Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

1981. JÜEIÜS 12., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Barnás István: Játék I A lrKniti I lak^s kaNte minden | H lioruil | este megtelt. Az óriási helyiségben tulajdonképpen csak egy asztal volt, körülötte öt vagy hat óriási, régimódi fotel. Ezt ülték körül. Rendszerint a téren kezdték, ha összejöttek azok, akik nagyban akartak játszani; ide jöttek fel Csécsi lakására. Pókereztek. A társaság elég vegyes volt, Csécsi ugye mindig játszott, a külkeres Gyula, Fonó ügynök volt a Biztosí­tónál,- Gábor pörgetett — csak dol­lárral foglalkozott —, egy-két taxis, a zöldséges Karády, ez volt az alap. Aztán néha hoztak ismerősöket, ha­verokat. Az újak persze nem játszot­tak mindig, a szabály az volt, játék előtt mindenkinek villantani kellett legalább tízezer forintot, több lehe­tett, kevesebb soha. Ezt azóta csinál­ták, mióta Karády felhozott az Om- niából egy vadidegen gyereket, aki beszállt hét kilóval és az egész társa­ságot levette, több mint hétezret nyert. Az ilyet nem szerették, az újaknak illett először veszteni. Szóval így kezdték, bemutatták a pénzt, aki utoljára jött, lement új pakliért — Csécsi kártyáival történt egy-két kellemetlen eset —1 meg va­lami italért. Ha egymás közt játszot­tak, túl nagy izgalom nem volt. Mindegyik nagy zsugás, ismerték egymást. Nagyon ritkán esett meg, hogy elfajult a játék. Egyszer a Ko- rompai állt fel nyolc ronggyal, hogy nem játszik tovább, el kell mennie. Bizony, beletelt pár percbe, míg Ko- rompai rájött, hogy nem is siet olyan nagyon. Lehet, hogy zavarta a beda­gadt szeme, de egy óra alatt elvesz­tette minden pénzét. Srác, most már mehetsz, az ilyen szellemeseket min­dig Fonó mondta, jót nevettek. Az egyik szombat délután sokat veszekedtek, a Csécsi meccsre akart menni — ha a Vasasról volt szó, nem ismert tréfát —, a többiek meg játszani akartak. Nyűglődtek, vitáz­tak. néha már nagyon únták egy­mást. Na, jó, játsszunk egy, órát', és befejezzük. Csécsi nagyon akart a meccsre menni, de tudta, ha most szétszélednek, ő ma már nem játszik, erre pedig még nem volt példa, nap, kártya nélkül. Játszani kezdtek,* * szé­pen, nyugodtan, tudták, itt ma senki sem nyer. senki sem veszít pár száz forintnál többet. Ugratták egymást, ment a duma, elvoltak. Gottlieb jött fel egy haverjával. Gottlieb imádott játszani de sokat volt külföldön — kamio- nosként —, ha megjött első útja ide vezetett. A haverját még nem látták itt, fiatal gyerek volt, olyan húszegynéhány éves. Gottlieb rögtön beszállt, hozott egy üveg rumot, élénkebb lett a játék. Néha kiszólt a lapok mögül a srácnak: Janikám, nem játszói?, az lett a vége, hogy'a srác is beszállt. Volt nála pénz is, megmutatta, a társaság örült, szép este Ígérkezett. A Csécsi sem beszélt már a meccsről, játszani engedték Ahogy szokták. Egy kicsit engedték az új fiút, aztán mikor nyert egy ki­csit, beindultak. Egy órán belül el­| Csengettek, Országhegyi Károly: Franciaágy T ürelmetlenül járt fel-alá a szó-., bábán. Kinézett az ablakon. A városból a lakótelep felé vezető utat figyelte. Csak nem csapják be?! Az nem lehet! Biztosra ígérték. Reggel bement az intézetbe és el­kérte magát. Az intézetből egyenest az áruházba ment és kifizette a fran­ciaágyat, amit a feleségével már hó­napok óta nézegettek. — Raktárról szállítjuk — közölte az eladó. — De én még ma szeretném... — Persze, hogy ma — vágott sza­vába a vöröskontyos nő —, mindjárt indul a kocsi a központi raktárba. Maga menjen haza és várja a szál­lítókat. A biztonság kedvéért megkereste a gépkocsivezetőt és lelkére kötötte, hogy nagyon igyekezzen, mert élet­bevágóan fontos, hogy a franciaágy még a délelőtt otthon legyen. Ha az az ember véletlenül megkérdezi, hogy egy franciaágy esetében miért élet­bevágó egy-két óra, biztos, hogy nem tudja megmagyarázni, legfeljebb annyit mondhat: ma van a házassá­gunk negyedik évfordulója. De sem­mit nem kérdezett, csak annyit mon­dott, hogy — meglesz. Két évvel ezelőtt, az öregek házá­nak szanálása után kapták ezt a másfélszobás lakótelepi lakást. A be­rendezés kissé szedett-vedett. Az OTP-re vásárolt szekrénysor, a két új fotel és a dohányzóasztal bizony sehogy se fér össze az elnyűtt, ki­húzható heverővei meg az otromba, komódszerű alkotmánnyal, amit csak lomok tárolására használnak. Még a házasságuk előtt úgy tervezték, hogy franéiaágyat vesznek. Abban látták a házasság harmóniájának zálogát. Nagy, kényelmes, függetlenséget biz­tosít, ugyanakkor az ös íz etartozást is jelképezi. Az öregekhez persze nem lehetett vinni. Nem volt hely. Itt, az új lakásban más volt a hely­zet. El kellett dönteni a sorrendet. Mivel szekrényük egyáltalán nem volt,- a szekrénysort vették meg elő­ször, majd a két fotelt. Maradt a ré­gi heverő és esténkéit a szóváltás, ki ágyazzon? Talán csak karácsonyra jön össze a pénzük, ha nem kapja ezt a rendkívüli prémiumot. — Máté lakás? — kérdezte egy dörmögő hang. — Igen. — Meghoztuk a heverőt. — Heverőt? Ja, igen. Megyek. A kapuban a gépkocsivezető állt és egy másik, behemót férfi. — Hát meghoztuk — szólt a behemót. — Igen — mondta Máté kissé fél­szegen —, csak egy kis baj van. t-Baj? ,.^Uu * — Nem működik a teherlift. — Ja kérem — mondta a behemót —, arról mi nem tehetünk. Ilyen ha­talmas alkotmány magától nem megy fel a nyolcadikra. — Ügy gondoltam, hogy önök.., — Az nekünk nincs benne a bé­rünkben ! — Nem is, szóval nem ingyen gon­doltam. — Az más. Na, kapd el Józsikám, maga meg menjen előre, Főnök, mu­tassa az utat! Az új ágy teljesen betöltötte a te­ret. A huzat téglavörös színét csik­landozta az ablakon beeső napsugár. Vidám hangulata lett az egész szo­bának. Máté a tárcájáért nyúlt. — Kétszáz elég lesz? — Hát mit csináljunk? — vála­szolta a behemót és gyorsan eltette a pénzt. Ahogy egyedül maradt, egy kis bi­zonytalanság fogta el. Biztos, hogy örül majd a felesége? Dehát ezt vá­lasztották, ezt nézegették már any- nyi ideje?! A falhoz tolta a hatalmas ágyat, úgy, hogy két oldalán kényel­mesen lehessen közlekedni. Megta­pogatta. Kezének jó volt érezni a habszivacs ruganyosságát. Ráült, majd hanyatt dobta magát. Testét szinte körülölelte az ágy puhasága. Ez igen! Ha nem is keleti» de leg­alább francia kényelem! Ekkor zajt hallott., Kulcs fordult a zárban. Ajtó nyitódéit és záródott. Éva hangja! A férfi felült. — Hát ez az. Na! Ne bolondozz, Gyurikám! Rengeteg időnk van. A férjem csak négyre jön értem. Gyere! K ivágódott a szoba ajtaja. Éva egyik lábával átlépte a küszö­böt, bal keze a kilincsen, jobb­jával egy harminc körüli férfit hú­zott maga után. így merevedtek meg. A nő szeme kerekre tágult, szája si­kolyra formálódott, de hang nem jött ki rajta. Talán két másodpercig néztek far­kasszemet, mikor Máté felállt. Félre­tolta az ajtóból a két mozdulatlant és kiment a lakásból. A lépcsőfordu­lóban megállt. Cigarettára gyújtott. Maga is elcsodálkozott azon, hogy mennyire nyugodt. Arra gondolt, hogy talán egy-két évvel előbb kel­lett volna megvenni ezt a francia­ágyat? Madárnézö nyerték a Jani több mint tízezer fo­rintját. A srác egy szót se szólt feles­legesen, csak a lapokat nézte lehaj­tott fejjel, a homlokáról patakokban folyt az izzadság. I Akknr I nézett fel először, ami­I HKKOr I kor az utolsó kört buk­ta el. öreg, mi szívesen játszunk még, ugorj haza pénzért, Fonó tán még sajnálta is a srácot. Jani nem válaszolt, felállt, megfordult és ki­ment a lakásból. Gottlieb, honnan hoztad ezt a parasztot, még köszönni sem tud. Gyulának, mint mindig, ha nyert, nagy volt a szája. Befejezték a játékot, szedelőzködtek, Gábor — ez volt a dilije — csak most kezdte számolni a pénzt, babonából. Csen­gettek, Jani jött vissza. Na, mi van, srác, játsszunk tovább, kedélyesked- tek vele. Fiúk, adjátok vissza a pén­zem, Janin látszott, hogy komolyan gondolja, fiúk, ugye visszaadjátok, bútorra gyűjtöttük, ma adta ide a fe­leségem. Egy pillanatig mindenki el- ámult, ilyet még nem láttak. Micso­da, mit akarsz, srác, te viccelsz ve­lünk. Jani csak mondta, hajtogatta, az ajtó előtt állt és ugyanúgy lehaj­totta a fejét, mint játék közben, fiúk, adjátok vissza, négy évig gyűjtöt­tünk, adjátok vissza. Gábor nevetett, én még az életbe ilyet, Gyula a nad­rágját porolta tovább, Karády csaló­dott volt, úgy látszik, már nincs já­ték. Na jó, én megyek, Korompai el­indult az ajtó felé, de a sráctól nem tudott kimenni, csak állt ott, lehaj­tott fejjel, Korompai barátságosan megpróbálta eltolni. I IG tiiHia I miért, ekkor ütött | M lUUla | Jani Korompai le­csúszott a fal mellett, a gyerek fel­emelte a fejét, izzadtság, keveredve könnyeivel, fiúk, adjátok vissza! Néz­ték egy pár pillanatig, aztán egy­szerre vetették rá magukat. Egy szót se szóltak, csak a Gyula morogta maga el, kiket hoz még ide ez az ál­lat Gottlieb... Bar noth Zoltán linómetszete Vicsotka Mihály: Az esküvői torta Sikoitani kellene. Egy döbbenetes földöntúli, levegőmolekulákat hullá­mokban görgetve továbblökő, hörgő, éles sikoly kellene. Egy olyan sikoly, amely a csúcs­ponton eltörik, megsokszorozva a csendet. Amelynek továbbfolytatása a fül belső köreiben reng tovább, inog, lüktet, mint elejtett zongora hangjai. Teleszivom a tüdőm levegő­vel. Megfelelő lesz? Hihető lesz? Szeretném előre hallani. Nem jön ki hang a torkomon’. Rám ül a nyugalom, mint az évek. Tör­tént egyáltalán valami? Iszonytatóan világosan működik az önkontrollom. Végtére is tudtam, hogy megölöm. Azt nem, hogy ma, hogy itt, hogy így. Csak egyszer, valahol! Elkerül­hetetlen volt. önmagát ölte meg. Ügy kezdett omladozni a szerel­münk, mint a szikla. Lassan, de biz­tosan keletkeztek a repedések, mun­kált az idő. Hányszor végigéítem a vele töltött húsz évet. A boldog hó­napokat. A kemény és ápolt férfitest melegét. Az első — de még legyőz­hető apró undorokat, a sörös száj és a mosatlan fog szagát. Aztán napról napra súlyosabb lett a szakadék. Ül az ágy szélén, lelógatja a rövid, szőrös lábait, két nagy bütykét ösz- szeérintve dörzsöli a talpait. A gyér hajzat már alig rejti a vörös fejbőrt, s az alaktalan fej kontúrjait. Szánva nézem az elhájasodott, zsíros fényű sosemmozgó groteszk testet. Mene­külnék az asztaltól, mert zabái és szuszog. Miért nem hallgatott rám? Miért nem szállt szembe az idővel? Miért nem volt akarata fogcsikorgatva küzdeni a kilókkal? Miért nem őr­zött meg valamit abból az ember­ből, akit szerettem? Az áradó folyó fölé hajló test egy képet idézett. Egy húsz év előtti, rég elfelejtett képet. Akkor is háromszö­get zárt be a vessző, a bal kar és a test a parttal. Akkor is közelített a lenyúló jobb kéz a vízhez, hogy ki­emeljen egy levegőbuborékból álló habot. Az akkori mozdulat kecses volt és szilárd. — Torta a lakodalmunkra — tar­totta a tenyerén. Felrobbant bennem a gyűlölet. Hirtelen élesen a szemem­be vágott a megoldás. Az agyam azonnal jóváhagyását adta. A marok erőlködése vörössé tette a puha, pámás, szőrös kezet. A gyűrű bele­vágott az ujj húsába. A jobb kéz el­érte a habot. Odaléptem ahhoz a vesszőhöz, s a kéztől feljebb, vagy negyven centiméterre (ennyi volt, tudom), egy hirtelen és határozott mozdulattal elroppantottam a feszü­lő ágat. A test félfordulatot tett, a lábak elrugaszkodtak a parttól, a fej fel- emelkedett, a két kar nyitott ujjak­kal felém kapott, összefont karral álltam fölötte. Azt hiszem, megérzett mindent. A pillantásunk találkozott Még láttam egyszer a hát ívét, amint továbbgördítette a folyó. Egy pillanat volt. Hát ilyen egy­szerű ? És most sikoitani. Megfelelő si­kollyal. Takács Tibor Szentendrei szonettek Az öntözőcső, mint a kígyó, s én mintha lennék Laokoón, betegségemből kigyógyító virágaimat gyógyítom. Sorra-rendre az egész kertet esténként végigöntözöm, az ám a jó, a kieresztett csövön átfolyó vízözön! Az ám a jó: hálás virágnép kíséri kertben az utam, mint esküvőn a fényes násznép» karjukon mennyi rózsa van! S mire leszáll az est a kertre: alszik a cső, összetekerve! Egy kis madárka, drága jószág, ereszünk alá költözött, ide kötötte hozzánk sorsát, meghozva azt az örömöt, mit nem éreztem soha eddig, hogy esténként úgy jön haza, hogy itt lakik és rámvereslik tollának sok-sok csillaga! Reggel elszáll, nappal csatangol, teszi a dolgát, azt, amit elvár a kert, de este hatkor már csattogtatja szárnyait. És ránk kiált, boldog örömben: látjátok, újra hazajöttem! Az a kakukk, ott kint, a fán napok óta velem kötődik, dicsekszik, hogy megmondja ám a sorsot: élek-e jövőig» öt évig, tízig, vagy talán annál is többet mér majd az ki, akinek az a dolga Iám, hogy meddig lehet ittmaradni! Kezdd el, hát hallgatlak, kakukk: egy... tizenkettő ... harminchárom... Bolond vagy, hé állj meg, hazug» ez túl van már minden határon! Kakukkok be nem áll a szája, s elvisz a halhatatlanságba!

Next

/
Thumbnails
Contents