Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
1981. JÜLIUS 19., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Székely temető (részlet) Pető Sándor: Radóczy Mária bátikja Nehéz szatírát nem írni, kiáltott fel a latin költő, apám viszont figyelmeztetett, ne írjak szatírát feletteseimről. E két tekintélyes irányfény között kezdtem kacérkodni ezzel a műfajjal. Nekiláttam, hogy kilőjem az első nyílvesszőmet. Félelmes fegyverem Planicska úr birsalmaíorma koponyájába fúródott, aki felettesem volt ugyan, de ezzel nem törődtem. A szatíra nem válogatja a célpontot, véltem én, és rásütöttem az elnémíthatatlan igazságot: Planicska egy fafejű, kibírhatatlan szakbarbár. A kritikám alulról jött, kirúgásom viszont felülről, eléggé gyors egymásutánban, ami érthető is volt. Valami nincs rendben a műfajjal, állapítottam meg, és mindez nagyobb körültekintésre ösztönzött. Kiképző főhadnagyom régi, militarista szórvány volt és Rum-rumnak neveztük. Bajszát se rezzentve hajkurászott bennünket az ugaron át, puskával, de bakancszsír nélkül. Ezt is kijózanítom egy élesre fent szatírával — buzdultam neki — és este már fel is olvastam az őrmesternek. — Ez osztán döfi! — kacsintott ő nagy megértéssel és úgy tüntette el a kéziratot, mint Kovácsék pulija a döngicsélő legyet. Az eredmény vitathatatlannak látszott. Ezredkihallgatásra rendeltek másnap, s én hatvannapi alkotószabadságot kaptam az egyesben. Az igazságra tapintás e ritka adománya tovább burjánzott bennem mégis, mint egy jdült májduzzanat Igaz, hogy "'időközben a csasztuskára váltottam át, mélyen átérezve a kor követelményeit. Ez hivatalosan fémjelzett költői forma, különösképp, ha építő kritikával alkalmazzák. Az első toliam hegyére kívánkozó nagyvad, takaros osztályvezetőm volt, bizonyos Haluskáné, akit alattomos kígyónak neveztem. Aztán magánéletét vettem célba, nem éppen túlzott diszkrécióval. Szatírám megint a hátamon csattant. Én repültem. Megint jóapám intelme jutott eszembe- a szatíra olyan elmemű. amely csakis lefelé alkalmazható. Ezt bölcsen meg is fogadtam, következésképp Suputyákot, az anyagmozgatót pécéztem ki magamnak. Az anyagmozgató nem védekezett, megvárt az utcasarkon és behúzott nekem kettőt. Ettől elaléltam. A tálalásban lehet a hiba, gondoltam én, miután fölszedtek a járdáról és a közeli SZTK-ba vittek. Ezután csupa kellemeset írok, fényesre lakkozott, hízelgő emléksorokat! A vezetőrétegre kapcsoltam visz- sza és hozsannát kanyarítottam Gu- bicsekről, a vállalat motorjáról, a mérnök-igazgatóról. Másnap Gubicsek a szobájába rendelt. Orrát egyenest a plafon magasságába emelve, így kezdte: — Maga írta azt az ügyefogyott csasztuskát? — Mi kifogása ellene? — kérdeztem gyanakodva. — Maga egy közönséges talpnyaló, de lehet, hogy csak faragatlan fa- tuskó. Ha azért írta, hogy a bizalmamba fúrja magát, csalódik, mert hízelgéssel nem tud lekenyerezni. Ha pedig a visszája igaz ostoba zöngeményének, szánalmas futóbolond, aki nem képes fölismerni a kiválóságot. V Kitámolyogtam a szobájából. Mit várhatok még az emberiségtől? Porcelán csigák Z"'1 sikorgott talpa alatt a hó, mint- ha minden lépése nyomán ajtók nyílódtak volna, lábnyomnyi- ajtók, bennük elkóborolt nagyanyja arca. Pár napja tűnt el megint. Virágos, kék pongyolában, zsebében üveg szilvalekvárral. Hüvelykujjával nyalakodta mindig, végig- csöppentve állán a sötétlila nyálat. Visszafordult, a lábnyomokat nézte. A sűrűn hulló hópelyhek bereteszeltek minden ajtót. Csillogott a föld, visszaverve a himbálózó utcai lámpák fénynyalábjait. A kis házból áttetsző, üveges, kék szemek néztek rá. Kis mosoly, amely épphogy átszaladt a szájon, egy meglendülő kéz, ahogy kopogtatott az üvegen. Nagyanyja minden este így várta, ablak előtt kuporogva, arcát nekifeszítve a hűvös üvegnek. Két napja már, hqgy nagyanyja elment. Nem tudni, hová, csak megy ha rájön, pongyolában, amerre lába viszi. A szomszédok sokszor mondták neki, hogy dilinkós, de ő sosem hitte el, nem akarta elhinni. Mióta az eszét tudja, mindig nagyanyja nevelte. Szüleit alig ismerte. ötvenhatban mentek ki. A nagy, ponyvázott teherautóra még emlékezett, hajnalban állt meg a házuk előtt. Az ablakból látta, ahogy anyja — barna, törékeny asszony, föllép a platóra, apja hátulról tolta sietve, hogy mihamarabb eltűnjenek. A fejkendők mögül fehér arcok bukkantak elő, hajnali, álmos tekintettel merengtek maguk elé. Aztán apja földobta a zsákot, s ő is fölugrott utána. Akkor zörömbölni kezdett az üvegen, sikítva, ordítva, hogy jöjjön vissza, de az eső, a decemberi jégeső oly hangosan verte az utca kövét, hogy nem hallhatták meg. Visz- szanézve még láthatták volna a meztelen sikoltozó kisfiút, aki apró ökleivel dörömböl az esőszálakkal futtatott ablaküvegen. ÉjSUf«ra . is .emlékezett,. hogy nem nézett vissza senkJ. EllVi'dult a teherautó, csúszkálva a síkos úton a belváros felé. Nagyanyja aznap mákostésztát főzött ebédre, hogy mindent elfelejtessen vele. Szegény még hitt a mákostészta-feloldozásban. Januárban, egy keddi napon tűnt el először. A fiú, mint mindennap, akkor is éjszaka jött haza. Nem szeretett hazajárni. Utálta az üres, fehér falakat, a cellányi szobát, s azt a nagy-nagy csöndet, mely foj- tógázként sűrűsödött a lakás levegőjében. Pedig tudta, nagyanyja az ablaknál ülve várja. Csak ezért járt haza, ezért a várakozásért. Megállt a túloldalon, s onnan nézte a nagyanyja ajkán megjelenő mosolyt Azon a keddi napon azonban hiába várta. Áttetsző, kék szemekkel bámult rá a sötétség. Csak az ablaküveg vigyorgott, homályosan csillogva a rávetődő lámpafénytől. A szobában sem volt senki. Fehéren hunyorogtak a falak, ásító bútorok sóhajtottak föl néha meg- megreccsenve. A konyhában, a kályhán fagyott pörkölt vöröslött a félrecsúszott fedő alól. Az ajtó nyitva, telehordta hóval a szél az előszoba sebhelyes kövezetét. A szomszédban fölkattant a villany. Szabó úr, az ószeres dugta ki fejét az ajtón. — Mi van, Géza? — kérdezte. A fiú fölijedt a hirtelen fölhangzó szavakra. ^ — Valami baj van? — Nem látta a nagyit? — Miért, nincs itthon? A fiú nemet intett. — Biztosan elkóborolt, megesik az ilyen korban. Talán téged ment megkeresni. — De hát sosem tette! — csattant föl a fiú hangja. — Menj el a rendőrségre. Jelentsd be, hogy eltűnt — mondta, visszahúzódva halkan betette maga után az ajtót. T átta maga előtt, ahogy megy a hóesésben, vigyázva, mintha frissen vasalt lepedőkön lépdelne, óvatosan, ne legyen gyűrődés lábnyomában. A villanyoszlopok magasát nézi, a porcelán csigákra teke- redő drótok között ott van-e az a kefefrizurás férfi, a nagy fekete táskával. Pongyolája összehúzva mellén, időnként zsebébe nyúl, hüvelykujját szájába veszi, jólesően nyala- kodja a sötétlila szilvalekvárt. Szeme megtelik csillagokkal, haja bar1- nává színeződik, kibomlik, szétterül vállán, petyhüdt arca kisimul, szalad az oszlopok között, a kefefrizurás férfi elé. Integet a porcelán csigák irányába. A férfi szájában csikké szívott cigaretta, ölében nagy fekete szerszámostáska. A kék ruhás lányt nézi, grimaszokat vág neki, föláll, í lábát,, szétterpeszti, a porcelán csigákon egyensúlyoz. Karját széttárja, fejét mellére billenti. A lány rémülten integet, hogy ne csinálja, mert leesik, de a férfi nem hallgat rá. Egyik lábát fölemeli, mintha a levegőben akarna cigánykerekezni. A lány az arcához kap, tenyerével eltakarja, ám ujjai közt csakhamar rést formál, onnan hunyorog fölfelé. A férfi lassan visz- szaereszkedik a szerszámostáskához, s babrálni kezd az egyik vezetéken. S aztán a könnyű, nyári ruha bolyhos, sötétkék pongyola lesz, a feszes bőr felenged, meggyűrődik, a hajból kiszökik a barna szín, lebegése is eltűnik, őszes kontyba gyű- rösödik. A kefefrizurás férfi is eltűnik. Nagyapja arca, utolsó kép, hátul, a szürke, sufnik keretében, zöld kis- sámlin, vastag erek a csontos kézen, mintha a testből mind ki akarna futni. Arcán egyetlen utolsó grimasz, a halálé, mereven az ajkára fagyva, letörölhetetlenül. Bemutatkozik: RostásFarkas. György Születtem 1949- | ben Békés megyében Újkígyóson. | Elek. Medgyes- cgyháza, Budapest és környéke a hazám. mert mindegyikhez kötnek erős szálak, kedves emlékek. H Úriban és Erzsé- j beten lakom; a kispesti Ifjúgárda Művelődési 4 Házban dolgozom. Megszűnőben levő világunkat nem lehet nem láini és nem figyelemmel kísérni, ötszáz évre visz- szamenőleg amennyire ismerem, minden anyai, apai ősöm cigány ember volt. Célom: lehetőséghez, illetve lehetőségeimhez mérten, mindig nyíltan az igazat és a legjobbat nyújtani, s engedni másokat bepillantani a mi rejtelmes világunk kincses birodalmába. Zöld át őseim szemembe égették a kérdőjelek napfogyatkozásait, mert elmerültek a mindig megújuló megvetések mocsarában. Belesápadtak feketeségükbe, mert sorsukat megszabták a tekintetek. Várták a szárnyat növesztő bűvészcsodát, s vergődő álmaiknak képzeltek madárhatalmat Jelentés a jövőnek Világomból kristálytisztán peregnek elő a megtépázott menekülések: fekete kísérőzene vonul végig utamon. Eltávolodtak az égtől a csillagok... A fény is szökik, menekül a felhő sem önti rám puha esőcseppjeit és a pusztákon sem jelenik meg többé délibáb. Nem veri föl az éjszaka csöndjét a távoli szekér hangja, s apám kalapálása sem hallatszik az utca széléig. Anyám fekete szoknyája sem lebben meg a Sisák saroknál, távol az utca szögletében. A bölcsőben nem hangzik föl többé a jövő élete, mert elsirattuk a holnapot. A téren a pádon srácok ültek. ** Lekotorták a havat a betonülőkéről. Lábuk közt literes borosüveg, időnként meghúzták. Ismeretlen dzsesszdallamot dúdoltak maguk elé. Combjukon verték a ritmust. Aztán az egyik, mintha szaxofonon játszana, táncolni kezdett a hóban, a hangszert utánozva dudorászott. A másik nem létező bőgő után nyúlt, pengetni kezdte. Géza a tér korlátjára dőlt, s mintha zongorázna, ujjai végig pötyögtek a jeges vason. A bőgős torokhangon, szaggatottan kiáltott. Géza is átvette a ritmust. Ujjai gyorsan pötyögtek a hóbillentyű- kön. Mintha újra az a keddi nap lenne, az az véget nem érő rohanás, a nyitva hagyott ajtó, ahogy csapkolódott a szélben, a szobából kiáramló csönd. Futni a csönd elől a kék pongyola nyomában, a mosoly nélküli ablaküvegek között. Vaktában előre, végigüvöltve az utcákat. Aztán az a mindent feloldó csütörtök, amikor újra megjött. Mentő hozta, az egyik villanyoszlop alatt találtak rá. Mesélték, valami kefefrizurás férfit keresett a porcelán csigák közt. Alig akart velük jönni, úgy kellett becibálni a kocsiba. A lékvárosüveget is visszahozták. Azt nyalakodta, amikor rátaláltak. Állt egy darabig az ajtóban, aztán halk, csoszogós lépteivel az ablakhoz ment, leült az ágy szélére, arcát az üvegre szorította, s csak nézett kifelé. Géza aznap este nem ment elha- zuról. Ott ült ő is a szobában, az öregasszony mellett, együtt nézték az utcát, a szemközti, semmit mondó házfalat, mintha mindketten vártak volna valakit, vagy talán saját mosolyukat várták, ahogy végigszalad . az ablakon, leheletnyi helye a homályos üvegen marad, visszamosolyogva rájuk. Nagyanyja valami régi dalt dúdolt, sosem tette, mintha az idő elindult volna újra vele, csak éppen visszafelé, egészen messze, sorra tépdesve le a tömött sorokban lógó függönyöket, a szemében már a múlt volt, eltűnt az ablaküvegnyi külvilág, a szemközti házfal, a kis szoba, vele együtt Géza is. . Nem emlékezett, meddig ültek így szótlanul, bámulva kifelé. Csak amikor fölébredt, vette észre. hogy mindketten így aludtak el, az ablakpárkányra dőlve, ültükben. Valaki újra feléje nyújtotta a borosüveget. Fölemelte. A zöld üvegen át nézte a többieket, ahogy ott állnak előtte furcsán szétfolyva, ki- gömbölyödve, s mögöttük a házak is mind, az ablakok mintha fölpattannának. ijedt arcok és semmit nem értő álmos szemek a házbuborékokban. Ivott pár kortyot, aztán visszaadta. Valami köszönésfélét intett nekik, s újra elindult. Visszafordulva látta, a srácok megint zenélnek. Sarokig kísérte a combdob, a csupa- ujj szaxofon, meg a bőgő. Milyen üresek ezek az utcák, mintha halottak lennének, végleg kinyúlnak, az ablakokban semmi fény, fehéren fölpuffadt járdák és ez az elviselhetetlen csönd. mely puhán mászik ä villanvdrótokon, a fák csontjaiba kapaszkodik, szökell a tető havas cserepein. Most már hazafelé ment. pedig tudta, az a mindig várt mosoly ott az apró. majdnem földig érő ablakon, többé már nem csillog, a him- bálódzó utcai lámpa fényét, már csak az üvtg veri vissza a szemközti mindig fehér és mindig semmit mondó házfaira, s ott bent, a kis szobában örökre megmarad az az elviselhetetlen csönd, a konyhában a pörkölt illata, s az előszoba kövezetéről sosem olvad el a hó. j?s azt is tiidta. egyre hosszabbak J_J és elviselhetetlenebbek lesznek az éjszakák és semmi hajnal nem oldhatja föl. Az ablak előtt megállt. Az üvegen látta magát visszatükröződni a mosolyt is, ahogy kacskaringósan szaladt szét az arcán. Aztán már csak a cserepeket — mintha szentjánosbogár raj riadt volna csillogón szétrebbenni. k Hunyadi István: Kipróbálom a szatírát
