Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
1981. NOVEMBER 15., VASÁRNAP SZÍN HÁZI ISI ÉK A tévedésekről Nagy szellemek-. nea. néha a téve- i díseik is nagyok. ! Megiehét&sen köz- j ismert például, I hogy Petőfi ki nem állhatta Goethéi (Csúszómászó udvaronc volt, hírnevet az udvarok, a fejedelmek, s általában az arisztokrácia, és nem saját lángesze vagy tehetsége alapító meg — mondotta róla), — zseninek tartotta viszont a harmadrendű költő Bérangert. Lev Tolsztoj azt írta Shakespeare-röl (egyebek között): ... Shakespeare dicséről beszélhetnek, amit akarnak, Shake speare-nél nincs jellemábrázolás. Azoknál az alakoknál, akiknek jellemet kell ábrázolniok drámáiban, a jellem kölcsönkért jellem azokból a művekből, amelyeket drámáinak forrásául használt. Egész kis könyvecskét szentelt Shakespeare ócsárlá- sának, • — ebből való a fenti idézet is. Ugyanakkor Petőfi így vélekedett Shakespeare- ről: Shakespeare! változzék e név heggyé, s magasabb lesz a Himalájánál, változzék e név tengerré, s melyebb és szélesebb lesz az Atlanti-óceánnál; változzék e . név csillaggá, s ragyogóbb lesz a napnál ... Shakespeare egymaga fele a teremtésnek... A példákat tovább sorolhatnánk, de akkor is csak az jönne ki belőle, hogy egyik nagy művésznek nem feltétlenül kell elismernie a másik nagy művészt. Kinek-kinek megvolt és meglehetett a kedvence vagy' az utáltja — néha éppen a legszemélyesebb okokból kifolyólag (mint Petőfi és Goethe esetében, amikor az arisztokrácia iránti megvetés, a zsarnokság bármiféle válfajával szembeni düh, s a zsarnok hatalmat akármilyen formában szolgáló magatartás, Petőfi szemében egyszerűen lakájjá aiacsonvította le a világirodalom kétséget kizáróan korszakos jelentőségű alakját). S ajátos módon az értékek megítélésében elkövetett tévedés a színházban szól a legnagyobbat. A színpad amúgy is felerősít, felnagyít — kiemeli a jót éppúgy, mint a rosszat. S ha valamelyik színházi alkotóművész téved, akkor fezt a tévedést egy egész előadás hordozza, reprezentálja, ' mutatja fel elrettentő pél- i daként. Gyakori, hogy a színház, a dramaturg, a rendező úgy látja például egy darabról, hogy kitűnő, szellemes vígjáték. Színre viszik, és kiderül, hogy se szellem, se humor nincs a darabban: olvasva lehetett jó, eljátszva mégis silány, unalmas. Vagy: azt vélik egy másik műről, hogy magvas, mé- lyenszántó gondolatokkal teli alkotás, az emberiség nagy kérdéseivel vívódik — aztán kiderül az előadásban, hogy a gondolatok lapos közhelyeit, a magvasság blöff, az emberiség nagy kérdései a könyökünkön jönnek ki. Mi az ilyen tévedések oka. alapja? Valószínűleg az, hogy bizonyos művek egyfajta vakságot okoznak. Valami okból beléjük szeret a rendező, a színész. Talán csalt egy-egy részlet, egy-egy jó légkört teremtő jelenet, vagy a nyelv, a stílus ragadja meg a színházi embereket, s ebből az egészre következtetnek, az egészet remekműnek látják, és azt remélik, az előadás is remekmívű lesz. Lehet, _ hogy egyik vagy másik színész a maga számára lát nagyszerű szerepet a darabban, s azért erősködik az előadásán. Lehet, hogy valóban van benne egy jó szerep, de a többi nem jó — és akkor már eleve nem lehet jó az előadás, mert a legszerencsésebb esetben is csak a kíséretet szolgáltatja egy szólóhoz — ez pedig nem színház. Könnyen kimutatható, menynyi ilyen tévedés fordul elő, akár csak egyetlen színiévadban is. Mennyi a felértékelt darab, a felértékelt szerep, mennyi a valódi értékén felül megbecsült mű — s mennyi az ezekből létrejövő félrecsúszott, arányait tévesztett, üresen kongó vagy éppen erőlködve nagyot mondani akaró előadás. M indezekről egy bemutató kapcsán erdemes szót ejteni. A Vígszínház a belga—francia szerző. Fernand Crommelynck (1883— 1970) Forrón és hidegen, avagy Dom úr eszméje című darabját mutatta be. Az írót világszerte egyetlen darabja tartja a színházak műsorán: az 1921- ből való A csodaszarvas, ez az impresszionista, némiképp patologikus, tragikus felhangokkal teli, keserű bohózat a férfiról, aki annyira féltékeny volt a feleségére, hogy maga szerzett neki szeretőt, mert így végre beigazolva láthatta féltékenységét, melyet aztán nem hitt el. mert nem valódi, mert az asszony önszántából való csalás eredménye volt... A csodaszarvast 1923-ban Karinthy Frigyes fordította le, elő is adta az akkori egyik kísérletező színház (a Renaissance). Kosztolányi Dezső pedig a Nyugatban nemes egyszerűséggel alkotó lángelmének titulálta Crommelyncket. Ma már elég nagy bizonyossággal kimondható: Karinthy lelkesültsúge, Kosztolányi felmagasztaló ítélete túlzó. Tévedtek, túlértékelték Crommelyncket, aki jó színpadi szerző, de nem lángelme — és főleg nem az a Forrón és hi- degenbsn. Ez a darab — amennyire kivehető — arról szól, hogy a férfifaló, gátlástalan Leona asz- szony nem tud belenyugodni, hogy mamlasznak ismert férje. Dom úr, viszontcsalta őt egy ábrándos lelkű leánnyal, akinek ráadásul Dom úr maga a megtestesült romantikus nagy szerelem volt, s ezért kisajátítja és saját halottjának követeli Dom urat, akit pedig éltében megvetett, utált, kinevetett és agyba-főbe csalt boldog-boldogtalannal. A volt szeretők' által Dom úr (a darabból soha ki nem derülő lényegű) eszméinek ápolására alakított társaság pedig Dom úr domságát sajátítja ki. Mindez (talán) lehetne egy némiképp a téma és a stilus különösségén és fellengzőssé- gén, a polgári társadalom képmutatásán, a meg sem fogalmazott eszmék gondos kisajátításán ironizáló előadás alapja (bár ennek így együtt ma már édeskevés az érdekessége). A Vígszínház előadása ezzel szemben csak egyes színészek jóvoltából mer ironizálni, meri vállalni a groteszk hangvételt (valószínű, hogy Balázs • Péter és Bánsági Ildikó magánszorgalma jóvoltából). Ruszt József rendezése — nincs rá jobb szó — bedől Crommelyncknek, s ott is zsenialitást gyanít, ahol legfeljebb csak ügyes mesteremberi fogások találhatók. S ugyanígy áldozatul esik Leona asszony figurájának Ruttkay Éva, aki minden bizonynyal egy nagy bravúralakítás lehetőségét látta ebben a szerepben, amely azonban csak látványos közhelyek gyűjteménye. Takács István MAR MOST KÉSZÜLNI KELL Egy nappal ismét több lett Kézzelfoghatóan mutatkozik meg lársaualmunK leielősség- erzeíe mostanában is, az ötnapos munkahét bevezetésére készülődve. Egyre több szakma hivatásos Képviselői nyi- latkozzáK: úgy tűnik, sikerült meglelni az ésszerű megoldást. a Közműveloaésoeu dolgo- zóKnái nagy a társaaalmi tét: a szaaaaiaő-töüoleinek meg Kell térülnie — áttételesen — szellemi energiaként, gyarapodó közösségi cselekvökészség- ként, műveltségi többletként. Készülünk-e erre a feladatra, és hogyan? E szerteágazó kérdéskörre kerestük közösen a választ Jakab Bélával, a Pest megyei Tanács művelődésügyi osztályának vezetőhelyettesével. Kényszerpályákon — Csaknem valamennyi munkatársunk közreműködésével befejezéshez közeledik egy, az egesz megyét átfogó irányelv kidolgozása — kezdte Jakab Béla. — Ebben az anyagban kitérünk az oktatás és közművelődés teljes intézményhálózatának munkájára. A megvalósítás alapvetően a helyi, városi, nagyközségi és községi tanácsok feladata, de a végrehajtáshoz járási és megyei szinten folyamatos segítséget adunk, ha szükséges: akár operatív módszerekkel is. — Intézményhálózat? Végül is rólunk, a megyében élők és dolgozók egymilliós táboráról van szó. — Nos, igen. Nem képzeljük azt, hogy, a megkapott szabadiiapot kihasználva özön- leni fogylak az emberek a művelődési intézményekbe. Tisztességgel számolnunk kell az idő tényezővel, eleinte biztosan sokan jövedelempótlásra fordítják majd szabad idejüket, de ha nem teremtjük meg az aktív pihenés, a műveltség gyarapításának lehetőségét, akkor ez a helyzet csak na- gyon-nagyon lassan fog változni. Ezért vesszük figyelembe az életmód és a művelődés kialakult formáit. Területünk valamennyi intézményében kötelezővé tesszük a szombati és a vasárnapi nyitvatartást, megszüntetjük a hétfői szünnapot, mert úgy tapasztaljuk, hogy a hét elején (amikór nincs televíziós adás) többen keresik fel az intézményeket. — Elsősorban a helyi tanácsok hatáskörébe kell utalni a konkrét tennivalókat. Csak ott lehet reálisan felmérni a helyi igényeket, csak ott dönthetnek arról, hogy például a hét végén hány óvodának, napközi otthonnak, kollégiumnak kell dolgoznia, csak ott állapíthatják meg, miként módosítsák a könyvtár nyitva- tartását, hogyan szervezzék át a művelődési házak munkáját. Rossz hatást keltenének a nyitott,, de üres intézmények. — Az igények pillanatnyilag adottak egy bizonyos szinten, de ezzel mindenki elégedetlen. Csupán ezeket kielégíteni tehát kevés. — Nem vitatható, de ez nem jelent új feladatot, ez eddig is kötelessége volt minden népművelőnek és pedagóBács Ferenc és Ruttkay Eva a Forrón és hidegen avagy Dom úr eszméje című komédiában gusnak. Most csak egy fokozottabb igényteremtést kell elvárni és szeretném minden érintett figyelmét felhívni, hogy ez az ideológiai munkában is felelősséget ró mind- annyiunkra. Óvoda és tanoda — ötnapos munkahétről intézkedett a kormány, nem pedig az állandó szabadszombatról. Tehát ezután is sokan fognak szombaton dolgozni. Ez időre hát hová invitálják a gyerekeket? — Régen túlhaladott álláspont gyermekmegőrzőnek tekinteni az óvodákat, napközi otthonokat és a kollégiumokat. Készülő irányelvünkben kifejezetten arra ösztönzünk, hogy aktív, az eddigieknél szabadabb, játékosabb — szívesen mondanám: kreatívabb — formákat keressenek az oktatási gyermekintézmények. Természetesen nem kell valamennyinek nyitva lennie a hét végeken, csak annyinak, ghány be tudja fogadni a gyerekeket. Mert alapvető álláspont: nem akarjuk a szülök válláról levenni a gyerekeikkel való törődés gondját. Éppen az a cél, hogy a családon belül, a kölcsönhatásokat kihasználva váljon értelmessé a szabad idő eltöltése. — Az óvodák és tanodák nem kapnak majd új státusokat a feladatók megoldásához. Nehezen mondom ki: ez így ésszerű. Mert kiegyenlítődik a pedagógusok és a népművelők munkája közötti terhelési különbség. — Ezt az álláspontot — egykori pedagógusként — sem tudom cáfolni. Feltétlenül szükség van az új iskolai rendtartás kidolgozására, sőt az órarendek készítésénél is figyelembe kell venni ezeket a korszerű nevelésmódszertani elveket. Mert munkaköri kötelesség a tanulók szabad idejének tervezése és racionális kitöltése. Hogy otthon legyen — Sokszor mossuk el — nyilván tudatosan — a fogalmak tiszta tartalmát. Mégis úgy érzem nem véletlen, hogy a közművelődési párthatározat és törvény kerülte a művelődési otthon kifejezést. Hitem ■ szerint ebben jelentős progresszív tartalom fejeződik ki. Történelmileg az otthon szó rátapadt a művelődési házakra, holott a könyvtáraknak, és a kluboknak is a művelődés otthonaivá kell, azaz kellene válniuk. — Nem véletlen, hogy sok éve támogatjuk a nyitott ház kísérleteket, az intézménye: befogadó szándékának erősítését. Ezt szolgálnák — csak ahol a feltételek adottak — az intézmányösszevonási próbálkozások, mert ebben ma még szinte felmérhetetlen tartalékok vannak. Természetesen anyagiakban is, de legalább ennyire fontos a technikai felszerelés közös használata, az egy-egy település életében ünnepet jelentő események, rendezvények összehangolása. Az üzemek közművelődési bizottságainak támogatása és aktivizálása most kihegyezett feladatként jelentkezik majd. Mindebben érezzük mi a saját tennivalóinkat és a megyében élők iránti felelősségünket. Azonban meg kell érteni: csak a gyakorlat igazolhatja vissza kezdeményezéseink helyességét vagy tévedéseinket. — Valljuk be: az említett nyitottság mellett nyomatékkai jelentkezik a művelődés társadalmasítása. Az ötnapos munkahét kapcsán hogyan határozná meg ezt a fogalmat? — Annak elismerésével, hogy az oktatási és művelődési intézményhálózat és aktívaszervezet képtelen eleget tenni a társadalmi követelmé- "'■eknek. Az óvodák, iskolák, ’’égiumok nem képesek- '"oldani feladataikat a szü- ' V munkaközösségek nélkül, —tnerül kell szegőd lön az űttörőszervezet és a KISZ is. Emberformáló lehetőségeket kínál az MHSZ és kárt okozunk, ha nem hívjuk társül ezt a szervezetet. Dehogyis rangsorként hagyom a végére a Hazafias Népfrontot, sőt ezt a társadalom legkülönbözőbb rétegeit át- meg átszövő hálózatot szintén a tűzvonalba kell állítani. Ezek a szervezetek kívül vannak az államigazgatás hatóköréh, tevékenységüket nem áll módunkban befolyásolni. Mégis engedtessék meg kimondani: rosszul dolgozik az a népművelő, aki nem képes célja érdekében aktivizálni ezeket a társadalom- politikai szervezeteket. Rólunk van szó Ma már népművelőnek lenni annyit jelent, mint menedzselni a kultúrát. Egy-egy településen a fellelhető erőket egyirányba fordítani. Evek óta alig tudtunk előbbre lépni a komplex közművelődés elvének megvalósításában. Most kényszerpályákra került az ügy. Ki tudná megoldani a feladatát a komplexitás kényszer módszere nélkül? Senki. Sőt, aki nem volt hajlandó tudomásul venni mindezeket, az most a maga teremtette csapdába esett. Lehetnek államigazgatási türelmi idők, és a társadalmi fejlődés ezeket ritkán veszi komolyan. Az objektív törvényszerűségeknek az emberek nem szabhatnak érvényesülési határt. Most még nem késtünk le semmiről... Kriszt György Citerakészítő Nagy József létavértesl tsz- nyugdíjas — aki maga is népzenész, a helyi pávakör tagja —, hat éve készít citerákat. Ez idő alatt négyféle változatban ötyennél több hangszert épített. ’Nagyságtól és formától függően tizenöt-húsz elemből állítja össze hangszereit. RENDHAGYÓ KIÁLLÍTÁS Egy ismeretlen világról Kétezer felvételből válogatta össze alkotója azt a harminc megrázó fényképet, melyekből Üzenet a zártosz- j tályról címmel, november 22- 1 ig megtekinthető kiállítást rendezett az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet j KISZ-bizottsága. A rokkant emberek sorát bemutató fotóiért már több rangos díjat nyert Kiss Sándor tíz esztendőt töltött szakápolóként az intézetben; a betegek életét belülről is átélve képes hát ábrázolni ezt a sajátos, külön világot. Erre a szándékosan sötét tónusú, nyers dokupapíron bemutatott világra elsősorban a sivárság jellemző: a betegek környezetéből, csakúgy, mint a valóságban, a képekben is hiányoznak azok a tárgyak, amelyek életüket szebbé, emberibbé varázsolhatnák. Ennek a kiállításnak nem a magyar pszichiátria mostoha helyzetének a bemutatása a célja — bár a jelenlevők közül ezt többen is állították. A rokkantak évében azonban ilyen módszerrel is fel kell rázni a közvéleményt, hogy ezeknek a, ma már ugyan szimbolikus, rácsoknak a be- aranyozását kötelességének érezze a társadalom. Erre azonban — hiába a* alkotó együttérzése, művészi megjelenítése — ezután is kevés remény van, ha egy ilyen kiállítás csupán a falakon belül látható... S. Zs. TV-FIGYELO Tanulj Igaz, még igencsak messze van a félévi bizonyít- ványosztós ideje, de az anyák, apák már javában mondogatják, hogy tanulj, lányom, igyekezz, fiam, mert ebből a tantárgyból hármasra állsz, amabból meg igencsak ingatag az a négyes — és így mi lesz majd a fölvételiddel. Igen, azt a bizonyos fölvételit emlegetik afféle mumusként sok-sok famíliában, mégpedig — sajnos — úgy, ahogyan egyáltalán nem volna szabad: tehát mindenáron elérendő célként, tűzön-vízen keresztülhajtandó feladatként. Akik a Családi kör legutóbbi, megint nagyon okos, pél- dázatos jeleneteivel igen jól érvelő adását látták, a tanulásnak e kényszeres formáját a maga teljes és riasztó mivoltában ismerhették meg. Igen, így, mert az a kisebb és nagyobb diákokat egyaránt nógató hajcsároskodás éppen hogy nem csinál kedvet, hanem ellenkezőleg: görcsbe ránt, ambíciót lohaszt. Hatvanhat. Szintén az okos szavak, a tudományos fejtegetések jegyében pergett le a Hatvanhat című közönség- szavazós soros adása, amely jelentkezés főszereplője ezúttal dr. Czeizel Endre orvosgenetikus volt, és ennek megfelelően azt hallottuk tőle, hogy mifélék s hogyan fejthetek meg születésünk titkai. (Noha a közvetítés alig este nyolc óra után kezdődött, azt mégis csak tizenhat éven felüli nézőknek ajánlották. Bizonyára csak kevés készülék előtt volt foganatja e tiltásnak, hiszen ez az Időpont, úgymond, a legnézettebb, s ilyenkor eltiltani a figyeléstől az állítólag nem odaillőket, egészen reménytelen vállalkozás. Ami egyébként ezt a hatvan percet illeti, örömmel mondhatjuk el, hogy mindenféle vonatkozásban remekbe sikerült. Czeizel doktor — lévén amúgy is igazi televíziós személyiség — élvezetes formában társalkodóit azzal a hatvanhat főnyi publikummal, amely szintén olyan fesztelenül volt jelen a stúdióban, mintha csak egy zárt körű előadáson lenne. • Tetszhetett tehát ez a kölcsönös közvetlenség, és tetszhetett az az őszinteség is, amely a válaszként elhangzó szavazatokat áthatotta. Az például, ahogyan kiderült: mily sokan szeretnének ikreket (mert egyszerre tudnák le az utódok világra hívását), s ugyanígy az is, ahogyan kiki bevallotta: az általánosan elfogadott családmodell a két szülő mellé még két gyerek. Igaz — hallhattuk a tudósi fejtegetést —, ez a szapora- °ág nem elegendő a nemzet összlélekszámának fenntartásához (p’áne nem annak növeléséhez), de a divat még ebben a vonatkozásban is divat; legföljebb, ha a rábeszélő szén szóval 'ehet hadakozni ellene. Épnén úgy, ahogyan ebben a ritka értékes műsorban tették. Akácz László
