Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-26 / 277. szám
\Md«„ 1981. NOVEMBER 25., CSÜTÖRTÖK Ingázó pedagógusok A munkahelyüktől távol lakó pedagógusok helyzetéről, a főváros és környéke közötti ingázás okozta gondok megoldásának lehetőségeiről tanácskozott tegnap a pedagógusok szakszervezetének budapesti és Pest megyei bizottsága. A Lengyel Gyula szak- középiskolában tartott együttes ülésen annak a felmérésnek a tapasztalatait vitatták meg, melyet az értelmiségiek e sajátos rétegének munka- és életkörülményeiről végeztek az érintettek körében. Miként megállapították: a Pest megyei pedagógusok egyötöde, mintegy másfél ezer óvónő, tanító, tanár nem a lakóhelyén dolgozik, s közülük sokan a fővárosból járnak a közeli települések óvodáiba, iskoláiba. Jó részük hosszú évek óta ingázik, vállalja a mindennapos utazással járó nagyobb megterhelést. Becsülettel helytáll munkahelyén, legfeljebb a közösségi élet szervezéséből, az ifjúsági mozgalom segítéséből adódó társadalmi megbízatások teljesítésére jut kevesebb ideje. A helyben lakók és a bejárók munkamegosztása ezért nem mindig arányos. Számos intézményben a kívánatosnál gyakrabban cserélődnek az oktatók. A szilárd nevelőközösségek kialakításához csökkenteni kellene az ingázók arányát, ehhez viszont az eddiginél több támogatást szükséges nyúitani a letelepedni kívánóknak — mutattak rá a tanácskozáson. KÜLKERESKEDŐBŐL - NÉPRAJZOS A szelemenes ház lakója Megfogta az isten lábát! — mondják, ha valakit fölvesznek napjaink egyik legdivatosabb oktatási intézményébe, a Külkereskedelmi Főiskolára. Villányi-Péter az irigyelt kevesek közé tartozott; ő is megfogta az isten lábát — de igen hamar el is engedte... Nem minden a karrier Három évet dolgozott a szakmájában, beszél oroszul, németül, olaszul és egy keveset angolul is. Szép karrier előtt állt Akkor miért hagyta ott? Mire cserélte? Van ennél talán jobb is? Válaszoljon erre ő maga! — Könnyen tanultam a nyelveket, s ezért szüleimnek és tanáraimnak egyaránt kézenfekvő volt a gondolat; legyek külkereskedő! Engem a bölcsészkar vonzott. Osztályfőnököm azonban azzal érvelt, hogy nem nekem való a tanári pálya, ne is kísérletezzem. Egy szó, mint száz, hagytam magam rábeszélni. Már a főiskolai évek alatt úgy éreztem, muszáj abbahagyni! Végül írásos szerződést kötöttem a szüleimmel; ha befejezem a tanulmányaimat, többé nem szólnak bele abba, amit csinálok. Főiskolás koromban Erdélyben jártam. Az ott látott, elevenen élő népi hagyományok, a majdnem érintetlen falusi közösségek, a Mezőség szinte // ( Őrizni mának, jövőnek TT ger öreg belvárosának utcáit parlamenti képviselők rótták tegnap délután. Személyesen győződtek meg arról, miként sikerült eddig megvalósítani a történelmi városmag — a vár, a Dobó tér, a székes- egyház előtti tér — rehabilitációjáról még 19S7-ben született elképzeléseket. A kép, amely eléjük tárult, igazolta: valóban szükséges — és érdemes — lakott településeink ódon épületeit, épületegyütteseit eredeti szépségükben megőrizni az utókor számára, valóban időszerű, hogy fokozott intenzitással fogjunk e rehabilitáció megtervezéséhez és végrehajtásához. Erről is volt szó Heves megye székhelyén tegnap, az országgyűlés építési és közlekedési bizottságának kihelyezett ülésén, ahol ár. Ábrahám Kálmán építési és városfejlesztési miniszter tárta a képviselők elé, mi minden történt ez ügyben eddig, s mit kell halaszthatatlanul megtennünk. Már a miniszter bevezető szavaiból is, majd később, a vita során határozottan körvonalazódott, hogy az említett rehabilitáció mennyire összetett fogalom. A kényes művelet jelenti egyfelől azt, hogy megmentjük a műemlék, vagy műemlék jellegű nemzeti épületvagyont, figyelembe véve olyan követelményeket is, amelyek szerint annak a városrésznek, amelyben ezek állnak, korszerűsödniük is kell, az eddigieknél magasabb színvonalon funkcionálni. Ez az igény óhatatlanul magával hozza, hogy e városrészek új épületekkel is gyarapodjanak, anélkül, hogy megbontanák a régiek adta stílusharmóniát. Erre miért van szükség? Azért, mert ez a munka — a rehabilitáció — a következő fél évszázadra tekint előre, nem a mának szól elsősorban. Másrészt éppen azért, mert a mának, a ma élő embereknek hivatott jobb élet- körülményeket teremteni az adott városrészben is. A városközpont erkölcsi és fizikai kopása egyre súlyosbodó gondot jelentett az utóbbi évtizedben — és nemcsak Egerben, hanerr Pécsett. Szombathelyen Sopronban, Sátorai jaújhe lyen, vagy Szentendrén Cegléden és Nagykőrösül is, hogy csak néhány érintett városunkat említsem. A városfejlesztést irányító szervezetek folyamatosan foglalkoztak a probléma megoldásával, elmondhatjuk tehát, hogy történt valami, nem nézzük ölhetett kézzel ősi értékeink pusztulását. A városközpontok rehabilitációjával foglalkozó tervezési feladatok mai értelmezéséhez a városrendezés és műemlékekkel kapcsolatos építéstervezés gyakorlata együtt szolgálatott alapot. Sopronban ez a munka csaknem húsz esztendeje kezdődött, országjárásaink során láthattuk, milyen ragyogó eredménnyel. Vonatkozik ugyanez még vagy tíz nagyobb városunkra, elsősorban a megyeszékhelyekre, nem beszélve most megújuló, szépülő fővárosunkról. Kifejezetten hangsúlyozták tegnap a képviselők dr. Ábrahám. Kálmánnal együtt, hogy a rehabilitáció szükségességének elve érvényes minden egyes emberlakta településre, nem kizárólag a történelmi városokra. Hiszen éppen az építészektől tanuljuk — mondta a miniszter —, hogy a műveltség kibontakoztatásában mennyire lényeges láncszem maga a vizuális kultúra, ez esetben környezetünk kultúrája. Adjunk tehát arra is, hogy milyen lakó- és középületeink külseje, hogy jól ér- zi-e magát köztük az ember, akiért vannak. A városrészek rehabilitációja során természetesen óriási pénzek forognak különböző kezeken: tervezőknél, kivitelezőknél, a műemlékvédelemben, s egyebütt. Nem olcsó dolog, a kormányzat ennek ellenére nem sajnálja rá a pénzt. Amint tegnap többen is megfogalmazták: ha valahol fontos, hát ebben a munkában nagyon mindaz, amit úgy hívunk, hogy koordinálás. Meg kell teremteni hozzá a megfelelő szellemi erőket — a tervező kollektívákat —, gondoskodni ehhez értő, kivitelező szakemberekről, úgy ütemezni a dolgokat, hogy ne húzódjanak el nagyon, mert minél jobban telik az idő. annál több pénz kell. És időnk még csak lenne, de állják-e sokáig értékeink? Bálint Ibolya teljesen archaikus jellege rádöbbentett, hogy ezek ismertetése, megőrzése fontos feladat. Akkor, ott kezdtem a prózai népköltészettel foglalkozni. Volt azonban még egy előzmény. Rajtakaptam az egyik ismerősömet, hogy ki akarja dobni Szilágy vármegye — az 1900-as évekből való — hatkötetes monográfiáját. Elkértem tőle és fölfedeztem: a községek leírásában nem esik szó a mesegyűjtésről. Ütnak eredtem. összegyűjtöttem a szilágysági magyar népmeséket, Tövisháti mesék címmel. A nép ajkán élő történetek még napjainkban is irigylésre méltóan bizonyítják, hogy milyen gyönyörűen beszélik azon a tájon a magyar nyelvet. Munkámmal az 1976-os országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton második díjat nyertem. A vertfal készítése Galgamácsán című tanulmányommal harmadik helyezést értem el ugyanekkor, A legszebb zug — Hogyan került Galgamá- csára? — Egyszer meghívtak húsvéti maskurázásra, s megismerkedtem a feleségemmel. Ebiek után alaposan körülnéztem a környéken. Megtetszettek az ottani házak; valamennyi a népi építészet egy- egy remeke. Akkor még sok volt azokból. Ma már azonban... — Az utolsót én vettem meg a környéken, Váceg- resen. Ágasfás, szelemenes tetőszerkezetű. Az 18S0-es években épült. Nekünk kell megmenteni az utókor számára. A hozzáértők szerint ez Pest megye legszebb zuga. Utánajártam, azóta műemlékké nyilvánították a házat. Megtaláltuk az egykori boglyakemence tűz- terét és a padkamaradványokat is. Most rekonstruáljuk. Két és fél évvel később egy újabb országos versenyre már galgamácsai népmesegyűjtéssel pályáztam. Hatszázötvenki- lenc mese- és mondaszöveget gyűjtöttem össze, hét kötetben, hatvannyolc fotóval, 1461 oldalon. Megyei, majd országos kiemelt első díjat kaptam. Nagy volt a lelkesedés. Dicsértek, biztattak, de végül egyetlen darab sem jelent meg a gyűjteményből nyomtatásban. A közömbösség elkedvetlenített, s bár újabbak gyűltek össze, az idei pályázatra már nem neveztem. Ragadványnevek Mégis tudtam, a néprajz az én egyedüli hivatásom. Otthagytam az eredeti szakmámat, amiért még Galgamácsán is nagyon megszóltak. Egy évet tanítottam Budaörsön, képesítés nélküli napközis nevelőként, majd művészeti előadó lettem a galgamácsai művelődési házban. Most a Művelő dési Minisztérium Magyar Intézetek és Vendégházak Igazgatóságán dolgozom. A munka mellett lehetőségem van a tanulásra. Jelenleg a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem másodéves néprajz szakos egyéni levelező hallgatója vagyok. A népmesegyűjtéssel kapcsolatos kudarc — mint már említettem — elkedvetlenített, de csak egy kicsit, mert tavaly is kiemelten díjazták a Galgamácsai ragadványnevek és névcsúfolók című munkámat. Ennek anyaga a Magyar sze- mélynévi adattárak című sorozatban jelent meg önálló kötetként, a névcsúfoló pedig külön a Névtani értesítőben. A jövő? Szeretném befejez ni az egyetemet, hogy utána az egész életemet a mese- és mondakutatásnak szenteljem. Ezek jelentős részei a magyar nyelvi kultúrának, de gyorsan feledésbe merülnek. Menteni kell, amit csak lehet! Ha ehhez én is a munkámat adom, akkor talán eleget teszek szép emlékű tanárom intelmének; hozzájárulok valamivel nemzeti kincseink megőrzéséhez, gyarapításához... : | Körmendi Zsuzsa H ÉTI FI LM | EGYZET A zsarnok szíve MűasUékké nyilvánított házak Váeegrcscn Polonyi Péter felvétele Ady-napok Ráckevén Teresa Ann Savoy és Gálífy László A zsarnok szive című Jancsó- filmben Most ünnepeltük Ady Endre születésének 104. évfordulóját Ezúttal is, a hagyományokhoz méltóan szép ünnepséget rendeztek Ráckevén, az Ady Endre gimnáziumban. Az ünnepi műsort az intézet irodalmi színpada szervezte Pusztai Gyula irodalomtörténész alapos, mélyreható szövege alapján, mely a halhatatlan költő szürrealizmusát tárta feL Az idei ünnepség szép pillanata volt, amikor átadták megőrzésre Kneisz Eszter Ady A grófi szérűn című versére komponált gobelinjét, amely az Iparművészeti Főiskola és a ráckevei Ady Endre gimnázium kapcsolata jegyében született a főiskola által kiírt Ady-pályázat keretében. A faliszőnyeg lángban égő férfialakja az a paraszt Prométheusz, aki éppen igazságának osztályereje miatt megleli. meglelte jövőjét. Igen hatásos, piros és kék színárnyalatokra hangszerelt alkotással bővült e gesztussal az Ady Galéria. Dr. Novák Jenöné, Nagy La- josné tanárnők, az iskola egykori diákjai adták át az Ady- pályázatot, melyet az egykori, 1959-ben érettségizett, IV. b. osztály osztálytalálkozóján dupla összegre emelt fel. Az . ünnepség alkalmából Plesnivy Károly Munkácsy-dí- jas festőművész, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze nyitotta meg Pápai Lívia textilművész kiállítását, aki most végzett az Iparművészeti Főiskolán. Elmondta többek közölt, hogy igen komoly felkészültségű ifjú alkotó tevékenységét szemlélhetik a középiskola diákjai, aki igen nagy odaadással, szorgalommal bontakoztatta ki tehetségét. Mintegy befejezésül, a tanári testület és a gimnázium tanulói nevében Csömöri Lászióné igazgató Tavaszy Noémi grafikusművész Ady-lapját adta át elismerő oklevélként Plesnivy Károly érdemes művésznek, Pápai Lívia textilművésznek és dr. Losonci Miklósnak, az Iparművészeti Főiskola főtitkárának, a ráckevei Ady Endre Gimnázium volt igazgatójának. Ismét egy Jancsó-film, mely minden Dizonnyal szélsőségesen ellentétes véleményeket fog kiváltani. (Mint tulajdonképpen valamennyi filmje az iáén hatvan — hihetetlen! hatvan 1 — éves mesternek, hiszen csak mesz- sziről nézve tűnik úgy, hogy például az Oldást es kötést vagy a Szegénylegényeket még mindenki hozsannával fogadta; a korabeli kritikákat böngészve, bizony ezek a „közérthető’’ filmek is megkapták a magukét). E sarkított vélemények persze nem meglepőek, nincsen a lilmmüvészet történetében egyetlen igazi újító, a cel- linoidszalag művészetének jaratlan útjait kereső művész sem, akit ne kísért volna heves ellenkezés (és heves meg- védelmezés is). Példák csaK az utóbbi évtizedekből is bőségesen említhetők: a francia uj hullám rendezőitől Antonioni, Fellini, Bergman filmjeiig, hogy csak a legjelesebb mestereket idézzük. Gyakorlatilag minden modem filmművészt hasonló fogadtatásban részesített a közönség — es a kritika jelentős hányada is —, ha a filmet többnek, másnak tekintette, mint lefényképezett történetnek, melyben ráadásul nem is az élet realitása, hanem a rózsaszínű álmok jelentek meg. Jancsó Miklós kétségtelenül ezek közé az újítók közé tartozik. A sok filmjében szívósan kikísérleteze.t kameramozgatási módszer, a szereplőik mozgatásának precíz ko- reográiája, a jelenetek szimbólumrendszerének kimunkálása, a mondanivalónak elsősorban a kifejezetten filmes eszközökkel való megjelenítése olyan sajátságos jan- csói formanyelvet eredményezett, amely összetévesztheted lenné, egyénivé tette filmjeit. Merész váltásai, asszociációs ugrásai, néha a szürreálist érintő, kicsit talán szándékoltan a nézőt is sokkoló megoldásai azonban csak formai fegyvertárat jelentettek filmjeiben. A fontos e mögött a csillogó (s a nézőt, a kritikát is leginkább zavarba hozó, idegesítő) technika, stílus mögött a mondandó volt. Jancsó — és persze alkotótársa. Hernádi Gyula — mondanivalói főként a hatalom és az erkölcs, a hatalom és az egyes ember, a hatalom és a tömegek, a zsarnok és a forradalmár viszonyának köreiben mozogtak. Néha mesterkélt, néha önismétlő, néha vitatható modelleket kreáltak, de annyit nem lehetett elvitatni még a leg- elvontabb, a leginkább művi modellektől vagy paraboláktól sem, hogy alapvető emberi kérdésekről szólnak. Az új film, A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyar- országon, megint csak parabola és konstrukció, s persze fikció is. A mese itt is majdhogynem mellékes, (és mellékesen megint alaposan összebonyolított is), mert a sztori valamikor a XV. században játszódik (erre utalnak a ruhák, viseletek), s középpontjában egy magyar fiatalember áll, bizonyos Gáspár, aki Itáliában tanul, majd hazatérve megtudja, hogy királyi korona vár rá, de ehhez csak intrikák, megpróbáltatások árán juthat, — ez a hihetetlen fordulatokkal, mesés feltámadásokkal és merész erotikus jelenetekkel tarkított sztori csak arra jó, hogy Jancsó hihetetlenül precíz, látványos és szuggesz- tív koreográfiáját hordozza. Ez a most először nem a kedvenc külső színhelyen, Apaj- pusztán forgatott, hanem sejtelmes és nyomasztó pincében!?), padláson!?), igen nehéz körülmények között mesterien lekamérázott film (operatőr. mint már annyiszor, Jancsó állandó alkotótársa, Kende János) ugyanis elsősorban a látvánnyal nyűgöz le. Hogy az ifjú Gáspárt a legkülönfélébb árulások, gyilkosságok, ellengyilkosságok és cselszövések meg szép lányok és szép fiúk nevelik a hatalom birtoklásához szükséges tudásra, az csak egy a lehetséges gondolati tényezők közül. S hogy ehhez a hatalomhoz csak nemtelen eszközök elsajátításával, vér, szenny, fertő árán lehet jutni — következésképpen akkor ez a hatalom is olyan lesz, mint a hozzá vezető út — ezt is inkább már csak belekövctkcztetjük a filmbe, mert nem nagyon akarjuk (merjük) elhinni, hogy Jancsót ezúttal (is) jobban izgatta az elegáns cs bravúros koreográfia, mint a mélyebb tartalmak. A 3. számú úrbázis A gyenge minőségű sci-fik szerzői ritkán hagyják ki azt a ziccert, hogy előregyártott elemekből robotot, műembart, kóbor űrhajót vagy illegális (maszek) űrbázist szereljenek össze hőseik. Ez biztos pont a sci-fiben; hatásos, és esetleg újabb váratlan hatások forrása is lehet. Csakhogy. Csakhogy ezek az előregyártott elemek többnyire a sztoriban is megjelennek, azaz a derék és szorgalmas szerzők műveiket is ilyen panelekből szerelik össze. Eme szellemit?) Lego-termék aztán kellően tele lesz sémákkal és ezerszer elmondott (eladott, elsütött) ötletekkel. Ügyes szerző csupa panelből is össze tud esz- leábálni az eladhatóság alsó határát elérő „müvet’. Stanley Donén angol rendező Martin Amis forgató- könyvéből írt filmje, az A 3. számú űrbázis, jellegzetesen ilyen panelhalmaz. Amit az utóbbi évek sci-fi filmjeiben elszórva láthattunk, az itt szinte sűrítményként van jelen. Megvadult robot, amely emberi agytöltetet kapott (robotunk a nálunk jobbára a kutyáknak adott hangzatos Hektor névfe halig;.t — már amikor hallgat rá); gonosz űrkapitány, aki a lopott agytöltettel manipulálja a rokonszenvesen agresszív robotot (e kapitány a James nevet kapta); a jóságos, ámde becsületes ürtudós — Adam —, akit a robot sakkban megver, de nem ettől fáj a feje, hanem a beléje épített manipulátortól; no és a roppant földi módon csinos nem földi Alex, a szekszis űrbébi, akibe u két úr éppúgy bele van habarodva, mint a gyöngéd szívű robot... A zavaros, viszont gyermeteg sztorira nem nagyon érdemes figyelni, de az Alexet játszó ex-Charlie- angyala Farrah Fawcett igen szemrevaló. Ez is valami... Takács István
