Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
1981. ÁPRILIS 4., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Apáti Miklós: Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M., a szeplős kisfiú, de akkoriból — 1945. április — még nincs saját történetem, talán féléves, ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott» ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott. egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek eilen... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik, igy eshetett, hogy több. mint harmincöt év után írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjel — ezt a szót — felszabadultunk, és tettem sietve hozzá — Magyarország. Emlékezés Sétálók tást vállaltam. 1921-ben megházasodtam, aztán gyárban dolgoztam segédmunkásként, munkacsapatban. A gyári munkán sem maradhattam az igazságtalan bánásmód és az alacsony fizetés miatt. Aztán a falumtól, családomtól távoli Martfűre mentem dolgozni, de ott is sovány volt a fizetség. Két hónapig csak előleget adtak, abból pedig az otthoniak még szűkösen sem tudtak megélni. Itt sem tűrhettem az igazságtalanságot, sztrájkot szerveztem. No, meg is gyűlt a bajom a gyárigazgatóval, meg a csendőrökkel! Elhagytam nát ezt a gyárat is, részesaratónak álltam. Harminchatban elszegődtem Tetétlenpusztára gazdasági cselédnek. Hét évig ettem a cselédek keserű kenyerét. Ha valahová közmunkára kellett menni, engem hívtak elsőnek, mint bélyeges embert. Kitört a második világháború. Megérkezett az újabb behívó. Megint mennem kellett. Nem is katona voltam én, hanem — mint megbízhatatlan elem — muszos, azaz munkaszolgálatos. 1944. október 2-án felszabadult szülőfalum, Jászkarajenő. Megérkezett hozzánk is a szovjet hadsereg. Mivel oroszul elég jól beszéltem, én lettem a tolmács. Egy szovjet tiszt segítségével megindítottuk ' a munkát a malomban. Bizony, nagy volt az öröm, amikor a malomkövek újból őröltek! Ez a vállalkozás ugyan nehezen ment, mivel a malom felszerelése hiányos volt, de végül siker koronázta fáradozásunkat. Üzembe helyeztük az olajsatut is. 1944-ben bő termés volt, bőven el tudtuk látni a lakosságot és a szovjet katonaságot is liszttel, olajjal; lényegében biztosítottuk tehát a közellátást. Ezen felbuzdulva összehívtam 18 embert, köztük néhány becsületes vezetőt is, és megalakítottuk a községi vezetőséget. Mivel én már úgyis Vörös Ferenc monotypiája a malomnál dolgoztam és a közellátást szerveztem, engem közellátás- vezetőnek választottak. A következő lépés a ‘paraszti szövetkezés ügye volt, ebben is vállaltam a kezdeményezést. A Hangya Szövetkezet alakult meg, illetve alakult újjá elsőként. Ennek, majd az ebből kifejlődő földmívesszövetkezetnek egyik vezetője lettem. Megalakítottuk a Földmunkások Szabad Szakszervezetét. Rendkívül nagy érdeklődés kísérte. Három nap alatt hatszázan jelentkeztek felvételre. Engem választottak a szervezet titkárává. Azután megalakultak községünkben a különböző politikai pártok, amelyek vezetőiből, illetve képviselőiből szerveződött a Nemzeti Bizottság. Ebbe is beválasztottak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány még Debrecenben tartózkodott, amikor 1945-ben váratlanul megérkezett a községbe Kecskemétről Házi Árpád, az akkori alispán. Tőle hallottuk először, hogy a földreform- törvényt márciusban jóváhagyta a kormány. Elhatároztuk, hogy megkezdjük a földosztást. A pártok abban állapodtak meg, hogy a Földmunkás Szakszervezet hajtsa végre ezt a feladatot. Ennek titkára lévén, összehívtam a tagságot és megalakítottuk a földigénylő bizottságot, majd egy öttagú vezetőséget választottunk, annak élére Bajtai Pétert. Mérni, osztani kezdtük a földet — elsősorban a majorsági cselédeknek. A kezdeti siker után jól haladt a dolog, bátran és tömegesen jelentkeztek az igénylők. Minden földet Durkó Gábor rajza Abody BélaOstrom M ég egyszer kinézett az ablakon. örült táj, de csak önveszélyes; az elsivárosodás januári helyzetében. Félkegyelmű ágak, köd, kancsal madárhangok. — Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rendie- módja szerint — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó ami szó, szinte csak Pötyivel, a tarka, térkép-alak- zatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, koldúslátvány vqlt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belövés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magának? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyával is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. kiosztottunk, sőt, a határbeli birtokok majdnem kevésnek bizonyultak. Pedig a Liptai-birtokból 600, a ti- szajenői birtokból 1600, Farkas Fe- rencéből 1200 hold került a szegényparasztok tulajdonába. Közben bizony jogi bonyodalmak is támadtak. Például a Farkas' Ferenc felosztott földje ügyében Nagykőrösre hívtak tárgyalásra. Itt a tulajdonos és ügyvédje váltig hangoztatta, hogy Farkast parasztnak nyilvánították, meg, hogy őt Angliában is. meg másutt is úgy ismetik, mint parasztot, tehát aláírásunkkal adjuk beleegyezésünket ahhoz, hogy birtokából 200 hold földet visszakapjon. Az aláírást Csömör József és Tancsik István társammal megtagadtuk. Farkas Ferenc földet vissza nem kapott, a port elvesztette. A jó pénz, a forint is megszületett 1946 augusztusában. Megszűnt az infláció, könnyebb lett az elszámolás, a község ellátása is. Egyre több szövetkezeti üzletet nyitottunk. A szak- szervezetünk is átalakult, Földmunkások és Kisbirtokosok Szövetsége (FÉKOSZ) lett. Ennek titkárává választottak az abonyi járásban. Egy időben az UFOSZ (Üjonnan Földhöz- juttatottak Országos Szövetsége) helyi titkára voltam. Később a tanácsokban kaptam kisebb-nagyobb közigazgatási feladatokat. A tanácsválasztáskor. 1950-ben, tanácstaggá választottak. Az ellenforradalom le- vérése után a helyi tanács mezőgazdasági állandó bizottságának elnöke lettem. A fenti sorokból kitűnik, hogy nagyapám sohasem főszereplője, de mindig aktív résztvevője volt a történelmi eseményeknek. Munkáját a magyar és a szovjet állam is elismerte, kitüntetésekkel jutalmazta. Életét, tetteit mindig az a cél vezérelte, hogy a közösség hasznára váljon. Része van abban, hogy mi ma így élhetünk. LEJEGYEZTE UNOKÁJA: ERŐS ZSUZSANNA — Mosom majd, bízza ide! — dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni olyformán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hókupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, mennyi kell majd Pötyi tisztaságához. — Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor, meglátják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No, én nem mondtam, hogy nem — védekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen. — Aztán, ha fognám és felfalnám a kutyuskáját, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember. — Hamm, hamm! — Azt adja meg magának asz a jóságos! — tört ki Róza néni. — Készítek én magából finom pörköltet. marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! V alami üzenet szólalt meg most a távolból, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnek. — Kik? — érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs — tárta szét ösztövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egykutya. — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Törődik is valaki a maga szépséges kutyájával — intette le az öregember. — Jönnek a katonák. Talán még a parancsnok is. Jól idepörköltek aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing —, akkor már aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Ami mindenkire vonatkozik, kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhallgatott; a csend lapossá csillapodott; tapintatossá. — No, édes kutyababám, szen- tecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön a pucolko- dás. — Kutyababám? — érdeklődött az öregember. — Takarosán elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. — Ügy hívom, ahogy akarom! — Persze meg kell őriznünk a dolgok értelmét — morfondírozott Binder. — Ez védi meg az életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értelmük van — bólogatta fölösleges. túlméretezett lampionfejét Hársing. — Annyi van belőle, amennyit belemagyaráztunk. — Hát, csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légőpincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védőszerkezete miatt — bunkernek nevezték: mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék sün- disznótüskéiket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből: — No, Pötyike, most jön a finom pancsi- pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg gyűjtötte a magáét, hát eljött a nagy nap; a kutya tisztálkodása; a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájak, üde látvány az ablakon, egy kis képzőművészet. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — vélekedett Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Meg, hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az elő- kertbe. Majd végigmentek a folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kérem — magyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmas. — Haha! — kacagott a német — Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. — ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta? — komorodott szürkévé a katona. — Ja, és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. • — A kutyákat? — kérdezte visz- sza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikoltott fel Róza néni, élesen, a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcélozta a kutyát
