Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
-m K/lmap 1981. JŰLIXJS 5., VASÁRNAP SZÍNHÁZI level Rosszlányok, fenevadak f A romantika hal- ! hatatlan. A szenti- mentalizmus is. ^Méghozzá úgy (is) halhatatlanok, ’ hogy a szellemükben fogant művek időről időre újratermelődnek. Gyakran anélkül, hogy az alkotókat ilyen szándékok vezetnék. Egyszerűen csak így sikeredik a mű. Ez persze már nem a régi, az irányzatot megteremtő romantika, melynek német, francia vagy angol földön világirodalmi irányú képviselői voltak, Byrontól Vidor 'Hugóig, Walter Scottól Novalisig, Shelleytől E. T. A. Hoffman- nig. És nem is az a szenti- mehtalizmus, amely Rousseau Üj Heloise-ét és Goethe Az ifjú Werther szenvedéseit tud- "ja alapművekül. Ez a máig halhatatlan romantika és szen- timentalizmus már a felhígult- ság, a külsődlegesség és felületesség állapotában van. A köztudatban is úgy vannak jelen a fogalmak, hogy alig emlékeztetnek eredeti tartalmukra. Manapság romantikus egy élénk (túlélénk) színekben tobzódó naplemente és egy erdei tisztás; romantikus egy régi városka szűk utcája és romantikus, ha a fiú virágot .visz a lánynak (mely utóbbi gyakorta inkább az elmebeli állapot megkérdőjelezését vonja ma?a után az illető leány részéről...). Romantikus, ha Jancsi és Juliska a parkban egy pádon csókdóznak, romantikus, ha rosszlány foglalkozású nők igazi szerelemre lobbannak vagy irántuk lobban valamely férfiember Igazi szerelemre. És ezzel már témánknál is vagyunk. A megkezdődött szabadtéri évad első fővárosi bemutatója ugyanis éppen egy ilyen romantikus oda-vissza szerelemről szól, méghozzá Párizsban, mely város, mint szintén köztudott, a romantikus események közkedvelt és kötelező színhelye. Irma, az édes (mert hegy így hangzana pontosabban fordításban a cím), elég koros hölgy már: 1956-ban született,. s mindjárt úgy huszon- egynéhány évesen, mert hiszen, mint kiderül, ősi és népszerű foglalkozását nem kisdedként kezdte, s nem is kurta szakmai gyakorlat után folytatja. Irma szülőd: Alexandre Breffort és Marguerite Monnot. Nemzetiségük francia. Így Irma is francia, mi több, párizsi, mi. több, párizsi rosszlány. ( A kokott-ro- mantika külön alfejezet!) Rosszlány, de annak roppant édes (Irma, az édes). Forgalma jelentős, állandó kuncsaftjainak száma nemkülönben. Aztán egy szép napon eléri Irmát a rosszlányok végzete: Bob bisztrójában, törzshelyén. belebotlik egy félszeg, kétbalkezes diákba, bizonyos Nesforba, és beleszeret. Hogy a diák is Irmába, az nem olyan meglepő; éhes, pénztélen, s a jobbnál jobb nőkben sem dúskáló diákok viszonylag könnyen szoktak beleszeretni csinos, a szerelem művészetéhez profi szinten értő fiatal rosszlányokba (ha hihetünk az erről szóló érzelmes regényeknek...). Az Irma, te édes a Városmajori Színpadon mindenesetre megpróbál romantikus történetként megjelenni. A szerzőpárosnak nincs könnyű dolga, mivel ez a színpad sok mindenre alkalmas lehet, de egy kokott-romantikus párizsi történet megjelenítésére aligha. Külön hendiken, hogy a történet filmváltozatát nem is oly rég a televízióban milliók látták (kitűnő feldolgozás, eléggé megváltoztatott sztorival és két ragyogó színésszé!. Billy Wilder humordús rendezésében). Ilyen hátrányokkal! indulni eleve csak félsiker. S a produkció rendezője, Seregi László, mintha kezdettől bele is nyugodott volna ebbe. Ez az Irma, te édes, bizony enyhén unalmas, enyhén humortalan, rnyhén légkör nélküli, enyhén lassudad, enyhén takaréklángra állított kiállítású (díszletben, ruhákban, táncokban, táncosokban). Igaz ugyan, hogy az Irma, te édes nem vérbeli musical (azt, nagyjából vele egy időben ^ a My Fair Lady meg a West Side Story teremtette meg), hanem inkább csak zenés vígjáték. De azért ennél zenésebb és főleg vígabb játék. A három főszereplő fölényes biztonsággal oldja meg a feladatát: Galambos Erzsi a kisujjából rázza ki Irma figuráját, Tordy Géza Nestor— Oscárja ujjgyakorlat a kitűnő színész számára. Balázs Péter pedig mint Bob, úgy nar- rátorkodik, mintha csak társalogna velünk. A város túlsó végén, a Városligetben, Kazimir Károly Körazínházában, klasszikus művet vezetnek fel, de alapjában véve ez is nagy, romantikus történet A szerző Lope de Vega (1562—1635), az elképesztően termékeny spanyol drámaíró, a darab pedig A magyarországi fenevad. Hogy miért Magyarország? Azért, amiért Lope de Vega kortársánál. Shakespearenéi a Téli regében Csehország szerepel, vagy az Ahogy tet- szikben az ardennes-i erdő — ahol Shakespeare éppúgy sosem járt. mint Vega Magyarországon. E gy XVII. századi spanyolnak vagy angolnak Európa távolibb, keleti részei épp oly egzotikusak voltaik, mint az Indiák vagy Amerika. Ez a dráma is, az argód királylányt feleségül vevő László magyar királyról, aki felesége húga kedvéért elűzi és megöleti az igazi királynét, hogy aztán mint endőn-mezőn bujdosó, elvadult nómberrel, „magyarországi fanevadtíal” találkozzon vele újra, bizony csak olyan romantikus mese, mint akárhány más történet ebből a korból. Magyar volta édeskevés; kis maliciával azt mondhatnánk: a cím akár A szaúd-arábiai vagy A nyasz- szaföldi fenevad is lehetne. Lényegében mese ez jóról és rosszról, igazról és gonoszról, és semmi köze az ekkor épp három részre szakadt Magyar- országhoz, melynek erdélyi részén Vega élete során Bá- thori István, Bocslcai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelmek uralkodtak. Vadromantikus történet ez, jó másfél száz évvel a romantika előtt. (Az igazi romantika drámaírói kedvelik majd az efféle fordulatokat és vagy fekete, vagy fehér, angyal vagy ördög karaktereket.) Kazimir Károly rendezése igyekszik is mesének felfogni Vega művét, de közben nem sikerül egyensúlyt találni a spanyol és a magyar elemek, a romantika és a mai igények, s a különböző színészi játékstílusok között. így aztán marad a tanulság annyi, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik. Spanyolhonban és Magyarhonban egyaránt. Ámen, úgy legyen. bakács István CSIKY GERGELY MURÁNYIJA A TEÁTRUMBAN Egy magyar úrhatnám polgár BEMUTATÓ VOLT SZENTENDRE FŐTERÉN PÁRATLAN ÉV, és akkor bemutató van Szentendre főterén. Szeretjük a teátrumot, Pest megye idényszínházát. Szeretjük mi, megyeiek, mert a mienk, szeretik a fővárosiak, mert többnyire művészeti csemegét ígér, szeretik a tőlünk kissé távolabb lakók, mert része annak a művészeti kavalkádnak, amelyet a Dunakanyar jobb parti bejárata kínál minden nyáron. Olyasmi ez, mint egy nagy szerelem. Idén Csiky Gergely Mu- kányi című vígjátékának variánsát mutatták be a Szentendrei Teátrumban. És próbára teszik szeretetünk erejét. Dicséretes cél, hogy magyar szerző darabját játsszuk Szentendre főterén. A teátrum létrehozóinak elképzelése is az volt, hogy régi magyar darabok kapjanak helyet a nyári programban. Jó ez, de nem minden'áron és főleg nem megalkuvások árán. Csiky Gergely ugyan a múlt század utolsó harmadának egyik legdivatosabb szerzője volt. De úgy írt és olyan drámákat, amelyek csak a maguk korában jelentettek valóságos szellemi cselekvést. Említsünk példát: A proletárok — a fogalmat nem marxista értelemben használta! — című műve a magyar kritikai realista drámairodalom megszületését jelenti, de ítéletei ma már átértékelésre szorulnak. Ehhez képest is avítt, gyenge mű a Mukányi. Hiába volt minden áldozat az átdolgozó Szakonyi Károly író részéről. Amint elmondta: szereti ezt a darabot. A rendező Lengyel György már több évtizede szívesen állította volna színpadra ezt a művet. Ezek fontos szempontok, hiszen legalább a színpadi megvalósítóknak szeretni kell, amit csinálnak. Még akkor is, ha — színházi zsargonnal szólva — a közönség nem veri szét ölömében a házat. A DARABBAL vannak alapos gondok, de Szakonyi átírásával is: nem sikerült aktualizálni. Mi sem jellemzőbb erre, hogy a vígjáték befejezését kénytelen volt a szerző eredeti szándékától eltérő hangvételűre módosítani. Csupán az az éppen hogy nem új tanulság születik az előadásból: buta ember vagy, ha minden áron a „mértéktartó, felsőbb körök” kitüntető elismerését várod, így könnyen nevetséges leszel. De ez sem érvényesül a színpadon.. Mi tagadás, ezt a tanulságot, szinte pontosan ebben a formai megoldásban megírta Shakespeare, megírta Moliére és megírta egy tucatnyi magyar szerző is — csakhogy Csiky e művénél jobban. Lényegét tekintve az Úrhatnám polgár klasszikus meséjével találjuk szembe magunkat. Szakonyi átírásában annyit mond ez a darab: minden rossz elnyerné méltó büntetését, ha a világ nem volna eleve igazságtalan. Mindezekből következik, hogy Lengyel György rendezőA Körszínházban mutatták be Lope de Vega: A magyarországi fene vad című híres komédiáját. Képünkön: Kovács István, Szerencsi Éva, Szirtes Adám és Kánya Kata nek sem sikerülhetett a tér, a játék, a gondolat világmegváltása. Pedig minden színpadra állítás lényege, hogy legalább azt a kis öntörvényű világot váltsa meg a rendező, amelyre jókedvében vállalkozott. Hát ez nem sikerült. Az első előadások kínosan tem- pótlanok, szívtelenek, vértele- nek voltak. Jószerével azt se tudjuk, hogy ki miért jön be és miért onnan jön be, ahonnan bejön. Meglehet, mi közönség vagyunk kivénhedtek, de nem érjük el a szellemi izgalomhoz szükséges hőfokot attól az írói-átírói-rendezői trou- vaille-tól, hogy a szerelmes ifjú nem abba szerelmes, akit hozzá akarnak adni feleségül. A színészek? Hát kidolgozzák magukat a szentendrei estéken. A címszerepet alakító Szabó Gyula mindent megtesz, amely egy olyan csatár szerepkörétől telik, akinek nincsenek szélső partnerei: fejét,- líezét, lábát, szívét beleadja, de gólt, azt nem tud lőni. Szabó Gyula az előadás minden percében kitűnő, és minden hiába. Az ifjú feleséget alakító Sunyovszky Szilvia affektált paraszti tájszólása felesleges, ettől a számító polgárasszony figurája nem lesz színesebb. Moór Mariann viszont teljes súlyával jelen van a játékban, mindent egy szinten old meg, de legalább hihető, amit produkál, mint főispánt unokahúg. Végül is Horesnyi László az egyetlen, akinek alakítása művészileg is befogadható. Kalocsay Miklós viszont csapdába esett: Csiky szerint ő volna a pozitív hős, de a rendezői koncepció élvhajhásszá, hozományvadász ficsurrá faragja. Nagyon nem tetszett Gyabronka József, Lontay Margit és a főiskolás Oláh Zsuzsa. SZERETJÜK A TEÁTRUMOT. Nemtetszésünk is ebből az együvétartozásból fakad. Igazán nem örömmel állapítjuk meg: a jobb sorsra érdemes teátrum az idén csalódást okozott. Kriszt György Csiky Gergely—Szakonyi Károly: Mukányi című vígjátékét mutatták be a Szentendrei Teátrumban. (Jelenet az előadásból) FÓTI GYEREKEKNEK Grá nátalmadíj Szombaton Nyíregyházán az ipari szakközépiskola aulájában megnyílt az ötödik országos népművészeti kiállítás. A seregszemlére 3466 alkotás’ érkezett, közülük a bíráló bizottság 1385-öt talált méltónak a bemutatásra. Az anyagot tíz kategóriában szürizték és díjazták. Valamennyi ágban arany-, ezüst- és bronzplaketteket osztottak ki; a Népművelési Intézet a Nyíregyháza Város tanácsának gránátalma nívádíját pedig kilenc kategória legjobbjai vehették át. Gránátalma nívódíjban részesült szoborfaragásaiért Kocsis Antal rákóczifalvai pályázó. A használati tárgyak kategóriájában nívódíjat kapott a celldömölki Németh Gyula, a népművészet ifjú mestere. Az egyéb alkotások — a bőr, a fém, a szalma és a szőr alapanyagú népművészeti munkák — csoportjának nívódíjasa a debreceni Kádár Gyula lett. A gyermekszakkörök közül a Szmolár Erzsébet vezette fóti gyermekvárosi hímző-szövő szakkör nyerte el a díjat. Arcok. Nyáridon szokatlanul komoly hangú, kemény igazságokat megfogalmazó vagy legalább megfogalmazni próbáló művekkel is szolgált a hét Egyebeken kiviül megismerkedhettünk három nehéz sorsú kartácsunkkal. Az egyiknek azért nem teljes az élete, mert „sízaíkmai papír” híján nem csinálhatja, azt amit szeret, amit szeretne, csak „törvénytelenül” hódolhat a hivatásának érzett lakberendezésnek (Diploma nélkül). Hogy mennyire nem könnyű a helyzete, azt jól érzékeltették a deus ex machinaként megjelenő minisztériumi vezető szavai: bizonytalanul beszélt, láthatóan főképp amiatt mert efféle helyzetekre nincsenek részletesen kidolgozott formulák, nincs az ilyenfajta gondokait gyorsan megoldani képes gyakorlat. A Lépések mozgássérült fiatalemberre — a három közül a legportrébb portréban — fegyelmezetten, objektivitásra törekedve mondta el azt, hogy egy gyermekkori betegsége következtében megváltoztathatatlanul hátrányban van azokkal szemben, akik természetes módon (rossz szó, de aligha akad jobb: „normálisan”) tudnak járni. Szavadból nagy tanulságot szűrhetünk le: energiánk ne abban mutatkozzon meg, hogy sajnáljuk őt és hozzá hasonló társait. Hanem tekintsük adottnak azt, ami (a tudomány mai állása szerint) megváltoztathatatlan. És az energiát fordítsuk a segítésre, méghozzá a meg nem alázó ségítésre! A hét harmadik portréjában egy állami gondozott kislánnyal ismerkedhettünk meg (A szívek szanaszét dobogTV-FK nak). Az eddigi élete sok keserűségéről és kevés öröméről elmondott mondatait akár az Árvácskát író Móricz Zsig- Tiiond is fogalmazhatta volna. Csak hát ennek az érettségnek nagy ára volt: az édesanyái közelség hiánya. A tárgy hasonlóságán kívül még egy közös vanását észlelhettük e három alkotásnak: időnként mindegyik megfeledkezett arról, hogy a fölvillantott sorsok milyen társadalmi közegben alakultak és alakulnak olyanná, amilyennek láttuk őket Felelősségek. Egy három áldozatot követelő üzemi baleset körülményeit vizsgáló nyomozás a gerince az íróként és rendezőként Erdélyi Sándor és Caál Albert által jegyzett Abban az egyetlen pillanatban című tévéjátéknak. Sokszor kipróbált és gyakran sikeres forrná ja ez a társadalmi tragédiák bemutatásának, boncolgatásának. A legfontosabb kérdés ezúttal az volt, hogy ki milyen mértékben felelős — munkakörileg és „magán- emberileg” — a három halálért. A válaszról aligha mondhatnánk, hogy nem tipikus: „hatóságilag” tulajdonképpen senki, valójában mindenki... egy kicsit. Amikor persze életről és halálról van szó, akkor az „egy kicsit” valójában „nagyon nagy”. Tehát nem intézhetjük el az efféle eseteket egy könnyed vagy bosz- szús kézlegyintéssel. Mindebben tökéletesen egyetCYELŐ érthetünk a film legfőbb bábáival. A baj ott van, hogy ezt a valóságban is gyakorta előforduló históriát nem formálták meg eléggé mívesen. A mű első felében főként nyelvileg — a Némethy Ferenc alakította mérnök sokszor keservesen papírízű mondatokkal kínlódott. A tévéjáték második felében inkább közhelyeknél alig többet mondó jellemeiben (az igazgató, a régi főmérnök), és tisztázatlanságaiban (a nyomozás vezetőiének és az általa javasolt védőügyvédnek a viszonyában). Nem egy olyan „igazság” is elhangzott, amelyik túlzott általánosításával indokolatlannak, a helyzethez nem szervesen illőnek tetszett Emiatt a tévéjáték nem- használta ki a tárgyában rejlő lehetőséget, az író, a dramaturg és a rendező sok mindent „benne hagytak” a témá- haii. Dicséret illeti viszont Szabó Sándort (noha nagyon érdekes védőügyvédje tulajdonképpen kilógott a sorból, különös — és megmagyarázatlan — titkokat sejtetett). És még inkább Bessenyei Ferencet, akinél emberibb, valóságosabb nyomozót!szítét mostanában bizony nem mutatott a televízió. Szavak nélkül is sokat elmondani tudó, csodálatosan kifeiező színészarcát jó lenne többet látni a képernyőn. Akár a mostanihoz hasonló szerepben. Hát még. ha igazán jól megírt, elejétől a végéig következetesen megformált jellem eljátszását bíznák rá! Daniss Győző
