Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

1981. SZEPTEMBER 6., VASÄRNAP

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

rJóna Takács Mihályi

Gyümölcsfák között

Paládi József:

Újpest császára

L

átom az alakját, mozdulatait, hallom a hangját, de legelevenebben a szeme él bennem. Nagy, kék, olvasó szeme. Avval a szomorúsággal néz rám ma is, amelyet akkor is láttam benne, ha nevetett.

Az a tekintet, amelyhez hasonló a búcsúzásoknál fogja meg az embert: öleli a pillanatban a kedves tárgyakat, az ismert arcokat, figyeli a benti halk emlékeket, érzi a másodpercben egész életét, s meglátja az idő múlását.

M

egyek-e füvet szedni?,.. Hívott.

Megyek.ll hogyne mentem volna! Szerettem a közelében lenni.

Következetesen tett-vett, törvényszerűen, magától értetődően. Érett volt minden mozdulata, annyira, hogy talán behunyt szemmel is meg tudta volna tenni, amit éppen akart.

A fejszén az erőt, fűrészen az irányt, lapáton a fogást éppúgy ismerte már, mint arca hajlatait, s azt, hogy borotválkozáskor hol, milyen irányban tartsa a pengét. Kimértsége sokszor türelmetlenné tett.

Érthetetlen volt számomra ez a lassú égés, ugyanakkor tiszteletébresztő is, mert okos volt a tűz.

No?... Megyünk?

Bólintottam. Tudtam, nem szeret egyedül lenni, Most is azért hívott.

Hóna alatt kuporgott a zsák már, csak arra várt, hogy nadrágot cseréljek.

Aztán cammogtunk.

Csöszögve, köhögve lépkedett a gacsos cipőben a göröngyös úton.

Már alaposan benne jártunk az őszi délutánban. A tinta égen nem botlott felhőbe a nap. Ment, ment, mendegélt lefelé. Szellő sem ingatta a szeptember végi fákat. Állt minden, s csendesen nézte a lemenő napot.

Az öreg nézegetett, s lépkedett, akár a táj.

Nem beszéltünk.

Rám-rám nézett, s a szeme derűje is, akár a szeptemberi fény.

A köves útnál egy karlendítéssel jelezte, hogy jobbra menjünk. Arra rövidebb.

A gyümölcsösnél letértünk a jó szagú fák sorai közé. Aztán kinéztünk egy burjánzóbb fűszigetet. Az öreg ledobta, vagy inkább ejtette a zsákot, amelyből most csúszott ki a kes- kenyre kopott sarló.

Fújtatott a három-négyszáz méternyi út után, hangosan hörögve szedte a langyos-édes levegőt. Letelepedett a zsák mellé.

Helyet mutatott. Üljek le én is. Mondtam, hogy én szedem addig a füvet, csak pihenjen. Legyintett. Ráér, nem sürgős az, üljek csak.

Leülteml hát én is. A fákon még fogódzkodtak, kapaszkodtak az almák. Ha netán erre járna a kert gazdája ... Igaz, hogy nincs elkerítve, s nem azért jöttünk, de akkor is. Csak idegenek vagyunk itt.

Észrevette a pillantásomat.

Szépek! — mondta szemlélődve. Már megértek.

Meg.

Jonatán. Jófajta ... íntett a hajló ágakra. Szépen termett. Szinte nem is nekem, csak magának mondta félhangosan. Tán ott sem voltam mellette.

Ődöngött a tekintete fától fáig. A gazda szemével nézte az ágákat. Elégedettnek látszott.

No, mi van? Szedjük? ..., kérdezte falevélmosollyal, amint észrevette, hogy figyelem.

Nekiláttunk,

A sarló surranásán át is hallottam, amint neszezett egy-egy levél

ágtól ághoz ütődve, s amint földet ért. Távol, közel hallatszott a levelek lépte. Már a szellőkéz is levehette őket.

A sarló nyomán lassacskán tarló lett a kis fűsziget.

Fakult a fény, csak a lombok nevettek harson, vértelenül.

Füstölt a szivar, akár a meggyújtott avar. Elmaradhatatlan ott lógott az öreg fogai között. A köhécselés meg-megszakította herregő, hangos lélegzését.

Térdepelt, s csak nézett rám valami fátyolon át, mint a derűs fák is körben, nagy-nagy szomorú békével. Dús haja fehér-sárgán égett, épp, mint az a távoli felhő, amely fokról fokra szürkült a semmibe, jelezve, hogy lemegy a nap.

Térdelt mozdulatlan a gyümölcsfák között, tekintetében egyszerre volt ott a közel, a távol, a világ a nevén szólalt benne.

Mintha szemében hullnának az emlékező levelek, mintha benne mosolyogna minden alma, benne hajlana teherrel minden ág, és mintha benne menne lefele a nap halvány fénnyel, határnyi békével, benne hervadnának a lesarlózott füvek, s benne állna a szelídszép ég is, végtelen kéken, langyos-lágy kedvesen.

Mintha engem nézne, de valahol mögöttem ott látja a mindenséget, a múltat, a jelent, a jövőt ebben az alkonyi pillanatban.

Szissz, szissz — hullanak a levelek. Néznek utánuk hosszan az ágak. Égtek lassú tűzzel az almák, szelíden, ízesen, okosan. Nézték időtlenül a teret, mellyel beteltek, már, magukban hordták és tértették minden szavát

Puff!

Távolabb egy most huppant a homokba. Elengedte az ágat, nem bírt tovább fogódzkodni. Aztán folyt, folydogált tovább az idő, mintha semmi sem történt volna. Csak ezek az észrevétlen óraművek jelezték, hogy múlik.

Elég lesz már ez — dörmögte az öreg a hasas zsákra paskolva. Ehetnek a nyuszik. Elfáradt? — törölte gyöngyös homlokát.

Nem, egyáltalán nem.

Hát igen, így van ez.

Én csak éreztem, hogy mi lehet úgy.

Szürkültek a kertek. Fenn az égen járt már a fény, de oly magasan, hogy az alacsonyan szálló felhőnek is alig volt már tüze. Nőtt a fák alatt a homály, lassan égig ért az este.

| tt az ősz újra.

Ö néz rám a bágyadt kék égben, a szomorú mosolyú levelekben, a langyos, édes alkonyokban, a sárgafehér felhőkben, s a melegfényű gyümölcsökben, miket kihord az idő és leszakít az ágról.

És mennek tovább a napok, mintha semmi sem történne.

Azokat a fákat ott a kertben a ház körül ő ültette, s a házat is ő építette, özönvíz előtt.

Kerestem. Azt mondták, elköltözött. Mint a leszédült falevél. Egy életen át éltette a fát.

A taxisok nevezik császárnak, aki számolatlanul szórja a pénzt. Ritka az ilyen ember. A császárok feltűnése kiszámíthatatlan. Tündöklésük rendszerint hajnalig tart. Hangulatuk gyorsan változik. A császárok tünékenyek, mint a szivárvány. ★

A felüljáró előtt hevesen integető férfi tűnt fel a lámpák fényében. A taxi megállt. A férfi ügyetlenül, ám erőszakosan cibálta az ajtót. Nem boldogult vele.

— Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr.

— Taxizni.

— Ne mondja!

— Van pénzem.

— De tökrészeg.

— Vigyen el, főnök úr.

— Na, pattanjon be!

A sofőr nem szerette az ágrólsza- kadt, részeg utasokat. Nemrég érettségizett, s csupán kényszerűségből és a jó kereset reményében vállalta ezt a munkát. Néha felkavarodott a gyomra az efféle alakoktól; mégis, fogadalma ellenére, újra és újra megszánta őket.

— Hová? — kérdezte.

— A Vén Matrózba. Engem ott mindenki ismer.

A presszóban egy palack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalapját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombolta, széttárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valami főúr. Ábrázatán titkos, fölényes mosoly búj- kált.

— Igyon — mondta a sofőrnek.

— Nem lehet.

— Akkor egyen. Rendeljen, amit akar. Mindent fizetek. Tudja, menynyit kerestem a lóversenyen?

— Nem.

— Találja ki! Most voltam életember először, és nyertem. A sógorom meg vesztett. Pedig őt mindig ott eszi a fene.

— így szokott ez lenni.

— Mit gondol? Mennyit?

— Nem tudom.

A sofőr türelmetlen volt. Nem szerette nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem szerette hallgatni mások szerencsetörténeteit.

— Nagyon ketyeg odakint a taxióra — jegyezte meg.

A férfi előhúzott nyűtt tárcájából egy ropogós százast.

— Tegye el — nyújtotta. — Maga annyi pénzt még nem látott, amennyit én nyertem. Ilyen, magas volt.

Tenyerével az asztal lapja fölött

mutatta, meddig ért a pénzhalmaz. A borosüveg nyakánál megállapodott a keze, és töltött. Aztán kurjongatott a felszolgáló nőnek.

— Nem volt még elég? — termett az asztalnál a nő.

— Mindjárt megyünk — szeppent meg a férfi.

— Minden este itt rontod a levegőt.

— Ez az ember a sofőröm...

— Ne röhögtess!

— Hozzon neki virslit, kávét, kólát!

A férfi újabb, friss bankjegyet vett elő, s a nő kezébe nyomta. Hanyagul intett, hogy elmehet.

— Rád szakadt az OTP? Kasszafúró lettél? — firtatta a pincérnő.

— Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet!

A taxisnak nevethetnékje támadt. Kezdte érdekelni a dolog.

— Kasszafúró? Én? — dohogott ja

férfi. — Tudja, mi vagyok én? Kazánkovács. Ügy, ahogy mondom. Kazánkovács voltam. Valamikor...

— Egy szavát se higgye! — tért vissza a felszolgálónő. — Lókötő volt világéletében. Alkalmi munkás. A felesége is otthagyta.

— Uhh! — horkant fel a férfi. — Ür vagyok, tudja meg!

Kivágott egy százast a bordázott asztalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit, felhajtotta a kávét.

— Mennem kell — mondta. — Ebből nem élek meg.

— Menjünk — hagyta helyben a férfi. — Imádok taxizni. Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok vezetni. Tudja, mennyit nyertem?

— Mennyit?

— Hetvenhatezer forintot. Két év alatt nem kerestem ennyit. Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem gutaütést kapott De nem adok neki semmit. Ók se adtak. Rossz ember vagyok én? Nem. Frici bácsi mindig rendes volt. De azok telebeszélték a feleségem fejét. Le vannak... Irigykedjenek! Frici bácsi tele van dohánnyal. Egyszer neki is lehet.

— Mire költi? — érdeklődött a sofőr.

A férfi megütközve nézett rá.

— Nem kell nekem semmi. Van lakásom, ruhám, mindenem. Élek belőle. Urasan. Maga nem ismerte a régi urakat. Azok tudták, mi az élet.

— Ketyeg az óra.

— Menjünk taxizni — mondta a férfi, és átadott egy százast.

— Gyere holnap is! — szólt utánuk a felszolgálónő.

Az utca már kezdett elnéptelenedni. A televízióban krimit adtak, a taxik üresen, szabad jelzéssel szaladgáltak. A férfi a Belvárosba vitette magát. Ráérősen kocogtak a Váci út kockakövein, nézelődtek. A taxis munkája értelmét vesztette.

— Gyorsabban! — ösztökélte a férfi. — Szeretem a száguldást.

Mire a Nyugati pályaudvarhoz értek, a férfi elszunnyadt. A taxis fordult, és visszahajtott az újpesti áruházig. Ott megrázta a férfi vállát.

— Otthon csucsizzon, papa! Hol lakik ?

A férfi megmondta. Magas tégla- kerítés előtt álltak meg. Az utca sötét volt és elhagyott. Sehol egy lélek.

— Ne hagyjon itt — mondta a férfi.

— Dolgoznom kell.

— Adok ötszáz forintot. Vigyen el Palotára.

Kotorászott a tárcájában, de már üres volt.

— Várjon, hozok pénzt.

— És ha elfelejt visszajönni?

— Jöjjön maga is.

A taxis kisegítette utasát a kocsiból, s megfogta a karját, el ne essék. Betonkockákon bukdácsoltak az udvar végére, az épülethez ragasztott sufnikhoz. A férfi kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt. A vékony dróton függő, piszkos égőből halvány, sárga fény áradt. Az asztalon zsírpapírban egy grillcsirke csontjai hevertek, kiürült üvegekkel körülbástyázva.

— Forduljon el! — mondta a férfi.

Felemelte a rekamié fedelét. Fehér tollpihék szálltak fel, és kergetőztek az áporodott levegőben. A pókok sötét hasadékokba menekültek. Lenn kesze-kuszán, odavetve pihentek a bankjegyek. A férfi gyanakvóan hátra sandított.

— Mi lesz? — villant meg a szeme.

Lecsapta a rekamiét, s fordultában megtántorodott. Nekiesett az asztalnak, az üvegek lehullottak és összetörtek a kövezeten.

— Feküdjünk le! — mondta a taxis. — Pihenjen.

— Várjon!

— Jobban tenné, ha aludna.

— El kell mennem Palotára. Van ott egy asszony ...

A sofőr zsebre vágta az ötszázast, és kifordult. A férfi égve felejtette a lámpát, egy ideig a zárral vesződött aztán legyintett. A kulcsot az ajtóban hagyta. Megszokta, hogy hozzá legfeljebb csak vinni lehet.

Üjpalotán jó félórát bolyongtak. Nem tudtak eligazodni az egyforma panelházak labirintusában. Végül a férfi rábökött egy lépcsőházra:

— Ez az.

— Biztos?

— Most már megismerem. Felmegyek, várjon meg!

— Nincs időm.

— Ne tegye ezt velem.

— Lassan letelik a műszakom, és még mindig magát ajnározom. Unom már.

— Adok egy ötöst, várjon meg. Mert lehet, hogy nincs itthon. Akkor haza visz. Jó?

— Rendben.

— Az ötödik emeleten figyelje azt az ablakot — mutatta a férfi.

Iir.bdj.g0 alakját elnyelte a lépcsőház homálya. A sofőr hátradön- tötte az ülést, kinyúitózott, s miközben halkan duruzsolt a motor, meleg levegőt fújva az utastérbe, el- szenderedett. Eltelt háromnegyed óra. Felébredve az ablakot kémlelte. Mind sötét volt.

A taxis elhajtott.

A császár dermedten feküdt egy tizedik emeleti ajtó előtt.

Postás-Farkas György versei:

Éjfélízű emlékezés

Megsemmisülve, éjfélízű emlékezések halk fuvola hangján zuhantam, álmomat felszívó párnám ólom-éjszakájába.

Himnuszomat zengő üstökös, benned megmaradt mosolyoddal szelídítetted meg vad tébolyult telkemet.

Égig szédülve véremmel átitatva pezseg benned újjászülető ifjúságom, s nem kell megvetnem létező kitagadottságom.

Lüktető agyamban feltámadnak olykor a tegnapok és egy villamosban maradt tekintet, arcom homályába örök mécsest éget.

Anyám hagyatéka

Ólomízű évekkel született hagyatékod, reszkető éjszakák boros poharába botorkáló nappalok: temetőhangú világ.

Éhes gyomromra nem ügyelve, a jóllakottság érzését keltetted agyamban, mikor tíz éves koromban elhoztad nekem Petőfi összes verseit.

Nem lehettem méltatlan világomban összeomló, mert nekem nem volt szabad örülnöm, mert a megváltásunkért még nem esett áldozat, mert bénán vonultam át az üdvözítő holnapba, magamat vállalva.

Mezítlábas sóhajok kiszáradt szemembe tüzet hordoznak, s tömjén illatokkal csillagot szórnak megdermedt utamra: pupillám szűk világot enged szemedbe.

Parnóth Zoltán linómetszete

Emlék