután háromig, Szabó Gyula és Drahota Andrea a Pesti emberekben amikor az őrsi foglalkozás kezdődik Ha nincs délutáni elfoglaltságuk, a napközinél várhatják a déli busz indulását. Nem férnek el S mert az iskola vezetője hozzáfűzi: az a gyerek, aki az utcán ácsorogva várja a buszt, az megszegi az iskola házirendjét, ellátogattunk a helyszínre. (A tényékhez tartozik: ezen a napon a felsőtagozatosok mindegyikének csak négy órája volt, tehát a szokásosnál többen gyűltek össze a napközinél). Az eső bizony esik rendesen. A megállóban pedig gyerekek árcsorognak, néhányan fedetlen fővel, lesik a buszt. Tizenhármójuk közül Deák Hajnalka hatodikos így beszél: — Bent a napköziben ebédelnek, azért várok itt. — Nincs hová mennünk — teszi hozzá Németh Miklós hetedikes. — Délután háromig nem mehetünk be a tanuló- szabába, a napközi előterében pedig nem férünk el. Ránk szólnak, hogy összesározzuk és leverjük a többiek ruháját, táskáját. Közben egy vékony gyerekhang felkiált: — Jön a busz! Miklós az orra alá mormolja: — Messze van még az... Az óra negyed egyet mutat. Koncz Tamásné, a napköziotthon nevelője: — Csak azok ácsorogna'k kint. akik nem napközisek. Idebent nincs hely, a nagyteremben ebédelnek a gyerekek, az alig 10 négyzetméteres előtérben pedig — a fogasokon lógó kabátok, táskák között áll a sor. Nem szólok már az esőben várakozóknak. Úgysem lenne már idebent helyük. Lenne lehetőség Ismét az iskolában. Ben- csik Erzsébet igazgatóhelyettessel a házirendet böngész- szük. Abban csupán ennyi áll: „A tanítás befejeztével a termeket bezárjuk, csak a tanulószabás nevelő bocsáthatja azokat a tanulók rendelkezésére”. Itt tehát nyoma sincs a várakozásra vonatkozó szabályoknak. — Számtalan olyan szokás van iskolánkban, amelyeket mindenki ismer. (Ügy látszik, a gyerekek egy része nem tartozik a „mindenki” közé.) — A tanulószobás nevelők szóban kaptak útmutatást, hogy esős időben a gyerekeket a napközibe kell behozniuk. (Ügy tűnik, ez csupán útmutatás maradt.) — Viszont ha a gyerekek visszajönnek a busz indulásáig az iskolához, itt az egyik terem nyitva áll. (Most ketten várják a teremben, hogy kinyisson a napközi: a többiek nem gyalogoltak vissza, az esőben inkább a megállóban áznak.) Tudomásul véve — bár korántsem helyeselve — a látottakat és hallottakat, a szigetmonostori tanácsra indultunk a megoldást keresni. Mészáros Gyula elnöktől megtudtuk: — A napközi bővítésére nincs anyagi lehetőség. A tanács ellenben szívesen kijelöl egy helyet, ahol építhetnek egy buszvárót, ha a költségeket a pócsmegyeri tanács vállalja. — Van más megoldás iá — említi az elnök —, hiszen csak a megállótól pár méterre lévő kultúrterem ajtaját kellene kinyitni. Az iskola viszont adjon pedagógust, aki vigyáz a gyerekekre, netán elfoglaltságot is teremt nekik a busz indulásáig. (Ezt a verziót az iskola igazgatónője tartja kivihetetlennek: — erre már végképp nincs pedagógus — hangzik az érv.) A következő állomásunk a pócsmegyeri tanács. Danes János elnök megemlíti: — Hatvanezer forintért most építünk várótermet a Surányi révnél. Bár erre a váróra is tudnánk adni pénzt, az egész költséget nem vállalhatjuk. Az iskolakörzetesítést nem mi kértük, s ha ezzel kapcsolatban kiadás vagy gond adódik, a tanácstagok neheztelnek: máshol költjük el a falu pénzét. A szigetmonostori gyerekek közül is többen tanulnak Pócsmegyeren. ök a kultúr- háznál várhatnak, amig jön a busz. Mi találtunk megoldást. Ügy vélem, a két tanácsnak közösen kellene felépítenie azt a buszvárót... Végül a Volán 20. számú Vállalatának illetékese, Sohár István forgalomirányítási osztályvezető ezt mondja: — Az autóbusz kifejezetten a gyerekekért van. A mostani indítási időpontokat az iskola kérte. Ennek ellenére szívesen tartunk egy újabb megbeszélést. Sajnos, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kihasználatlan, vagy alig kihasznált járatokat indítsunk. Bár néha még öt-hat gyerek kedvéért is teszünk engedményeket. .. = Az ügyben — láthatóan — Énem hiányzik a jó szándék. EMég akkor sem, ha sok-sok E kérdést tehetnénk fel a részleitekre vonatkozóan. Egy biztos: la gyerekek áznak, a gond megoldatlan. Vajon meddig? V. G. P. Az utca művészete Pia kát fotó ’81 Beleharapásra csábító, hamvas, ragyogópiros paradicsomhalom; nagy pohár habzó fehér tej a mázas korsó, mákkal pettyezett kalács mellett. A makulátlan tisztaság érzetét keltő aranybarna faág, a tiszta élő gyapjú melegségét megelevenítő báránycsorda. Sállal, egy szál virággal kiemelt cipőmodell, szivárványt szóró kölnisüveg, utazásra csábító gyönyörű tájak. És még vagy száz téma ötletes, képi megjelenítése mindennapjaink nélkülözhetetlen szükségleteiről, A fotócentrikus, többségében rendkívül modern, eredeti látásmóddal készült plakátokból, naptárakból, diaképekből rendezett kiállítás anyagát a Magyar Reklámszövetség három év terméséből válogatta össze, zömmel fiatal reklámfotó-művészek száztizennyolc képe, nyolcvanegy diapozitív- je, tizenöt komplett prospektusa közül. Azzal a nem titkolt céllal, hogy a giccset, az ízlésrontó, semmitmondó „felhívásokat” a reklámokból is kiszorítsa. Hiszen, amint azt a kiállítás megnyitása előtti sajtó- tájékoztatón az illetékesek elmondták, a reklámfotó, a plakát, a prospektus — az utca művészete. Nem mindegy hát, milyen vizuális formát „örökítenek” meg a hirdetőoszlopok, a játékkártyák, az árucikkeket megvételre kínáló prospektusok. Sajnálatos ezért, hogy a szövetség minden törekvése, mozgósítása ellenére (pályázatok, nívódíjak kiíírása, előadásokkal, vetítésekkel, vitákkal tartalmassá tett szakosztályi élet), a megrendelő, a propaganda és a fotósok közötti kapcsolat hiánya miatt, nagyobbrészt még mindig az unalmas, fantáziátlan, vagy éppen a gics- cses plakátok tömegével találkozhat az utca embere. S. Zs. TV-FIGYELŐ Káprázat I. A kétszer kettő minuig négy, és ennek bizonyítására untig elég egy holló- szinű iskolatáola meg egy ellentétes árnyalatú kréta, no, meg egy olyan valaki, aki ezen írószerszámmal a fatáblára másolja a szóban forgó alapképletet. így vélekedhetett legalábbis a jámbor előfizető, egészen az elmúlt hét keddjé- ig. Ám akkor megtörtént a csoda, és kiderült, hogy dehogy elegendő ez a két alkalmatosság holmi egyenlegek bebizonyításához; kell bizony ahhoz játékfilmrészlet éppen úgy, mint színpadi jelenet, hogy a képviselői monológról, és más egyéb nyilatkozatok egész soráról ne is szóljunk. ügye, gondolni lehet már, mely műsor emlegetödik? Igen, a Mekkora az állam pénztárcája? című költségvetési vállalkozás, amely éppen annyit halmozott fel a látványosságok arzenáljából, amennyi a lényeg — mármint hazánk költségvetésének megértése — elfedéséhez kellett. Így volt ez bizony! Mert ahelyett, hogy csak azt a képletes értelemben vett iskolatáblát meg a reá kerülő számadások ábráit láttuk volna, s tudomásul vételezzük a hozzájuk fűzött szakértői magyarázatokat, ez a Fellegi Tamás rendezte, túlságosan is bő egy óra minden illusztrációs cifraságot, celluloid-csecsebecsét e jobb sorsra érdemes témára aggatott. Nyilván nem a rossz szándék vezette sem őt, sem a munkatársait, amikor minden elképzelhető és elképezlhetet- len eszközt, fogást garmadába hordtak, hanem az a vezérelv munkált bennük, miszerint amit csak lehet, azt, úgymond, életesitsenek meg — dehát ez a vitalizáció túlontúl jól sikeredett: annyira, hogy az ismertetés és az indoklás heve egyszerűen kioltotta önmagát. Igazán kár, hogy így történt, mert — emlékezetünk szerint — ily nagy nyilvánosság előtt és ily részletesen még nem esett szó arról a bizonyos állam büdzséről, amelynek állapota az állampolgár bukszájának tartalmát is igencsak meghatározza. A tanulság: a fazon igazít- tassék a mondandóhoz, mert máskülönben ötnek, hétnek, netán háromnak fog mutatkozni az a bevezetőben emlegetett kétszer kettő... KujlluZílt 11. ügy látszik, ez a most odahagy ott hét valóban a szemnapráztatások időszaka volt, mert mit ad a sors, szerdán az éji órákban megint csak egy olyan képloiyam úszott tova a képernyőn, amelyet figyelve újra meg újra azt keiiett sóhajtani; ez nem igaz, ez nem igaz. Az Operabál 13 című tévé- filmról van szó. Mármint arról a históriáról, amely egy bizonyos császári és királyi vezérkari főnök, nevezetesen a Prágába vezényelt Alfréd Redl politikai botrányát szándékozott feldolgozni, de amely ismét csak úgy sikeredett, hogy a mindenfele stílus-kacattól alig-alig — időnként pedig egyáltalán nem — látszott az aiapmese. Annak dacára, hogy az Egon Erwin Kisch által papírra vetett cselekmény átfogalmazójaként is, rendezőjeként is a múltbéli munkálkodása miatt joggal számon tartott Esztergályos Károly nevét mutatja a színlap, ezúttal teljességgel elkeveredett, mondhatni, belegu- bancolódolt abba a fonálba, amelyre a groteszk, a kabaré, a tinglitangli, a tragikomédia, a melodráma és még ki tudja mi mindenféle stilus ékítményeit akarta felfűzni. Ennyiféle egymástól idegen elem pedig nem fér meg egy madzagon. Hogy úgy mondjuk, ütik-verik egymást, és dehogyis ötvöződhetnek egy olyan egységgé, amely szatirico-cri- tice ítéli el azt a különben tényleg megvetésre méltó K. und K.-világot. Szígelhalm E két mozgóképes és hangos micsoda társaságában igazán üdítőleg hatott az esti híradó Szigethalmon forgatott tudósítása, amely a Csepel Autógyár legújabb kínálnivalóit mutatta be. Akácz László
