Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

4

SZÍNHÁZI LEVÉL

Jó-e a színésznek ?

Jó-e a színésznek manapság? Jól érzi-e magát a színházban, a szerepeiben, a színpadon? Ügy ér- zi-e, hogy nélkülözhetetlen alkotóeleme a színházművészetnek? Egyáltalán: alkotónak érzi-e magát, vagy csak eszköznek, végrehajtónak? Még konkrétabban kérdezve: jó-e ma és itt magyar színésznek lenni?

Interjúkat nyilatkozatokat, riportokat, cikkeket olvasva, úgy tűnik: nem olyan jó itt és most magyar színésznek lenni. (Legalábbis sokuk úgy érzi: nem jó.) Nem leli a helyét a színházában, mert túl sokan vannak ugyanarra a szerepkörre, s így ritkán van alkalma jelentősebb alakításra. Vagy: kevesen vannak a szerepkörre, ezért folyton játszik, minden este színpadon van; kizsákmányolja a színház, lenyúzza a bőrét, az ottani sok munka miatt nem tudja egyeztetni a tévé, a film, a rádió, a szinkron, így elesik egy csomó hálás (anyagilag is hálás) feladattól. Aztán: foglalkoztatják ugyan a színházában is, meg más helyen is, de mégsem érzi úgy intenigazából, hogy szükség van rá. „Csak a figurám kell", „Csak az orgánumom kell", „Csak az alakom kell", ésatöbbi ésatöbbi.

Ú

gy érzi gyakran a színész: csak báb a rendezők kezében; instrukciókat hajt végre, és senki nem kíváncsi az ő saját külön alkotói fantáziájára, ötleteire, átélőképességére és emberformáló erejére. Ügy érzi, elviselhetetlen a rendezői uralom, pedig ő sokkal jobban tudná, mit és hogyan kell, de ha megszólal, leintik, mert. okos csak a rendező lehet, tőle viszont legfeljebb azt várják, hogy szép legyen, bár ez sem fontos, sőt, néha kifejezetten hátrányos, ha egy férfiszínész jó megjelenésű, kellemes orgá- numú (— Ne dürrögj! — szól rá a rendező. — Ne homoríts! — inti le a másik rendező.) És az se mindig előny, ha egy színésznő csinos, szép alakú, mert vagy az a rendezői koncepció, hogy „verébre kell vennie a figurát”, vagy folyton mutogatnia kell magát, lehetőleg minél kevesebb textilbe burkoltan, mert hogy akkor meg az a koncepció.

Sok színésznek be nem áll a szája a panaszkodástól. Nem jó, ha sokat dolgozik, mert elkoptatják a nevét, az egyéniségét, az alkotóerejét. Nem jó, ha keveset dolgozik, mert elfelejtik, kijön a gyakorlatból, berozsdásodik, leírják, a pálya szélére kerül. Nem jó a sok film, tévé, mert strapás. Nem jó a kevés tévé, film, mert akkor nincs igazi népszerűség, hiszen ma már filmen és tévében kell minél többet jelen lenni, úgy ismerik meg és fel. Nem jó a keménykezű rendező, mert túldresszíroz. Nem jó a lágyszívű rendező, mert mindenki a maga feje után megy, s akkor neki nem teremtődik meg a kellő „felvezetés”. Nem jó a dramaturg, mert olyan darabokat javasol, amikben ő nem kaphat szerepet. Nem jó az igazgató, mert olyan darabokban játszatja, amelyekben más játssza a szerepet, ami az övé kellene hogy legyen.

Komolyabbra fordítva a szót: a színész már csak olyan emberfajta, aki imád panaszkodni, imád elégedetlenkedni és morogni. Foglalkozási ártalom ez, mint a bányászoknál a szilikózis. Épp ezért okos színidirektor, okos rendező, okos színházi ember nem veszi túlságosan komolyan a színészi jeremiádákat, illetve: kellő értékűre redukálja azokat. Ami nem azt jelenti, hogy sok esetben ne lenne nagyonis igaza a színésznek. Tagadhatatlan, hogy nem gazdálkodunk elég jól azzal a mintegy ezer magyar színésszel, aki az ország színházaiban dolgozik. Egy elég szűk réteget, körülbelül az összlétszám negyedét,

valóban agyonfoglalkoztatnak, s éppen a legjobbakat. Más, szintén igen kvalitásos művészek meg úgyszólván parlagon hevernek. Sokszor tapasztalható, hogy a színésztől valóban csak a fizikumát, a küllemét, a figuráját, az alakját, a csinos formáit kérik, s nem a művészi képességeit. Gyakori, hogy túl ambiciózus vagy túlságosan én központú rendezők majdhogynem fogyó eszközként kezelik a színészt. Nem ritka, hogy érzékenységüket, sérülékenységüket, „dilijeiket” nem megértéssel, és majdhogynem gyógypedagógiai türelemmel és hozzáértéssel kezelik, hanem drillel, kemény kézzel, vasfegyelemmel, „Majd én megmutatom, hogy ki itten a rendező!” felkiáltással kezelik és intézik el. Presztízskérdéssé válnak apró súrlódások, gyűlölködéssé fajulnak a munka hevében elkerülhetetlen szóváltások, viták, s ezekben többnyire a színész húzza a rövidebbet, mert ő a védtelenebb, a kiszolgáltatottabb, őt lehet sakkban tartani odaadott vagy oda nem adott szerepekkel, riválisok futtatásával, s még ezer más eszközzel.

V

olt idő — a császárok Rómájában például —, amikor a színész félisten volt. Volt idő, amikor nem tekintették teljes jogú embernek (például az angol reneszánsz idején, még a fiatal Shakespeare korában sem). Máskor a színész eszmék, nemes hazafiúi gondolatok hirdetője volt (mint a magyar reformkorszakban a múlt század húszas-harmincas éveiben). Emlékszünk a sztárkorszakra, amikor a kedvenc színész és színésznő bálványként imád- tatott, s élete minden perce a nyilvánosság ájult érdeklődése és csodálata közepette múlott el. (Miként gyakrap és igen hamar elmúlt az ájult csodálat is

___)

Fé

listennek, másodrendű állampolgárnak, dagadó kebelű hazafinak vagy bálványnak lenni ma már aligha kell a színésznek. Elég, ha művész, alkotóművész, társalkotó abban a hallatlanul bonyolult és nagyszerű folyamatban, amelyben egy írott, holt szövegből élő, eleven dráma, élő, eleven színpadi alkotás formálódik. Elég, ha ebben a folyamatban tehetségével, emberségével, műveltségével, művészi hitével, eszméi és gondolatai erejével részt vesz, belőle részt kér.

Elég? Ez az elég itt nagyon sokat jelent.

Talán az is, hogy jobban érzi, érezheti majd magát a színész, ha így dolgozik. Ha ő maga hagyja magát így dolgozni, s ha mások is hagyják (sőt, igénylik), hogy így dolgozzon.

Takács István

Seiyemfiú. Tersánszky Józsi Jenő életművének alaposabb ismerői sem tudják többkevesebb pontossággal megnevezni, hogy vajon mikor- tájt írhatta e sok tucatnyi kötet szerzője azt A havasi selyemfiú című történetét, amelyet szerdán este televíziós játékként láthattunk a képernyőn. Nos, ez az 1925- ben megjelent kisregény egyrészt azért részesülhetett kevésbé az olvasói figyelem fényéből, mert a Kakuk Marci atyja egy tőle szokatlan helyszínen, valahol az erdélyi hegyek szénaboglyás, patakzú- gásos vidékén játszatta el a vénülő fuvaros asszony meg az éppen felserdült legényke tragikomikus románcát; másrészt meg azért az irodalom- történeti tényért, hogy szintén az 1925-ös esztendőben jelent meg Tersánszkynak A céda és a szűz című beszélye, amely jókora botrányt kavart. Akik olvasták — megmegújuló kiadásainak tanúsága szerint ilyenek sokan vannak —, tudhatják, hogy nemcsak a kézbevételre csalogató címe miatt.

SS* 4f, w

sr/umíV

1981. SZEPTEMBER 6„ VASÁRNAP

BARTÓK JEGYÉBEN

Hanglemezbetek

A Bartók-centenárium jegyében, szeptember 11. és október 1. között rendezi meg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a Hungaroton Hanglemez Heteket. A lemezgyűjtők népes táborának 12 új kiadványt kínálnak majd a boltokban — lemezenként 50 forintért. Egyetlen új lemezre nem vonatkozik a kedvezmény: a legmodernebb, digitális eljárással készült — Csajkovszkij- és Dvorzsák- szerenádokat Tartalmazó — felvétel 80 forintért vásárolható meg.

A magyar hanglemez ünnepén nagy Bartók-kiadvány kerül az üzletekbe. A centenáriumi sorozatban jelenik meg a Bartók zongorázik című lemez. Somfai László és Kocsis Zoltán gyűjtötte össze a világ nagy hanglemezcégeitől, a budapesti és a frankfurti rádió archívumából, magánszemélyektől a nagy zeneszerző zongorajátékát megörökítő felvételeket. Az album az 1920 és 1945 között hanglemezen vagy gépzongo- ratekercsen rögzített felvételeket is tartalmazza.

A Bartók-hangarchívum című kiadványban a század első évtizedeiből való fonográffelvételek csendülnek fel, köztük olyanok, amelyeken a nagy zeneszerző feleségével, Pásztory Dittával játszott két zongorára írt darabokat. Szerepel az 5 lemezes albumban Bartóknak és Dohnányinak Liszt-műveket tolmácsoló közös játéka is.

ROMAI LELETEK

Villa gazdaság

Az idei kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy Veszprémhez közeli Baláca-pusz- tári 2000 évvel ezelőtt nagy kiterjedésű római villagazdn- ság állott. Baláca-pusztán a század első negyedében 12 épületet már feltártak. Akkor kerültek elő azok a nemzetközi hírű mozaik padlók, amelyek ma a Nemzeti Múzeumban, illetve Veszprémben és Tihanyban láthatók. Az időközben visszatemetett épület- csoportot most újból feltárják.

A villagazdaság centrumát, a főépületet már részben kibontották. Itt újabb falfestményeket, mozaikokat és használati tárgyakat találtak. Az épület melletti udvaron egy 17 méter hosszú falfestményre leltek, restaurálását megkezdték.

A főépület pincéjének leomlott mennyezete összetörve ugyan, de egyben meg is védte az ott lévő használati tárgyakat. Találtak karcolt feliratú amforákat, gabonaőrlésre használt dörzsölőtálat, fazekakat, poharakat, korsókat és előkerült tucatnyi juhesont- váz is.

Szemléltetőeszközök

A Tanért Il-es számú gyárában készülnek az iskolák és oktatási intézmények számára a szemléltetőeszközök. Termékeik keresettek a világ számos más országában is: még a távoli Zöld- foki-szigetekre is szállítanak belőlük. Képünkön: állati csontvázakat preparálnak az intézet laboratóriumában.

KÍSÉRLET 250 ISKOLÁBAN

Nem nőhet a tanulók terhelése

Az 1982/83-as tanévtől az iskolákban is az ötnapos munkarend szerint folyik majd a tanítás. A Művelődési Minisztériumban januárban kezdődtek meg az átállásra való felkészülés munkálatai, s kérésükre pedagógusok százai mondták el elképzeléseiket a sajtóban és a rádióban. Ezeket is felhasználva készült el egy útmutató, amelyet az ötnapos tanítási hét kísérletében részt vevő 170 alsófokú oktatási intézmény, illetve 80 középiskola megkapott augusztus közepén. A minisztériumban azután kora tavasz- szal összegzik a tapasztalatokat, s ennek alapján készül el a jövő tanévtől érvényes új munkarend. Az ötnapos munkahét bevezetéséről beszélgettünk Szabó Lászlóval, a minisztérium közoktatási főosztályának helyettes vezetőjével.

9 Milyen kísérlet az, amely valójában csak néhány hónapig tart?

— Tulajdonképpen nem is kísérletről, hanem az új munkarend kipróbálásáról beszélhetünk. Sürget az idő, nem tudunk arra várni, hogy,

mondjuk tíz elképzelést éveken át figyelemmel kísérjünk, s azután meggyőződve hasznosságukról, illetve alkalmaz- hatatlanságukról, egy tizenegyediket kötelező érvénnyel bevezessünk iskoláinkban. Sőt! Egyetlen elképzelés végigve- zetésére, elemzésére sincs

időnk! Mindössze arra vállalkozhattunk, hogy a pedagógusok észrevételeit is figyelembe véve, néhány iskolában kipróbáljuk az új munkarenddel kapcsolatos terveket, hiszen tudjuk, hogy elsősorban a mindennapi munka, a gyakorlat bizonyítja ezek életrevalóságát. Ismétlem, rövid az idő, de legalább néhány hónap rendelkezésünkre áll, s a tapasztalatok összegzése után megfogalmazhatjuk az új munkarenddel kapcsolatos jogszabályokat. Ezért nem kimondottan kísérletről, hanem kipróbálásról van szó: arról, hogyan lehet az ötnapos tanítási hetet a leghatékonyabban kihasználni.

!• A pedagógusok számos érdekes óratervi ötlettel rukkoltak elő. Mit lehet ezekből megvalósítani?

— Többek között például nem vezethetünk be negyvenperces órákat, mivel minden tanár tudja, hogy csöngetéstől csöngetésig így is milyen kevés az idő. Az öt perc ugyan nem sok, ám, ha egy tanévet veszünk, akkor már mégis jelentős időveszteséget jelent. Nem beszélve arról, hogy éppen egyik fő célunknak, a tanítási órák fokozott védelmének mondana ellent.' S mivel változatlanul érvényben maradnak a nevelési-oktatási tervek, s ezeket teljesíteni is kell, arra törekszünk, hogy az ötnapos munkarend kipróbálására vállalkozó iskolák új óratervei a tanulók heti elfoglaltságát a lehető legkevésbé növeljék. Órarendkészítési és elhelyezési gondok nyilvánvalóan lesznek majd, de ezek nem megold- hatatlanok. Arra mindenképpen ügyelni kell azonban, hogy lehetőleg ne legyen az órarendben „nulladik” óra, s hogy a tanulók napi kötelező elfoglaltsága az általános is* kola utolsó két osztályában se haladja meg a hat órát... Felvetődik persze egy sor más kérdés is. Például, mi lesz o sorsuk azoknak a tárgyaknak, amelyeket heti egy órában tanítunk; mennyi házi feladatot adjunk föl pénteken délelőtt hétfő délutánra; a pihenőnapok számának növekedésével hogyan fog alakulni a tanórai és a tanítási órán kívüli tevékenység kapcsolata? Mindenekelőtt hatékonyabbá kell tennünk az oktató-nevelő munkát, rendszeresebben kell ellenőriznünk a tanulók előmenetelét, változatlanul nem szabad túl sok házi feladattal terhelni a tanulókat — persze, ajánlani kell, hogy minek nézzenek utána —, s a korábbiaknál nagyobb gondot kell fordítani az évközi felzárkóztatásra is. Ez utóbbira már csak amiatt is szükség lesz, mivel a tanév meghosszabbodása lehetetlenné teszi a pótló foglalkozások edTV-FIGYELŐ

így hát ez a bizonyos havasi selyemfiú korántsem vált annyira közismertté, mint a már említett Kakuk Marci és a szintén szóba hozott A céda és a szűz, s mint lappangó szellemi értéknek bő fél évszázadot kellett várnia ahhoz, hogy felfedezzék.

Hogy tulajdonképpen ml izgathatta a szerzőpárost, Gyöngyössy Imrét és Kabay Barnát ebben a balladás szenvedélyű mesében? Nyilván az, hogy a túlcsorduló érzelem kínjait egy olyan környezetben mutassák fel, amely immár elmúlt, s mint történelmi és néprajzi közeg egységesen és kiérlelten jó háttérül szolgálhat. E fölismerésük kétségkívül helyeselhető, hiszen akár a görög városállamok társadalma, olyan letisztultán, a rangot, a módot keveretlenül mutatva idézhető meg az a századforduló táji, utáni parasztvilág.

No és aztán e mögött a jelképi rangú figuracsoportozat mögött ott magasodhatnak a

felhőkkel cimboráló csúcsok, oda téríthetők a szelíden párázó domboldalak — egyszóval megidézhető mindaz az artisztikus látvány, amin oly kéjjel pásztázhat a kamera. (Láthattuk, pásztázott is! Szabó Gábor masinája oly szokatlan szeretettel, beállítási ötletet beállítási ötletre halmozva araszolta végig ezt a bő egy órát, amelyhez fogható operatőri igyekvést aligha láttunk a közelmúltban.)

Tu’aj (Ionképpen megvolt tehát minden kellék és körülmény ahhoz, hogy a végső fellángolás parazsának melegét a néző is magán érezze, ám ez a hő — hogy, hogy nem — mégis csak langyossággá szelídült. Megeshet éppen azért, mert a forgatókönyvíró és rendező páros túlságosan is hangsúlyozta azt a régmúltig ívelő távolságot (ehhez formai eszközül a régi fotográfiák kimerevített másait alkalmazták), valamint azért is,

mert a két főszereplő, Kovács Mária és Fazekas István, mint élő, eleven emberek, semmiképp sem tudták elhitetni, hogy közöttük bármiféle valóságos érzelmi kapocs szövődött. Hiába volt oly remek tragika ebben a játékban az immár hosszú évek óta Miskolcon szereplő művésznő, a képernyőn annyira koros maszkírozásban jelent meg, hogy párjának, a túlgyerme- kes és túl passzív ifjúnak bármiféle — még a leghétköznapibb érdekeken alapuló — kötődése is hihetetlennek tetszett.

így aztán a részletek diadalaként dicsérhető ez a film. Azért, ahogyan megörökített egy valóságos mesevilágot; amiért tárgyban és ruházatban oly példás szakszerűséggel idézett meg teret és időt; no, meg azért is, hogy több pillanatában képes volt drámává izzítani a történetet. Csak hát éppen a fő konfliktus sikeredett olyanra, amilyenre — talán éppen az itt elpanaszolt nagy korkülönbség miatt...

Akác* László

digi rendszerének folytatását..; Hosszan sorolhatnám még, hogy az elkövetkező hónapok-^ ban mire várunk választ. Biztos, hogy nincsen egyetlen olyan javaslatunk sem, amely ne találkozott volna néhány pedagógus elképzelésével, s olyan sincs, amelyben ne kerültünk volna szembe ugyancsak egynéhány nevelővel. Ez mindig így van; a vitában tisztulnak a nézetek.

9 A kísérlet lényege tehát az, hogy miközben áttérünk az ötnapos munkarendre, nem nőhet a tanulók napi terhelése, érvényben maradnak a tantervek, s a tanév hosszabbodásával a szünet sem rövidül ésszerűtlenül. Mit terveznek, hogy a pedagógusok jövedelme se csökkenjen?

— Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy az érintett iskolák nevelői a túlóracsökkenésből eredő megtakarítást visszakapják jutalomként. Hogy mi lesz a végleges megoldás, arról még nincs kialakult elképzelésünk, de természetesen gondolkodunk rajta.

© Milyen szerepet kap a kipróbálás során a tanórán kívüli tevékenység?

— Hangsúlyozom, hogy nagyon óvatosan kell bánni a hét végi programokkal, "nehogy a fő cél, nevezetesen, hogy a gyerekek többet lehessenek együtt a családdal, csorbát szenvedjen. Tehát egyrészt arra kell törekedni, hogy ezeket a programokat ne szervezzük túl. Másrészt gondoskodnunk kell azokról a tanulókról is, akiknek a szülei szombaton is dolgoznak, a napközis és tanulószobai foglalkozások ezért válnak különösen jelentőssé. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az egy napra jutó terhelés lényegében nem nőtt, tehát nem szükséges minden programot átcsoportosítani. Ha például korábban az őrsi összejövetel kedden volt, nincs akadálya, hogy most is akkor legyen. Nagyon számítunk a közművelődési intézmények segítségére, hisz nemcsak szervezéssel, hanem befolyásolással is ki lehet alakítani jó programokat, például kedvet lehet kelteni egy-egy jó könyvhöz, színházi előadáshoz ... Azt hiszem, ide kívánkozik, hogy élénken tiltakozunk az olyan szülői magatartás ellen, amely a saját kényelme érdekében az iskolára hárítaná át gyermeke „megőrzését”.

© Végezetül hadd kérdjem

meg. hogyan alakul az ötnapos tanítási hetet kipróbáló iskolákban a tanév rendje?

— A tanévnyitót — a tantestület döntésétől függően — augusztus 29-én vagy 30-án tartották az iskolák, az első tanítási nap augusztus 31-e volt, az utolsó pedig 1982. június 13-a lesz. A tanév 190 tanítási napból áll, de érvényességéhez legalább 180 tanítási napra van szükség. Ha egy tantárgy tantervi óraszáma ezt nem éri el az utolsó tanítási napig, akkor abban az iskolában a tanévet meg kell hosszabbítani. A kipróbálásban részt vevő iskolák ebben a tanévben a számukra külön megküldött óratervek alapján végzik a munkájukat. Az I., illetve a II. óraterv közül tetszés szerint választhatnak, annál is inkább, mivel mindkettő 38 hétre, 190 napra készült.

Rácz-Székely Győző