Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
1981. AUGUSZTUS 9., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Borsos Miklós: A fi renzei festő Hetvenöt éve — 1906. augusztus 13-án — született Borsos Miklós, Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrász, grafikus és éremművész. A mester közelgő születésnapja alkalmából Visszanéztem félutamból című önéletrajzi könyvéből vett részlet közzétételével tisztelgünk. A z óriási élménysorozat, amit átéltem, az a sok minden, amit láttam, és soha egészen meg sem ismerhetek, elhomályosította az otthoni dolgokat. Az otthon, az Akadémia már távolivá vált. nem volt már bennem sérelem, de vágy sem: itt egész nap, hetek óta Dona- tellóval, Fra Angelicóval szívtam egy levegőt. A Michelangelo-ház akkor még elhanyagolt állapotban volt; most a Galleria Buonarroti van benne. A Santa Croce-templom körüli utcákban rajzolgattam, mikor megpillantok egy táblát. Kis, jelentéktelen fölirat volt. Casa Michelangelo Buo- narotti. Benyitottam. Talán nem dobnak ki. Nem mert múzeum volt. Borzongva jártam a szobáiban. A sötét, aránylag kis helyiségekben egy-két műve — az is fiatalkori — és néhány rajz. Donatello műhelyére is hasonlóképpen találtam rá. Bedekerem nem volt soha. Rábíztam mindent az ösztönömre. Meg is találtam mindent úgyannyira, hogy harminc év múlva sem találtam jobbakat. Teltek a hetek. A San Lorenzo templomban, a Medici-sírok előtt mindig megindult tisztelet fogott él: Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is marad. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain próbáltak létrehozni. A templomban ődöngve megpillantok a bal oldalon egy ajtónyílást. Bemenve látom, hogy ez a régi sekrestye. A bejárattól jobbra eső, hatalmas miseruhaszékrény tetején megpillantottam egy szobrot. Odamegyek. Alig akartam hinni a szememnek: Donatello San Lorenzó- ja volt. Ott, úgy rátéve a szekrényre, ahogy ötszáz éve odatették. Fiatal, tizenhat-tizenhét éves reneszánsz ifjú portréja. Terrakottából van. Fej tartásából, remekül mintázott, csigás, homlokára hulló hajából, büszke őztekintetéből, az egész szoborból magától értetődő szépség és erő áradt, ami majdnem minden Donatello-szobor sajátja; ez az a donatellái szellem, ami által észrevétlenül válik a legnagyobb szobrásszá. / Í gy állt össze bennem ott Firenzében Firenze szellemének lényege. Festészet, szobrászat egy dolog. A Ghiberti-kapuk aranyozott képdombormű vei domború képek. A festmények megfestett szobrok. Az építész Brunelleschi fából faragott Feszület-e valóiban vetekszik Dona- tellóéval, Leonardo nem egy szobra a szobrászokéval, s Michelangelo festményei között van egy, mely a legnagyobb festmény, amit valaha festettek. Nem cédulák határozták meg, hogy ki kicsoda, hanem a művek. De hogy milyen föltétele'volt egy-egy mű létrejöttének, annak jó példáját látni a Bargellóban levő ka- pumodelleken, melyeket a Battistero di San Giovanni bronzkapujának tervezésére kiírt pályázaton mutattak be. Egy-egy reliefképet eredeti nagyságban terrakottából, aranyozva kellett bemutatni. A két művet nézve az első gondolat: nem volt könnyű eldönteni, hogy a megbízást Pisano kapja-e vagy Ghiberti. A dómban nagyon szerettem járkálni. igy írom le, járkálni, mert akkora belső tere van, hogy a kupola alatt az ember szinte az eget érzi maga fölött. A hátsó ^kis oltár sárgás fényében Michelangelo Pietá- ja áll. Amint nézegettem, fokozatosan bontakozott ki előttem ennek a teljesen rendhagyó óriásnak az ereje. Ezen a Pietán ahány alak. any- nyiféle lépték. Mária sokkal nagyobb asszonyalak, mint balra Magdolna. A Jézus-alak mindegyiküknél nagyobb, a csuklyás Arimathiai József — a művész önarcképe — óriás méretben magasodik az egész csoport fölé. Csak többszöri szemlélgetés után vettem észre, hogy Krisztusnak csak egy lába van. A második láb beillesztéséhez a lyuk be van ugyan már fúrva, de nem került rá a sor. Nem is szükséges. Nem veszd észre senki. Nekem is alig akarták elhinni, mikor mondtam. így teltek a hetek és a februári reggelek rózsaszínje, a naplementék zöld ege ragyogott már. Elindultam a falakon kívüli Firenzét megismerni. Az első utam a San Miniato- dombra vezetett; onnan nézve a város aranyfényű. Azután Fiesole. Az etruszk fészek és az ősi romok fölött a ferencesek kolostora. De nem Firenze történetét írom, hanem az én napjaimat. Mit, miért, hogyan csináltam. E gymás után festettem a képeimet, és a környezet erősen a Gulácsy-hatás felé terelt. Egy este úgy éreztem, ebből ki kell törnöm. Már március volt, a karnevál- fölvonulások három napján is túl voltunk jól. összeszedtem azokat a képeket, amelyeken Gulácsyt éreztem. Összegöngyöltem, hónom alá csaptam őket, és kimentem a Ponte Vecchióra, s annak délnyugati kilátóján az egészet bedobtam a vízbe. Lehet, hogy a sok élmény, nem kevésibé a sok éhezés megrontotta már idegeimet, mert a képek megmaradt része még évtizedek múlva sem igazolta azt a tettemet. De hát én a radírozás jegyében indultam. Ez nagy radírozás volt. Másnap kimentem az utcára festeni. Ott ez megszokott jelenség volt. Angolok, festők, festőnők tucatjával festették a látványos részeket. Én az Alghieri pék házát festettem, a Piazza Carminát, de azon vettem észre magam, hogy amit természet után festék, az is erősen hangulativá válik. Ugyanúgy, mint ahogy a modell utáni rajzolásban és festésben sem Alvó lány tudtam pontos természettanulmányt készíteni. Eddig a januári-februári Firenze ege, levegője nem volt más, mint a hazai. De a március olyan egeket hozott, hogy megértettem, miért van a kora reneszánsz képeknek olyan csodálatosan üde egük. Soha sehol nem láttam ehhez fogható szép egeket. A Ponta Vecchio kilátőnyílásá- ba naponta elmentem, hogy ezt a fájdalmas, szívszorító szépséget újra és újra magamba szívjam. K edvenceim már megvoltak végérvényesen, gyakran meglátogattam őket. Az egyik legkedvesebb a Pallazzo Vecchio homályos, hűs, loggiás udvarában a kút kis figurája, a hetven centiméteres puttógyerek, Verrocchio mester műve. Ismét egy rendhagyó jelenség. Nem ide szánták. Eredetileg kerti figurának, vízköpőnek készült, de ide helyezték, a komor kőpalota homályos udvarába, különféle eredetű kávákból, medencékből, oszlopdarabokból összeépített építmény tetejére. A magasból érkező fény alig világítja meg. S ez a yisongó kölyök — a hóna alatt vizet köpő hal — az édes életet, a toszkán kertek minden varázsát behozta a zárt, komor falak közé. Egy bronzmásolata már a tihanyi kertben idézi Firenzét. 'Alpári Tanias: In memóriám Kassák Es akkor megálltak a felhők az égen nem nevettek többé a csillagok valami fájó villanás Távolról kacskaringózik a dal: Levágtátok a két karom, a kezem ökölbe szorul. Átlőttétek a szivemet, véremtől vörös lesz a föld. Kitéptétek a nyelvemet és a legyek is megfertőződtek az igazságtól. Vörös szavak a vörös alkonyaiban Eltűntek, igen, eltűntek egészen. Reggel felkelt a nap, de a költő nem kelt fel többé. Bartha Gábor: Párbaj bandázs nélkül A fiatalabbak kedvéért: párbaj bandázs nélkül a párbajok idejében fedetlen mellett jelentett. Hölgyekről lévén szó, a párbaj igaz. — Szió! — Szióka! Puszi itt, puszi ott. Együtt érettségiztek a Kossuthban. Lehet, hogy ott nem szerették egymást, de itt a szélfutotta peronon az első pillanatban meleg sziget a találkozás — Mi van veled? — És veled? Azon a parányi meleg szigeten ezzel a két kérdéssel kezdődik a párbaj. Az egyik lány karcsú volt, csinos és divatos. A másik molet- tebb, csúnyácskább, már amennyire húsz éven alul egy kislány csúnya lehet, és nem annyira divatos. A csinosabb: — Tudod, hogy felvettek? — Igen. (Az igenből érezni lehet, hogy ült az első vágás. Együtt felvételiztek.,) Flamm János versei: Vác és Szob között Töltésre fekteti árnyékát a nap, s a vén csataló fáradtan poroszkál, kontúrját veszti homályban a hegy, vele borzong a Duna, meg-megrándul, s nekilódul ismét a táj. Kőszent lábánál élővirág, tövében békén kárál egy tyúk. Gondoznád inkább templomod kertjét, s nem néznéd hová a végtelen út. S elfogynak rendre a társak robog a rendíthetetlen különvonat, s nincs abban cseppnyi merészség, ahogy végigcsorog az ablakon egy semmirekellő, porlepte pillanat. Hajnalaim Diszkút Ajkán Azt kérdezed, hogyan ébredtem? Csikorgó csigolyákkal ébredt a reggel, de a felszálló köd derűs napot ígért, a kis halál szelíden szűnt meg ma bennem, nem tépett veríték, nem bánkódtam senkiért. Testem nem lyugatta tövis-szegekkel színe-hagyott szerelem, s álmomban nem vágytam vissza hűséges-hűtlen tengerem. Ma élő anyám sírjánál se zokogtam hangtalan bűntől-szakadt előre-könnyeket, ma éjszaka nem karamboloztam rekkenő tüzekben s nem raboltak el titeket se tőlem, alaktalan, erősebb idegenek. Ma éjjel aludtam boldog tudatlanként. Csak ennyi. S mert tehettem, felébredtem. — Veled mi van? ,— Dolgozom a konzervgyárban. A második vágás nem volt a legszabályosabb. Az irigyebb a csinosabb, a főiskolára felvett leereszkedik: — Jó neked. Napi nyolc óra. Bár en is letehetném a nyolc óra után a könyvet. — Jelentkeztem technikusnak 1 Két év. — Levelezőn? Ez utóbbi kérdés csak egy szó volt, de egy tanulmányt érő. Azt, nogy ez a vágás is szabálytalan volt. csak a megvető hangsúly jelezte. Am az nagyon. A képzelt társadalmi ranglétra valótlan felsőbb fokáról esett. Ért is elevent — És te? — Ciki volt összeszedtem két uvét. Piszokul nehéz. — Ez a nehéz, mint holmi menüett a korhű’ filmeken. — Az embert elkapja a város... Most kellene a csúnyácska kislánynak irigykednie, de a kapott sebek sajognak. Így hát kérdez: — És Laci? Tévedés ne essék! Á csúnyácska kislány tudja, hogy Laci a nagy szerelem volt és elmúlt. Ha lenne egy képzelt bíró, az most sárga lappal figyelmeztetné mindkettőjüket. — Régen beszéltem vele... — Csak zért, mert láttam itthon ... Icáéknál volt bulin... öt se vették fel, pedig ő írta neked a dolikat ö is a konzervnál van. Pisti keze alatt... — Ki az a Pisti? — Nem ismered. Szombaton lesz az eljegyzésem. Technikus nálunk, de egyetemre jár. — Az elégtétel most lesz teljes. — Levelezőn... —" Lakás? — Kapunk. A két kislány áll egymással szemben, s viharos örömük már valamivel hidegebbre hűlt, mint körülöttük a szél. — És te maradsz segédmunkás? — Betanított. Kétezer-ötért* de ehhez még jön ez-az. Neked menynyi az ösztöndíjad? Laci valami olyasmit mondott, hogy már nem vagy a kollégiumban. Az uvé? — Rokonoknál vagyok. — Ciki? A hangszóró recseg. Élni kezd, zenél, aztán mondják a vonatot. — Hát... Sziő — mondja hangosan a csúnyácskább és csendesebb. — Sziő — mondja csendesen a hagosabb. Puszi itt. Puszi ott Mennek. A peron pedig megtelik a reggeli műszakkal érkezőkkel.
