Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
1981. SZEPTEMBER 27., VASÁRNAP SZÍNHÁZI levél Egy nyomós érv Hetek óta csörgedezik egy színházi !vita a lapokban. Pontosabban: egy alapvető színházi kérdésről cserélnek véleményt kritikusok, drámával foglalkozó szakemberek. Kétfajta színházeszmény vitája ez: a színész színháza és a rendező színháza védelmezőinek párbeszédéről van szó. Nem új, de alapkérdés. Megoldása, a kérdésre adható válasz sokféle lehet. A leghasználhatóbb alighanem az. amely nem zárja ki a kétfajta színházes^mény egymás mellett élését, sőt, egybekapcsolódását, s nem azt keresi, melyik érdemel abszolút elsőbbséget, hanem azt. mit hasznosíthat az egyik típus a másikból, miben segítheti a színész színháza a rendező színházát, és viszont. A legjobb válasz, a legnyomósabb érv persze egy előadás lehet. Egy előadás, amelyben a kissé talán mondvacsinált ellentétek feloldódnak; egy előadás, amely lecsillapítja a felkavart szenvedélyeket, nem a „szeressük egymást gyerekek!” jelszavával, hanem a belőle kisugárzó meggyőző művészi erővel. Az új évad első fővárosi bemutatója aligha azzal a céllal készült, hogy e vitában pro vagy kontra érvként szerepeljen. De — mint minden előadás — ez is hozzászólás. És nem is akármilyen. A Nemzeti Színházban az elmúlt évtizedekben több Bertolt' Brecht- előadás hatott már a felfedezés erejével, s jelentett front- áttörést a brechti színház ügyében. Major Tamás érdemei e téren elévülhetetlenek; 19ő7-es Jó embert keresünk rendezése nyitotta meg a sort, melyben a Galilei élete, A vágóhidak Szent Johannája következett többek között. Hogy, hogy nem, Brecht egyik alapműve, a Koldusopera viszont, mindeddig elkerülte a Nemzeti színpadát Pedig ez a darab már 1958-ban egy legendás emlékezetű főiskolai vizsgaelőadáson, átütő sikert aratott. (Lehet persze, hogy mire a Koldusopera a Nemzeti színpadára ért volna, már nem volt eléggé újdonság; a Brecht magyarországi meghonosítása érdekében szintén sokat fáradozó Madách Színház ugyanis 1965-ben egy kitűnő előadásban vitte színre Brecht—Veill remekét, s ezek után érthetően nem nagyon érdekelte a Nemzetit a darab.) Most azonban beköltözött Brecht és Weill műve a Nemzetibe, s úgy tűnik, nem ideiglenes bejelentővel. A Koldusoperát — melyet most eredeti címén Háromga- rasos opera) játszanak — sokan úgy tekintik manapság, hogy mondanivalója érvényét veszítette, túllépett rajta az idő, s ha még van benne élet, az Weill songjainak köszönhető. Mit kezdjen ugyanis a mai néző (mondják az ellenzők) azzal a gondolattal, hogy a legnagyobb tolvajok, a legveszélyesebb bűnözők, meg a rendőrség puszipajtások? Vagy, hogy a pénz meg a hatalom édestestvérek? S hogy a kisember kiszolgáltatottja a bűnözésnek, a rendőrségnek, a pénznek, a hatalomnak? Untig ismételt tételek ezek, mondják, melyek hathattak meglepetésként az ősbemutató idején, 1927-ben, Berlinben, de manapság lerágott csontok, avítt antikapitalista és finánctőkeellenes patronok. Épp ezért alig lehetséges a Háromgarasos operából érdekes, jó előadást csinálni; Brecht tézisei, tantételei nem érdeklik ma már a nézőt, aki más kérdésekre keres választ mai világában, nem pedig arra, hogy miért és hogyan eszik (vagy nem eszik) meg egymást a kis és nagy halak. Mint minden előregyártott és elfogult vélemény, ez a felfogás is téves. Illetve: a Háromgarasos opera csak akkor érdektelen, lejárt lemez, ha a színház, a rendező, a színészek restek megkeresni benne azt, ami a jelenhez is szólhat. Ha élne, Brecht maga tiltakozna a leghangosabban az ellen, hogy darabjait szentírásnak tekintsék, poros emlékművé szürkítsék. Ha akad rendező, aki bátran nyúl akár a Háromgarasos operához, akár más művéhez, Brecht epikus színháza, tézisdrámái is élő, mai gondolatokat hordozó alkotásokká válnak. (Nem egy hazai példa is igazolja ezt az újabb évadokból; Csiszár Imre miskolci Kaukázusi krétakör és Szecsuáni jólélek rendezései, vagy a szolnoki Puntila úr előadása, a címszerepben Major Tamással.) i A Nemzetiben most olyan ritka és kivételes pillanatban került színre a Háromgarasos opera, amikor több tényező együttes jelenléte éppen ezt a megújhodást, ezt az újraértelmezést, ezt a mához igazítást ígérte. Az ígéretek leg- fontosabbja a modern világszínház egyik legmarkánsabb rendezőjének, a moszkvai Taganka Színház vezetőjének, Jurij Ljubimovnak a közreműködése volt. Ljubimov rendezései nemzetközi rangú színházi események, bárhol dolgozzon is. Azzal, hogy most a Nemzetiben Brecht darabjának színre vitelére vállalkozott, erre a színházra, erre a társulatra irányította nemcsak a hazai színházi világ, de a külföldi szakkörök figyelmét is. J oggal. Ljubimov ugyanis úgy fogalmazta újra a Háromgarasos operát, hogy egyszerre maradt hű Brecht gúnyos-éles kritikai mondandójához, a korhoz, melyben a mű született, s a nevezetes epikus -színházstílushoz — és egyszerre hozta közel a mához a darabot, megkeresve benne a jelen problémáira visszhangzó felhangokat (akár apró szöveg- módosítások árán is), s vette el az élét a Brechtet megmerevítő elidegenítés-effektusoknak azzal, hogy színészeivel és nézőivel átéreztette, át- élette a mű humorát, iróniáját, érzelmességét, vagy drámai mozzanatait — ugyanakkor a híres songokat úgy illesztette szervesen az előadás menetébe, hogy mégis egy más, külön réteget képeztek. Hallatlanul sokféle színt, eszközt, ötletet gyúrt egységes összképet nyújtó előadás- s á, mélyben minden apró részlet tökéletesen a helyén van egy bizonyos rendezői gondolatrendszeren belül. Lenyűgöző sodrású, elbűvölő humorú, könnyedén bravúros és torokszorítóan drámai előadás ez; egy nagy rendező pazar mutatványa, melyben az abszolút rendezői akarat és koncepció mindent maga alá rendel, de egy pillanatig sem érezhető mégsem a drill, a diktátorság. Ez az előadás pedig azért igen nyomós érv a most csörgedező vitában, mert értelmét veszti benne a kérdés: ki uralja a színpadot, a rendező-e, vagy a színész(ek)? Ljubimov tudja a módját, hogyan érvényesítse a maga határozott elképzeléseit úgy, hogy egyszersmind felszabadítsa, képességei és tehetsége kibontakoztatására késztesse színészeit. Rendező é s színész színháza az, amit 6 teremt; társalkotók és nem ellenfelek szövetkeznek nála valami jóra, érdekesre, izgalmasra. Jó lenne, ha el tudnánk lesni tőle ezt a titkot... Takács István ÍRNI, OLVASNI, BESZELNI Ahol több kell a szerétéiből Szavak, információpanelek papírcsíkokra írva egy tablón. Ezeket veszik le és mutatják fel szükség szerint. így kommunikál egymással tanár és gyerek. Oktatógép, a tanár fáradságos munkája és tudása, a siket vagy nagyothalló gyerek szorgalma kell ahhoz, hogy érthetően megtanuljon beszélni, gondolatait közölni. Korszerűség és hagyomány Ilyen készülékünk az országban csak nekünk van — mondja Kvojka Ferencné, a váci Siketek és Nagyothallók Általános Iskolája igazgatóhelyettese, aki némi derűvel azt is helybenhagyja, hogy a négyzetméternyi kis szobát, ahol a mikrofon előtt, fején a hallókészülékkel, a gyerek foglal helyet, vele szemben a fülke másik felében a tanár, stúdiónak nevezzem. A Március 15. téri barokk épület, az egykori püspöki palota történelmi hangulatú termeiben, ebben a számunkra különös és sokáig külön is álló világban ma három megye, Fejér, Nóg- rád és Pest siket és nagyothalló gyermekeit segítik a későbbi, társadalmi beilleszkedéshez. Írni, olvasni, beszélni tanítják, nevelik őket, háromtól 16 éves korukig. Az ország 7 hasonló intézménye közül még mindig ez a legnagyobb, a hazai gyógypedagógia bölcsője. Egyre többen Vác lényegében ma is a legnagyobb központja a magyar gyógypedagógiának. A főtéri iskolán kívül a város északi felében is alakult egy intézmény, ahol a legnehezebb eseteken próbálnak segíteni. A szakmunkástanulók? A MŰM hatáskörébe tartozó szomszédos szakmunkásképző intézetbe járnak, s Ott az ép hallású gyerekekkel együtt vesznek részt az elméleti órákon. — Jó ez a megoldás? — Nézze — válaszol pillanatnyi szünet után az egyik tanár, miközben összevillannak a tekintetek. — Más a számszerű osztályzat, a betanult felelet, s más a személyiségfejlődés. A mieinknek sokkal jobban kell figyelniük, leírnak minden táblára jegyzett szót, figyelik a tanár szájmozgását, ám azt nem tudhatja, melyik szót nem értették, s néha ők is panaszkodnak: — Nem értjük, mit mond a tanár bácsi. A gyakorlatban viszont szorgalmas, jó munkaerők, s a vállalatok kapva kapnak rajtuk. Amióta a siketek és nagyothallók iskolái is a Művelődés- ügyi Minisztérium hatáskörébe kerülitek, a rendtartás nagyjából itt is azonos a többi általános iskoláéval, s éppúgy működik az úttörőszervezet, élénk mozgás tapasztalható a falakon belül. Megjelentek a szakos tanárok, akik ugyan nem a gyógypedagógiai főiskolán végeztek, de megszerették a pályát, s a sokat koptatott csúnya szó, a fluktuáció fogalma ismeretlen. Kell is a jó tanerő, mert egyre több a hallássérült, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy az orvostudomány fejlődésével egyre több olyan újszülöttet sikerül megmenteni az életnek, akdk életben- tartására azelőtt nem volt mód. Azt mondják, ma már a születés előtt is megállapítható, hogy az újszülött hallássérült lesz-e, s kár, hogy a szülőkkel mindezt nem eléggé tudatosítják. Az új hallókészülékekkel ugyanis már a csecsemőkortól megtaníthatnák beszélni őket, így sok gyereket be sem kellene később hozni az intézetbe. Az idei gond Bíró Géza matematikát tanít és osztályfőnök a VII. Á- bari. 1949 óta gyarapodó tapasztalatairól és a pályáról azt vallja: — Már akkor hinni kell abban, hogy a kis emberke egyszer szakmunkás lesz, s önálló felnőttként egy- szercsak esküvőre invitál, amikor csöppségként ide kerül, még csak óvodás, s ez szinte hihetetlen. A megtartó erő? Cházáír Andrást idézi: „Boldogítani, a boldogtalant”. A régebben elkülönülő világ kapuja szélesebbre tárult. Fézler Ferenc párttitkár és Makó Judit nevelési igazgató- helyettes sorra veszik, mi mindent segített az őket patronáló Egyesült Izzó és Fénycsőgyár kollektívája. Szocialista brigádok jelentkeznek, _s ajánlják gyermekek és osztályok patronálását. Csak még azt nem tudták eléggé megszervezni, hogy tanítványaik a jól halló gyerekek társaságában tölthessenek több időt. Ez ugyanis sokat segítene. A hálótermek tiszták, kulturáltak, mint általában a környezet, de sokan alszanak egy-egy szobában. Évek óta szeretnének ezen segíteni, de kevés a hely, mert az épület egyharmadát ki kellett üríteni azért, hogy a Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat megkezdhesse a munkát. Minden teremben vastag gerendákkal támasztották alá a mennyezetet, mert elkerülhetetlen az általános födémcsere. Ez most a váci tantestület legnagyobb gondja, a kibontakozás nehezítője. Hiába tapétázzák a gerendákat, s viseltetnek még nagyobb gyöngédséggel neveltjeik iránt, a türelmetlenség napról napra fokozódik. Nehezen várják, hogy végre, valahára normális mederbe terelődjenek mindennapjaik. Kovács T. István Gyermek könyvhét November 30. és december 8. között ismét megrendezik — immár negyedik alkalommal — a gyermekkönyvhetet. E könyvseregszemle változatlan jelmondata: Olvassatok mindennap! Ebből az alkalomból 22 új könyvet jelentet meg — több százezer példányban — a Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó. Az akcióhoz a Zeneműkiadó két, a Közgazdasági és Jogi, valamint a Medicina Kiadó egy- egy újdonsággal csatlakozik. Minden korosztály megtalálja majd a neki szóló könyvcsemegét. Az olvasni még nem tudó óvodáskorú gyermekeknek ajánlják Arany Lászlónak a Kiskakas gyémántfélkrajcárja című meséjét. A kisdobos korosztály olvasmányai között szerepel Makszim Gorkij Ahogy én tanultam című műve, amely a Mór tudok olvasni sorozatban hagyja el a nyomdát. TV-FIGYELŐ Terefere Tereferélni annyit tesz, mint kedvünkre való társaságban valami vidám, semmiképpen sem szomorító témáról jókedvvel eszmét cserélni. Amikor a televízióban útjára bocsátották az azonos című műsort, annak nemcsak az elnevezése tűnt eredetinek, hanem a mögötte tovapergő tartalom is a néző kedvére való volt, hisz a kamerák elé invitált személyek és személyiségek valóban tereferéltek. Ha az emlékezet nem csal, általában egy-egy jól körbe cserkészhető művelődési vagy kul- túrhistóriai téma adott alkalmat a kedves és okos ember- csoport hangulatos purparlé- jára. (Mint műsorvezető, az egyként művelt és egyként ízes beszédű Rapcsányi László garantálta, hogy a nézők ne unatkozzanak.) Aztán ez a szóban fbrgó sorozat is változtatni kezdte arculatát. Mind' több jelenet és egyéb betét kapott benne helyet, amely módosítás természetesen azzal járt, hogy mind kevesebb műsorpercet tölthe- tett csak ki az a bizonyos tere- fere. S lám, mi történt Liska Dénes műsorával most, legutóbb, csütörtökön este? Immár egy- szál magában az új program- gazda. a rádióból ismerős Pintér Dezső kapott csak szót benne, és ő is csak annyit, amennyi egy szűköcske konfe- ransz mikrofonba mondásához elegendő. A több tengernyi idő pedig... Hát a többi tengernyi időben Nóti Károly őskabaréját játszották, illetőleg mai humorfakasztók, párbeszédeit elevenítették fel; elsírták, miképpen pusztul a szolnoki múzeum; lepergették, hogyan jósol kártyából az a homályosra fényképezett fővárosi szépség; no és hát bemutatták azokat a sárlerázásra figyelmeztető sorompókat, amelyek mindenre jók, csak éppen arra nem, hogy reátapadt hordalékától megszabaduljon a járműkerék. És mindez egyetlen cím — ismételjük, a Terefere — alatt zúdult tova, annak dacára, hogy az említett és nem említett elemeknek egymáshoz édeskevés volt a közük. Nóti Károly csillárevői (mármint annak a fent csüngő ékesség feleárának lefogyasztói) meg a múzeumi korhadás. Hogy jön ez össze? Aztán A királylány csókja meg azok a csíkosra pingált csodarabok. Hát ez a dalolgatás meg amaz a híradó — vagy egyéb riport miféleképpen tálalható fel egy és ugyanazon tévés abroszon? Tudjuk, hogyne tudnánk, miszerint a Terefere azért akar átalakulni kabaré véritévé (nyilván cinéma véritévé, azaz a valóságos film elnevezés nyomán valóságos kabarévá), mert a képernyőn mindinkább eluralkodik a beszéd — a műsorújság beharangozó cikke tudatta ezt —, de hát hiába a nemes szándék, ha ily sete-sutára sikeredik a megvalósulás. Akácz László Világunk tükre a művészet AZ IDEI külföldi és hazai képző- művészeti eseménysorozatnak ez a közös mottója: világunk tükre a művészet. E tükör legfőbb feladata ajg hogy pontos legyen, pontosnál is több: igaz. Ám a világot kell elsősorban széppé alakítani az egész társadalom kollektív - munkájának. De a kép, szobor, iparművészeti tárgy, az artisztikussá növelt környezet önmagában is életszépítő eszköz és lehetőség. A jelmondat újra önvizsgálatra kötelez, válaszadásra; milyen a mi világunk és annak festői, szobrászi tükre széles e hazában és szűkebb pátriánkban, Pest megyében? Az idei képzőművészeti világhét rangos eseménye, hogy Szentendrén, szeptember 27-e és 29-e között tanácskozást szervezett közösen a Szentendrei Városi Tanács, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Urbanisztikai Társaság, a közművelődés — településfejlesztés időszerű kérdéséről, melynek megoldása növeli a művészet küldetését a világ tükrözésében. Holnap nyitja meg Drecin József művelődési miniszterhelyettes a konferenciát és egyben a képzőművészeti világhetet- Ugyancsak a képzőművészeti világhét keretében látható Stróbl Alajos emlékkiállítása Nagykőrösön és az V. országos kis- grafikai kiállítás Cegléden. A művészet azt a világot tükrözi, ami létezik, s ahogy létezik. Nálunk szebb, szerkesztettebb ez, ha még nem is tökéletes teljesen, de alakulása, jövője megnyugtató. A magyar képző- és iparművészet ezért nemcsak ábrázolás, hanem a szép jelen, a szebb holnap tükre. Mégsem lehetünk elégedettek, mert művészetünk munkáshétköznapjaink sok erőfeszítését, küzdelmét, olykor felületesen kezeli. Pedig az is tiszte, kötelessége lenne, s van elég alkotónk hozzá, hogy helyes munkamegosztással minden érdekes szépség á maga társadalmi igazával műben fogalmazódjék meg. Tény, hogy hatnak ízlésrongáló és életünket szépítő törekvések. A két tendencia viaskodik, de nyilvánvaló, hogy a nemes szándékok hatnak elsősorban. Elég körülnézni Pest megye köztéri szobrai között, elég megvizsgálni új városaink rendezett környezetét, közintézményeink belső tereinek szépülését, hogy tárgyilagosan megállapíthassuk; szépülő világunk szép tükre a művészet. Örvendetes az összefogás, mivel nemcsak a Pest megyében élő festők, grafikusok, szobrászok önzetlen adományai és a társadalom fokozott művészetpártolása révén születnek és kerülnek közterekre, a közösség fórumaira az új művek, hanem a Művészeti Alap rendszeres adományai révén, melyek a képző- és iparművészeti alkotások egész sorával növelik, árnyalják a társadalom jó közérzetét városainkban, községeinkben, az agglomeráció oly fontos sávjában. GAZDAGODOTT és bonyolódott az ember és az emberiség tudata, még sokrétűbb lett a világ, melyet csak a művészet sok tükre, tükröződése tud hitelesen, hiányok nélkül közölni, közvetíteni a kornak, a jövőnek. A valóság még több szelvényből öszszegeződik napjainkban, ezért a művészet stílusa, az alkotás eszköztára szükségszerűen bővül. A kritika fenntartásai akkor jogosak, ha az igazi értéket, a maradandó minőséget sürgetik, semmiképpen sem akkor, ha bizonyos szemléleti kötöttség mellett törnek lándzsát. Minden emberi, minden humánus dolog és jelenség fontos a társadalom számára valós értékrenddel. Igaz, csak ebben az esetben fontos, ebben az esetben elfogadható. A tükröt is csiszolni kell, a művészet tükrét, de a valóságot még inkább, a világot, világunkat, mert csak a tökéletesség felé induló, gyarapodó világról lehet szép a tükörkép. SZÁMŰZNÜNK szükséges a kényelmet, indokolt megragadnunk minden lehetőséget. Minden lehetőséget és jó szándékot. A kényelem és a lázálom a két fő ellenfél, indokolt legyőznünk ezt a kettős sárkányt a mi világunk, a szocializmus Szent György kardjával. A mi hazánkban, a mi megyénkben is — állandó leleménnyel, nem szűnő szorgalommal, — a gondolat és cselekedet összetartozó, iker-energiáival. Tág, egyre tágabb a művészet tükre. Már nemcsak Zebegényt, Verőcemarost, Szentendrét látjuk benne Szőnyi István, Gorka Géza, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Kmetty János, Kerényi Jenő, Kovács Margit festményei, kerámiái, grafikái, szobrai nyomán, hanem Dunabogdányk Du- naharasztit, Felsőfarkasdot, Gyömrőt az új képző- és iparművészek hathatós közreműködésével. Egyre több táj, sors, arc tisztul, gyarapszik a művészet tükrében. Egyre tisztább, szebb, hatalmasabb ez a tükör is. Méri, mérlegeli, alakítja a világot és a jelent, egyre erősebb szövetségese a világ jó erőinek. A holnapnak. Losonci Miklós
