Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-18 / 245. szám

~<Mriav 1981. OKTOBER 18 VASÄRNAP SZÍNHÁZI LEVEL Bravúráriák leyuu au E : Volt idő, amikor az operaénekes ! sztárok akkora ha- ! talommal rendel- [keztek, hogy sze- rgény komponis­táknak nem az operadráma belső dramaturgiai törvényei­hez kellett igazodni a zene fnegírásakor, hanem e sztárok szeszélyeihez. A XIX. század eleji olasz operaszerzők leg­jobbjai is — Donizetti, Bellini, Rossini — kénytelenek voltak egy-egy nagy szoprán-' vagy tenoregyéniség kívánalmait fi. Nyelembe venni. Tudjuk: nem ritkán szerződésileg írták elő á zeneszerzőnek, hogy X. vagy Z. énekművész számára az opera mely felvonásában, me­lyik jelenetében hány perces, és milyen technikai bravúrok­ra lehetőséget nyújtó betét­áriát kell komponálnia. Isme­rünk történeteket hisztériás idegösszeomlást kapó opera­dívákról, akik a bemutató napján zsarolták ki jól irá­nyítható dührohamaikkal a szerzőkből az újabb látványos áriát, vagy nem voltak addig hajlandók színpadra lépni a már pergő premier második felvonásában, míg a kompo­nista a szünetben újabb ma­gas c-t nem írt a felvonás­ban éneklendő áriájukba. Az opera és az operajátszás története tele van ilyen ara­nyos kis történetekkel, me­lyekhez hasonlókról manapság még álmodni sem lehet, hi­szen a ma leghisztériásabb- nak, legveszekedősebbnek, a legfélelmetesebb vulkanikus dührohamokat produkálónak ismert énekesek is a porosz hadsereg vasfegyelmét idé­zően engedelmesek és kezel­hetők a hajdani nagy, igazi nőstény (és hím) oroszlánok­hoz képest. B ravúrária persze nem mindenkinek adatik meg egy-egy darab* ban. Technikai felké. Szükségét», hangja legfelső és legalsó regisztereinek erejét, csillogását, légzéstechnikája ki­munkáltságát — egyszóval: szakmai felkészültségét csak a vezető drámai vagy lírai szoprán, a vezető tenor vagy bariton, ritkábban basszuséne­kes mutathatja be. Ezért sztár — nélküle nincs előadás, nél­küle nem telik meg a szín­ház. És mivel a legjobb szer­zők annak is megtalálták a módját, hogy a bravúráriák­ban a fantasztikus technikai követelmények mellett még igazi muzsika, netán igazi dráma és igazi karakterábrá­zolás is jelen legyen, ezek az áriák a művésznek nemcsak az énektechnikai, hanem az ábrázolóképességét is igény-: be veszik. (Amiként a hang­szeres bravúrdarabok sem ki­zárólag a hegedűs, a zongora­művész technikai felkészültsé­gét igénylik, hanem annál többet is: előadókészséget, for­málást, átélést.) Az operaszínpad azonban nem átl egyedül a nagy egyé­niségek számára kreált bra­vúráriákkal. A prózai színpadon is épp elég ilyen művel talál­kozhatunk, Drámaírók nem­egyszer úgy írtak (írnak) da­rabot, hogy közben az egyes szerepek felvázolásánál már arra a színészre, színésznőre gondolnak, aki a figurát ját­szani fogja. Ügyes, a drámaírás mester­ségbeli követelményeit fölé­nyesen ismerő drámaírók kü­lönösen szívesen írnak olyan műveket, amelyekben nagy színészi bravúrokra adódik mód. Egy jó vezető szerepet egy jó vezető színész akkor is sikerre vihet, ha a darab egésze már korántsem olyan jó. S ha egy jeles és kedvelt színésznő vagy színész ko­moly sikert arat egy ilyen sze­repben, akkor a szerzők és a színház is jól járnak: bejön a közönség, és bejön a bevétel meg a honorárium. A magyar drámaírásnak van egy-két olyan periódusa, amelyben a jól megcsinált da­rabok tucatjai kerültek szín­re. A századelőn például éven­te számos olyan bemutató volt, amelyet egy-egy nagy színészegyéniség vitt sikerre. Sok olyan jó és a mesterséget értő szerző működött aki- A Józse{ Att|la Színházban múlt héten mutatták be Scarnicci-Tara- tol mindig el lehetett várni egy busi. A csodák Nápolyban születnek című komédiását. A rendező: jól előadható, közönséget von. ' Gábor Páli Képünkön: Jelenet az előadásból zó, a színész számára jó sze­repeket kínáló darabot. Ilyen volt — a sok közül — Bíró Lajos és Lengyel Menyhért. A külön-külön is sikeres szer­zők 1912-ben összefogtak, és egy erősen a francia Seribe Egy pohár víz című, akkor már vagy hetvenesztendős si­kerdarabjára emlékeztető szto. rit írtak meg: II. Katalin orosz cárnő történetét, aki szerfelett kedvelte a csinos fiatal fér­fiakat, s nagy mennyiségben is fogyasztotta őket, ám ural­kodónak éppoly jeles egyéni­ség volt, mint férfifalónak. A darab — a címe természete­sen: A cárnő — 1912 február­jában a Nemzeti Színházban került színre, s mivel lényegé, ben egyetlen nagy szerep van benne, Kataliné, ezt a színház akkori egyik vezető művész­nője, Márkus Emília játszotta. A szerep igazi bravúrária, megcsillogtatható benne a szí­nésznő minden technikai tu­dása, megszólalhat minden regisztere. Hogy mennyire mély és igaz dráma ez, arról Kosztolányi Dezső. így írt a Világ 1912. február 24-i szá­mában: „Kicsit kokott ez az asszony, kicsit pedig dada”. És: „Mit kapunk? Egy sze­relmes darabot, tele kézenfek­vő helyzetekkel, meglepetése­ket, amelyek nemcsak a pre­mierpublikum, hanem a szá­zadik — talán a kétszázadik — telt ház tapsaira is tekin­tettel vannak. Ha két ilyen kitűnő ember, mint Bíró La­jos és Lengyel Menyhért, ily bevallottan lemond minden­ről, ami újság és irodalom, ak­kor a kritika nincs hivatva megbírálni a darabot...” hhez a véleményhez ma sem sokat lehet hozzátenni. A cárnő ma is eljátszható, ha van valamely színházban (mindegyikben van) alkalmas színésznő Katalin szerepére. A nagy konfliktust, hogy ti. a cárnő is asszony, és az asz- szony cárníj fs, ése kettő nép ha szembekerül egymással, egy sokszínű és jelentékeny művészegyéniség néhol még az élet színeire is emlékezte­tő ecsetvonásokkal lehet képes ábrázolni. A közhelyeket és Színpadi ziccereket az elfogad, hatóság szintjére tudja emel­ni, ha valóban jó művész. A kedvéért esetleg külön is ér­demes elővenni ezt az érzel­mes és naiv-butuska darabot, érdemes megadni egy bravúr­ária lehetőségét. A József Attila Színház most ezt tette. A múlt évad­beli veszprémi felújítás után (melyben Csomós Mari brillí­rozott Katalinként) most a színház Szemes Marinak ad­ta meg a bravúrária előadá­sának ziccerét. A választást ez a tény indokolja, s egyben iga­zolja is. Egy kitűnő színész­nő jutalomjátékát látjuk, szép díszletben és pompás kosztü­mök környezetében. A többi? Hogyan is mondja Hamlet? „A többi — néma csend.” Takács István Megváltozott szerepkörben AGRÁRÉRTELMISÉG A FALU ÁTALAKÍTÁSÁÉRT A különösen érdekes látvá­nyosságok közé tartoznak a községek közelmúltját és jele­nét bemutató fotókiállítások, mert. kézzel foghatóan doku­mentálják a fejlődést. A fal­vak külső képe valóban alapo­san megváltozott, de szelle­mi életük viszonylag lassan követi a gazdasági alapok mó­dosulását. Persze nem marad­hat hatástalán, hogy a falun élő értelmiségiek száma a fel- szabadulás előttinek megköze­lítően hússzorosára emelkedett. S ezen belül létrejött egy ko­rábban sosem volt társadalmi réteg: az agrárértelmiség je­lentős és összetett csoportja. A gyarapodásra jellemző, hogy a mezőgazdaság szocialista át­szervezésekor az országban mindössze 13 ezren voltak, je­lenleg pedig az 50 ezret is meghaladja a számuk. Tehát az agrárértelmiség potenciáli­san hatalmas erőt jelent a fal­vak belső életének átalakításá­ban. Kettős kategória Az agrárértelmiség helyzeté­ről és szerepéről beszélgettünk dr. Tóth Alberttal, az MSZMP Pest megyei bizottságának művelődési és propaganda-osz­tály vezetőjével. — Mindenekelőtt; kiket so­rolhatunk az agrárértelmiség körébe ? — Amikor a falvak átala­kításáról beszélünk, kettős ka­tegóriát kell alkalmazni. A nagyobb körbe soroljuk mind­azokat, akik a mezőgazdaság­ban dolgoznak, így az ipari végzettségű mérnököket, köz­gazdászokat, orvosokat, sőt a népművelőket is. Szűkebb ér­telemben pedig a növényter­mesztésben, állattenyésztés­ben, és az erdőgazdaságban dolgozók tartoznak ide, tehát a hagyományos agrárpályák művelői. Ebből követke­zően az agrárértelmiség ka­tegóriája sokszínű, beit- sőleg több csópoFtrá öázthátó. — Beszélgetésünkben ma­radjunk az utóbbi, szűkebb meghatározásnál. Milyen spe­ciális jegyei vannak e cso­portnak? — Leglényegesebb, hogy ezek a szakemberek a munkaidejük nagyobb részét közvetlenül a mezőgazdasági munkások kö­rében töltik el. Tehát kapcso­lataik folyamatosak és azt is mondhatnánk, hogy személyes jellegűek. Ugyanakkor sok­szor kerülnek olyan döntési helyzetbe, amikor az egész fa­lu életén változtathatnak. Pél­dául egy termelési ág meg­szüntetésekor, vagy egy új nö­vénykultúra termesztésének megkezdésével. — Helyzetükből objektiven adódik, hogy hatással vannak egy-egy község — a termelő- szövetkezetek összevonása óta akár több község — gazdasági életére, anyagi gyarapodására, vagy stagnálására. Emellett azonban joggal várható a tár­sadalompolitikai szerepkör be­töltése is. — És pontosan ezt értjük alatta, amikor azt mondjuk, hogy az agrárértelmiségnek új, megváltozott szerepkört kell betölteni. Gazdasági funk­ciójuk mellett, pontosabban ez" zel párhuzamosan ők sokat tehetnek a falu kultúrájának gyarapításáért és többségük tesz is. Ebben a vonatkozás­ban a kultúra fogalmát nem azonosíthatjuk egyszerűen a művelődéssel, itt a kultúrán élet- és gondolkodási módot kell értenünk. Része ennek az, ahogyan az emberek dolgoz­nak, esznek, viselkednek; ré­sze, hogy miként alakítják kapcsolataikat, mennyire ké­pesek élni a szocialista de­mokrácia lehetőségeivel, hogy van-e igényük az önképzésre, miként töltik szabad idejüket, mennyire nyitottak az új isme­retek megszerzésében. Hosz- szan sorolhatnánk egészen ad­dig, hogy milyen a viszonyuk a tulajdonhoz. — Az értékelésekben ma még gyakran leszűkítjük ezt a sze­repkört, azt kérdezzük: tarta­nak-e ismeretterjesztő előadást, tanácsaikkal- támogatják-e a háztáji gazdálkodást. — Nem szabad lebecsülni ezt a segítséget sem, de sok­kal fontosabb a munka közben kialakított személyes kapcso­lat hatása. Persze említhetnék példákat, tánccsoportot, vagy szakkört vezető agrármérnö­kökről. Példamutatás — Igénylik-e a gyakorlatban ennek az új szerepkörnek a betöltését az agrárértelmisé­giektől? j — Feltétlenül. És ez még akkor is igaz, ha ezt az igényt szavakban nem mindig fogal­mazzák meg. Egy munkahelyi közösség vezetőjének — tág értelemben vett — kultúrált- sága természetesen példaként hat, jó, vagy rossz példaként. A közösségi tevékenység során véleménynyilvánításával min­dig orientál, ezt kell kihasz­nálni, ezzel ébreszthet új igé­nyeket, tágíthatja az érdeklő­dést, erősítheti a társadalmi aktivitást. Kétségtelen: a ha­tás nagy mértékben függ attól, A BARATSAG ASZTALA Egyedülálló szobormúzeum ‘Bezárt az ország legnagyobb szobrász műterme: a dél-ba­ranyai Szársomlyó hegyen mű­ködő szabadtéri alkotótelep. Az 1968-ban alapított és az UNESCO által támogatott nemzetközi alkotótelep mun­kája nyomán hazánkban egye­dülálló szobormúzeum jött létre a Szársomlyó hegyen. A meghívott művészek ugyanis — a mecénás tanács vendég­látásáért cserében — a hely­színen hagyják elkészült mun­káikat. Tavasztól őszig nyolc euró­pai és tengerentúli ország fia­tal' szobrászai dolgoztak a szabadtéri műteremben: a ka- réjos ívű régi kőbányában. Munkájuk új szakasz kezdetét jelzi a művésztelep életében A szobrok többsége figuratív jellegű alkotás, inkább gondo­latiak és emberközeliek, mint a korábbi művek, s bennük van az elmúlt évek kísérletei­nek eredménye. Ennek a tö­rekvésnek gyümölcse az alko­tótelep sokéves átlagát meg­haladó színvonalú szoborter­més. Az idén kezdte meg az al­kotótelep kollektívája a közös munkahelyük otthonosabbá, lakályosabbá tételét. Ennek során kőbútorokkal rendezik be a szabadtéri műtermet. Mindenekelőtt asztalt és kö­réje székeket faragtak — ter­mészetesen kőből. Nevet is kapott: a barátság asztala. hogy valaki mennyire tudato­san vállalja ezt a szerepkört. — Az agrárértelmiség meny­nyire képes megfelelni az igé­nyeknek? — A szakmai képzettséggel általában elégedettek lehe­tünk, ezt mezőgazdaságunk eredményei is bizonyítják. Pél­dául sokat tesznek a tudomá­nyos eredmények gyakorlati elterjesztéséért. Viszont nem minden esetben érezzük a hi­vatástudat megnyilvánulásait, az értelmiségi szerep tudatos vállalását. Ezek nem tanítha­tók meg az egyetemeken, vagy a főiskolákon, mégis a felső- oktatás ipódszerein kellene fi­nomítani ennek érdekében. Igaz az is, hogy a termelőszö­vetkezetek, állami gazdaságok vezetőinek is igényesebben kellene ’Vizsgálni a beosztott középvezetők tevékenységét. Ezek általános tapasztalatok, amelyen belül változatos a kép. Közös felelősség — Milyennek ítéli meg az agrárértelmiségi pálya presztí­zsét? — Társadalmi méretekben feltétlenül jónak; a figyelem középpontjában állnak, s.meg­felelő az anyagi és erkölcsi el­ismerésük. Nem akarom ezzel tagadni, hogy néhány helyen mutatkoznak problémák is. Azt azonban hangsúlyozni szer retném: mindenki a maga munkájával, emberi magatar­tásával és hivatástudatával te­remtheti csak meg saját tekin­télyét egy közösségben. S még egy kedvező folyamat: az ér­tékelésben, az emberek megíté­lésében egyre erősebb tényező, hogy ki mennyire érzi és vál­lalja a közös felelősséget az adott település belső életének átalakításában. Kriszt György SZAKKÉPZÉS Restaurátorok a könyvtárakban ősztől új, speciális szakkal bővült a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola oktatási programja: az Orszá­gos Széchenyi Könyvtárral kö­zösen könyv- és papírrestaurá- tori esti iskolát szerveztek. A kétéves tanfolyam részvevői hazánkban első ízben szerez­hetnek így a régi kötetek, ok­iratok felújítására, állapotuk megóvására jogosító középfo­kú képzettséget. Az Országos Széchényi Könyvtárban évek óta dolgoz­nak restauráló szakemberek, ám legtöbbjük szakképzettsége csupán könyvkötői. Felsőfokú diplomát ugyanis csak tárgy­restaurátori szakon lehet sze­rezni, s az ottani tanterv tel­jes egészében nem tartalmazza a könyvek gondozásával kap­csolatos speciális ismeretanya­got, emellett a főiskolát elvég­ző restaurátorok számánál jó­val többet igényelnek a könyv­tárak, a levéltárak, a múzeu­mok. Ezért vált szükségessé, hogy az e területen dolgozók részére megfelelő — elméleti és gyakorlati felkészültséget nyújtó — oktatási formát te­remtsenek, annál is inkább, mivel a nagy hazai könyvtá­rakban és levéltárakban százá­val várják' újjászületésüket azok a kötetek, iratok, amelyek fennmaradásáért megromlott állaguk miatt veszély fenyege­ti, s történelmi, kulturális tör­téneti értékük mind sürgetőb­bé teszi megmentésüket. TV-FIGYELŐ Zokogó Majom. Amikor an­nak idején Sütő András Anyám könnyű álmot ígér cí­mű lírai szociográfiája, tör­ténelmi esszéje születési he­lyéről, Romániából hozzánk is átkerült, sokan mondogat­ták, hogy ez az erdélyi ma­gyar író itteni pályatársai elől elírta a témát. Vagyis ő fo­galmazta meg a legérzéklete­sebben, a legegyetemesebb ér. vénnyel a társadalmilag is, gazdaságilag is egységesülő fa­lu történetét, s benne mind­azt, ami az elvándorló fiata­lok meg a helyükön maradó öregek között érzelmi konf­liktusként folytonosan ott szik­rázik. Nos, amikor a szintén er­délyi — Kolozsvárott élő — Bálint Tibor Zokogó Majom című regényének ötrészes te­levíziós Változatát néztük, bi­zonyára nem egy nézőben me­rült föl a gondolat, hogy, úgy­mond, ez a korszak is el lett írva. Igen, a második világ­háború ideje meg az azt kö­vető zűrzavaros hónapsor sem itt rögzítődött több szálú tör­ténetté, meg pezsgőén életes figurákká, hanem a Szamos partján, a Mátyás-szobor tö­vében. Mindez persze nem panasz­ként hangzik, sőt őszinte ör­vendezésként, hiszen, ha — ismereteink szerint — hazai szerző nem tudta még eddig ily nagy öleléssel és ily nagy tömegű népesség kitűnően egyénített megidézésével föl­eleveníteni a szóban forgó kort, hát akkor legalább a Napsugár című gyermeklap szerkesztőjének járjon ezért hála és köszönet. Várkonyi Gábor rendező­nek pedig azért, mert az írot­takat több-kevesebb sikerrel a regényhez méltóan váltotta képre. Ha a kétségkívül sza­pora fodrozású történetbe be­le is bonyolódott, s ha néha — különösen a harmadik rész­ben — kissé sietősen, hogy azt ne mondjuk, kapkodva sodor­tatta előre a jeleneteket, azért az egész vállalkozása mara-, dandó élménnyel gazdagított. Fő értékként a história at­moszféráját nevezhetjük meg. Azt a hamisítatlan kolozsvári s egyben kültelkien szegényes zűrzavaros a kezdettől és lumpen mód hangulatot, amely a befejezésig minden játék­percet belengett. Ehhez egy­részt a háttér — tehát a tár­gyi világ történelmi hűségű megszervezése — kellett, más­részt viszont egy ilyen kitű­nő, a mesébe testestül-lelkes- tül belefeledkező szinészgár- da. Neveket külön szinte il­letlenség is említeni, de aho­gyan például Bánsági Ildikó elcsicseregte, elbájologta, el- hisztériázta az ő rövid csillo­gásra kijelölt Bőskéjét, az föl­ért egy jutalomjátékkal. Ugyanígy Szombathy Gyula vándorpincérére is úgy emlé­kezhetünk, mint egy egészen nagy karakteralakításra. Röviden szólva: a Zokogó Majom, mint televíziós jelen­ség — dacára a már említett siettetésnek, fölösleges túlhal- mozásnak — mindenképpen méltó volt a Budapesti Mű­vészeti Hetek rendezvénysoro­zatához. GregUSS. Színészeinket di­csértük az imént, s hadd foly. tassuk itt alább is e szfnpad- és stúdiójárók egyikének, Greguss Zoltánnak a mélta­tásával. Pontosabban annak a portréfilmnek a felidézésével, amelyet Mestersége: színész címmel sugároztak a minap. Ez a gyorsan tovaröppent egy óra megint szíven ütő élmény volt, mert kisebb-nagyobb tit­kaival, dicséretes és kevésbé dicséretes indulataival föltá­rult előttünk egy — ma már elmondhatjuk — nagy komé­diásélet. Mégpedig úgy, hogy nemcsak a visszarévedő fele­letek idéztek szerepet, cigá­nyozást és politikát, hanem egy-egy alakítás is megismét­lődött abban a néhány perces szövegmondásban. Ilyenkor, ezt az átváltozást figyelve te­lepedhetett rá a nézőre a döb. benet, s ilyenkor győződhetett meg ismét arról, hogy a szí­nészet — a műsor címével el­lentétben — egyáltalán nem mesterség, hanem, ha jól csi­nálják, nagy emberi csoda. Bárha folytatódna a .sor, és a még élő színi óriásainkat ugyanígy megörökítenék — ha már annyi más pályatárs megkérdezetlen maradt. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents