Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

Szerzetté Skarica Máté Revi Városáról való szép História But, kietlen, zűrzavar napokban, Mindezeket írá böjtmás íróban ... Legyen azért erről meg jedzendő, Ezer előtt száz nyolcvan egy esztendő, A Csepel-szigeti Duna-táj hó­doltsági történetének egyedülállóan érdekes elbeszélő forrása a Kevi Várassáról való szép História című 85 négysoros strófából álló verses krónika. A históriás költemény szerzője — Skarica Máté — négy évszázaddal ezelőtt, 1581 böjtmás havában, vagyis márciusban vetet­te papírra a nagy múltú mezőváros másfél évszázados történetének leg­fontosabb eseményeit. Az apai ágon elmagyarosodott horvát-szlovén, anyja révén pedig kévéi magyar családból származó Skarica 1572-től kedves szülőföldje református pré­dikátoraként és a középfokú tanin­tézet vezetőjeként közel két évtize­den át Ráckeve szellemi életének irányítója volt, mígnem 390 évvel ezelőtt, 1591. március 21-én a paró­kia előtt meggyilkolták a török lat­rok. A helytörténeti szempontból pá­ratlanul értékes versezet alapján méltán nevezte Pest megye legré­gebbi falukrónikája szerzőjének ezt a jeles, hódoltsági humanistát a te­rület modern honismereti mozgal­mának szakmai irányítója, dr. La­katos Ernő levéltári gazgató. A négy­századik évforduló alkalmából, Skari­ca emlékének is tisztelegve, felidézzük honismereti mozgalmunk e legelső alkotásának néhány érdekes strófáját. A szülővárosa nevében verselő poéta már a költemény legelején utalt a település halmaz-jellegére, megmagyarázva ennek okát is: Kik Kevibe akartok be menni, lilik néktek először ezt tudni, Hogy én rajtam nem kell haragudni, Utzáimon hozzám tuttok járni. Elegy belegy volt az én ülésem, Sár, homok s víz miatt kerengősem, De hogy lön itt le telepedésem, Sok horgas köz s utza juta nékem. A néphagyomány és az írásos em­lékek alapján Skarica reális ma­gyarázatot adott a helység nevének eredetéről, megemlítve a Csepel-szi­geti Szentábrahámtélke és az al- dunai Kovin (Keve) elődtelepülé­seket is. Itt kapitány Kévétől nincs nevem, Mint némelyek ítélnek felőlem, Sem görög szó Kew az én nevem, Noha vízzel mind környül vétettem. Eleitől fogva egy jámbortul, Neveztettem az Szent Abrahámtul. Abrahámnak megyés egyházátul, Er környülem való sok szép fáktul. Kovin végre, ezután Kis Kevi, Lett nevem az ráezoktul Rácz Kevi... Miként a korabeli királyi okleve­lek bizonyítják, a mai Ráckevét — Skarica közlésével teljesen meg­egyező módon — az al-dunai, Szendrővel (Smederevóval) csaknem szemközti Kovin (Keve) királyi me­zőváros török elől menekülő szerb (rác, rascianus) polgárai alapították I. Jagelló Ulászló engedélyével, 1440. október 10-én, a régóta pusz­tán álló Csepel-szigeti Szentábra­hámtelke (Abrahámegyháza, Ábra- hámberke) romos temploma körül. A pénzes rácok családjukkal, szol­gáikkal menekültek el a délvidéki szülőföldjükről, magukkal hozva ha­jóikon menthető értéktárgyaikat, készpénzüket is: Holly szép dolgot immár az ráczokrul, Mert föl kelvén önnön hazájokbui, Az sok meg vett várak rombolásábul, Budát érék mind egy akaratbul... Monda király: Azhol teczik néktek, ám lássátok, telepedgyetek meg. De az ráczok pénzessek valának, Hazájokbui kik elszakadának .. . Egy hajójuk alá igazodik, Es Csepelnek szigetét hogy érék, Ki találják Abrahám telekjét, Ö szeretett békességes földjét... Az derékon helyeket vevőnek, Es hamar keő házakat szerzőnek. Gazdagsággal mert bővelkedének. Többen is az után érkezének. A gyors ütemben fejlődő csepeli rác mezővárosba hamarosan sok magyar is beköltözött. Emiatt csak­hamar szűk lett a kis Ábrahám- egyház, s bár a rácok kibővítették, már 1487-ben szükségessé vált, egy teljesen új templom felépítése is. A Szűz Mária — Sarlós Nagyboldog­asszony (Blagovescenskaja) — tisz­teletére emelt későgótikus-rene­szánsz görögkeleti kőtemplom — Közép-Európa egyetlen ilyen jelle­gű provaszláv építményeként — ma is megtekinthető Ráckevén: Tőnek azért illy kötést egymással, Hogy csak magyar bírjon Abrahámmal, Es az ráczok a Boldog .Asszonnyal, Ki ki élvén eő solosmájával... Az Nagy Boldog Asszony kápolnáját, Ráczok nem építők mint sajátyát. Piacsek bácsi pipálgat — részlet Kuglizók — részlet PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. MÁJUS 17., VASÁRNAP Színekkel és eszmékkel birkózva Az ecset és a toll harmóniája Százhúsz éve született Rippl-Rónai József. Művészetét az el­múlt száz évben kis könyvtárrá való tanulmány, esszé, könyv, val­lomás elemezte már, sokféle nézőpontból világítva képeire. Most, születésének évfordulóján, beszéljünk Emlékezéseiről, mert ez a kötet összefoglalja mindazt, amire piktúrájában törekedett. A Nyugat kiadója Rippl-rajzokkal díszítve, szép virágmintás vászon- kötésben jelentette meg 1911-ben Emlékezéseit. Ez a műtaj végül is irodalmi, s a szerző el is mondja, hogy literátorok ösztönzésére fo­gott tollat: Azért írok, mert beug­rottak. Néhány íróművész ugra­tott bele. Meglátták egy művészi dologról szóló tárcacikkemet, s buz­dítottak, írjam össze emlékeimet. Bemutatja az önmagára találás útját, azt az emelkedést teszi szem­léletessé, amelyik Munkácsy festé­szetétől önnön egyéniségének kiala­kulásáig vezetett. Nagyvonalúan nézett szembe azokkal az akadá­lyokkal, amelyeket a rosszindulat és a meg nem értés vetett útjába. A párhuzam itt csaknem kikerül­hetetlen, mármint az arra való uta­lás, hogy — mint maga is kiemelte — ugyanolyan volt a sorsa, pdktú- rájának fogadtatása, mint a fran­cia újítóké, Puvis de Chavannestól, Cézanne, Rodin, Toulouse-Lautrec és másokon át Foraon-ig. Ha önmagára nézve meg, is emeili kissé türelmét, jelentőségét, az tény, hogy a lekicsinylő támadásokat megadással viselte el. írásában — ahogyan képein is — egyéniségé­nek művészi oldala tűnik elő erő­teljesen, az a föJény, ameiy a cél­ját elérő ember sajátja. A múlt század utolsó évtizedei­ben Párizsba kerülő fiafal művé­szek előtt két lehetséges út nyílott meg. Az egyiket Fényes Adolf tes­tesítette meg, mindent és mindenkit kritizált, merthogy ő a legmaga­sabbra tört. Mellette Rippl-Rónai (a másik út képviselője) passzí­vabbnak látszott lemondásaival, anyagi nélkülözéséivel.' Festőnk ^ lágyabb úton haladt, ami a Champi de Mars festőcsoportján-át vezetett a sikerhez. Pályájának kezdeteitől élénk vonzalmat érzett az irodalom iránt. Ez az érdeklődés csak foko­zódott, amikor Thadee Natanson, a Revue Blanche jószemű szerkesz­tője bekapcsolta a lap körébe. A fo­lyóiratnak voltak kisebb-nagyobb sa­ját törzshellyel rendelkező társasá­gai. Ilyen volt a rue Saint-Honoré egyik kocsmája, ahol Rippl-Rónai megismerkedett Alfréd Jarryva.1, ki. nek különcködései és Übü király cí­mű darabja felkeltették figyelmét. Jarry a Revue Blanche-ban ké­sőbb méltatta a festő Öreganyám cí­mű képét és életrajzának feldolgo­zását is ígérte. Egy másik társaság a Montpar- nasse-vasútállomás melletti Café de l’Avenue-ben jött össze esténként. Többször megfordult ott Oscar Wil­de, s Rippl-Rónai sokszor sajnálko­zott azon, hogy nem találkozhattak. Ilyen hangnemben emlékezett meg arról is, hogy nem hallgathatta Stéphane Mallarmé virágos nyel­vezetű beszélgetéseit. Ez a társa­ság a kávéházban védekező reflex­ből csoportosult, s festőnk párhu­zamot látott a hivatalos íróktól ka­pott gáncsoskodások és a hivatalos festők impresszionizmus ellenes ki­rohanásai között. Nem csupán a védekezés, hanem az eredmények is egymás mellé so­dorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezé­seiben: „Stéphané Mallarmé Les Pages szép könyvét, amelyet Bruxel- les-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam (...) elég szerénytele­nül beletettem a könyv lapjai közé olvasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat dekorációnak. Na­gyot is néztek francia barátaim, mikor először meglátogattak Neuil- lyben, és ott találták asztalomon Mallarménak «áltálam illusztrált« könyvét; azt hitték, a rajzok csak­ugyan illusztrációk, a könyv hozzá­tartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő megbízáshoz? Mon­dom, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt sokan excentrikusnak talál­tak, én éppen ritka szép nyelveze­te, annak szinte parfümös illata miatt nem győztem eleget olvasni”. Csak sajnálhatjuk, hogy a raj­zok közben elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, ami­vel egy évvel később Georges Ro­denbach Les Vierges című novellá­ját díszítette. 1895-ben írta haza Móricz Zsigmond öccsénék, hogy olyan illusztráción dolgozik, amiért a kiadó 2000 fran­kot áldoz: A könyvecske nem lesz vastagabb, mint két irka — egy rö­vid históriával, amelyet egyik leg­előkelőbb francia (születésére néz­ve belga) író ír a mi gondolatain­kat kifejező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony. Ha a Rippl-Rónai által említett neveknek csak egy részét is egy­más után írjuk — Puvis de Cha- vannes, Rodin, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Cézanne, Gauguin —, ak­kor szinte plasztikusan látjuk azt a művészeti forradalmat, amelyik a századvégi Franciaországban tör­tént, és aminek jelentősége éppen az ő piktúrájával jutott diadalra a hazai festészetben. Általa Juthatunk belsejébe annak a kaleidoszkópnak, amelyik szírekkel és új eszmékkel birkózva, Párizsból lendülésre kény­szerítette a piktúrát úgy, hogy ad­dig nem sejtett utakra induljon. Rippl-Rónalt lelki barátság fűzte össze minden olyan művésszel, író­val, akik tettek valamit az újért. Kiderült ez Emlékezéseiből. Köny­vében nem irodalmi hatásokra tö­rekedett, hanem eldiskurál mind­azokról a dolgokról, amelyek fog­lalkoztatták. Prózája — miként ké­pei — világos, közvetlen, színes. Ez is alap volt ahhoz, hogy a hú­szas évek elején rxegfesse Móricz Zsigmond, Babits, Szabó Lőrinc, Schöpflin Aladár és mások arcké­pét. így is dokumentálva, hogy ecset és toll mennyire közel voltak egyóráshoz művészetében. LACZKO andras Nem tűnhet el nyomtalanul Szúette szövőszék... A tisztaszobában két idős asz- szony ül. A berendezésből semmi sem hiányzik. Pontosan kijelölt he­lyen áll az ágy, rajta a kelengyeként kapott két dunna és hat párna, mel­lette a bölcső. Arrébb a festett sub­lót, a sarokban az asztallal. A falon tükör, körülötte rózsás tányérok meg képek: huszár lovon, feje kivágott fotográfia. Alatta nyomtatott felirat: „Szolgálati időm emlékére”. Van is, nincs is A szobában van egy szövőszék is. Szúette, vénséges szerkezet. Hering Pálné serénykedik mellette. Csíkos rongyszőnyeget sző. Alkalmi segítő­társa, Zátrok Mártonná ciókázik. A vékonyra tépett rongycsíkokat bod­zafa ágdarabokra tekeri, amelyeket a csónakba helyez a szövőasszony. A készítményt joggal nevezhetjük repülő szőnyegnek, mert — szavaik szerint — ejtőernyő anyagából van­nak a rugalmas, erős vetőszálak. A két asszonyhoz bárki benyithat ezekben a napokban Albertirsán. Az is, aki hivatlanul toppan be, az is, aki sokadmagával érkezik. Belibben­nek a diákok, máskor autóbusznyi nép, mint például a dánszentmiklósi szocialista brigádok vezetői. Olyan­kor — mintegy varázsütésre —, szlovák népviseletbe öltözött ifjú pár perdül elő. Friss sütetű kalácsot, bort kínálnak, vagy ha más nincs, sza- kajtónyi pattogatott kukoricát. El­végre meg kell adni a módját a ha­gyományos szíveslátásnak. Az igazsághoz tartozik, hogy ez a tisztaszoba van is, meg nincs is. A házaknál még fellelhető, de Irsay Károly egykori kúriájában, amely most a községi pártszervezetnek ad otthont, csak átmenetileg kapott he­lyet. Arra a kis időre, amíg az al- bertirsai kulturális napok kereté­ben rendezett helytörténeti és nép­rajzi kiállítás tart. Falumúzeum, tájház nem lévén minden darab visz- szaszármazik gazdájához. A szépsé­ges szőttesek, a századelőn hordott rojtosszélű selyemkendők, menyasszo­nyi ruhák, báránybőr ködmönök, ünneplő csizmák, kékfestő kötények nem maradhatnak együtt. Jó ideig mem tiktakol majd ismét a falióra, mint ahogy a kenderfeldolgozás tu­catnyi eszköze, a tiloló, a fésű, a mo­tolla, a nyüst, a szövőborda, a vető­fa, a pergő rokka és a guzsaly is el­tűnik a mai nemzedék érdeklődő 'tekintete elől. Díjnyertes pályázók A kiállítás gondolata Szántó József albertirsai tanártól származott, aki a település történetének avatott tol­lú krónikása. A megyei helytörténeti pályázatokon rendszeresen díjazzák dolgozatait. Szorgalmas gyűjtőmun­kája eredményeként állíthatta ki az 1880-ban alapított Alberti—Irsal Ipa­ros Ifjúság Önképző Egylete számos fényképét, jegyzőkönyvét, egyéb re­likviáját. Igaz, hogy ez önmagában is figyelemre méltó anyag, de mégis a néprajzi vonatkozások teszik tel­jessé az alkalmi kiállítást. Ennek ki­vitelezéséhez olyan asszonyra volt szükség, mint Kovács Károlyné, a helybeli Szabadság Tsz árudiszpo- nense, aki éppen a közelmúltban aratott sikert egy országos pályáza­ton a termelőszövetkezeti mozgalom múltját felelevenítő visszaemlékezé­sével. Szántó tanár' úr felfigyelt a szé­les érdeklődési körű, sürgő-forgó asszonyra, s őt kérte meg: segítse az anyaggyűjtés könnyűnek nem ígér­kező szakaszában. Az eredmény a legvérmesebb reményeket is felül­múlta. Elhalt rokonok öreg ládáinak mélyéről kerültek elő az elfelejtett ruhadarabok. Volt aki lábost, száz­éves főkötőt, családi fényképeket, 1916-beli vas mozsarat kölcsönzött. Motyovszki Lászlónénak, a Dél-Pest megyei Afész kirakatrendezőjének volt miből összeállítani a kiállítást. Ahol Kovácsné megjelent, nyom­ban eloszlott a bizalmatlanság. Több- kevesebb rábeszélésre ki-ki odaadta a legféltettebb holmiját is. így gyűl­tek egybe a kendermunkák kellékei, amelyek jó ötletet sugalltak a kró­nikaíró asszonynak: a kenderfeldol­gozás mozzanatainak lejegyzését. Még él az édesanyja,, meg a nagy­anyja, ők majd elmondják, hogyan áztatták a Gerje menti gödrökben, mint szárították, dolgozták fel hó­fehér, kellemes tapintású szőttessé. Albertirsán most feltárult egy se­reg családi hajiék ajtaja. Mezőgaz­dasági eszközök, a népi élet minden­napi nélkülözhetetlen tárgyai kerül­tek elő: konyhai holmik, öltözékek, de irományok is, mint a Kultsári Számadások az 1830-dik Esztendő­ben feliratú vagy a gót betűs, tót Biblia, amelyben ma is ott áll egy családfa töredéke; 1842. december 24-ével jelezve az idők kezdetét, Kovács Pál világra jöttével, majd folytatva a családi gyarapodást egé­szen 1915-ig. Haszonnal járt Az összehordott tárgyakra fel­ügyelő idős asszonyok a látogatók kérdéseiből, a vendégkönyv bejegy­zéseiből meggyőződhettek róla, hogy milyen haszonnal jár a kiállítás meg­rendezése. Volt olyan gyerek, aki — háztartási robotgépek között cse­peredve —, már a mozsarat sem is­merte fel. Neki, meg a jövendő Nemtud omkáknak, mindenképpen szükségük lesz még ezekre a tár­gyakra. Számukra sem tűnhet el a múlt nyomtalanul. Közös felelősség a hagyomány megőrzése. TAMASI TAMÄS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents