Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
6 1981. JtNIUS T, VASÁRNAP Aranyérmes agancsok Vége az őzbak vadászatnak Szombaton befejeződött Pest megyében az őzbakok vadászata. Balázs István megyei vadászati felügyelő elmondta, hogy a májusi őzbakvadászat az egyik legfontosabb esemény a vadászok életében, elsősorban az apróvadas területeken, ahol á nyálon és fácánon kívül alig lehet valamit puskavégre kapni. A vadásztársaságok működésének alapjait voltaképpen az őzbakok bérkilövése jelenti a 23 apróvadas vadásztársaságnál. Az utóbbi években szépen felfutott az őzek száma, s nemcsak mennyiségileg, hanem ^minőségben is javult az állomány. Régen a kilőhető 1300—1400 bak közül 300—400 példányt ajánlottak fel a külföldieknek bérkilövésre, az idén pedig 609-et. Vagyis a vadászok nagy része lemondott arról, hogy saját maga ejtse el az őzbakot, noha ez a legszebb élmények közé tartozik. A megyék közül Pest megyében volt a legeredményesebb a külföldiek vadásztatása: mintegy 470 bakot lőttek. A trófeák közül tíz bizonyult aranyérmesnek, húsz ezüstérmesnek, 35 pedig bronzérmesnek. Az idén a Mavad emelte az őzbak árát, tehát többe kerül egy- egy kilövés. A külföldiek tanulmányozzák az árlistát, hiszen az érmes agancsokért már felárat kell fizetni. Általában 300—350 grammos agancsú őzeket választottak. A vadászmesterek jól irányították a külföldieket, hibás kilövés alig fordult elő. (Hibás kilövésnek az számít, ha valaki fejletlen vagy tovább- tenyésztésre érdemes egyedet talál el.) A vadászatot annál is Inkább indokolt volt befejezni, ínért a gabóna hirtelen megugrott, s a magas növényzetben az őz eltűnt a puskások szeme előL Azt is megfigyelték, hogy a kánikulai hőségben az őz lefeküdt, csak este hét-nyolc óra körül kezdett el mozogni. Alig néhány óra hosszat legelt az esti és a hajnali időszakban, s napközben behúzódott az enyhet adó sűrűbe. Minthogy a Mavad a felajánlott 609 bak közül 103- ra nem tudott vevőt — külföldi vadászt — szerezni, az őzbak vadászatát július közepétől augusztus eljéig folytatják. Mint említettük, a vadásztársaságok egy részének — a 83 közül 23-nak — csaknem egyedüli bevételi forrása a vadásztatás, mivel az utóbbi időben a nyulak száma megcsappant és az élő- nyúl-befogás sem hoz: sokat a konyhára. Az elejtett őzekért kapott pénzből finanszírozzák a vadásztársaságok a fácántenyésztést, a fogolykeltetést, s a vadvédelmet P. J. Gagyizók a tanyavilágban Gagylzó bűnözőkről, hamisított aranyat áruló külföldi állampolgárokról tett közzé felhívást egy hónapja a rendőrség. A közvéleményből ki-' derült: az ősi bűncselekményt ezúttal egy jól szervezett csoport hajtotta végre. Sok helyütt először kisebb értékű, de színaranyból készült csempészett nyakláncot adtak el, bizalmat keltve így vásárlóikban; később ugyanoda visz- szatérve a jó üzlet reményében a hamisított aranytárgyakat is megvették tőlük. A károsultak egy része feltéte- lezhetöen máig sem szerzett tudomást arról, hogy becsapták, hiszen a vékony aranyréteggel futtatott réztárgyak a vegyszeres próbánál is nemesfém összetételt jeleznek; csupán alaposabb szakértői vizsgálat deríthet fényt a hamisításra. A felhívás megjelenése után valóságos levélhullás kezdődött, az ország különböző vidékeiről érkeztek bejelentések a Pest megyei Rendőrfőkapitányságra. Közben tovább folytatódott a letartóztatottak, Viliam Sárközi és három társának kihallgatása. A rendőrségi vizsgálat mindmáig tart, de a bűncselekmény-sorozat néhány részlete, már meglehetősen pontosan rekonstruálható. Először is közvetlenül a cikk megjelenése előtt' kiderült, hogy a társaság vezéralakja illegálisan szerzett útlevéllel igazolta mindeddig magát. Az állítólagos Viliam Sárközi valódi neve: Lakatos Árpád. Az 585-ös aranypróba — Még 1980 karácsonya előtt megállapodtunk az általam Sárközi néven ismert férfival Losoncon — mondta kitűnő magyarsággal jegyzőkönyvbe Helena Oláhova —, hogy gépkocsival eljövök Budapestre, s fuvarozni fogom őket Mágyarországon. Ennek’ megfelelően egy márciusi napon találkoztunk is a Park Szálló eszpresszójában. Ott volt Sárközi élettársa, az ugyancsak illegálisan szerzett útlevéllel utazó Horvatova As- beta is. Tőle tudtam meg, hogy van egy Napóleon gyúny- nevű jugoszláv ismerősük. Ez az idősebb férfi több esetben adott értékesítésre nekik és másoknak is aranynak látszó ékszereket. A befolyt pénz fele Sárközit illette meg. Helena Oláhova korall színű Ladájával idén tavasszal kapcsolódott be tehát az üzletbe. Először az Alföldre, Szolnok irányába indultak. A láncokat és gyűrűket Sárközi a kesztyűtartóban helyezte el. A kocsiba betettek még két speciális vasszerszámot is, az egyikkel egy 585-ös számú, a másikkal egy háromszög alakú hamis aranypróbát lehetett beütni az ékszerekbe. A társaság, amelyhez később kapcsolódott Mária Sakácova is, elsősorban faluszéli házaKi az a Napóleon? Hamisított Nofrétete Ferenc Józsefem! ékérem , Nincs pénzem benzinre kát és tanyákat keresett fel. Legtöbbször bolgár állampolgárként mutatkoztak be, s elmondták, hogy benzint akarnak venni, de minden magyar pénzük elfogyott. Ezért eladnának egy-két aranyékszert. Analfabéta „gyárigazgató" A jólöltözött idegenek foglalkozásukra nézve hol fotósnak, hol tanárnak mondták magukat, sőt egy alkalommal Lakatos gyárigazgatóként mutatkozott be. Az igazság ezzel szemben az, hogy a társaságból hárman analfabéták, még a nevüket sem tudják leírni, s mindössze a gépkocsit vezető Helena Oláhova járta ki Csehszlovákiában az általános iskola 7 osztályát. Ugyanakkor mindany- nyian, két-három nyelven (cseh, magyar, szerb, cigány) kitűnően beszélnek. Az üzlet egyébként nem ment rosszul. Volt nap, amikor 5—6 láncot is eladtak, darabonként 1500—2000 forintért. A vevők egyike, egy 68 éves asszony, Dabas határában a Csárda pusztán lakik. — A kocsiból egy fiatal nő szállt ld, mámikámnak szólított, s két nyakláncot mutatott nekem medállal. Azt mondta ezek értéke 9 ezer forint, de nekem odaadja 5 ezerért, mert meg vannak szorulva. Nem volt ennyi készpénzem otthon, ezért a szomszédtól kölcsönkértem 2 ezer forintot. Később a láncokat megmutattam a lányomnak, aki rögtön gyanút fogott, s elvitte azokat egy ékszerészhez. Így tudtam meg, hogy be- csaptak. Portya a Bakonyban Lakatosék a következő hetekben egész sor településen, többek között Majosháza, Apostag, Kiskunhalas, Akasztó, Pirtók, és Kecskemét tanyavilágában jártak, sőt felbukkantak a Bakony kis falvaiban is. Időközben az eleinte csak ékszerekből álló kollekció érmékkel és aranypénzekkel bővült. Az országjáró gagylzókat végül egy újabb alföldi portya másnapján, április 13-án vették őrizetbe. Szállásukon 20 Nofretete és Mária medállal díszített láncot, 4 Mária szobrot, 6 gyűrűt és egy Ferenc József emlékérmet, továbbá 10 ezer forint készpénzt találtak a nyomozók. A lefoglalt tárgyak közül — mint az igazságügyi ékszerszakértő megállapította — az emlékérem, valamint négy férfi pecsétgyűrű hamisítvány, nem arany, hanem csak arannyal futtatott réz. A szerteágazó bűnügyben a vizsgálat folytatódik. B. E. Asztali másológép Elkészült a protótípusa az Irodagépipari és Finommechanikai Vállalat asztali másológépének. A berendezés méreteiben és tudásálban is elegendő a vállalatok, intézmények gyors információközlésének kiszolgálására. Percenként 12 másolatot készít — Magyar- ország másolókészülék-beho- zatalának zömét éppen az ehhez hasonló teljesítményű gépek alkotják. Az új konstruk' ció kialakításánál elsődlegesen hazai alkatrészek felhasználására törekedtek, az lm port anyagok értéke nem haladja meg a termék önköltségének öt százalékát. A készülék tartozékai is hazai termékek. A kis helyet foglaló elektrosztatikus asztali másolóból még az idén száz darab készül. Mélyállomás a Marx tér alatt Novemberben üzemi próbák Jól halad Bu- ^ dapest közlekedésfejlesztésének legfontosabb beruházása, az észak —déli metró 2/b szakaszának építése, a Deák tér és az Élmunkás tér között. Az új vonalon két mélyállomás épül, az Arany János utcánál (a Bazilika mellett) és Marx téren. A csaknem két kilo- | méteres szakaszon novemberben megkezdik az p üzemi próbákat. A Marx téren lesz a főváros legnagyobb aluljáró rendszere. Felső képünk hátterében az épülő Skála Áruház. A Nyugati pályaudvari aluljáró és mozgólépcső csarnok felszín alatti része. (Alsó kép). t A hallgatás ára társadalom legalsóbb rétegeiben, kisebb-nagyobb csoportokban konzerválódtak, tovább éltek bizönyos történelmi jogintézmények. Elég talán, ha az utóbbi idők országos megdöbbentést kiváltó bűnügyére, a Zala megyei halálos önbíráskodásra, az álmában agyonszúrt fiú esetére utalunk. Valóságos jogi archeológia amit köztük tapasztaltam — írta egyszer valaki, mikor hosszabb ideig a legalsóbb rétegek szokásait, normáit vizsgálta. Ügy tűnik, e mindmáig néhol lappangva továbbélő ősi jogintézmények közé tartozik a pénzügyi megváltás, a vérdíj is. Kínálkozik azonban egy másik megközelítés is a fenti esetek értelmezéséhez. És ez már valóban a fájdalomdíj kérdésével függ össze. Magyarországon negyedszázados szüneteltetés után ezt a jogintézményt éppen az elmúlt években rehabilitálták, bár meglehetősen korlátozott terjedelemben. Ma csak a legsúlyosabb esetekben (komoly égési sérülések, végtagok elvesztése stb.) jár kártérítés, csonttörésért, behegedt kés- szúrásért, a jelenlegi bírói gyakorlat fáidalomdíjat nem ítél meg. Nem is olyan régen, egy-két generációval ezelőtt azonban ebben a kérdésben még egészen más kurzus érvényesült, nemhogy testi sértésekért, de még egyszerű becsületsértésért is fáj- dalomdíj volt kiszabható. Nos, nem elképzelhetetlen, hogy ez a _ korábbi szisztéma valamiként tovább él bizonyos szubkultúrákban, a társadalom perifériáján. Ha fizetsz, nem jelentelek fel — így szól a szokások által kialakított norma, amely tulajdonképpen nem más, mint különbéke a polgárok között, a hivatalos igazságügyi vonal távoltartásával. Babus Endre terheltek tízezer forintot felajánlottak az áldozatnak, ha hallgat. Tehát egy újabb fájdalomdíj? Vagy inkább a hallgatás ára? Adódik a kérdés, mire alapozódik, egyáltalán honnan eredhet ez az írott jogunkban ismeretlen pénzügyi megváltás. A jelenség annál inkább figyelemre méltó, mivel a büntetőbírák jelentős része — elvétve ugyan —, találkozott már hasonló esettel. A mellbeszúrt nagykátal fiú a rendőrnyomozónak alighanem kimondta a lényeget. Az állami büntetésre, a hivatalos szankcióra nem tart igényt, támadója börtönbe zárása neki nem jelentene elégtételt. Ehelyett inkább pénzt, fájdalomdíjat követelt, amit egy régi jogi szakkifejezéssel helyesebb talán vérdíjnak neveznünk. S ez nem pusztán terminológiai változtatás. A vérdíj említésével azt kívánjuk jelezni, hogy feltételezésünk szerint az adott ügyekben egy ősi szabály, anakronisztikusnak tetsző logika érvényesül. A büntetőjog mint közismert, valamikor a szemet- szemért elvére épült, amit később fokozatosan felváltott a bűncselekmények pénzbeli megváltása. Az anyagi elégtételt, a vérdíjat azonban már a múlt század elején eltörölte a Kúria, a legfőbb bírói fórum, mivel a büntetés a modern tásadalomban abszolút állami* monopólium. Az önbíráskodás tilos. A bűncselekmények jóvátétele nem szabad alku tárgya. Kizárólag a hatalom szankcionál. De bármennyire is természetesnek, magától értetődőnek tűnnek 1981-ben ezek a tételek, mégsem felejthető el, hogy a megkérdezte, mivel tartoznak. — Na és erre maga? — Mondtam neki, ha letesznek nyolcezer forint fájdalomdíjat, nem teszek feljelentést. A bíró rövid időre elhallgatott. A vádlottra nézett, aztán hátra az utolsó padban ülő hallgatóságra. Hárman ültek fenn a kakasülőn, egy sovány fiú, egy fejkendős asszony és egy élénk szemű, bajszos férfi. Faluszéli szegény K emberek. — Fájdalomdíj? — folytatta a tanácsvezető. — Ilyen nincsen kérem. — Hogyhogy? — kérdezte csodálkozva a sértett. — Hogyne lenne, csak ők sokal- lották. Csak ötezret ígértek. Később előlegben oda is adtak kétezret. Azóta már kibékültünk a Tupóval, ittunk is együtt. A nyomozóhoz pedig elmentem és mondtam neki, szeretném ha nem lenne a szúrásból semmi... A késelésből persze — mint az eddigiekből is kiderült — bűnügy lett; a bicskát elkobozták, a vádlottat elítélték, a büntetőeljárás befejezése után mégis maradt egy nyitott kérdés, egy megválaszolatlan momentum, éspedig a fájdalomdíj. Mielőtt azonban bármit is mondanánk erről, meg kell jegyeznünk, valami hasonló dolog történt nemrégiben Gyálon. Szilveszter napján egy albérleti szobában, többszörösen büntetett férfiak kereszt alakú két szúrással félig megvakítottak egy szintén rovott múltú, a környékbeli kocsmákban csak gyilkos Fe- ri-ként ismert személyt. A bűnügyet nemrég tárgyalták elsőfokú eljárásban Dabason, s mint a perben kiderült, a A megyei bíróság , aiaj csony, hamu színű termében, ahol az emberöléses bűnügyeket is tárgyalják, a napokban egy éjszakai késelés ügyében ítélkeztek. A vádlott egy húszéves fosztóképzős (nőtlen, büntetlen, vagyontalan, írástudatlan) fiú volt, vörös haja eleve különcködőén hatott a neonlámpák és sötétedő falak komor szürkeségében. Tupó — így, ragadványnevén emlegették a tárgyalóteremben is az elkövetőt — négy korsó sör után mellbeszúrta Nagykátán egy falubeli évfolyamtársát. A tárgyalás jó ideig a hasonló bicskázások szokványos pályáján haladt, a tettes sértegetésekről beszélt, a kis híján túlvilágra küldött sértett ebből semmire sem emlékezett, a tanúk, ezek a többségében ugyancsak fiatal fiúk, pedig természetesen messze álltak, rosszul láttak, éppen nem figyeltek. Mert ugyan ki volna bolond nyakába venni egy félig már elboronált ügyért egy haragost? De aztán egy epizód, egy rövid kitérő, egyszercsak kizökkentette a megszokott kerékvágásból a pert. — Miért nem árulta el a kórházban, hogy ki szúrta meg? — kérdezte a sértettől a bíró. — Arra gondoltam, majd magunk között lerendezzük a dolgot. — Hogyan? — Ügyhogy visszaadom. — Mit? — A szúrást. Hogy én Is megszúrom. — Maga nem hallott még arról, hogy nincs Magyarországon önbíráskodás? — Fűtött a bosszúvágy. — Értem. És aztán mi történt? — Amikor hazaengedtek a kórházból találkoztam Tupó testvérével. Szólt, menjek ki hozzájuk, beszélni akarnak velem. Kint a vádlott apja Munkaügyi viták Jogos volt az elbocsátás ítélet szerint véralkohol-vizs- gálat nem történt, tehát az ittasság fokát nem lehetett megállapítani. A jogerős döntés ellen emelt törvényességi óvásra a Legfelsőbb Bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, s a szövetkezet által kiszabott fegyelmi büntetést helyben hagyta. Az ítélet indoklása szerint az illető, bár bevallotta, hogy ittas volt, és a szondavizsgálat alól kivonta magát, de a részegség mértékének nincs ügydöntő jelentősége. A Legfelsőbb Bíróság állandó és következetesen folytatott ítélkezési gyakorlata szerint nincs helye a legsúlyosabb fegyelmi büntetés enyhítésének, ha a dolgozó munkahelyén vagy azon kívül, de a munkaidő alatt italozik és munkaköri kötelezettségét megszegi. Különösen nem enyhíthető a büntetés, ha ilyen cselekményekért korábban már fegyelmi büntetésben részesült. Egy Pest megyei szövetkezet dolgozója, munkahelyén italozva berúgott, feletteseit szidalmazta, majd amikor rendőrt hívtak, az alkoholszondázást megtagadta, a készüléket a földhöz vágta, az ittasságáról, felvett jegyzőkönyv aláírását megtagadta. Ezekután fegyelmi büntetésül elbocsátották. Súlyosbító körülményként vették figyelembe, hogy hasonló cselekmények miatt korábban már több alkalommal fegyelmi büntetést kapott. Az illető a munkaügyi döntőbizottságtól a büntetés enyhítését kérte. Arra hivatkozott, hogy alkoholos befolyásoltsága ellenére, munkáját el tudta látni. Kérelmét azonban elutasították. Ezekután a Pest megyei munkaügyi bíróságon pert indított, amelyben a büntetés enyhítését kérte. A bíróság a keresetnek helyt adott, és a büntetést határozatlan időtartamra szóló 300 forint munkabércsökkentésre mérsékelte. Az
