Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-12 / 265. szám

Vissza a kaptafához?

Mindenkivel szót érteni

Sok az eszkimó, kevés a fóka

Feró, ma megint jókedvem van

Ha igy is lehet, miért nincs több?

Egyik kezemben a bal cipőm sarka, másikban hűtlenül elhagyott talpa és felsőrésze. Leginkább foxtrott-figu- rákra emlékeztető léptekkel esem be a gyufásdoboznyi suszterájba és igyekszem nagyon esdeklő képet vágni. Persze itt nincs is szükség szavakra, a vak is láthatja, hogy a helyzet tragikus: így egyetlen lépést se lehet tenni tovább, egy tapodtat sem, de ha- mégis, az kész felfázás, tüdőgyulladás, egy városnyi közönségnek ingyen cirkusz, hogy csak a legdrámaiabba- kat vegyük számításba. De hiába minden, a sántikálás, a könyörgő pillantás, a nyolcvan év körüli mester kaptafára szegezett tekintettel, a szánalom legkisebb jele nélkül közli: „— Ügy két hét múlva lehet erre járni és kérdezősködni!” Feltehetően nagyon bamba a képem — még szolgáltató iparunk helyzetének aránylag pontos ismeretében is elképeszt a távoli határidő. „— Sokallja?” — érdeklődik kajánul az öregúr és miközben átrendezi ráncait, homlokára tolja szemüvegét, tovább kérdez: „— Kegyed hány gyerekét szánja suszternak?”

Nem divatos

Nem volt olyan régen, amikor a szolgáltatás valóban szinonimája volt a kiszolgáltatásnak. Talán sokan úgy vélekednek, hogy nem indokolt még az előző mondatbeli múlt idő? Egy egyszerű sarkalásra két hetet, a szerelőre három napot kell várni, néha többször is ugyanarra^ késik a Patyolat, nem kézbesít a kézbesítő, hónapokig kell könyörögni a filmelőhívásért és bizony leesik az első hó, mire a család kezéhez kapja a szép emlékű nyaralás fény- képfelvételeit.

Miért? Sok az eszkimó és kevés a fóka — vagy a klasz- szikus sorokba behelyettesíthető szolgáltató: cipész, szabó, fényképész, vízvezeték- szerelő? Bár első hallásra megdöbbentő az öreg cipész kérdése, mégis valahol ezen a nyomon kell keresni az igazságot. Egyikünk se azzal íraf- ja be gyerekét az iskolába, hogy évek, évtizedek elteltével a kaptafánál kössön ki, s bár kávéval, süteménnyel, pohár borral próbáljuk rávenni a Mestert, hogy ne távozzon dolgavégezetlenül — faltörmeléket és egyéb romokat maga mögött hagyva — a csatatérre emlékeztető lakásból, udvarolunk a hentesnek, újévkor ajándékot csomagolunk a postásnak, hogy ugyan tegye már meg, hogy felhozza az újságot — vagy a táviratot ugye, ami esetleg napokig lapulna felbontatlanul a láda mélyén — igazándiból nem tartozik a legdivatosabb foglalkozások közé „szolgáltatni".

Persze attóf is függ, hogy mit. Mert fodrásztanulónak bejuttatni a leányzót legalább olyan nehéz, mint autószerelő- tanöncnak a fiút. de ettől még nem lesz több szabó, postás, olyan kőműves, aki szóba áll a klienssel akkor is, ha egy aprócska hibajavítással bízza meg és nem akar emeletes- sarokházat építtetni vele. Ha pedig valakit mégiscsak erre a pályára fújdogált a véletlen szele, afféle jó magyar patópálúr módjára nagyon ráér a munkára, nem hajtja sem tatár, sem konkurencia. Elkészül, amikor elkészül, de ha nem tetszik, odébb lehet állni.

Saját zsebre

Azóta tapasztalható valamiféle változás, vagy legalábbis annak néhány apró jele, mióta megváltozott jó néhány helyen a szolgáltatási elszámolás-rendszer. Legyen fodrász az illető vagy fényképész

— saját zsebére dolgozik vagy lazsál, iparkodik vagy éppen ráér. Még akkor is, ha cégtábláján nem saját neve szerepel, hanem, hogy ilyen vagy olyan ISZ — ipari szövetkezet — tagja a mester is. Maga fizeti a villanyszámlát — nem is ég reggeltől estig, ha kell, ha nem —, ő felel a berendezés állagáért — rá is szól majd a vendégre, ha szórakozottan tépkedi a tapétát vagy elmerülten huzigálja a kárpit szálait — anyag- és árfelelős egyszemélyben — ettől aztán csak annyi fogy a nyers- és alapanyagból, amennyi indokolt —, és saját érdeke, hogy a nyitva tartási idő alatt valóban nyitva legyen az ajtaja — kevés hetekig lelakatolt üzlethelyiséget lehet látni azóta a megyében ..,

Elsőként Pest megyében a Dunakanyar Vegyes és Szolgáltatóipari Szövetkezetnél vezették be az effajta önállóságot. Igazi, bátor kísérletnek számított ez akkor még, az OKISZ előrelátását és kockázatvállaló merszét dicsérte az ügy támogatása a hatvanas évek közepén. Azóta elterjedt a fix százalékot — hányadot

— fizető, de saját tisztességes hasznát is megtaláló egy-két személyes szolgáltatóipari szövetkezeti egység. Valahogy több lett az átalakítást is vállaló szabó — ha nem is mindenütt —, de cipész is akad, akinél megvárható a sarka- lás, és ismerek olyan fényképészt, aki ’ kimondottan virtusból vállalja magára az egy óra alatt átvehető igazolvány- kép nagyüzemi gyártását.

A legősibb ösztönző

Túlzás nélkül titulálható kiválónak a Gelka munkája a megyében — azonnal és szinte percnyi pontossággal megy házhoz a hívó szóra —, ügyeletet tart az ünnepnapokon, Jóformán egy napra sem marad család porszívó, hűtőgép és elsősorban tévé nélkül.

Ha igy is lehet, miért nincs több? Színesebb, szélesebb értelemben vett szolgáltatás? Nem lehetne összefogni szerelőnek, festőnek, parkettásnak — és külön utánajárás nélkül komplett lakásfelújításhoz juttatni az arra rászorulókat? Hogy nincs kapacitás, ösztönzés, érdekeltség — már közhelynek sem nevezhető érvek ezek, talán azért vesztették el súlyukat, értelmüket, mert nem fedik a valóságot. Ügy mondják, hogy a régi föníciaiak találták fel azt az ösztönzőeszközt, amit azóta csak egyszerűen pénznek nevez a világ, és ugyan kinek a zsebe vetné ki magából a forintot? És megfordítva: sajnálja-e valaki a tisztességes, jól elvégzett munkáért annak korrekten megszabott ellenértékét?

Garancia

Nyilván — egyebek között — ez ä felismerés, az igény és a kínálat összhangjának megteremtése adta az ötletet az illetékeseknek: legyen vállalkozó, szolgáltató, aki tehetséget, kitartást, tisztességet, jó munkát vált készpénzre — két keze munkájával. Hogy mi lesz arra a garancia, hogy a szolgáltató minőségi munkát végez majd a pénzért? Hogy nem lesz kiszolgáltatás újból a szolgáltatás? A közös érdek: előbb-utóbb bezárul a kör, az eladó vevővé, a cipész vízvezeték-szerelőre váróvá válik. És persze a cipészműhely kaptafáján innen és túl is ül, áll majd valaki. Amíg lesz cipész, cipő és lábunk.

Láng Zsuzsa

Igazán szerencsés ember lehet az, aki Kovács Ferencet helyén találja, ám — úgy mondják a hernádi Március 15. termelőszövetkezetben — erre még nem volt példa. A fehérjeüzem vezetője természetesen nem fegyelmezetlenségből nem tartózkodik az íróasztal mellett. Beosztása, gazdasági és társadalmi rangja, a kapott és a vállalt kötelesség szólítja emberek közé.

— Valami műszaki hiba miatt leállt a vonal — mentegetőzik most, mikor előkerül, s hozzáteszi: — A kijavítás a tmk-sok dolga, abba viszont nincs jogom beleszólni .. k

A közösséggel együtt

Nem vitatom igazát, de abban sem kételkedem, hogy saját kezűleg meg tudná repa- rálni a baromfifeldolgozó gépsorát: Kovács .Ferenc ugyanis a jóhírű váci Lőwy Sándor Gépipari Szakközépiskolában érett szakmailag és emberileg. Mikor is?

— Annak is már tizenhét éve! Hogy szalad az idő...— emlékezik. — S ha már évszámokat említünk, hadd mondjam el, hogy 1960-ban lettem KISZ-tag, s tizenöt esztendeje van párttagkönyvem.

Hogy Kovács Ferenc milyen ember? Ha közérdekről van szó, akár az asztalra is ver, vagy „elmegy a miniszterig”, ám ha önmagáról, akkor valóban kell az a bizonyos szóhúzó harapófogó... Hosszú beszélgetésünk alatt végül is megtudtam róla egy s mást. íme.

A váci középiskola elvégzése után a Telefongyár bugyi részlegében kezdte munkáját, diszpécserként dolgozott. Az is feladata volt, hogy szót értsen az emberekkel. Sikerült? Bizonyára, hiszen az Ifjúság: mozgalomban folytatott jó munkáját számtalan kitüntetés igazolja. Kezdetben KISZ- csoportot irányított, aztán alapszervezeti, majd csúcstitkár lett, s tizenöt éve, hogy a KISZ dabasi járási végrehajtó bizottságának is tagja.

— Ebben a termelőszövet- . kezeiben kilenc esztendeje

dolgozom, üzemtechnikusként kezdtem a munkát 1972-ben. Rögtön a „mélyvízbe” kerültem, ugyanis a szennyvíztisztító telepet, illetve annak beüzemelését bízták rám. Később voltam tmk-vezető, s ha kellett, megfogtam a kalapácsot, a csavarhúzót

A tekintélyes gyárnak is beillő baromfifeldolgozó csarnokaiban, munkatermeiben dolgozó emberek közül negyven- kettő különösen ismeri Kovács Ferencet: annak a kiválóan tevékenykedő párt- alapszervezetnek tagjai, melynek két éve titkára — ahogyan nevezik — Feró...

— Az alapszervezetben dolgozók között van mérnök és szakmunkás, technikus és szerelő, nő és férfi, fiatal és még fiatalabb. Tehát heterogén szervezet, s ezért kezdetben nagyon nehéz volt a munkám. Hosszú hónapok alatt sikerült elérnem, hogy a tagok között meglegyen a megfelelő összhang, a véleményazonosság. A szervezeti szabályzat ugyan minden párttagra kötelező érvényű és igaz, ám itt, a' műhelyekben és irodákban dolgozók nem egyszer másképpen látják az országos, a megyei vagy a lakóhelyi gondokatA S ez természetes, hiszen nemcsak a jövedelem, az információforrás sem azonos például egy mérnök és egy segédmunkás esetében...

Szót érteni azért is sikerült ezeknek az embereknek Kovács Ferenccel, mert ő is kereste a munkatársak igazát; javaslatukra nyitott korszerű üzletet a termelőszövetkezet, kívánságukat teljesítette a gazdaság, mikor két évvel ezelőtt a kihelyezett szakmunkásképzőben megkezdődött az „utánpótlás”, azaz a fiatal munkások okítása.

Még emberibb legyen

— Az alapszervezet tagjainak többsége hernádi, s ezeü a munkások nemcsak az. üzemben aktívak: hallatják szavukat társadalmunk szinte minden szférájában. Van közöttük sportember és vöröskeresztes aktíva, népfronttitkár és szakszervezeti funkcionárius. Munka után. a hernádi utcákon, Örkényi tereken vagy a dabasi hivatalokban tevékenykednek, szerveznek és agitálnak. Ezer és ezer társadalmi munkaóra nyomát őrzi a falu. Hernád is. A sportkombinát éppúgy szombatok és vasárnapok „eredménye”, mint a majdani tornaterem. De parkosítunk is, széppé tesszük lakóhelyünket, hogy még emberibb legyen pátriánk.

Gyors egymásutánban két férfi keresi Kovács Ferencet, apró irodájának ajtaját be sem csukja, mert — úgymond — hamarosan kezdődik a „népvándorlás”. Beszámoló taggyűlésre készül a pártalap- szervezet, a lakásszövetkezet ügyeit is helyre kell tenni — Kovács Ferenc négy éve az igazgatóság elnöke —, s a kézilabda-szakosztály ügye sem közömbös az üzemvezető- párttitkárnak.

— -Valamikor én is sportoltam, az Örkényi SK-ban rúgtam a labdát, s hogy 1977-ben megválasztottak a sportegyesület fegyelmi bizottsága .el-, nőkének, közelebbi kapcsolatba kerültem a kézilabdások- kal is: létrehoztuk a női kézilabda-szakosztályt. A lányok kiválóan dobnak, ma már a megyei első osztályban játszanak.

Az új, a szép Hernád

Egy dolog miatt fáj most Kovács Ferenc feje: a baromfifeldolgozóból hetven ember hiányzik, azaz ennyivel kevesebben jutnak arra a munkára, mely teljes létszámot kívánna. Naponta negyvenezer csirkét bontanak és csomagolnak az üzemben, de az épülő kombinát falai is állnak már. Ott — mutat ki az ablakon Kovács Ferenc —, abban az épületben naponta hatvanezer csirkét bontanak majd az asszonyok, illetve a teljesen automatizált gépsor. Dekát az embereket ez esetben nem helyettesítheti a gép, sajnos, nekünk is vannak munkaerőgondjaink.

A másik ablakon túl az új, a szép Hernád látszik: gyönyörű kertek között, a rendezett járdák mellett frissen vakolt családi házak sorakoznak. Valamennyit termelőszövetkezeti tag építette ...

— Jól keresnek az emberek, ám nemcsak anyagiakban változik a helyzet. A könyvespolcokon már könyvek vannak művirág helyett, s azokat forgatják, lapozzák is. S azokban is olvasnak arról, mi a tisztesség... A tisztesség, amit nap nap után magukkal hoznak az üzembe, hazaviszik a családjukhoz. Ilyen emberek élnek ezen a környéken.

S hogy ilyenek lehettek, bizonyára oroszlánrésze van ebben Kovács Ferencnek is. Milyen elismerésben részesülhetett ezért? Talán kitalálta, mire gondolok, mert így folytatja:

— Megvan a KISZ Érdemérem is... Dehát nekem a legnagyobb kitüntetés az, ha reggel odajön hozzám valamelyik dolgozó és azt mondja: Feró, ma megint jó kedvem van, pedig tudod, délután lapátolunk a faluban. Biztosan hullafáradt leszek estére... Ki bánja! A fiam már nem a sárban fog cap- latni...

Besze Imre

Bába Mihály:

í\ácz disznótora

Czép, kövérre gömbölyödött hízója

^ volt Rácz Anti bácsinak. Ismerte a fél falu, mert mindenkinek dicsekedett vele. Szerette is Anti bácsi nagyon, úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. Becézgette, simogatta, mint egy gyermeket.

Egy napop aztán mégis úgy döntött: padlásra viszi.

Feleségével ment bevásárolni. Rizst vettek a hurkába, paprikát, borsot; majoránnát, sót, egyszóval mindent, ami a disznóöléshez kellett. Hazafelé ballagtak már a csomagokkal, amikor Varjú Gyuri komájukkal találkoztak.

— Hát leölöd a szip hízót? — kérdezte Varjú koma, amikor megtudta, hogy mi mindent rejtegetnek a csomagok.

— Meghívhatnál a disznótorba.

— Ipp mondani akartam, hogy gyertek el — vágott a szavába Anti bácsi —, a feleségeddel meg a jányaiddal.

— Ott leszünk komám — mondta Varjú koma, aki már szinte érezte is a finom, friss hurka, kolbász ínycsiklandó ízét.

Alig mentek néhány lépést Anti bácsiék, amikor egy másik komával akadtak össze. Meghívták azt is, a harmadikat is., Mindenkit, akivel csak találkoztak, aki a disznóölésről szólt, meg a disznótorról példálózott.

— Talán a fél falut meg akarod hívni?! — berzenkedett Anti bácsi felesége. — Ilyen embert se láttam még. Ha ötmázsás lenne az a szegény jószág, akkor is megennék ennyien egyszerre.

— Nem értesz te ehhez — legyintett Anti bácsi. — Férfi politika ez.

— Azért a férfi patikáért kár levágni azt a szip hízót.

Az asszony egész úton duzzogott. Szidta bolond emberét, aki sorra hívta a komákat, nászokat, sógorokat, hajdani földszomszédokat, kertszomszédokat a disznótorba.

— Megbolondultál? — csapta le otthon a csomagokat az ■ asszony. — Hát meghívtak ők téged valamikor is, te bolond ember, te? Csak a nász, az is egyszer, mert a fia nem jött haza Pestről, egyedül meg nem bírt a disznóval, és téged hívott segíteni, így ott maradtál a torban is.

Anti bácsi huncutkásan nevetett. Mintha ez az asszonyi szidalom derítette volna jókedvre.

— Azért hívtam meg én őket, mert ők nem hívtak éngem. Hadd lássák, hogy milyen ember Rácz Anti! Lesz itt olyan disznótor hónap, hogy a megye is megemlegeti.

Másnap hajnalban kelt Anti bácsi.

— Idehallgass Mariskám — ébresztette feleségét —, maradjatok ágyban a lányoddal. Amíg nem szólok, ki ne bújjatok. A többit én elintézem a fiúval. Mert ma itt csak disznóbúcsúztató lesz. Érted? Aztán, ha felkeltek, készüljetek a nagymosáshoz. Füstöljön a kémény estig.

Anti bácsi kiment a fiával az udvarra, összekapartak egy csomó rőzsét, gizt-gazt. szalmát, szemetet a színből, majd megvinnyogtatták a disznót úgy, hogy a határ is zengett a visításától. Aztán tüzet gyújtottak.

Teremtőm, szaladt az ablakhoz a felesége, vajon mit eszelt ki megint ez a nagy okos?

Anti bácsi közben elképedt fiának

magyarázott:

— így kell ezt fiam. Ügy tettünk, mintha leszúrtuk volna.

— Ezt jól kifundálta apám — nevetett a fia.

Nagy sürgés, forgás volt egész nap. Hordták a vizet, mosták a ruhát, mert az asszonynak is tetszett már, hogy furfangos embere túljár a komák eszén. Mire alkonyödni kezdett, a kemence már jó meleg volt, a kimosott ruhát Anti bácsi vitte fel a padlásra, mintha szalonna lenne, közben meg eregette el a háztájiban termett kukoricával teli

zsákokat. A jó meleg szobát lócával rakták körbe, hogy mindenki le tudjon ülni a szoba közepén púposodó tengeri köré.

A két sógor volt az első vendég.

— Hót a disznó? — sápadtak el.

— Na, csakhogy itt vagytok, már úgy vártunk benneteket — lépett hozzájuk Anti bácsi és lesegítette, szinte leszedte róluk a nagykabátot. Lenyomta őket a lócára, ölükbe tett egy-egy kosarat, hogy morzsoljanak. — Hát az asszonyok nem jönnek? De kár! Mit mondasz sógor? Hogy később? Úgyis jó. Tán berekedtél, hogy olyan gyengén ereszted a szót?

Újabb vendég érkezett. Varjú Gyuri koma a feleségével meg a két lányával, aztán rögtön utánuk a nász feleségestül, meg a régi földszomszéd. Azoknak is elszállt a hangjuk, amikor meglátták a tengericsomót és a kosarakat, de a disznótornak szagát sem érezték. Fél óra sem telt el, már tele volt a szoba lesütött tekintetű vendégekkel. Csak Anti bácsi beszélt nagy hangon arról, hogy amikor ő huszár volt, esténként meséltették őket, sorba, egymás után, és folytatni kellett, de aki nem jól kerekítette tovább, készülhetett a denevérlovaglásra...

Arra már nem került sor, hogy elmondja, milyen is az a denevérlovaglás, mert az egyik igencsak éhes koma felugrott.

— Hallod-e, Anti koma, a bolondját járatod velünk, vagy mi? Hát ez a disznótor?

— Disznótor? Nem, ez nem az — mondta komolykodva Anti bácsi —, én máma csak amolyan disznóbúcsút tartok, mert áldott szip jószág, és megérdemli. No, meg én így szoktam, igaz, Mariska? — kacsintott huncutkásan feleségére. Az asszony csak bólogatott. Alig bírta visszatartani csukló kacagását. Mert a vendégek már egymás után surrantak kifele a szobából. Még köszönni is elfelejtettek.

Az esetnek rögtön híre ment hét fa- luban, hét határban. És ha ezután azon a tájon valakit disznótorba hívtak, gyanakodva nevetett: — Disznóbúcsút akarsz talán tartani, mint furfangos Rácz, amikor lemorzsoltatta a tengerijét?