Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-23 / 119. szám

1981. MÁJUS 23., SZOMBAT Nehéz emberek boldogsága VIZUÁLIS NEVELÉS A VÁCI MŰVELŐDÉSI KÖZPONTBAN Az egyébként igen rokon­szenves egyetemisták csak azt nem tudták például, hogy ki­nek a kezében volt a hata­lom a Tanácsköztársaság ide­jén, hogy mi jellemezte a szo­cialista Magyarország építésé­nek első nagy szakaszát, az öt­venes évek elejét—írta nemré­giben Sükösd Mihály az Klet és Irodalom népszerű rovatá­ban, a Cseréppostában. Rend­kívül hiányosak a fiatalok történelmi ismeretei, s ugyan­ez jellemzi irodalmi műveltsé­güket is. Milyen lehet hát vi­zuális kultúrájuk? A történelem-, irodalomta­nítás még viszonylag átfogó ismereteket ad a diákoknak. Ami azonban a képzőművé­szeti nevelést illeti — nos, ar­ról jobb lenne nem beszélni. Az általános iskolai rajzórák, a gimnázium — egyébként is keveseket érintő — művészet- történeti stúdiumai aligha biz­tosíthatják a kor igényeinek megfelelő vizuális műveltsé­get. S miért baj ez? — kér­deznek most vissza. Azért is, mert a látható világ iránti igénytelenség más területeken is passzivitáshoz, hátrányos helyzethez vezet. Aki megre­ked a látványt naturalisztiku- s«m visszaadó műveknél, alig­ha lehet igazán fogékony az újra akkor, ha termelésről, életformáról, közvetlen környe­zete alakításáról van szó. Csökkenteni a távolságot Így hát az iskola, de talán még inkább a szülői ház, a család feladatai közül jó né­hányat a művelődési intézmé­nyeknek kell átvállalniuk. Munkájuk nem helyettesíti a kisgyermekkorban megkezdő­dő folyamatos, színvonalas vi­zuális nevelést, de talán némi­leg ellensúlyozza a kedvezőt­len hatásokat, s talán csök­kenti valamennyire a modem művészet és a közönség közöt­ti távolságot. Legalábbis ott, ahol igényes, kitartó a képző­művészeti nevelés. Mint pél­dául a váci Madách Imre Mű­velődési Központban. De mi is jellemzi a váciak látáskultúrá­ját? — a kérdésre Teknős Er­zsébet, a művelődési központ fiatal vizuális előadója vála­szol. — Ahogyan máshol, Itt is rendkívül heterogén a képző­művészeti kultúra, s eleget tenni az eltérő igényeknek, azokat befolyásolni igen ne­héz. Sokan a realista, sőt a naturalista alkotások bemuta­tását várják tőlünk, a művé­szek, s akik vizuálisan tájé­kozottak, azok pedig azt, hogy a legmodernebb kísérletek­nek adjunk helyet Három éve dolgozom itt, megpróbáltunk minden réteggel kapcsolatot teremteni. Kezdetben persze azzal is számolni kellett, hogy a kiállítóteremben nincsenek ideális feltételek. A képzőművészeti nevelés szempontjai már évekkel ez­előtt körvonalazódtak: teret adni a Vácott élő művészek­nek, ugyanakkor jelezni a mai magyar művészet fő irányait, értékeit, bemutatni a helyi amatőrök eredményeit, s helyet biztosítani kiemelkedően fon­tos megyei és országos ered­ményeknek. Itt rendezték pél­dául 1978-ban a képzőművé­szeti világhét megyei megnyi­tóját, bemutatkoztak a Suhl megyei alkotók, szerepeltek a helyi képzőművészeti és fotó­szakkör, fotóklub tagjai; a képzőművészek pártszervezeté­vel együttműködve több be­mutatót rendeztek; emlékter­met nyitottak a váci szárma­zású Végh Dezsőnek, kiállítot­ták a helyiek alkotásait. A munkát meghatározó negyedik, a jövő számára talán legfon­tosabb szempont az volt, hogy a gyerekek vizuális kultúráját alakítsák. Nekik szóló, illetve az ő munkáikból összeálló ki­állításokat szerveztek, 1978- ban megrendezték az első nyá­ri gyermek képzőművészeti tá­bort. A következő években árnyal­tabbá váltak a szempontok, színvonalasabbá vált megvaló­sításuk is. Bemutatkoztak a környező megyékben élő al­kotók, egyéni kiállításokat ren­deztek amatőröknek, s elkezd- té a Madách Galéria kialakí­tását — Azt hiszem, az igazi vál­tozás tavaly következett be. A koncepció megmaradt, szerve­zésben, propagandában azon­ban sikerült előre lépnünk — mondja Teknős Erzsébet. — A propagandaanyag a saját nyomdánkban készül, így ala­posabb, hatásosabb lehet a tá­jékoztatás. Szerettük volna, ha az iskolai csoportoknak, szo­cialista brigádoknak komoly, értékelő tájékoztatást adha­tunk, de ez nehéz dolog, mert a megnyitó szövege erre álta­lában nem alkalmas, magam pedig nem vállalkoznék ilyen értékelésre. Rendeztünk mű­vész—közönség találkozót, de ez a módszer nem vált be. Azért sem, mert az emberek nagy része szóban nem meri feltenni azt a kérdést, amelyet név nélkül leír a vendég­könyvbe. így meglehetősen semmitmondó beszélgetések alakulnak ki, s ezek elől a művészek elzárkóznak. Volt olyan alkotó is, aki kereken kijelentette, hogy neki festenie kell, s nem tanítania. — És nincs igaza? Végül is a művész a műveivel tanítson, a közvetítés, értelmezés a pe­dagógus, a népművelő, a mű­vészettörténész dolga... — Kiállításainkat általában ezer ember nézi meg. Ez ön­magában nem kis szám, a vá­rosban és a járásban élők szá­mának azonban csak töredé­ke. Az emberek nagy része nem jön be a művelődési köz­pontba egy kiállításért, mű­vész—közönség találkozóért — de szabad-e végleg lemonda­ni ezekről? Ki kell vinni a műveket az üzemekbe. Erre eddig egyszer került sor: Mi- zser Pál állította ki képeit az Egyesült Izzóban. Diát vetí­tett, beszélgettek. — Az egyszeri alkalom jel­zi: még azért is küzdeni kell, hogy a népművelő többet ad­hasson, mint amit várnak tő­le?t — Az iskola heti két órá­ban nem érhet el alapvető vál­tozásokat. Mi is csak kis lé­pésekkel haladhatunk. Segít­jük az üzemekben folyó vi­zuális nevelést, általában még a legapróbb technikai dolgok­ban is. Most például az Épí­tőipari Vállalat munkásszál­lóján mutattuk be a Dunaka­nyar Fotóklub anyagát. A munkásművelődési előadóval vittem ki a paravánokat, mi vertük be a szögeket is. Egy pincehelyiségben állítottuk ki a képeket, ahová a szállás la­kói asztaliteniszezni járnak le — gondoltuk, itt ki sem ke­rülhetik a kiállítást. Sajnos le sem mérhetjük a tárlat hatá­sát, hiszen nincs népművelő­je a munkásszállásnak. Helyiek segítségével Egy másik példával is il­lusztrálja Teknős Erzsébet, hogy milyen nehéz eredmé­nyeket elérni a vizuális neve­lésben. E példa bizonysága szerint még a népművelők felkészültségével, igényessé­gével sincs minden rendben. Nemrégiben Vácrátóton ren­dezett egy kiállítást — meséli. — A helyi népművelő kijelen­tette, hogy a községben nincs erre a célra alkalmas helyiség. Kiderült, hogy van, mégpedig tökéletesen megfelelő. A nép­művelő azonban már csak a kész kiállítást nézte meg, a plakátokat is a kiállító fotós készítette. Sajnos bármilyen abszurd­nak tűnik a példa, nem egyedi esetről van szó. Még a szak­mabelieket is győzködni kell, hogy szerezzenek be megfele­lő paravánokat, hogy kérjék ehhez az üzemek segítségét. Ezek elkészítése egyszeri be­ruházást jelent — s hosszú tá­von segítik a munkát. Van persze számos jó példa is. A kosdi népművelő, autót szerez a helyi üzemektől, rendszere­sen bemutatja a váci művelő­dési központ vándoroltatásra összeállított kollekcióit. Aho­gyan az üzemekből kevesen jönnek el, úgy az idős falusi emberek sem utaznak be Vácra egy-egy kiállításra A faluban viszont bizonnyal eseményt je­lent — talán a közösséggel való találkozás lehetősége Is — egy-egy tárlat — A vizuális nevelés ered­ményessége, a fentiekhez ha­sonló nehézségek leküzdése szempontjából is, igen fontos, hogy tavaly létrejött egy bi­zottság, amelynek a tagjai vá­ci művészek, a múzeum és a művelődési központ képvise­lői. Együtt dolgozzuk ki a kö­vetkező évi kiállítási tervet, s a művészek segítenek a tárla­tok előkészítésében, a szerve­zésben is. így állt össze az igen gaz­dag, sok színű idei kiállítási program. Ezekben a napokban eppen Bálint Endre fotomon- tázsait mutatják be; szerepel­nek majd itt a szentendrei grafikai műhely, Kondor Bé­la, az egykori hódmezővásár­helyi fotós, Plohn József, Sol­ti Gizella, Csíkszentmihályi Róbert, Farkas Ádám alkotá­sai. Az idén viszont nem mu­tatkoznak be a művelődési köz­pontban működő amatőr cso­portok. Ezt a hiányt jövőre pótolják, s azt hiszem, akkor érdemes lesz részletesen ele­mezni ezek munkáját is, hiszen a Dunakanyar Fotóklub ren­dezvényei közművelődési szem­pontból is igen jelentősek. Azon a ponton össze­három — Végül is hogyan gezhetnénk az elmúlt év eredményeit? — A legfontosabbnak azt tartom, hogy sikerült egy ön­álló ki állító termet létrehoiyii. A legapróbb technikai segéd­eszközöket is apránként kellett beszerezni, társadalmi munká­ban készültek el a posztamen- sek. Sikerült elérni, hogy ván­dorol tatni tudjuk a váci mű­vészek alkotásait Ez sem volt könnyű, kezdetben a legtöb­ben húzódoztak. Sokszor gon­doltam arra, hogy abbaha­gyom az egészet, és visszame­gyek tanítani, Mégis, azt hi­szem, a vizuális kultúráért itt többet tehetett, mint máshol. Nagyon jó érzés, amikor a kiállítás megnyitóján látom, hogy minden rendben van, hogy a művész is boldog Az alkotók legnagyobb része ne­héz ember, de azt hiszem, in­nen nem mennek el rossz száj­ízzel. Ügy vélem, ugyanezt mond­hatjuk a kiállítások nézőiről is. P. Szabó Ernő Elhunyt Lukács Pál Lukács Pál Kossuth-díjas kiváló művész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Zenemű­vészeti Főiskola rektorhelyet­tese 63. éves korában, május 22-én váratlanul elhunyt. Te­metéséről később intézked­nek. LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA, MAGYAR ZENEMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE ★ Lukács Pál 1919-ben született Budapesten, s a Zeneművészeti Főiskolán szerzett 1939-ben hege­dűoktatói diplomát, néhány év­vel később pedig énektanári ok­levelet. Művészpályáját Budapes­ten szimfonikus zenekarok tagja­ként kezdte, s 1947-ben került a Magyar Állami Operaház zene­karához. Csaknem három évtize­den át volt az együttes brácsa­szólamvezetője, illetve mélyhege­dű-szólistája. A felszabadulás óta adott önálló koncerteket, a világ számos országában aratott sikert a hangversenypódiumokon. 1946- tól haláláig részt vett a fiatal művészgenerációk oktatásában a Zeneművészeti Főiskola tanára­ként. 1972-ben a főiskola rektor­helyettesévé nevezték ki, s né­hány éve az ének-tanszéket is ve­zette. Tevékenyen részt vállalt a művészi közéletben is: a Magyar Zeneművészek Szövetsége Elnök­ségének tagja volt. Lukács Pál fáradhatatlan elő­adóművészi és pedagógiai mun­kásságának eredményeként a — korábban szinte kizárólag zene­kari hangszerként használt — brácsa hazánkban ís elismert szó­lóhangszerré vált. Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, így 1965-ben megkapta a Kossuth- díjat. Interjó orum \81 A keszthelyi Festetics-kas- tély ad otthont május 29. és június 4. között az Inter fó­rum ’81 című zenei rendez­vénysorozatnak. Ezúttal 18 ország több mint harminc if­jú zeneművésze 23 produkció­ban mutatkozik be. Magyaror­szágot öt fiatal muzsikus, Se­bők Erika és Drahos Béla fu­volaművészek, Szűcs Márta ének-, Némethy Attila zongo­ra - és Stuller Gyula hegedű- művész képviseli az immár hagyományos zenei eseményen. A hivatalos délelőtti és dél­utáni programokat minden este műsor követi, a imájus 29-i nyitókoncerten az egy­kori Interfórum-fölfedezettek; Rohmann Imre, Kincses Ve­ronika és a Takács—-Nagy kvartett szólaltatják meg Bar­tók Béla műveit. A hat nap során zenei életünk számos kiválósága szerepel még Keszt­helyen. Az Interfórum ’81 programja a fővárosiban zá­rul: június 4-én a Liszt Fe­renc kamarazenekar ad záró­koncertet a pesti Vigadóban. RADIOFIGYELO SZENTENDRE. Mint la­punkban hírt és értékelést is adtunk róla, a közelmúltban zajlott le a művészeti főisko­lások fesztiválja Szentendrén. Most a rádió az Ifjúsági kör­kép című műsorában vissza­tért a több napos rendezvény­re. Bába Krisztina riporter egy csokor véleményt gyűjtött össze. Ezekből elsősorban az derült ki, hogy a fiatal mű­vészjelöltek jól érezték magu­kat a város közegében. Az egyes csoportoknak az volt a célja, hogy mellőzve a szok­ványost, a művészeteket új oldalukról mutassák be. Mint tudjuk tapasztalatból, a lakosság körében nem fogad­ta osztatlan öröm őket, ám a megkérdezett fiatalok szerint a városiak többsége értékelte a produkciókat. Elsősorban a szervezéssel voltak gondok, például, hogy a műsorok nem az előre kijelölt időpontokban kezdődtek. Mindesetre a kez­deményezést jónak tartják — tovább szeretnék fejleszteni. MINDENKI ISKOLÁJA. A rádió számos kitűnő műsorá­ból is kiemelkedik ez a soro­zat. Mint címéből is kitűnik, nemcsak diákoknak, hanem a nagyközönségnek is szól, bele­illeszkedve a közművelődési adások széles skálájába. Ez alkalommal Madách Im­re művét, Az ember tragédiá­ját mutatta be Reisinger János irodalomtörténész. Kétségtelen nem kis fába vágta fejszéjét. Röpke fél óra alatt méltatni, elemezni, az írói indíttatásokat számba venni szinte remény­telennek látszott. Mégsem maradt hiányérzet bennünk. Ebben Reisinger Já­nos mellett jelentős szerepe volt a beszélgetőpartnernek, Sári Lászlónak és a szerkesz­tőnek, Ferenczy Ágnesnek. Az előadás egy kortörténeti dokumentummal kezdődött, Arany János levelének meg­szólaltatásával. Arany, akinek Madách átadta elkészült mun­káját, némi vonakodás után olvasta el a kéziratot, majd nagy lelkesedéssel üdvözli az alkotót, a művet irodalmunk legjelesebbjei közé sorolva. Megjegyezve, hogy csupán a verselésben érez döccénőket, a lírai részek nehézkesebbek. Arany nagyszerű költői ér­zékét dicséri, hogy ebben a drámai költeményben valóban a költészeten van a hangsúly. Mint ismeretes, finom tollával igazított is rajta. Reisinger János az egyipto­mi színben kereste meg a mű drámai-gondolati csomópont­ját. Jelesül abban a kettős mondanivalóban, amely az együttdolgozó ember örök ér­vényű alkotásának összefüggé­sét firtatja. Ezt elemezte, számba véve a további színeket, s arra a következtetésre jutott, hogy végül az Ür hangja nem Deus ex machina, csupán az előző színekben szerzett felismeré­sek összegzése. Az egyes tör­ténelmi korokon át, az elve­szett Eden után űzött hajtóva­dászat tanulsága, hogy az itt van a földön, csak minden korban más-más jellegzetes vonásokkal felruházva. Okosan szerkesztett, szép műsort hallottunk. Arra is ju­tott idő, hogy a Tragédiából olyan részletek szólaljanak meg, melyek az elhangzottakat támasztották alá. GURULÓ KULTÚRA. Egyes riportok szemfüles készítői olykor látszólag nem nagy horderejű problémákra buk­kannak. De szorgos utánjárá­suk nyomán kiderül, hogy azok a maguk nemében nem éppen jelentéktelenek. Egy- egy réteget, kisebb-nagyobb közösséget közelebbről is érin­tenek. Egy ilyen került most is te­rítékre a minapi adásban. Nevezetesen: a vállalati autó­buszok használata a munká­sok művelődésének érdekében. Kosa Judit mikrofonjával annak eredt nyomába, hogy az év eleje óta miért szün­tették meg vagy tették hozzá­járulástól függővé egyes vál­lalatok a munkásoknak a vi­dékről a fővárosi színházakba való közlekedését. Több üzemet felkeresve ki­derült, hogy ez elsősorban o szocialista brigádokat érinti érzékenyen, akiknek minősíté­séhez a kulturális felajánlások teljesítése is szorosan hozzá­tartozik. Az év eleje óta a gazdasá­gosság jegyében megszorított keretek — mint hallottuk — sok félreértésre adtak alkal­mat. Több vállalati vezető egy mút évben kiadott ÉVM-ren- deletre hivatkozott. A riporter nem nyugodott bele. Megszó­laltatta a minisztérium illeté­keseit is, aikik elmondták, hogy a reprezentációs költsé­gek szabályozásáról volt ere­detileg szó. Ennek értelmes alkalmazására volna szükség, annál is inkább, mert a szóban forgó kulturális szolgáltatást a minisztérium is fontosnak tartja. Tehát van rá lehetőség, amit nemcsak keresni, hanem meg is kell találni. Sz. E. Bölcsőm, koporsóm Buchenwald KROÓ LÁSZLÓ REGÉNYE A HALÁLTÁBORRÓL 1 I ehet-e újat írni a koncent- rációs táborokról? Saj­nos, lehet és kell is, mert nem lehet eléggé feltárni azt a sok borzalmat, amit ott a fasisz­ták elkövettek. Kroó László, aki maga is végigszenvedte Buchenwald minden ször­nyűségét, most a Kossuth Ki­adó gondozásában egy re­génnyel jelentkezett, amely­ben a próza nyelvén mondja el, hogy milyen rettenetes volt gyilkosok közt élni. Mert az ember kiszolgáltatott volt, védtelen, s minden emberi mivoltától megfosztott. A regény a túlélő emléke­zésével indul. Gadó György, a főszereplő a balatonfüredi szívkórházban gyógyítja be­teg szívét, amely a sok meg­próbáltatásban elgyengült, s az orvosok igyekeznek mű­ködését normálissá tenni, leg­alábbis megkönnyíteni a ne­hézségek, a fájdalom elvise­lését. Gadó itt sem tud sza­badulni a koncentrációs tá­borban átélt szörnyűségektől, lázasan kutatja, hogy megta­lálja egyik német barátját, aki szintén Buchenwaldban raboskodott, s egyike volt azoknak, akik szervezték a tábor foglyait, hogy elvisel­hetőbb legyen az elviselhe­tetlen. Kurt Barbach már öreg fogoly volt, hiszen ti­zennégy évet húzott le Hitler börtöneiben, s igyekezett eny­híteni az elesetteken. S minő véletlen, a füredi vasútállo­máson, ha egy rövid időre is, I összehozta a sors vele, aki szintén túlélte a borzalmakat, s most szintén beteg szívét kúrálta a balatoni fürdőhe­lyen. S ez a találkozás elég arra, hogy Gadó Gyuri fel­idézze a kegyetlen buchen- waldi időket, s lepergesse a szörnyűséges napokat. 1/ egyetlen dolog az, ami- kor az ember végignézi, hogy miként kínozzák halál­ra társát, hát még átélni negyvenezer fogoly napi szen­vedéseit, kínlódását, örömét, bánatát, bűzét, melegét, min­dent, amit ennyire összezsú­folt helyen, Európából össze­hordott embertömegek kiter­meltek magúkból. Voltak itt kommunisták, kispolgárok, vallásosak, jellemesek és jel- lemtelenek, önzők és önzetle­nek, mindenképpen olyanok, akik már nem keveset éltek át, és amellett jószerivel mind elvesztették hozzátartozóikat is. Buchenwaldba is eljutott Eichmann hírhedt mondása: Auschwitzben az állomásra érkeznek a zsidók és a kémé­nyen távoznak. De nemcsak zsidók gyűjtőhelye volt .ez a tábor, hanem oroszokat, len­gyeleket, magyarokat, dáno­kat éppen úgy megtalálhat­ták, mint Európa más nem­zeteinek fiait. A tábor mindennapi ke­gyetlen életébe vezeti el az olvasót az író, úgy, hogy Ga­dó szemével látott mindent, amit átélt, amit tapasztalt, belesűrítve az emberek éle­tét, magatartását egy keretbe, amelyet táboréletnek nevez­, tek. A regényben szó van ; munkáról, szervezkedésről, az • illegálisan működő kornrnu- ; nista pártról, arról, hogy né­• hányán hogyan próbálták túl­■ élni a halált. Nem lehet a l regényből idézni, mert megis­mételhetetlen, amit a szerző ■ papírra vetett: az maga a , megelevenedett pokol, ami­■ kor az ember inkább kívánja i a halált, mint a szörnyű na­■ pok terhét Mégis élni kellett, , miközben tanúi voltak tízez­■ rek agyonsanyargatásának, ■ agyonlövetésének, s ki tudja ■ még minek, hiszen a náci fa­■ siszták nem válogattak azesz- ; közökben, ha gyilkolni kel- , lett Mégis volt a táborban • nyiladozó szerelem, ember­■ séges emberi kapcsolat, de , volt gyűlölködés is, mert az : ember az embertelenségben maga is lélektelenné válik. ; 'Talán túloz a szerző? Szó ; sincs róla: csak a valót, : az igazat írja és még így is i halovány a rajz, ahhoz ké­■ pest, ami ebben, meg a többi : haláltáborban történt. Mert t bárhova is nézett a regény­■ beli főszereplő, mindenütt • csak fáradtságot, kimerültsé­■ get csüggedést olvasott le az ■ emberek tekintetéből. Ám en­nél is veszélyesebb volt az a ■ fáradtság, ami az emberi lel- : kekben ült meg, ami belülről, ■ láthatatlanul emésztette őket. , Ahová csak nézett Gadó, , mindenünnen ez • a nyomorú­■ ságos kór tekintett vissza rá. , Ezer arca volt. Még a falak ■ is átitatódtak vele, megtele­pedett a használati tárgya­kon is, kezdve a kanáltól a csajkán át az utolsó rongyig, amit viseltek. Milyen lehetett ott az élet, ahol a legkisebb fegyelmetlenked ésért tarkó­lövés járt?! Ahol nem szá­mított, ki az illető, kommu­nista, orosz, zsidó, vagy más­féle ember, találomra válogat­ták ki a következőket, aki­ket el akartak pusztítani. Mégis élni kellett, remény­kedni, s szervezkedni, aho­gyan lehetett, hogy a csügge- dőkbe reményt, az elesettek­be lelket öntsenek, hogy ki­bírják az állóbunker borzal­mait. Se leülni, se megfor­dulni nem lehetett abban, nem is bírták soká, azok, aki­ket belegyömöszöltek, legtöb­ben meghaltak. P adó túlélte a borzalmakat; 'T megérte a felszabadulást, s egy alkalommal, mint tu­rista, visszalátogatott a bor­zalmak, a pokoljárás színhe­lyére, Weimartól Goethe, Schiller szülővárosától, a né­met kultúra bölcsőhelyétől alig pár kilométerre. Sok ez­ren gyűltek össze azon a na­pon Buchenwaldban: fran­ciák, oroszok, németek, an­golok. A világ minden népé­nek nyelvét lehetett hallani. Egyesek nem sajnálták a fá­radságot, még Ausztráliából is elzarándokoltak, hogy el­helyezzék a kegyelet virágait az örökké égő mécses alatt. Hatalmas emlékmű mered a magasba, igazságért, bosszúért kiáltva: ötvenegyezer fogoly halt itt mártírhalált. Kroó László könyve is azért író­dott hogy soha ne felejtsük el, hogy az ötvenegyezer és a többi millió és millió ember nem halt, nem halhatott meg hiába. , Gall Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents