Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1981. AUGUSZTUS 30., VASÁRNAP nem reménykedhetnék, itt nekünk kell összefogni. Már alig várják, hogy megkapják az ígért sódert és cementet, ősszel végre nem kell a sarat dagasztaniuk, a hét végén megcsinálják a járdát. Nemcsak angyalok Magára talált egy lakóközössé; A köznyelv pEMÜ-lakótelepnek nevezi Solymáron azt a 250 la­kásból álló kolóniát, amely a Pest megyei Műanyagipari Vállalattal szemben, a Pilisszentiván felé vezető út jobb oldalán épült. Lényegé­ben két Házsorról van szó: az egyiket Tersztyánszky, a másikat Váci Mihály utca néven tartják számon. A telep létrehozásában valóban meghatározó szerepe volt a vállalatnak, de nemcsak a „pemüsök” jutottak itt OTP-öröklakáshoz. A blokkok két ütemben épültek, s a két honfoglalás között több év telt el. A nagyközségtől elkülönülő világot hosszú ideig furcsa kettősség jellemezte: komfort a lépcső­házakon belül, elhagyatottság, rendetlenség a kapukon kívül. Fatizedelők Jövőre talán már az egész telep ilyen képet mutat majd — Megvallom, mi kezdettől ber­zenkedtünk, s el is határoztuk, nem várunk. Gyepet telepítettünk, fát ül­tettünk és reménykedtünk, hogy ké­sőbb sem vágják ki a facsemetéket — mondja Vida László, a PEMÜ gépkocsivezetője, a Váci Mihály utca egyik házának közös képviselője. A zöld oázis azonban továbbra is egye­dül árválkodott a kolónia törmelék- és dudvagyűrűjében. Közvetlen szomszédaikon kívül nem akadt követőjük,'Azaz akadt, de az csak bosszantásultra szolgált. Mások ugyanis a készen, az ingyen kapot­tat sem becsülték,meg. Időközben ugyanis a Tersztyánszky utcai sorhá­zak tövében terepet rendeztek, füve­sítettek a tanács költségvetési üze­mének dolgozói. A gyep azonban lassú pusztulásra ítéltetett, a facse­metéket csintalan gyerkőcök, parkoló autósok tizedelték. Ügy látszott, a solymári lakótelep a többi sorsára jut: az emberek közömbössé válnak környezetük és egymás iránt. Hogy mégsem ül átok a PEMÜ- lakótelep felett, arra egy verőfényes tavaszi reggelen ébredtek rá az it­teniek. Motorjukat túráztató ZIL- teherautók búgása verte föl őket ál­mukból, egymás után érkeztek a kő­vel megrakott gépkocsik. Megjelen­tek a Pest megyei Útépítő Vállalat gépei, emberei és a hengerek takaros aszfaltutat hagytak maguk mögött. Aztán egy, a nagyközségi tanács cí­mére küldött levél postázását köve­tően, hatalmas földkupacok kerültek a blokkok köré — alapanyag a par­kosításhoz. Most már azok sem tud­tak elfogadható érveket felhozni passzivitásuk magyarázatára, akik ez ideig a külső segítség hiányára hi­vatkoztak. A jeladás tehát megtör­tént, hétvégeken, esténként lapátot, csákányt ragadtak a telepiek. A negyedik emeleten hiába keres­sük Hegedűs Bélámé köiös képvise­lőt, zárt ajtóra találunk. Találomra Hídvégi Zoltánéknál nyomjuk meg a csengőt. Hat év körüli gyerek nyit ajtót, az édesanyját szólítja. — Tulajdonképpen szégyenkez­nünk kellene. Én legalábbis így va­gyok vele. De nálunk valahogy min­den fordítva van. Évekig 'peresked­tünk, nagy pénzeket fizettünk az ügyvédnek, mert sok hiányosságot tapasztaltunk a megvásárolt laká­sokban. Mondanom sem kell, ered­ménytelenül. Most már elegem van belőle, és nem csak nekem. Ami a kertészkedést illeti, néhányan meg­próbáltunk tenni valamit. Leszóltak érte. Talán azért tartunk itt, mert nincs olyan valaki, aki magával ra­gadná a többieket. Hídvégi Zoltánnénak valószínűleg igaza van. Legalábbis, ami a szerve­ző egyéniség hiányát illeti. Mert akad ezen a lakótelepen olyan közös képviselő is, aki nemcsak 14 család számára fut anyag után, hanem mind a 250 részére.. Ilyen a riport elején megszólaltatott Vida László is, aki nem volt rest kijárni a gyár illetékeseinél a járdához szük­séges kavicsot, cementet. Lombosodó remények Első kaszálás az újonnan telepített gyepen. Slarnfcld Amoldné kezében azonban még csak nretszőolló van: egyelőre ezzel is boldogul tem, egyelőre befejeztem a. tanulást. S ha a feleségemre gondol, hát ő látja az ablakból, hogy jó helyen va­gyok — tréfálkozik Vida László. — És mi lesz, ha elkészülnek 8 járdával, a parkosítással, mi tartja össze akkor majd a kollektívát? — Remélem, majd akad valaíki más, aki jártasabb nálam a kultu­rális és sportügyekben. Szeretnénk ugyanis berendezni a közös haszná­latú földszinti szobát, ahol sakkoz­hatnánk, beszélgethetnénk anélküli hogy otthonunkban zavarnánk egy­mást. Egyszer talán arra is akad vállalkozó, hogy a most még csellengő gyerekekkel foglalkozzon délutánon­ként, persze csak úgy kedvtelésből. — A mi lépcsőházunkban is akadt, aki kereken kijelentette, egyetlen lapát homokot sem hajlandó odébb tenni, aztán az egyik délután azt. vettük észre,^fürdőruhára vetkőzve közibénk állt az ódzkodó lakótárs. Azt hiszem, nagyon jó dolog ez a közös munka. Hamar kiderült, mi­lyen könnyen szót tud érteni a ku­tatómérnök a faipari munkással, a Szabolcsból ideszármazott család a Budapestről kiköltözötteL — Nem vesz túl sok időt igénybe öntől ez a közösségi munka? — Tavasz óta nem számolom az órákat, nem vagyok úgy lekötve, mint korábban. Az idén érettségiz­Magára talált egy embercsoport a rideg lakótelepen. Ma még túlzás lenne azt állítani, hogy közösséggé formálódott Mindenesetre már töb­bet tudnak szomszédjukról, odafi­gyelnek egymásra, törődnek a má­sikkal. Egyelőre kóstolgatják az ösz- szetartozás ízét a betonrengetegben. Sikerül-e, amit szeretnének, ma még nem lehet megmondani. Annyi biz­tos, hogy a fák, amelyeket a saját kezükkel ültettek, szépen növeked­nek, és akkor is tovább lombosod­nak, ha netán megcsappan a lelke­sedés. S ez is valami. VALKŐ BÉLA Azóta összejárunk Starndfeld Arnoldnét, ha nem is névről, de látásból szinte mindenki ismeri a solymári kolónián. A fekete hajú, törékeny alkatú fiatalasszony valóságos parancsnoka lett a botcsi­nálta parképítőknek. — Ha hiszi, ha nem, senkit sem kellett nógatni. Mindenki önként jött dolgozni. Még a kisgyermekes ma­mák is. De van ennek a társadalmi munkának egyéb haszna is azon kí­vül, hogy megszépül a környezetünk. Egy idő óta összejámak a feleségek, nem mennek el egymás mellett kö­szönés nélkül férfiak, törődnek a házbeliek egymás kisebb-nagyobb gondjaival. — Ha ez ilyen magától értetődő miért mozdultak olyan nehezen? — Nézze, sokan költöztek ide ta­nácsi lakásokból, ahol megszokták, hogy mindenben az Ingatlankezelő Fac3or*.:Í2 és gynm híren. Talán egyszer ennek a háznak a lakói is szer- Vállalatra hagyatkozzanak. Csak las- számot vesznek kezükbe, hogy legalább azt ápolják, amit készen kaptak san jöttek rá, hogy itt ilyesmiben Belartaj konkursoj emrég érkezett a hír: az eszperantö-világkongresszuson, amelyet az |w Idén — mint ahogy arról már beszámoltunk — Brasiliáuan tartottal., 11 az éVente rendszeresen meghirdetett irodalmi pályázat esszekategóriá- jában a legjobb pályaműnek járó Luigi Minaaja-díjat a Pest megyei Hírlap munkatársa, Tófalvi Éva kapta. Már ez a siker is indokolja, hogy néhány percre félrebillentsük azt a függönyt, amely a kívülállók elől az eszperantó mozgalom eredményeit, az eszperantó irodalom helyzetét takarja. S még inkább indokolja az a tény, hogy Tófalvi Éva a korábbi években is’ hasonló sikereket aratott a pályázatokon. De egyáltalán: hogyan váft eszperantistává? — Mondjam, hogy véletlenül? Az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jártam, az Eöívös-koilégiumban laktam, a szobatársnöm tanult eszperantóul, is nekem annyira megtetszett a nyelv, hogy harmadik szakként ebből is diplomát szereztem. Azután, ahogyan gyarapodtak ismereteim, komolyan kezdtek érdekelni a nyelv s az eszperantó irodalom kérdései. Hogy feleletet keressek rájuk, ahhoz a Jeligés pályázatokon való részvétel lehetősége is inspirált. 19$> óta évente megrendezik — más-más fővárosban — az Eszpe­rantó Világszövetség kongresszusát, ehhez kapcsolódva 1952 óta írják ki a Belartaj konkursojt, magyarul szépművészeti, irodalmi pályázatot. — S ön eredményesen szerepelt a négy legutóbbin. Díjat kapott Várná­ban, Koppenhágában, Stockholmban és most Brasiliában. A négy közül melyiket tartja a legfontosabbnak? — Tavaly írtak ki először pályázatot eszperantó nyelven írt regényre. A díjat Raymond Schwartzról, a modern, eszperantó nagyregény megterem­tőjéről nevezték el. Tíz regény érkezett a pályázatra, a díjat férjemmel, Knichal Oldrichhal — aki nyelvi szempontból lektorálta a regényemet — együtt kaptam meg. Ezt az eredményt azért tartom fontosnak, mert koráb­ban hiányzott az eszperantó irodalomból az úgynevezett „önismereti regény”, a mozgalom történetét, szerepét feldolgozó mű, pedig a fenti kérdések alap­vetően fontosak. Nos, ez a regény a két világháború között egy képzelt kö­zép-európai országban játszódik, s az eszperantista . Jitifasiszta ellenállókról szól. Történelmi tény, hogy a fasizmus üldözte az eszperantó mozgalmat, a Korthy-rendőrség például rendeletileg oszlatta fel a Magyar Eszperantista Munkásszövetséget 1034-ben, azzal az indoklással, hogy az „a bolsevik! propa­ganda melegágya”. — Kapcsolódott-e Idei esszéje a tavalyi regényhez? — Mostani tanulmányomban, amelynek címe A személyi tényező szerepe {az eszperantó irodalomban, az eszperantó író sajátos helyzetéről írtam, arról: mit jelent Idegen nyelven írni egy egységes nyelvi-ctnika környeze­tében. Az eszperantó író ma a legmagánycsabb író a világon, s elszigetelt­ségét egyelőre csak úgy lehet feloldani, ht műveit lefordítják az egyes nem­zeti nyelvekre. Szathmári Sándort például, az Utazás Kazohinába frtgát, aki mindvégig eszperantó írónak vallotta magát, fordítás nélkül ki ismerné nálunk? A fordítások híveke't — később talán egyre több aktív résztvevőt is — szereznek a mozgalomnak. — Ön azért nem tartozik a Icgmagánvosabbak közé ... C seh származású férjem is eszperantista — éppen most jelent meg egy novelláskötcte Prágában —, s ez számomra nagyon sok segítséget jelent, hiszen otthon általában eszperantóul beszélünk. Tizenöt hónapos fiúnk pedig egyformán hall magyar, cseh és eszperantó szót. — De a mama mindhárom nyelven mama? — Téved Eszperantóul pan jó. csehül maminka. Az autó azonban így is, úgy is autó. Úgyhogy a gyerek ezt tanulta meg legelőször P. SZABÓ ERNŐ Szükségtelen árgus szemekkel vé­gigjárni azonban a blokkok környé­két, hogy észrevegyük, nem válto­zott varázsütésre mindenki angyal­lá. A Tersztyánszky utca 90. szám alatti épület lakóiról a tavasszal ül­tetett bokrokat, fákat elborító gyom­tenger árulkodik. Vagy mégsem? Kérdezzük meg a legilletékesebbeket, a ház lakóit. KÖZÖS OTTHONUNK _______ % i 1 deje a solymári lakótelep ős-, pon­tosabban első lakói. És persze „tűr­ték” az embermagasságú gyomot, a szemetet, a port, esős időben a sarat. Miért nem csináltatja meg a ta­nács?! Kár hozzákezdeni, a PEMU hamarosan úgyis rendezi a terepet, parkosít. Addig meg, majd csak lesz valahogy! — vélekedtek négy észtén-

Next

/
Thumbnails
Contents