Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
1981. SZEPTEMBER 20., VASÄRNAP V(!IÍ«P Af/ raw a kirakat mögött? Vásáritézőben — vásárlószemmel Kedveljük a vásárlókat. A sok színt, a tömeget, a forgatagot, a hangzavart. Amely óhatatlanul az igazi vásárok elmaradhatatlan kellékei. De lehet-e, van-e valóságos hangulata egy ilyen precízen, nagy-nagy gonddal szervezett portékakínálatnak, mint az idei őszi Budapesti Nemzetközi Vásár? És ne titkoljuk: szép számmal akadtak ellenzői. Ilyen hangok hallatszottak: „Csak fájdítják az emberek szívét, hiszen a boltokban ez sincs, az sincs sokszor, hiába keressük a mutatós, olcsó holmikat. Akkor meg minek a vállalatok „melldöngetése”, mire jó ez a kirakatpolitika? Megvehetjiik: ma és ha/nap Csupán kirakat lenne valóban az idei BNV? Állíthatjuk: kevésbé, mint korábban bármikor. A kiállításokon látható hazai termékek fele már napjainkban is megvásárolható, harminc százalékuk a gyárak, a szövetkezetek jövő évi gyártási programjainak a főszereplői, s még húsz százaléknyi sincs, amelyekkel csak azt mutatják a kiállítók: lám, mi ilyet is tudunk készíteni. (De zárójelben tegyük hozzá: tőkés partnereknek, akik megfizetik a magasabb árakat, az exkluzív minőséget. Mert nekünk még nem biztos, hogy lenne rá pénzünk, itthon.) És ne felejtkezzünk el arról a fontos dologról sem, hogy bizony nemzetközi vásár a budapesti, s népgazdaságunknak változatlanul létfontosságú a gazdaságos nyugati export bővítése. És hogy van-e vásári hangulata a BNV-nek? Nem titok: egy-egy cég kasszájához, képességéhez mérten igyekszik közel csalogatni standjához a bámészkodókat. Harsányan vagy kevésbé látványosan, kinek, hogy sikerül. Van, ahol fülsiketítőn tombol a discózene; filmeket vetítenek, látványos álló- és mozgóképeket; divatbemutatók és sztárparádék csalogatják a látogatókat, a nézelődőket. Egyedi ötlettel állt elő például a budakalászi Lenfonóéi Szövőipari Vállalat: lézer- show műsorukra szinte minden arrajáró kíváncsi. (S hogy aki nem láthatja is elképzelhesse, miről van szó: egy félkör alakú sötét sátor falán vetítőgéppel „játszanak” piroskék színekkel, miközben három női alak árnyéka is va- riálódik a vetített fények között) — Vannak dolgok, amivel nem szabad takarékoskodni — állítja dr. Matyasovszky Géza kereskedelmi főosztályvezető. — Vállalatunk évente mintegy 5 milliót fordít reklámra és propagandára, s ezt nem tekintjük kidobott pénznek. Tudjuk, itt a vásáron is, nem elég megjelennünk. Ide kell vonzani a közönséget.- S ha már megálltak a lézershow-nál, bizonyos, hogy a kiállításunkat is megnézik. Vigyázza a tüzet Csak beszélsz, beszélsz... 10 ezer kerül belőle — a saját boltunkba. Jövőre pedig 200— 250 ezer négyzetméter ilyen Stretch (ejtsd: sztrecs)-farmer anyagot állítunk elő, amely 100—120 ezer nadrágra lesz elegendő. Okultak a budakalásziak az idei sátorhiányból is. Ezt már szabadtéren — mialatt én a felállított színes sátrakat csodálom, mert valóban szépek —, mondja a főosztályvezető. Az történt ugyanis, hogy miután ismét lehetett OTP-re vásárolni, váratlanul megnőtt a kereslet irántuk. A szükséges alapanyag pótlásáról ugyan megpróbáltak gondoskodni, de nagyobb tétel már csak „eső után köpönyegként” augusztusban érkezett be — Indiából. S mi lesz 1982-ben? Ügy tervezik, hogy két hazai sátorgyártóval közösen, a TRIAL valamennyi igényét kielégítik — ez 12—13 ezer sátort jelent —, és az összes alapanyag az LSZV gépein készül, ígérik: miattuk még egyszer nem lesz hosszabb a hiánycikklista. „Gyere, puli kutyám..." És mit ígérnek a monoriak? Ezt a kérdést már Horváth Istvánnak, a Monori Kefe- és Játékgyár igazgatójának tehetem föl. A D-pavilonban, ahol szívet melengető, szünet nélküli gyermekzsivajtól hangos a nemzetközi játékkiállítás. — Mit ígérünk? Nézzünk körül a standunkon — invitál szíves szóval. — Jövőre remélhetőleg már nem ér bennünket sok vád. Merthogy idén elmarasztalták őket. Kevés a hazai játék, s tőlük is kevesebbet kap a kereskedelem, mint szeretne. Pedig a külső anyagi segítséggel készülő üzemet. amely Nagykőrösön épül, csak novemberben vehetik birtokba, így a nagyüzemi játék- gyártás jövő év elején indulhat meg. Terv szerint — az 55 millió forintos beruházás révén —, évente, mintegy 50 millió forint értékű fajátékot tudnak majd gyártani, ehhez azonban szükségesnek tartanak legalább két év felfutási időt. Puli — puli — puli —, bármerre nézünk, ez a négy betű bámul le ránk a kiállításon. A komplett fából épült város fölött —, amelyben van templom és „igazi” vasút, fák és futballstadion is —, meg az ezernyi kisebb-nagyobb különféle fajáték körül, mögül. Mindenesetre szabadjára engedte fantáziáját a kirakat- rendező, s csupán a gyerekek sajnálkoznak: ezúttal kirekesztették őket a játszadozásból. (Csak mentségül: a pavilon közös játszósarkából nem hiányoznak viszont a monori kutyák, tévék, fabiciklik és autók.) Mintha csak Rómában Járnánk ... Pehelykönnyű, divatos fürdőruhák a Váci Kötöttárugyár kiállításán Az új Lada 1300-as nagy érdeklődésre tart számot a szovjet Járműkiállításon £pftsUnk fából... várost, robot- Robit, kutyát... Hatmágyi Péter felvételei S mielőtt fejüket kezdenék törni olvasóink, mi a csodát jelenthetnek a pulik, gyorsan megmondjuk. — A világon mindenütt márkanevet kapnak a játékok, mármint amelyek valóban érdeklődésre tarthatnak számot — magyarázza az igazgató. — Miután a magyar gyerekek szemében a pulikutya egy kedves, játékos állat, és kissé bumfordi is, úgy véltük, ez jelent valami asszociációt — hasonlatosságot — a fával, a fajátékokkal. Az is ösztökélt azonban bennünket, éppen a Puli márkanév választására, ho'gy több nyelven könnyen kimondható, s a kutyafajtát is sok helyütt ismerik a világon. Játékok — a zsebünk szerint — Ezek szerint határainkon túl is szeretnék megismertetni játékaikat? — Nyílt titok, hogy a világ■ piacon igen magas a fajátékok ára. Azoké, amilyeneket mi is terveztünk és itt bemutatunk. Viszont legkönnyebben azokban az országokban fogadtathatjuk el, ahol már van hagyománya a fajátékoknak, ahol szeretik. Ez a nemzetközi játékkiállítás jó eszköz arra, hogy ismételten felhívjuk magunkra a külföldi kereskedők figyelmét, hiszen mostanig gyártási hiányában nem beszélhettünk üzletről. Reméljük azonban a magyar gyerekek is hozzájuthatnak a valóban készség- és ügyességfejlesztő fajátékokhoz, és elfogadható áron. Mert utóbbi bizony meglehetősen befolyásolja a vásárlási kedvet. Szerencsére azonban József Attila elképzelése valóra vájt, s mára „megszűntek a szűkös létfeltételek, melyek a játékkedvet és lehetőséget szegik”. Dodó Györgyi Követi a test vonalát... Az LSZV dicséretére legyen mondva, ezúttal igen-igen mérsékletes. Nem törekedtek a teljes — hihetelenül gazdag —, termékskálájuk érzékeltetésére, csupán arra szorítkoztak, amiről feltételezték, leginkább érdekli jövőbeni vevőiket. — Jelenleg 6—8 változatát dolgoztuk ki a BNV-díjat is nyert lenbatiszt-családnak, a kis tételek gyártását már az idén megkezdtük — mutat a kiállított fehér-világoskék kombinált ruhákat hordó babákra. — Ebből a méteráruból jövőre várhatóan 80—100 ezer négyzetmétert tudunk készíteni, felére van e percben rendelésünk. Újdonságunk az elasztikus indigó festett Trapper farmer, amelynek fő erénye, hogy tökéletesen követi a test vonalát, és kevésbé gyúródik hagyományos társainál. Ezt sem csak a kirakatnak szántuk, még karácsony előtt « Ahogy tanácstalanul forgolódtam a virágokkal sű- i rűn körbefuttatott verandán, a bezárt ajtó előtt, egy- $ szerre két görbe lábú, nagy hangú tacskó termett mel- § lettem. A szűnni nem akaró, vidám csaholás előcsalo- § gáttá a kert végéből a ház gazdáját is, a kissé nehéz ^ járású, erős termetű, javakorabeli asszonyt, aki megle- ^ pődve firtatta, kit keresek, mi járatban vagyok. — Ugyan már, mi dolga lenne vetem az újságnak — csapta össze a két kezét —, de azért csak kerüljön beljebb. Közelebb húzta székét a csipketerítős asztalhoz, és kíváncsian felém hajolt. Talpra kellett állni Mohácsi Jánosné Orosz Ilona tősgyökeres dömsödi, családjában négy nemzedékre visszamenőleg valamennyien a községben éltek, földművelő parasztemberek voltak. Már fiatal lányként is örökmozgó, érdeklődő, mindig tenniakaró ember volt; így ismerte az egész község. Vöröskeresztes tag 1939-től, ám az igazi nagy feladatokat 1945, a felszabadulás hozta meg számára. — Tudja, volt mit csinálnunk a háború után, hiszen talpra kellett állítani a községet. Akkor ugyan még nem voltam párttag, de minden olyan helyre, ahol valami újat keltett kezdeni, engem állítottak oda. Így tettem a község első HNF-elnöke, a tanácsok megalakulásakor elsőként tanácstag (azóta is az vagyok), természetesen továbbra is vöröskeresztes aktíva és ki tudja még, mi minden. A HNF- elnöki tisztségemről harmadik gyermekem születésekor mondtam le. — Hogy mi mindent csináltunk? — nézett egy pillanatra tűnődve Mohácsi Jánosné. — Az újjáépítés lázában egy nagy család volt az egész község, még óvoda építésére is futotta az erőnkből. Azután, ahogy teltek az évek, szépen gyarapodott Dömsöd. Minden új létesítménynél ott bábáskodtam, agitáltam, összefogtam, irányítottam a társadalmi munkát. 1960-ban, mert hogy addig otthon voltam a gyerekekkel és a jószágokat neveltem, a Dózsa Tsz-ben vállaltam munkát, egészségügyi felelős lettem. Két év múltán, 1962-ben felvettek a pártba. Elfogadták, amit mondott De addig, pártonkívüliként is a párt politikájának elkötelezettjeként dolgozott. Minden szavának hitele volt, az emberek elfogadták, amit mondott. — A termelőszövetkezet fejlődése, a segédüzemek gyarapodása megkövetelte a munka- és a tűzvédelem kettéválasztását. Én lettem a tűzvédelmi felügyelő. A HÉT HÍRE KUKORICÁZUNK ® A Magyar Nők Országos Tanácsa a többi között a hátrányos helyzetű gyermekek társadalmi támogatásának módjait tekintette át. A téma aktualitását mutatja, hogy a megyében évek óta folyamatosan emelkedik a hátrányos helyzetű fiatalok száma. ® Budapesten a szocialista országok könyvkereskedelmi szervezeteinek képviselői az együttműködés fejlesztésének lehetőségeit elemezték. ® A hét híre az is, hogy háromnapos kukoricafajta-bemutató zajlott le Marton- vásáron. KclumbllS 1493-ban hozta át Közép-Amerikából Európába az indiánok legfőbb gabona- növényének magvát. A mi kukoricánknak, tengerinknek, törökbúzánknak az őshazája ugyanis ott volt, Guatemalában és Mexikóban, a legrégibb lelet, mely a növény ismertségéről, korán elkezdett nemesítéséről tanúskodik, több mint hatezer esztendős. Hazánkban a XVII. században, a török hódoltság idején terjedt el, innét egyik neve, a törökbúza. Negyven esztendeje, 1941-ben, 1,7 millió tonna volt ennek a növénynek a teljes hazai termése, tavaly az akkori mennyiségnek majdnem a négyszeresét takaríthatták be a földekről. Azt inkább csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a tengeri őshazájában, Mexikóban, tavaly, az egy hektárra számított termésátlag alapján — persze, ne feledjük a lényeges társadalmi, technikai különbségeket — a magyar átlagtermésnek 23 százalékát érték el csupán. Törökbúzánk első hazai ne- mesítője,. Fleischmann Rudolf aligha gondolhatott olyan merészet, ami szerint a század utolsó negyedében már köztermesztésben lesznek azok a fajták — márpedig vannak, a megyében is, így az Mv—484, a PAU—340, az Mv —434 —, amelyek hektáronként tíz tonnánál több szemmel hálálják meg a gondozást. Húsz esztendeje teljes egészében kézi munka Volt a kukoricatörés, tíz éve a termő- terület negyedéről, tavaly háromnegyedéről már gépek takarították be a termést. Más értelemben is megfordult a világ, mert míg jó ideig az állami gazdaságok mutatták a példát, addig napjainkra a termelőszövetkezetek átlagai rukkoltak a megyében és országosan is a ranglista élére. Valamikor a szegény em- | bér étke volt a kukorica, a magból őrölt lisztí A máié, a prósza, a görhe ma úgy hangzik a fiatalok fülében, mint egy romantikus világ halkuló üzenete. Az üzenet halkul, ám nem romantikus világé volt; aki vetett, kapált, tört kukoricát csak egyszer is az életben, tanúsíthatja, mennyi munkát kívánt ez a növény. Ez a növény, amelynek legparányibb része is hasznosítható, a csőhéjtól, azaz a csu- hétól a szárig. Ma készítenek kukoricapelyhet — ilyen földolgozó üzemet találhatunk a Monori Állami Gazdaságban —, konzervdobozba zárják a zsenge szemet, hogy a kedvelt csemege télen is tálalható legyen, sajtolnak a tengeriből cukrot is. A sokféle hasznosítási lehetőség, a szem értékének növekedése mind a hazai, mind a külföldi piacokon, érthetővé teszi, miért kap ilyen megkülönböztetett figyelmet a törökbúza; nemesítése, termesztése, költsége. A megyében tíz év alatt 800 kilogrammal emelkedett az egy hektárra vetített termésátlag, ami érzékeltet valamit abból, hogyan került hazánk a kukoricatermesztés nemzetközi élmezőnyébe. A megyében tavaly az egy hektárra jutó termésátlag 5080 kilogramm volt, ami a többi megyével összevetve a középmezőny közepe, mivel az országos átlagtól is elmarad, s még inkább el a listavezető Tolna megye 6350 kilogrammos átlagától. Az iparszerű termesztési rendszerekbe történt belépés a megye mezőgazdasági nagyüzemeiben alapvetően átrendezte a kukorica környezetét, mind az élőmunkaszükségletet, mind a technikai, termesztéstechnológiái feltételeket illetően. Kapát nem látva terem ma a kukorica a megye nagyüzemi tábláin, a legtekintélyesebb a részesedése az ösz- szes vetésterületből a nagy- kátai és a ceglédi járásban, míg a szentendreiben a legkisebb. Az egy hektárra számított termésátlagok a nagy- kátai járást sorolják az első, a monori járást a második helyre, ám figyelmet érdemel, Érden versenyben állnak a legjobbak eredményeivel. Az ő példájuk is, másoké szintén, azt tanúsítja: vannak tartalékok, további lehetőségek az átlagtermés növelésére és ugyanakkor a fajlagos ráfordítások mérséklésére, azaz a kukoricás gazdaságok nem hagyják magukat a nehezedő feltételektől ki- kukoricázni. Mészáros Ottó — Az ember úgy gondolná, hogy ez inkább férfinak való munka. Nem? — Hát? Ki tudja. Lehet, hogy furcsán hangzik, én apró gyermekkorom óta, akkor úgy neveztem el magamban, tűzre vigyázó ember akartam lenni. Ennek nagyon is konkrét az élményalapja. Szomszédunkban laktak a korcsmárosék. Egyszer, lehettem vagy hét-nyolc éves, szüleim egyedül hagytak este otthon, amikor óriási tűz keletkezett, a korcsmárosék háza égett. Csak úgy pattogott a szikra, sírt a tető, hatalmas lángnyelvek csaptak az égig ... Akkor határoztam el, ha felnövök, a tüzet fogom vgyáz- ni. — Nem fáradt még el? Nem gondolt a megérdemelt pihenésre? — Nem érek rá ilyesmin gondolkodni. Nagyon sok a tennivaló. Igaz, hogy elhagytam a hatvanadik évemet, de nem érzem. Egyszer — jut eszébe az eset —, van annak már jó néhány éve, az egyik tanácsülésen fölvetettem; kellene végre a községnek egy ravatalozó. Erre persze kórusban azt válaszolták, rendben, de szervezd meg hozzá az embereket. Rendben van, válaszoltam, de aztán visszavonulok. így legalább elmondhatom, valaha az óvodával kezdtem, és most a ravatalozóval fejezem be. Lett erre nagy nevetés. Ügy sem állód meg, csak beszélsz, beszélsz. Na és? Nekik lett igazuk! Elégedett? Nem. Boldog vagyok — Ilonka néni — ugye, szabad így szólítanom —, elégedett? — Hogy elégedett vagyok-e? Nem. Boldog vagyok. A világ legboldogabb asszonya vagyok. Sőt, a legboldogabb édesanya. Van két fiam, egy lányom és hat csodálatos unokám. Mind itt élnek a községben, nincs nap, hogy ne látnám őket. Végigmegyek a dömsödi utcákon, látom a bölcsődét; lám, ebben is benne van a munkám. Odanézek az óvodára, iskolára, az öregek napközi otthonára; lám, ezért is a két kezemmel dolgoztam. Mohácsi Jánosné most éppen a termelőszövetkezet szakosított tehenészeti telepének építkezéséhez mozgósítja a brigádokat. S mint mondta, reméli, még megéri, hogy az új művelődési házhoz is ő szervezi a társadalmi munkát. S. Horváth Klára
