Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-26 / 199. szám

larcítT 1981. AUGUSZTUS 26.. SZERDA A pártmunkás és a tanácstag szemével Mindig a köz szolgálatában — Varrnak, akik fiatalon megöregszenek és vannak, akik öregen is fiatalok ma­radnak — vallja Filó Jánosné, a bagi nagyközségi tanács tagja, aki most hatvanöt éves és harmincegy éve viseli ezt a megtisztelő címet. — Rosszul mondja — fi­gyelmeztet Jamrik László nagyközségi tanácselnök —, mert Filóné nem a címét vi­seli, hanem végzi a tanácstagi munkát olyan eredményesen, hogy -nemcsak a körzetének, de az egész községnek a vá­lasztói nagy elismeréssel és dicsérettel szólnak tevékeny­ségéről. Segít, ahol tud — Filó Jánosné az a típus — állítja Kiss Viktor párttit­kár —, aki éjjel-nappal a köz szolgálatára áll, akinek az ajtaján bármikor lehet ko­pogni, mert neki nincs mun­kaideje, így nincs a munka­idejének sem kezdete, sem vége. Elmondom Filó Jánosnénak, mennyi szépet és jót hallot­tam róla, de ez a hatvanöt éves asszony mosolyog, a megtisztelő megállapításokon. — Mióta az eszemet tudom — feleli szavaimra —, min­dig azon fáradoztam, hogy se­gítsek, ahol tudok. Aki na­gyon mélyről indult, onnan, ahová nem fénynyaláb, de még fénysugár sem jut, az a pislákoló mécses sápadt vilá­gosságának is nagyon tud •örülni. Amikor én megszület­tem, javában folyt az első vi­lágháború. Amikor elkezdtem dolgozni, éppen tombolt a ka­pitalista világot összeomlás­sal fenyegető nagy gazdasági válság. Vékony, csupa csont és bőr gyereklány voltam, s a gödöllői méhészetnél akadt számomra az első kereseti le­hetőség. Gál Imre igazgatta ezt a kis birodalmat. Ritka jó ember vol t> n • • ■ > < ,W-* ■ ■ ,v — Egyszer ebédidőben jár­ta az igazgató a területet. Nekem a szüleim nem cso­magoltak ebédet. Nem volt miből, s nyár lévén, az egyik bokor, aljában a fekete szeder fogyasztásával próbáltam csillapítani türelmetlenül kö­vetelődző gyomromat, közben a kék fedelű Rózsa Sándort olvastam. Ritka volt ebben az időben az olvasó munkás. Gál Imre rámszólt. — Ha letelik az ebédidő, gyere fel az irodámba. — Ap­ró motyómat összeszedtem, megigazgattam magamon a kopott, de tiszta kis karton­ruhát, és csak úgy mezítláb ott álltam a nagy ember előtt. Mindenről kifaggatott, és minden kérdésére őszintén válaszoltam. Attól kezdve he­tenként más és más könyvet adott a kezembe. Mintha a halvány gyertya lángja meg­nyúlt volna. Érdeklődéssel faltam a betűket, s valami új Világgal ismerkedtem, de ez a (világ nem hét nap alatt te­remtődött, s kiderült, hogy nem is mozdulatlan a mi sár­golyónk. — 1933 tavaszán Budapest­re kerültem. Kőművesek mel­lett kevertem a maltert, s ez a mészszagú, téglaporos világ llett az én felsőbb iskolám. Ősszel már a IX. és X. kerü­leti építőmunkások bizalmija lettem. — Filóné most el­csendesedik. — Szükséges er­ről beszélni? Ügy van az, hogy akik akikor egy embe­ribb világ megteremtésének a lhitével végeztük a munkán­kat, vállalva az üldöztetést, a rendőr- és csendőrpofonokat, mem szívesen emlékezünk. (Egyesek mosolyognak a sza­vainkra. Legyintenek: rég volt, minek emlegetni, mond­ják. Mások meg talán el sem hiszik. — A második világháború alatt még nehezebbre fordult a sorsom. A férfiakat katoná­nak vitték, s bizony a férfiak helyett is dolgoztunk. De a munkásmozgalom nem ismer­te a gyenge nő kifejezést. A feladatokat vállalni kellett. IElérkezett hazánk felszabadu­lása. 1945-ben tagja lettem a íMagyar Kommunista Pártnak. Ekkor tanultam meg, s azóta !sem tudok más leckét: a kom­munisták feladata, hogy min­dig a közösségért dolgozza­lak. De együtt az emberek­kel. Igaz ügyért — A ceglédi járás párttit­kára lettem. A legnehezebb években 'szölgá'lthm az embe­reket. Ez volt az az időszak, (amikor úgy éreztük, mindent bírunk, mindenre képesek va­gyunk. Felszerelés nélkül akartunk a tenger mélyébe merülni, s felhőkbe nyújtózó hegyeket megmászni. Hitünk­kel az embert, az igaz ügyet szolgáltuk, amikor intézke­déseinkkel esetleg éppen megbántottuk. — Elmondtam én ezt akkor is, így aztán leváltottak a funkciómból, és csak 1956 után lettem ismét pártmun­kás. Csodálatos esztendők kö­vetkeztek. Aztán jött a beteg­ség. a nyugdíjazás. De ezt a munkát nem lehet abbahagy­ni. Folyton arra gondoltam, mit kellene tennem Bagért, a falumért. Szándék és tett — Felkerestem rágj elv tár­saimat a fővárosnál. Megtud­tam, bontják a Soroksári, a Bartók Béla és a Pozsonyi utat. Szereztem engedélyt. A kockakő ingyen a miénk lett. Aztán a Volánnál dolgozó elvtársak segítettek. A Pest megyei Tanács is sokszor és sokat adott. A falu összefogá­sa gyorsította a munkát. Egyik évben Tihanyi András­sal és Katona Jánossal kará­csony mindkét napján mértük az utakat, számításokat vé­geztünk. Kellett a terv, mert Csak így tudtak a következő esztendőre pénzt biztosítani. Ügy gondolom, ebben az öt­éves tervben Bagón és Hévíz- igyörkön minden út elkészül. Jamrik László tanácselnök az órájára néz. Filóné észre­veszi a szem rejtett mozdula­tát. — Igazad van, sietni kell, mert a szavak nem pótolják a köveket. — Csodálatos esztendők kö­vetkeztek, amikor egy lett a szándék és a tett, amikor egymást igazolták a szavak és az eredmények. Amikor ezeket a sorokat írom, aktkor tűnik fel jegy­zetemben Filóné egyik mon­data, . Fercsik Mihály Turistaház Csikóváralján Kis pénzből nagy forgalom Zsolt Lászlóra, a csikóvár­aljai turistaház vezetőjére nem lehet ráfogni, hogy kap­va kapna az ingyen reklám után. Ugyanis, amikor közlöm vele ottlétem okát, azt, hogy szeretnék írni a messze földön híres turistaházról, rémülten kap a fejéhez. Családias hangulat — Jaj, csak azt ne! A törzsvendégeket is alig győz­zük! Túl nagy hírünk ke­rekedett, a helyünk meg ke­vés — szól, s mitagadás, idő­be telik, míg sikerül meggyőz­ni őt, rávenni a beszélgetés­re. Nem arról van szó, mint­ha Zsolt László nem fogadná szívesen a kíváncsiskodót és nem mutatná be örömmel kis birodalmát, hanem arról, amire ő is utalt: szűkösen vannak. Azon sem lehet csodálkozni — ismerve a soványka ma­gyarországi választékot —, hogy a kedvesen berendezett, családias hangulatú csikóvár­aljai turistaház rendkívül népszerű. Zsolt László szerint sikerük fő oka éppen ez a családias környezet. — Tulajdonképpen családi vállalkozás is ez. A feleségem főz, a menyem felszolgál — mondja. — Aztán azt is meg­érzik a vendégeink, s nagyon jónéven is veszik, hogy mi nem nézünk rájuk csúnyán, ha csak egy üdítőt fogyaszta­nak. Egyébként így is, az el­Úton az adagoló felé m ső félévben 78 ezer forint volt a nyereségünk. Igaz, ná­lunk nincs szünnap. Sátrak a kertben A Pilisi Állami Parkerdő- gazdaság Pomáz és Pilisszent- kereszt között levő turistahá­zában egy hatágyas, egy tíz­ágyas és öt kétágyas szoba várja az erdők kedvelőit, a ki­rándulókat. A szobákat az Ibuszon keresztül adják ki, s csak nagy ritkán esik meg — hét végén soha —, hogy egy- egy turista előrendelés nélkül is kap itt szállást éjszakára. Viszont a kertben föl lehet ütni a sátrat, s a táborhelyért nem kérnek fizetséget. Ért­hetően ez vonzza a kiránduló­kat. Az étterem pedig reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva. Érdemes az étlapba is belenézni! A legdrágább fogá­sért 28 forintot kérnek, de például a pirított májért alig valamivel többet, mint húsz forintot kell fizetni. S az sem lényegtelen: a látogatók tá­nyérjába házi koszt kerül. Nyilván ez is az oka annak, hogy a környék egyik legol­csóbb éttermének tavaly 1 millió 700 ezer forint volt a forgalma. A legjobbak között Mindezek tudatában érthe­tően nincs abban semmi külö­nös, hogy sokan örömmel ke­resik fel a házat, s az sem zavarja a vendégeket, hogy nincs meleg víz. Az elképze­lések szerint azonban az is lesz, a Pilisi Állami Parker­dőgazdaságnál úgy tervezik, hogy egy kicsit kipofozzák az épületet, komfortosítják. Rövi­desen két és fél millió forintot költenek rá. így aztán még inkább igaz lesz majd az az állítás, me­lyet elmenetelem előtt Zsolt László olvas föl az egyik' he­tilapból, amelyben a hazai tu­ristaszállók egyik legjobbja­ként emlegetik a csikóváral­jait. K. É. A szentendrei Márka-ütemben az idén 115 ezer hektoliter üdítőt gyártanak. Az üvegeket nem kézi erővel, hanem gépek segítségével mozgatják. Képünkön: az üvegek az adagoló felé haladnak, ahonnan a rekeszekbe kerülnek. Bozsán Péter felvétele Abba hagy off nyomozás Requiem egy tételben, fináléval | Első tétel-1987. vékony szálú haja van a pusz­tai postáskisasszonynak. Te­kintete zavart. Mozdulata^ ide­gesek. Néha tépdesi a bőrt a tenyeréről. Valamelyik távoli megye egyik kis falujában volt hivatalvezető. Onnan ke­rült a pusztára. Bútora an­nak idején fölfért egy fél sze­kéraljra. öreg, beteges édes­anyjával lakik együtt: egy fizetésből ketten élnek. Sze­rényen. Beosztva. Valahol, valamikor, talán 35 évvel ezelőtt a postáskisasz- szonynál megállt az idő. Egy­heti házasélet után a férje el­hagyta. A magány és a bizal­matlanság salakját csillag- özönnel sem lehetne ma már feloldani. Gépiesen veri a levelekre a dátumbélyegzőt — 1966. ja­nuár .. .-én, 1967. március ... -án, 1968. .. .-én. Titokban irigykedik, mert 36 éve nem kapott levelet. Kétszer volt Budapesten. Szegeden, Pécsett egyszer sem. Magánéletéről kérdezném, de behúzza orrom előtt a kisab- lakot, mert „harmincöt éve — úgymond — nem fogadok férfivendéget.” Jövőre megy nyugdíjba. Munkáját még egyszer sem kifogásolták. Dicséretet sem kapott... — A Jolánka... hm... furcsa egy szerzet, az szent — mondja a tanácselnök. — Ügy örököltem, amikor a két köz­séget összevonták. A másik el­nökből tsz-elnök lett, én meg... no, én meg azóta két községgel bajlódom. El kell vágnom a szózuha- tagot, mert mellékvágányra siklunk. — Hány éve ismeri a pos­táskisasszonyt? Az elnök rám néz: — Kisasszony?... Ügy mondta, ugye? No, annak már öregecske. De hogy a kérdés­re válaszoljak, annak öt éve. Igen, pontosan öt éve. Akkor lett közös tanácsa a két falu­nak. Igen, azóta ismerem. Persze a hírét azelőtt is hal­lottam. Tudja, jöttek, mentek az emberek a két falu kö­zött ... — Volt panasz ellene? Nem végezte jól el a munkáját? Vagy... Az elnök szeret beszélni. Most is közbevág: — Nekem aztán, nem. Nem is hozzám tartozik, hanem a postához. Tőlük kérdezze... A csöppnyi irodában a ve­zetőnő nehezen áll kötélnek. Felettesi utasításra hivatkozik. O nem nyilatkozhat. — Három éve vagyok itt vezető — áll rá végre a be­szédre —, azóta munkája el­len panasz nem volt. Az el­igazító értekezleteken is min­dig pontosan megjelenik. Fel­jegyez mindent, aztán ki a buszhoz... — Ügy gondolom — evezek mélyebb vizekre —, a posta olyan, mint egy család. Vagy nem? A vezetőnő rábólint. Én meg tovább húzom az evezőt: — Mi, postások összetar­tunk. Bizonyára így mondo­gatják egymás között. Igaz? — Pontosan! — És a pusztai postáskis­asszony nem tartozik a csa­ládba? A vezetőnő fölkapja a fejét. — Ez nem kényszer! — mondja és föláll. Jelzi, befe­jezte a beszélgetést... A nagy posta vezetője szí­vesen fogad. Hajlandó tájé­koztatást adni. — Kérem, nálunk a fizetés- emelés, a bérfejlesztés, az át­helyezés vagy az előléptetés mindig megfontoltan törté­nik. Az alapja, a közvetlen felettes körültekintő javaslata. De miért érdekli ez? Rövid finálé 1981. Csepelen Automata gyár Legalább két műszakban A Csepel Vas- és Fémmű­vek szerszámgépgyárában—az országban elsőként — rövide­sen megkezdi a próbaüzemet egy integrált számítógép­átirányítási rendszer. A Ma­gyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai Intézetével közösen 8 fontos alkatrésztí­pus 36-féle megmunkálási programját már elkészítették, valamennyi — szerszámgépek­hez szükséges — precíziós öntvény, amelyek minősége alapvetően befolyásolja a vég­termék minőségét. A következő hetekben folya­matosan kapcsolják be a gé­peket, technológiai egységeket az integrált termelési rend­szerbe, s várhatóan októbertől a szerszámgépgyár öt meg­munkálóközpontja, egyik anyagot, alkatrészt és szerszá­mot kiszolgáló magasraktára, egy ipari robotja és komplett mérőberendezése számítógépes irányítással, teljesen automa­tikusan termel majd. A gyá­riak úgy tervezik, hogy mini­málisan két műszakban, de ha lehet, három műszakban indítják a próbaüzemet. így a teljes, komplett integrált ter­melési rendszer összesen 32 hagyományos megmunkáló szerszámgép munkáját látja el. A rendszer üzemeltetését műszakonként mindössze há­rom szakember végzi el, így sok dolgozó fizikai munkáját megtakarítják. Erre nagy szüksége is van a gyárnak, mert munkáslétszáma évről évre csökken. Bizonyára ez a kényszerha­tás is közrejátszott abban, hogy Csepelen rövid idő alatt megvalósították az első Integ­rált, automata termelési rend­szert. A gyár vezetői szerint, ha a mostani próbálkozás eredményes lesz, akkor a kö­vetkező évtizedben valóságos automata gyárrá alakul át a Csepeli Szerszámgépgyár. — Ügy értesültem, hogy há­rom evvel azelőtt felterjesz­tették ... de nem kapott semmit. — Nézze, ez lehet. Csakhogy a megyéből sok felterjesztes érkezik, s addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Bizo­nyára akkor elfogyott a pénz. — Nyilván tudták, hogy nyugdíj ba megy... — így ez nem áll meg. Nem tudtuk, mert ezt a szándékát akkor nem közöl­te. És mondja meg, valami­lyen rendelet talán előírja, hogy nyugdíj előtt fizetés- emelést kell adni? — Munkája ellen nem volt panasz soha. — Ez igaz. De mit gondol, hány postás van a megyében, akik ellen nincs panasz? Na látja... Aztán a furcsa sors úgy hozta, hogy sehol sem keres­tem tovább a postáskisasz- szony igazát. De azért nem feledtem. Az imént vázolt sors sok-sok esztendő múltán ismét témaközéibe kényszerített. „Megkeresem a pusztai postáskisasszonyt” — döntöttem, a puszta közelében járva. A temetőben találtam rá. Sírja behorpadt, gondozatlan. Elfelejtették, akárcsak életé­ben. Nyugdíját öt évig élvezte. Karácsonyi István Noteszlapok hét közben WARTBURG. Ne irigyeljenek, nem jártam az úti­könyvből ismert csodaszép várban, csak a tövében ké­szülő autókról, illetve közülük is csupán egynek a veze­tőjéről szólnék. Előre bocsátom: allergiás, érzékeny vagyok minden Wartburgra. Az általánosítás roppant helytelen, elisme­rem. De ez már így alakult. Egy barna színű, orrán Rally felirattal díszített sárga háromszöget viselő fen­tebb nevezett jármű váltotta ki belőlem, hogy ha ha­sonlót látok, befogom a fülem. S nem azért, mert a két­ütemű motorok közismerten eltérő hangja nem kedves szívemnek (azaz: fülemnek), dehogy. A rendeltetéssze­rűen működők ellen alapjában véve semmi kifogásom. De ez? Ez az egy, csak ezt tudnám feledni! Nem tehetem. Oly gyakran hallom. Rendszerint szűk, kissé emelkedő utcákban (Szentendrén, Budán vagy Erden sajnos több is van ilyen). Vezetője kettesbe kapcsol, elmerülten nyomja a gázt, aztán csodálkozik, hogy nem halad, s még jobban nyomja. Ezenközben bódultán hallgatja a motor eszeveszett bugását. Az ab­lakokban rémült arcok; mi az? Repülőgép, gyalog?! Ugyanakkor a közlekedésre vonatkozó KPM-rendele- tek egyike (23/1975.) (XII. 31.) 45. §. 1.) előírja: Minden belső égésű motorral ellátott járművet fel kell szerelni olyan kipufogó csővezetékkel és hangtom­pító berendezéssel, amely biztosítja, hogy az égéstermék kizárólag a berendezésen keresztül távozzék a szabadba, és amely hatásosan tompítja a kipufogás zaját. A hang­tompító berendezésnek olyannak kell lennie, hogy az — szerszámokkal való megbontás nélkül —, ne legyen Ki­kapcsolható, illetve kiiktatható. (Az 1. sz. melléklet sze­rint a személygépkocsik által keletkezett zaj legnagyobb hatásértéke: 32 dB AI.) S ez a rendelet ma is érvényben van. Az én Wart­burgom vezetője azonban nem tudja. Kérem, legalább a közlekedésrendészet járőreit, ha találkoznak vele (s hasonszőrű társaival), szóljanak neki! Ugye megteszik? SETA. Említettem, hogy fülem különösen érzékeny a Wartburgra. Nos. A minap otthon, reggeli lótás-futás közben hallom a hangot. Kidugom a fejem az ablakon, s mit látok? Nem fogják elhinni. Fehér Wartburg. Megáll. Öszes halántékú úr kiszáll. Hátramegy. Ajtót nyit. (Hm. Ez a korosztály még tudja az illemet!) Hátsó ajtó nyílik, fehér kutya ki, fához Lábemelés, szagolás, lábemelés, vissza, ajtó csukódik őszes úr beül, indul, autó megy tovább. Kutya legyek, ha volna kedvem így sétálni. B. I. I 1 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents