Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-18 / 167. szám

1981. JULIUS 18., SZOMBAT Xjfaav Szakmunkásképzés Távlatokban gondolkodva A városi és járási pártbi­zottság munkatársai — az üze­mek, iskolák és intézmények segítségével — a közelmúltban felmérték a szakmunkásképzés helyzetét, megvizsgálták, hogy az elkövetkezendőkben mely szakmák művelőire lesz a leg­nagyobb szükség. A lányoknak nehezebb Felmérésük meglehetősen szomorú képet tár elénk. Első­sorban azért, mert kiderült, hogy a városban és a járásban lévő középfokú intézmények mindössze csak egyharmadát tudják fogadni a nyolcadik osztályt végzetteknek. Mind­azok tehát, akik helyben nem tudnak továbbtanulni, kény­telenek a fővárosi vagy más megyei gimnáziumokba, illetve szakmunkásképző intézetekbe beiratkozni. S hogy ez miért rossz? LegfőkéDpen azért, mert növekszik az ingázók száma. Az előzetes tapogatódzás azt is sejteti, hogy az elkövetke­zendő években tovább romlik a helyzet. Főleg a lányoknak nehéz Hiszen nem is annyira a fiúk­nak, hanem nekik kell napon­ta Budapestre hévezniük, ha szakmát tanulnak. S mire szá­míthatnak azok, akik a szent­endrei szakmunkásképző inté­zetbe jelentkeznek? Mint a vizsgálat megállapította, túl sok jóra nem. Az intézmény a ceg­lédi 203. számú Ipari Szak­munkásképző Intézet kihelye­zett részlege. A város régi művelődési házában kapott helyet, s e tényből következik: tantermei — egy kivétellel — szükségtantermek. Szertár, tornaterem, tornaudvar — nincs. Hogy az imént felsorolt helyiségekkel kevés szakmun­kásképző dicsekedhet? Ez igaz, de vigasz semmiképpen sem lehet. Elsősorban kereskedők S az sem, hogy itt elsősor­ban építőipari szakmákra kép­zik ki a tanulókat. Természe­tesen nagy szükség van ilyen szakemberekre, de nem a szentendrei járásban, ahol el­sősorban kereskedelmi és ven­déglátóipari szakmunkás bizo­nyítványt adó képzésre lenne szükség. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy azok a fia­talok, akik Budapesten szerez­nek az imént említett szak­mákból bizonyítványt, azok többségükben ott is helyezked­nek el. De térjünk vissza a Szent­endrén működő intézetre. A hozzáértők véleménye szerint ez akkor teljesíthetné igazán feladatát, ha önálló városi-já­rási intézmény lenne. Ezért döntöttek úgy a szent­endrei járás és a város vezetői, hogy a Művelődésügyi Minisz­térium irányelveivel összhang­ban a megyei vezetés támoga­tásával 1982 szeptemberéig megteremtik az önálló szak­munkásképzés szervezeti kere­teit. Határozat született arra is, hogy az ipari szakmunkáskép­zés mellett fokozott figyelmet kell fordítani a kereskedelmi, vendéglátóipari és a könnyű­ipari képzésre is, s ügyelni kell arra, hogy ne csak a fiúk, ha­Ä fahíd halála « ,í| I'äxss’. 1 ■ !• ... Mint arról már hírt adtunk: felújítják a Bükkös patak partját Szentendrén. Képünkön az Aszfaltútépítő Vállalat dolgozói a régi fahíd alapjait szedik fel. nem a lányok is a kedvüknek és a képességüknek megfelelő szakmát választhassák. Van remény Ezen célok valóra váltásában természetesen nagy szerepük van a pedagógusoknak, a szak­oktatóknak, az általános isko­lai pályaválasztási tanácsadó tanároknak, valamint az üze­mek vezetőinek éppúgy, mint a politikai munkát végzőknek. Szerencsére egyre távolabbi­nak tűnik az az idő, amikor mindenféle koncepció nélkül, csak a pillanat diktálta lehető­ségek bűvkörében élve képez­ték a szakembereket. Vendégművészek A III. magyar—szovjet if­júsági barátságfesztivál egyik eseménye lesz az a július 23-i műsor, mely este fél kilenc­kor kezdődik Szentendrén, a Teátrum színpadán. Mint Kil- lár Gyöngyitől, a KISZ váro­si bizottságának titkárától megtudtuk, a folklórestre fia­talokat és idősebbeket egy­aránt várnak. SZENTENDREI A PEST MEGYEI HÍRLAP SZENTENDREI JÁRÁSI ÉS SZENTENDRE VÁROSI KÜLÖNKIADÁSA Dobogókői bizoftság A ládában a helye Bizonyára nincs olyan em­ber, aki, ha ismeri, ne szeret­né Dobogókőt. A Pilis egyik legszebb csúcsa, a kirándulók és turisták kedvelt kiránduló- helye. Itt a századfordulón csak egyetlen turistaház fogad­ta a vendégekeit. Ma már a do­bogókői üdülők és szállodák naponta 900 vendégnek adnak otthont. A királyok egykori kedvenc tartózkodási helye szépségéből semmit sem veszített — mon­dogatják sokan. Így lenne? Nem egészen, de erről nem a „természet” tehet. Csupán mi, a kirándulók, amikor figyel­metlenül olyasmiket hajigá- lunk el, melyeknek szemétko­sárban volna a helyük. Mindezt figyelembe véve a dobogókői pártalapszervezet Jó az átvétel Szögletes a búza A határ ismerői, a kalászok értői megjósolták: a hirtelen jött meleg, az idő előtti érés nem tesz jót a szemeknek. Hiába, az időjárás felrúgta a szakemberek számításait, s már Péter-Pál napja előtt el kellett indulniuk a kombáj­noknak. Így az Óbuda Terme­lőszövetkezetben is, ahol a munkások Tóth Géza főága- zatvezetővel együtt azon drukkolnak, hogy az időjárás legalább ezután legyen ke­gyes s most már ne akasszák meg az aratást záporok, ziva­tarok. — Nincs is más vágyunk — magyarázza Tóth Géza —, csak annyi, hogy aratásra kedvező napokra virradjunk. Termelőszövetkezetünknek 286 hektár búzája van. A mun­kát a főváros II. kerületében, valamint a Budakalászon le­vő táblákon már befejeztük, most Szentendre, majd Cso- bánka és Pomáz következik. Ügy gondoljuk, hogy szom­batra, azaz 18-ra a búza 80 százalékát learatjuk. Várha­tóan a jövő hét derekára vég­zünk, s akkor látunk hozzá a 40 hektáron levő zab betaka­rításához. — Milyen a termés? — Sok a kényszerérett szem, ezért viszonylag gyenge az eredmény. Mindössze 32—33 mázsa hektáronként. Sajnos, szögletes a búza, apadtak' a szemek. A június elején jött hirtelen meleg nem tett jót a gabonának. — Alkatrész volt-e elegen­dő? — Igen, kivéve az NDK-bá- lázóhoz. Ehhez nem kaptunk alkatrészeket. — Az átvétel? — örömmel mondhatom, jó A Pest megyei Termékforgal­mi Vállalatra nem lehet pa­naszunk. tagjai elhatározták, hogy az üdülők vezetőivel, dolgozóival együttesen védnökségeit vállal­nak a terület tisztaságáért. El­tökélték, hogy napi munká­juk mellett őrködnek a terü­let rendjén. Ezt erősítendő jú­lius 3-án környezetvédelmi bi­zottságot hoztak létre Beszeda László irányításával. A mun­kában jelentős részt vállalt Vinkler Gyula, a pártalapszer­vezet titkára, aki elmondta, hogy rövidesen információs táblákat szerelnek fel Dobogó­kőn. A táblák természetesen nemcsak arra lesznek jók, hogy az idegeneknek mutassák az utat, hanem arra is, hogy fölhívják a figyelmet: a kör­nyezetvédelem mindannyiunk ügye. Az információs hálózat meg­teremtésében a helybeli KISZ- tagok is segítenek, sőt, részt vállalnak a szemétládák feltér­képezésében is. A Dobogókő környezetét védők ugyanis jól tudják/hogy a szép szótól, a kérésektől még nem lesz tisz­tább a település. Ahhoz, hogy a kirándulók ne dobálják el a poharakat' — és egyéb hulla­dékokat — elengedhetetlenül fontos, hogy kellő számú sze­métgyűjtő álljon rendelkezés­re. Természetesen az utakat, parkokat tisztító gépek is nél­külözhetetlenek. Szerencsére a pilisszentkereszti tanács né­hányat már vásárolt ezekből, amelyek még hiányoznak, azokat az üdülők gondnokai „kölcsönzik”. Reméljük, a környezetvédel­mi bizottság létrejötte, s ígére­tesnek tűnő tevékenysége hoz­zájárul, segíti, hogy a csodála­tos szépségű kirándulóhelyet ne csúfítsák el szeméthalmok. A villa „védői” Nemzetközi régészeti tábor nyílt hétfőn Szentendrén. Ba­lázs György, az Országos Sza­Ezután már nem kell félni Idén az első cseresznyét Szentendrén ettem. A HEV- állomás mellett, az aluljáró felé tartva vettem az asszo­nyoktól. Egy kispadon árulták, apró csomókba kötözve. Csúfosan rossz volt. Vízízű, csupa mag, mint minden ko­rai cseresznye. Mégis, mikor rágcsálja az ember, úgy érzi, egy kicsit a nyárba harap be­le. Visszafelé is vettem belőle. Aztán másutt, a belvárosban Is, ahol a főútra ereszkedő eegzugos utcák torkolatánál, vagy a boltíves kapualjak be­járatánál idős nők és férfiak apró kosárból, kisasztalról kí­nálták kertjeik termését. Aztán lassan-lassan már el sem tudtam képzelni a várost a gyümölcsösemberek nélkül. Hozzászoktam, hogy a HÉV- ről leszállva a kispadhoz menjek, s epret, később megy- gyet. málnát, majd barackot és almát vegyek. Néha bele-belehallgattam diskurzusaikba, szófoszlányo­kat kaptam el, halálokról, születésekről s közös múltjuk emlékeiről. Tudtam, a pusztu­lástól megmentett termést ti­tokban, a rendelet megszegé­sével árulják. S örültem, hogy a tanács emberei mellőzik a vasszigort, s megoróbálnak szemet hunyni afölött, hogy az öregeknek nincs engedé­lyük. Aztán a minap hallom a rá­dióban, hogy a háztáji- és kiskerttermelők zöld utat kap­tak, s ezentúl mindenféle kis­kereskedői jogosítvány nélkül eladhatják portékáikat. Végre, gondoltam, s gondolták so­kan, megkönnyebbülten .felsó­hajtva. Állunk a HÉV-végállomás­nál, a méteres kőkerítésen mérleg, kilónyi körte, mellet­te a pádon asszonyok ülnek, előttük kosarak, benne sárga­barack, gyönyörű nyári alma, odébb zománcos vödrök, a vízben margaréta-, dáliacsok­rok. Rendőr érkezik. — Kérem, maguknak nincs engedélyük, azonnal hagyják el a helyet — szól, s még azt sem lehet mondani, hogy nem kedvesen. Ősz hajú nő felel: — Nem tudom egyedül ha­zavinni a gyümölcsöt — mu­tat vastag, befáslizott lábára —, majd délután jönnek ér­tem. Addig hadd maradjak itt. — Szó sem lehet róla — igy a rendőr —, nincs engedé­lyük. — Nem hallotta a rádióban, hogy már nem kell pecsétes papír az árusításhoz? — kér­dezi egyikőjük, s hozzáteszi: — A tanácson sem haragsza­nak, hiszen tudják, kevés a nyugdíjunk. — Kérem, én ezt nem vehe­tem figyelembe — érvel a ha­tóság képviselője. — De fél óra múlva ne legyenek itt! Már most megtehetném, hogy két­száz forintot kérjek maguktól, de ha visszajövök, s még min­dig itt lesznek, akkor ennél sokkal többet kell fizetniük — szögezi le, majd elköszön. Valaki megjegyzi: — Ez az Éva bátyja volt. 1 1 — S most mit tégyünk? — néznek össze az asszonyok. Túlzottan nem ijedtek meg, látszik, megszpkták az aprócs­ka intermezzót. Faggatnám őket, de egyként hárítják el a kérdést: — Jaj, csak az újságba ne írja ki a nevünket, minket itt mindenki ismer, még bajt hoz a fejünkre. Hogy áru­lunk? Hát persze, inkább ro­hadjon a fán a gyümölcs? ////////////////////✓// Fejkendős néni húz magá­hoz és súgja: — Többet már nem jövök. Az utolsó csokrot most adtam el, nincs több virágom. Ügy harminc-negyven forintot ke­restem naponta, már amikor kijöttem. Mert hetente há­romszor az uramhoz megyek a temetőbe, tudja, azért is ül­tettem a virágokat. Hogy hány éves vagyok? Nyolcvan, és nagybeteg. Nem, aranyom, a nevem, azt nem mondom meg. De látta, milyen gyönyörűek voltak a virágaim? — Megértheti, hogy félünk — szól közbe az egyik, pár perce érkezett 40 év körüli nő. — Bár a tanácson nagyon rendesek, néha rutinellenőr­zést tartanak, de érezzük, hogy nem a rendelettel, ha­nem inkább velünk értenek egyet. Aztán amikor erre jön­nek a tanácstagok, ők is el­fordítják a fejüket, meg mi is. Diszkréten, mintha nem is­mernénk egymást. Kis város ez. — Hetente csak kétszer van piac —így a szép nyári alma tulajdonosa —, egyéb napo­kon hova mennénk? Például vasárnap, amikor a legjobb, jön a sok idegen? De én .nem is mondanék többet. Inkább menjen el ßuszter Gyulához, ő bátor ember, kinyitja a szá­ját. Pár utcával odébb Suszter Gyuláék portáján. A férfi éppen a járdát betonozza, sza­badkozik, ezt nem lehet abba­hagyni. — A véleményem? Tudja, mit lótottam-futottam, hogy átvegyék tőlem a fölösleges gyümölcsöt? Sikertelenül. Hát persze, hogy én is kime­gyek az állomásra, s ott adom el a kispadon. Ezután, szeren­csére már bátran, nem kell félnem. Éppen ma reggel mondta be a rádió. W//////////////W///J S azt is bemondta, hogy az illetékeseknek sürgősen ki kell jelölniük azokat a helyeket, ahol a kistermelők értékesít­hetik portékáikat. A HÉV-ál- lomásnál áruló asszonyoknak már javaslataik is vannak arra, hogy hol lehetne ott asztalokat, padokat elhelyezni. w badtéri Néprajzi Múzeum mu­zeológusa mondja: — A három hétig tartó tá­bort a ' Budapesti Műszaki Egyetem építészkarának KISZ- szervezete hívta életre, s ők toborozták a részvevőket: a magyar, a finn, a francia, a dán, a cseh és az NDK-beli építészhallgatókat. A fiatalok a múzeum területén . levő III.— IV. században épült római vil­la — dr. Topái Judit régész tárta fel — falait védik meg a pusztulástól. Az állagmegóvás terveit dr. Hajnóczy Gyula és dr. Istvánfi Gyula műegyetemi tanárok készítették el. Az el­következendő években is ren­dezünk hasonló nemzetközi ré­gészeti tábort a szabadtéri mú­zeumban. Mi lesz veled, Vöröskő? Előfordulhat, hogy az ember egy délután két ér­tekezleten vesz részt. így megeshet az is, hogy az el­sőn a Tahiban levő Vörös­kő étterem és szálloda fel­számolásáról szövögetnek terveket. Ugyanis vesztesé­ges, azaz, hétköznapi szó- használattal élve: évente súlyos milliókat Irell miat­ta kidobni az ablakon. Aztán a falubelieknek egyébként is szükségük len­ne ABC-áruházra — ezt az étteremből alakítanák ki —, s különféle üzletekre, me­lyek az emeleten kapnának helyet. A hotel megszünte­tésével természetesen nem érné veszteség a turistákat, mivel közelében egy vállal­kozó kedvű polgár éttermet és kempinget nyit, ahol éj­szakánként száz ember hajt­hatja majd álomra a fejét. Ennyit tehát az első ülés­ről. A másodikon, úgy fél órával később, kicsit meg­változott hallgatósággal, ar­ról folyik a diskurzus, mi­lyen kár, hogy a Dunaka­nyarban nincs elég szállo­da, és sajnos egyelőre nem is lesz elegendő, hiszen ezekben az ínséges időkben álmodni sem lehet újabb motelek, hotelek építéséről. Erre nem is gondolhatunk — magyarázza az illetékes, aki természetesen nem azo­nos az első értekezlet ille­tékesével. Persze lehet, hogy isme­rik egymást. S miért is ne? Hiszen kicsi az ország, hát még a megye és a járás. Am ez lényegtelen. Ök a szak­emberek, ők tudják, mit, miért és hogyan csinálnak. Félve bár, de bevallom: sok mindent nem értek. Például azt, ha egyszer már megterveztek, fölépítettek (ráadásul nem is olyan ré­gen) egy szállodát, egy ét­termet, miért akarják meg­szüntetni? Vagy ha már évek óta veszteséges a fönn­tartása, miért nem előbb? S egyáltalán, hogyan lehet veszteséges egy olyan vál­lalkozás, mely mindenütt a világon pénzt hoz a kony­hára? S ha felesleges Tahiban a Vöröskő, miért építették? S miért lát egy vállalkozó üzletet abban, hogy a kö­zelében kempinget és étter­met alakítson ki? Hiszen, ha terve megvalósulása nem kecsegtetne haszonnal, ba­josan fektetné bele a saját pénzét. Hangsúlyozom, nem aka­rom elvitatni a szakembe­rektől azt, hogy mindezen kérdések megválaszolására ők az illetékesek. Éppen ezért, mint már említettem, én csak félve, bátortalanul firtatom, mi lesz veled, Vö­röskő? ­Augusztus elsejéig Tanszerek vására Július 13-án kezdődött a kedvezményes tanszervásár. A Pest megyei Iparcikk és Kis­kereskedelmi Vállalat tízezer diák ellátására készült föl. Hogy hogyan, arról majdcsak az akció befejezése, augusztus elseje után mondhatunk véle­ményt. A vásár első napjai­nak tapasztalatairól azonban már most szólhatunk. A kér­désekre Bordás Lászióné, a szentendrei írószerbolt vezető­je válaszol. — A kezdet? — Mi hétfőn zárva tartunk, így a nyitónapunk a kedd volt. Akkor a forgalom a szo­kottnál jóval magasabbra ug­rott, a szülők és a gyerekek 40 ezer forintot hagytak bol­tunkban. Azaz ennyit költöt­tek tanszerekre. A füzeteket 30. a táskákat pedig 20 szá­zalékos engedménnyel kínáy­vá­juk, ez megmagyarázza a sárlókedvet. • — A készlet? — Egyelőre semmiből sincs hiány, amint észrevesszük, hogy bármelyik cikkünk fo­gyóban, azonnal rendelünk belőlük. — A sláger? — Talán a tempera. A fe­hér kicsi tubusos temperához ugyanis ritkán lehet hozzájut­ni, most viszont kaptunk be­lőle. Igaz, csak 500 darabot, s hogy minél több embernek jusson, egy vevőnek csak egyet adunk. Az oldalt írta: Koffán Éva Fotó: Halmágyi Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents