Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-24 / 224. szám

*>Zrx -é/?s -a xMnap 1981. SZEPTEMBER 24., CSÜTÖRTÖK A GODOLLOI KULTURCENTRUM Vonzó otthonosságot teremt Sok vagy kevés fél év a gö­döllői művelődési központ éle­tében? A kultúrcentrum féléves fennállása csak arra volt ele­gendő, hogy tisztán lássék: az út, amelyet választottak, a programok, amelyekkel kiruk­koltak: jó, illetve jók. Ahhoz azonban soványkának bizo­nyul a kapunyitás óta eltelt idő, hogy az is kiderüljön, csa­tát nyernek-e már? Ám, aki figyelemmel kísé­ri tevékenységüket, joggal tippelhet arra, hogy a műve­lődési központ dolgozói ké­pesek hátat fordítani minden­nemű avítt szemléletnek, meg kövesedéit formuláknak, s egyedi, jellegzetes műsorpoli­tikát alakítanak ki. Nem vál­lalják az utánjátszó szerepet, s nem válnak a hasonló főváro­si intézmények előretolt állá­sává. Progresszív társulatok Az előbbiekre talán az egyik legjobb példát színielőadásaik szolgáltatják. Láthatóan — az elmúlt fél év alatt, s az elkö­vetkezendőkben szintén — ar­ra törekszenek, hogy prog­resszív vidéki társulatokat kér­jenek fel vendégszereplésre. Legközelebb, október 6-án, a kaposvári Csiky Gergely Szín­ház tagjai Turgenyev: Egy hónap falun című tragikomé­diáját adják elő. A választás, mely szerint nem ásatag produkcióknak ad­nak helyet, hanem a mai ma­gyar színházak legjavát vo­nultatják fel, kettős motivá­cióra vezethető vissza. Egy­részt arra, hosv a művelődési központban dolgozók értik a szakmájukat, s a szükséges nyitottsággal is rendelkeznek, másrészt pedig arra — ez ter­mészetesen az előbbivel szo­rosan összefügg —, hogy fi­gyelembe vették a város fek­vését, Budapest közelségét. Ez tény, és mégis sok eset­ben tapasztalhatjuk, hogy er­ről mintha megfeledkezné­nek néhány főváros környéki művelődési házunkban. Ezért tűnhet hát különösen szimpa­tikusnak a gödöllőiek makacs ragaszkodása a főváros közel­ségének állandó szemmel tar­tásához. Am, nemcsak ezzel kell szá­molniuk. hanem a potenciális érdeklődők táborával is. Ez szintén erőmérő tényező Gö­döllőn. Hiszen nemcsak a vá­1 rosban élő lokálpatriótákra — ők vannak kevesebben —, ha­nem a frissen betelepültekre, a gyökeret még nem eresztők­re, a helyüket keresőkre is kell gondolniuk. S a lehető legke­csegtetőbb programot kell kí­nálniuk az ingázóknak. Nyitány elsején A művelődési központba kell csalogatniuk mindazokat, akik — nyilván a korábbi helytelen gyakorlatból fakadó­dó rossz beidegződés követ­keztében — ódzkodnak a ha­sonló intézményektől. Mond­hatnánk azt is, félve lépik át a kaput, s ha pedig már belül vannak, valamiféle furcsa fe­szengés vesz erőt rajtuk. Mindezt, az egyébként csep­pet sem gödöllői sajátosságot leküzdendő, az új művelődési központ dolgozói az otthonos­ság érzése megteremtéséért harcolnak. S ehhez már a leg­első pillanatban hozzá kellett látniuk, hiszen akkor és azóta is igen magas a spontán ér­deklődők száma. Azoké, akik az építészeti látványosságért térnek be az intézménybe, pél­dául egy vasárnap délelőtti, vagy délutáni program kere­tében. A háznézőbe érkezők közül már sokan maradtak. Hiszen a hírlapolvasót, a játékköl­csönzőt, a büfét sokszor nyit­va találják, megnyeri tetszé­süket, a rendkívül vonzó va­sárnapi gyermekfoglalkozá­sokról nem is beszélve. A szezon azonban még csak ezután kezdődik. A klubok, szakkörök, művészeti foglalko­zások, tanfolyamok zöme ok­tóber elsejével indul. Pontosan hány, azt még a rendkívül alapos, részletes tájékoztatóból is — ehhez bárki hozzájuthat a művelődési központ portá­ján — nehéz lenne összeszá­molni, de valószínűleg fölösle­ges is; sokkal fontosabb az, hogy az érdeklődők bőven ta­lálhatnak a kiscsoportos fog- kozások között kedvüknek és ízlésüknek megfelelőt. Az óvodásoktól egészen a nyugdí­jasokig. Kitaposatlan ösvény Ha csupán néhány szóval sze­retnénk érzékeltetni e kiskö­zösségek lényegét, azt mond­hatnánk, valamennyi — s nem­csak a művészeti csoportok — a személyiség kiteljesedésére, az alkotó szeinlélet megterem­tésére ösztökél. Pregnáns pél­dának tűnik erre az a kézmű­ves stúdió, melynek foglalko­zásai a tárgyformálásra épül­nek, s célja a népi kultúra megismertetése, közel hozá­sa. Az érdeklődők megtanul­hatnak szőni, hímezni, farag­ni, gyékényt fonni, azaz bepil­lanthatnak e mesterségek tit­kaiba, s ha el is sajátítják azo­kat, úgy emberivé tehetik akár még a panelházakban lévő la­kásaikat is. A személyiség kiteljesedésé­hez járulnak hozzá többek kö­zött azok a klubok is, melye­ken a mai magyar életről esik szó. A Valóság klub, mely a városban és a járásban élő értelmiségiek számára szerve­ződött, vagy a Szociológus kör, ahová középiskolásokat és szakmunkástanulókat várnak. Szintén kitaposatlan ösvé­nyen járnak — legalábbis Gö­döllőn — a fotószakkör tagjai: a városi fotósélet alapjainak megteremtését határozták el. Figyelni kell hát rájuk. Csak­úgy, mint arra a szellemi moz­gásra, mely az új művelődési központban tapasztalható. Te­rük már van, remélhetőleg az idő nekik dolgozik. K. É. Az olvasó népért Váljék közüggyé Az olvasó népért mozgalom közösségteremtő erejének el­mélyítését, tartalmi-szervezeti továbbfejlesztését szorgal­mazza a Hazafias Népfront Országos Titkárságának a na­pokban közzétett felhívása. Amikor a mozgalom 1969- ben útjára indult, olyan em­berformáló tevékenységet tű­zött célul, amely azt szol­gálja, hogy a művelődés, a tanulás, az anyanyelv ápolá­sa mind többek személyes in­dítékává, közösségi üggyé vál­jék, s az abban részt veyőket az egész nemzet műveltségét gyarapító közös munkára ser­kentse — hangoztatja a do­kumentum. Az eddigi tapasz­talatok azt mutatják, hogy az alkalomszerű akciók után a jövőben az állandóan műkö­dő, tudatos csoportok kiala­kulását szükséges elősegíteni. A népfrontmozgalom köte­lessége, hogy a különböző he­lyi kezdeményezéseket — az utóbbi években létrejött olva­sóköröket, klubokat, könyvba- rátköröket — összefogja és segítse. Ennek érdekében hiv- ja fel a Hazafias Népfront az olvasó népért mozgalom min­den hívét, valamennyi támo­gatóját: erősítsék a már meg­lévő művelődő közösségeket, s járuljanak hozzá mind több új olvasókör megteremtésé­hez. ÁLLAMISÁGUNK SZIMBÓLUMAI Miként lehet megőrizni? A Nemzeti Múzeumban szer­dán tudományos tanácskozás kezdődött a magyar koroná­ról és a koronázási jelvények­ről. Hazai, valamint Ausztriá­ból, Franciaországból, a Né­met Demokratikus Köztársa­ságból, a Német Szövetségi Köztársaságból és Svájcból érkezett neves szakemberek: történészek, művészettörténé­szek, fizikusok, ötvösművé­szek. restaurátorok plenáris üléseken és kérekasztal- megbeszéléseken vitatják meg e becses műtárgyak története kutatásának legújabb ered­ményeit. restaurálásának le­hetőségeit. A megnyitó ülésen Köpe- czi Béla akadémikus, a mű­velődési miniszternek a ko­rona- és a koronázási jelvé­nyek kutatásával és megőr­zésével foglalkozó tanácsadó bizottsága nevében köszön­tötte a résztvevőket. Beszé­dében hangsúlyozta: a koro­na- és a koronázási jelvények — köztük a palást — az egy­kori magyar államiság szim­bólumai, nagy értékű művé­szeti tárgyak, amelyek meg­őrzése a nemzeti és az egye­temes kultúra szempontjá­ból fontos feladat. Az irán­tuk mutatkozó nagy érdeklő­dést bizonyítja, hogy a Nem­zeti Múzeumban kiállított ko­ronát és koronázási jelvé­nyeket csaknem kétmillióan tekintették meg, és sok neves szakember kutatja, vizsgálja e nemzeti emlékek eredeté­nek idejét, helyét, anyagát, készítésének technikáját, stí­lusát, történetét. A legfontosabb kérdés: mi­ként lehet megőrizni e mű­tárgyak állagát A tanácskozás a nemzetkö­zi összehasonlítás módszereit is hasznosítja, s remélhetően válaszol a vitatott kérdések­re. Művészete korunk filozófiája SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PICASSO Barcelonában a Picasso Mú­zeum a lebecsülő, fitymaló kézlegyintésekre, fintorgásokra is válaszol. Megsemmisíti azok érveit, akik Picasso rajztudá- sát vonják kétségbe, hiszen ki­állított tankönyveiben már tíz­éves korában pompás illuszt­rációkat készített a szövegek mellé, maga kedvére, fegyel­mezetten, helyénvalón, a ké­sőbb oly gyakran megismételt galambbal is. Hangsúlyozom, hogy a maga kedvére, most Pi­casso világa belülről épült, ön­törvényei szerint, nem csupán benne élt korában, de ő volt kora is egyben: a huszadik század nagyobbik fele. Ott láthatók a múzeumban a fiatal akadémista rajzai (már tizenöt éves korában felvet­ték!), ahogy az akkor szokás volt: gipszfejek, kezek után ké­szült tanulmányok. Minden festőnövendék számára az ima­lom. a keserves kötelesség rossz emlékével. De Picasso grafitja, rajzszeme még ezek­ből az élettelen, színtelen fel­adatokból is remeket varázsolt. Picasso szétrobbantja a meg­szokottá váló formákat, a szí­nek, vonalak vonzó melegségé­vel közelíti meg a magára ma­radó embert, végtelen szere­tettel festi a két háború vesze­delmeiben veszendő gyerme­ket, az elárvult nőket. Máskor meg riasztó idegenséggel, meg­tört vonalakkal, egymásnak feszülő színekkel, formákkal mondja ki a rettenetét. Jó, le­gyint a kétkedő, és az első, a sokat emlegetett kék és rózsa­szín korszakban, a figurális megfogalmazásban hisz. De hát, ha ilyen komolyan veszi az embert, mért fest hatujjú kezet, fül. alá szemet, ló torká­ból kimeredő kést? — kérdezi ugyanekkor. Ne felejtsük el a latin mondást: Mundus vult decipi, ergo decipiatúr — a vi­lág azt akarja, hogy megcsa- lattassék, nosza csapjuk be hát 1 Kétségtelenül ez is Picas­so. Nagy tréfacsináló, nincs még egy művész, ha nem ka­rikaturista, akinek ilyen hu­mora lenne. Rajzaiban még az absztrakciót is megneveti. De itt nem csupán humorról, pol­gárt hökkentő gúnyról van szó. A torz, az elcsúszott forma: vonalak, színek keresztútján figyelmeztető jel is egyben az az elsekélyesedés, a megszo­kott, a sablon, a közhelyek el­len, sokszor igen mély tragi­kum jegyében. Ma, századik születésnap­ján, halálának nyolcadik év­fordulóján, nem tűnnek olyan abszurdnak még az érthetet­lennek mondott munkái sem. A madárdalt sem értjük, mégis gyönyörködünk benne, s a ter­mészet szépségét sem tudjuk Macska és madár (1939) megmagyarázni, miért akar nánk éppen Picassót, s éppen a vállalkozókedvében, divatos szóval kísérletezéseiben ki­fogyhatatlant, a világ minden örömét és kínját befogadót, a kitárulkozót és kifejezőt va­lamilyen rendszerbe gyömö­szölni?! Természetesen nem volt könnyű századunk embe­rének, aki ha nem is előzmé­nyek nélkül, de egyszerre ta­lálta szemben magát Picassóék művészetében önmagával, a kibontakozó új értékrenddel és ziláltsággal, nyugtalansággal, saját régi talaját vesztett vilá­gával, s kereste a tegnapok­ban vélt harmóniát, a kiegyen­súlyozott nyugalmat. Rendkívül összetett művé­szet Picassóé. Együtt van ben­ne, amit történelmi korok mű­vészetei üzennek számunkra, s ott van a festészet, szobrászat, rajz nyelvére átültetve korunk filozófiája, lélektana, erkölcse, ott a nép és művészete, ott a polgár és környezete. Ott van fiatal évei nyomorúságának emléke, s ott a sokszoros mil­liomos művészt körültolongó kritikátlan sznobok kifigurá­zása. Ember maradt akkor is, amikor a keveseket illető tisz­telettel megbecsülték. Miche­langelo nyolcvankilenc évet élt, Picasso kilencvenkettőt. Szüntelen alkotásban, ki­fogyhatatlan életkedvvel az élet apró és nagy dolgainak szeretetével, kitárulkozással és önmaga felé fordulással, mes­tersége bámulatos, sokoldalú tudásával, a kivetettek és el­esettek melletti hitvallással. Nem a természetet másolom, hanem a természettel együtt dolgozom — mondta. K. A. HETI FILMJEGYZET Ideiglenes paradicsom Frajt Edit és Ar.dré Dussollier az Ideiglenes paradicsom című filmben. Könyvek, filmek, drámák sokasága szói arról, miképp sikerült a II. világháború leg­zordabb vérzivatarai idején is egyeseknek, szerelmespárok­nak, néhány embernek megte­remteni az idillt, a béke, szép­ség, szeretet, emberség, szere­lem szigetét a rémségek köze­pette. S arról is beszélnek ezek a művek, hogy az idillért, a rövid boldogságért, békes­ségért többnyire súlyos árat kellett fizetni; ezek a szige­tek, ezek a sorsok is aláme­rültek a nagy tragédiában, melynek háború volt a címe. Kovács András, az Ideigle­nes paradicsom című új film írója — rendezője, egy ilyen óvott — védett szigetre vezeti nézőit. Korábban nem sokat tudtunk arról, hogy a II. vi­lágháború alatt, Franciaország náci lerohanása után, hogyan szivárogtak be Magyarország­ra a francia menekült kato­nák százai. Bajomi Lázár Endre idén megjelent könyve, az Ego sum gallicus captivus — Francia meneküllek Ma­gyarországon, meglepő adato­kat sorakoztatott fel erről az időszakról. Kiderült: a hoz­zánk érkezett franfcia kátonák jószerivel csak látszatfoglyok voltak; valójában szinte tel­jesen szabadon éltek, kijár­tak a táborokból, dolgoztak, művelődtek, sportoltak, sőt, bekapcsolódtak a magyar an­tifasiszta mozgalmakba, kap­csolatba kerültek a szlová­kiai partizánokkal, stb. Azok közül, akik annak idején Ma­gyarországon vészelték át a háború néhány évét, még ma is jó néhányan élnek Francia- országban. ötüket-hatukat megkereste Kovács András is, hogy riportokban eleveníttes- se fel velük magyarországi él­ményeiket. E riportalanyok egyike mondja ki a film cí­mét is: Magyarország akkor valóságos paradicsom volt a frageia menekültek számára, bár tudták, hogy alighanem csak ideiglenes paradicsom. A film tulajdonképpen az ezekből a riportokból, beszél­getésekből kibontakozó törté­netek, események, sztorik, sze­mélyes benyomások, vallomá­sok alapján kreál egy film­sztorit, melyben egyetlen fi­gura, Jacques alakjában sűrí­ti több valóban élt (élő) fran­cia menekült sorsának elemeit, vanásait. Jacques köré pedig odarakja a riportokból megis­mert figurákat is, hogy hátte­ret, mélységet adjon a törté­netnek. S hogy a bonyodal­mak még jobban lekössék a néző figyelmét, Kovács And­rás belesző a históriába egy nagy szerelmet is Jacques és a szép Klári között. (A film leg- költőibb jelenetei mindenképp ennek a szerelemnek a pilla­natai.) Mindez így együtt akár ki­tűnő filmet is eredményezhet­ne. Ám az Ideiglenes paradi­csom valamiképp nem tud „átjönni a vetítővásznon’’. Túl sok eleme tűnik ismerősnek (például Klári és Jacques sze­relme eszünkbe juttatja Júliát és Bálintot Hubay 7— Vas — Ránki Egy szerelem hárem, éjszakája című musicaljéből; Kláriról kiderül, hogy zsidó származású — ezt is többször 'kiaknázták már filmjeinkben, legutóbb Mészáros Márta az örökségben; a náci és a nyi­las hatalom viselkedésmódjá­nak, meg a náciellenes tören- véseknek az ábrázolására is láttunk már sok ahhoz hason­ló megoldást, amilyennel eb­ben a filmben találkozunk). Aztán: igen sok jelenet pub- licisztíkusan megoldott (ami egyébként nem idegen Kovács stílusától, de itt elhidegíti az ábrázolást). Sok a kimódolt-- ság, a forró emberi dráma he­lyett a közismert szituációk sémája. S főként: miután az Októberi vasárnap módszerét követve, Kovács a játékfilm előtt levetített egy dokumen­tumfilmet (a volt magyaror­szági francia foglyokkal ké­szült, említett riportokat), e beszélgetések friss, élő, a majd’ négy évtizedes élménye­ket is izgalmasan, , hitelesen, emberien idéző tónusa mel­lett különösen zavaróan hat, amikor a film a szinte szó szerint átvett riportanyagokat a „játékban” már elszürkül, elsematizálja. A nézőnek csak­nem az az érzése: ez után a kitűnő riportfüzér után, majd­hogynem fölösleges a film, mert csak annak illusztráció­jaként hat, amit a riportokból már megtudtunk. Ami viszont figyelemre mél­tó: két fiatal színész szép ala­kítása Klára és Jacques szere­pében. Frajt Edit élete első film- (fő)-szerepében kelle­mes meglepetés; André Dus­sollier pedig azt a fajta char- me-ot hozza a filmen, ami a francia férfiszínészek sajátja. Rendőrök háborúja A gyakorlott mozi- (és té- vé)-nézőnek, aligha vannak il­lúziói az amerikai, az angol vagy éppen a francia rendőr­ség, egyáltalán, a nyugati bűn­üldöző szervek erkölcsi maga- sabbrendűségét, hivatástuda­tát, korrektségét, megingatha­tatlan jellemét illetően. Szám­talan film leplezte már le azt a kapcsolatot, mely különböző — főként anyagi —, érdekek­kel fűzi egybe az alvilágot és a rendőrséget, vagy annak egyes (néha igen magas be­osztásban lévő) tagjait. A korrupt hekus olyan közönsé­ges jelenség ezekben a bűn­ügyi (néha társadalomkritikai igénnyel is fellépő) filmekben, mint a mezőkön .a katángkóró. Robin Davis francia rende­ző filmje, a Rendőrök hábo­rúja, most egy más vetület- , ben mutatja be ezt a világot. Nemcsak arra utal, hogyan áll kapcsolatban a francia rend­őrség a bűnözőkkel, illetve, hogy milyen kiterjedt besúgó­hálózattal biztosítja jólinfor- máltságát, hanem azt is — fő­leg azt —, megmutatja, hogy a rendőrség berkeiben is dúl a konkurrenciaharc, s a jobb pozíció, a kedvezőbb főnöki vélemény érdekében gátlásta­lanul meghiúsítja az egyik de- tektívcsoport a másik eredmé­nyesnek ígérkező akcióit. Da­vis számos nem új fogást al­kalmaz a filmben, de az mégis izgalmas és bizonyos mértékig újnak ható leleplezés, hogy mennyire sokadrangúvá válhat maga a bűnüldözés, a vesze­delmes rablógyilkos elfogása a rivalizálás, a rendőrök ma­gánháborúja miatt. Emellett három igen jó színész — Clau­de Rich, Claude Brasseur es a bájos Marlene Jobert — brillíroz a filmben, s ez sem csekélység. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents