Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
1981. Április i9„ vasárnap PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Adott néki akkor egy szép írott tojást Mennyi hiedelem, mennyi legen- da^ tárgya! Ot,t leljük az ártatlan mágia eszközei között, szerepe van a szerelemben s a vallásos rítusokban, vannak népek, amelyeknél a születés jelképe, másoknál az utolsó búcsú kísérője, mert oda kerül a sírhantra. Nem más pedig, mint mészhéjba zárt fehérje, zsír, cukor, különféle ásványi anyagok, vitaminok sűrítménye; tojás. S legtöbbször, a ritka kivételektől eltekintve, a tyúk tojása. A nagy kapaszkodás után Legenda persze, de mint minden ilyen _ történetnek, ennek is lelhető igazságmagva. A legenda úgy szól, hogy volt egyszer egy szép, sudár fiatal asszony, aki két pici gyermekével. félig fölépült házával magára maradt Ráckevén, a Dömsödi úton. A részeg teherautó-vezető képében fölbukkanó vak véletlen sírba tepertő társát, a két fiú apját, akivel nyolc esztendőt élt le boldogságban, békességben. A magára maradt asz- szony akkor megfogadta, befejezi a házat, fölneveli a kát gyermeket úgy, hogy nem szorul senki segedelmére. Ez az elhatározás parancsolt azután tyúksereget az udvarába, s attól fogva tojással épült tovább a ház... Tud-e a legendáról Dobos Isivánné? Tud. Amint arról Is. házát tojásos háznak nevezik némelyek, őt meg tojásos Jutkának. Tizenkilenc esztendeje kell neve elé Írnia az özvegy előtagot, özvegy Dobos Istvánná, ahogy megfogadta, úgy rendezte az elétetj"befejezte a házat, főin.weite a két fiút. Mi volt ennek az ára? Egymással összefolyó hetek, hónapok, esztendők. Szó szerint robotban, percnyi pihenőt sem engedő igyekezetben, mert minden tennivaló reá várt, s 6 nem várhatott másra. Volt, aki csal: annyit látott küzdelméből, egyszerre nyolcszáz, ezer tojással megy a piacra be a fővárosba, akadt, aki azt is hajlandó volt tudomásul venni, verítckezve tolja tragacsán a degeszre tömött zsákokban a kukoricadarát, majd később a tápot, s virradatkor már disznókat etet, késő este teli tejes- kannákkal kerékpározik. _ Belerokkant? Nem, nem! Csak éppen sudárságából vékonyság lett, szépségéből ráncok pókháló fátylával fedett arc. Megkeseredett a kellek, a muszájok, az elkerülhetetlenek ostoraitól hajtva? Nem, nem! A kék szempár mosolygós, arca vidám, csak éppen két keze repdesáse árulkodik a szüntelen cselekvés reflexszé válásáról. E kézpár azt szokta meg, minden mozdulásának célja, értelme legyen, mert még így is egyik teendő a másik sarkát tapossa. Mindkét fia nős már, de azt mondják, minden hét végén, feleségestül, gyerekestül itt vannak. Miért? Elhomályosodik a kék szempár, amíg elhangzik a felelet: Azt mondják, dolgozott anyánk eleget, pihenjen. Segíteni jönnek. Csak hat... Megakad a szó, visszakérdezek tehát: csak hát?! Annak a ■nagy kapaszkodásnak vége, nincsen már miért. Néz rám feszülten, értem-e a köznapi szavak lekottázha- tatlan hangsúlyát, miként illant el a nagy cél és a röghöz kötötten egyszerű eszközök harmóniája, mi módon ereszkedett meg a kell feszes köteléke lehetté, hogyan alakult át a sorsát keretező fogalmak szigorú rendje, megbonthatatlanból esetlegessé. Most már nem sok a jelentősege annak, mikor drágább húsz vagy harminc fillérrel a tojás, azaz mikortól meddig érdemes tárolni a korpában, a korpával töltött — de most már üresen ásítozó — két nagy ládában. Most már semmi fontossága nincs annak, vajon milyen hosszúra nyúlik az egy-egy fészekaljból kikerült tyúkok pászmája. azaz a tojószakaszok közötti hosszabb szünete. Az ember tegnapja szempillantás alatt távoli múlttá lesz, mert valami, ami sa- jokkő volt, odébb mozdul, s vele minden, ami rajta nyugodott. Mennyi tyúkja van most? Legyint, mint amikor valamikori világrekordért faggatnak arról, mire lenne képes most, tíz- vagy húszesztendei kihagyás után: Ugyan, tizenhét darab. S a legtöbb, annak idején? Volt esztendő, amikor tartottam kétszázon felül. Akkor hát vége a tojásos Jutkaságnak? Piacon már vagy négy esztendeje nem voltam. 'Amennyi van, azt elviszik az ismerősök, dehát nem sok tojás már ez, nincs gond vele. Bánja? Néha arra gondolok, hogyan is bírtam régebben, mert most úgy érzem, nem lenne rá erőm. Annyi állat! Amikor a két fiú már segíteni tudott, akkor könnyebb lett, állásba mehettem, beosztottuk, ki mit csinál, mire ügyel.’ Hová ment állásba? Ahol most vagyok, a téeszbe, könyvelőnek. Ahhoz végzettségi papír kellett... És? Hát érettségiztem...! Nyitnám a szám, de megelőz. Nem érti, ugye, akkor miként bújt belém az állataival gürcölő paraszt? Egyszerűen. Parasztlány vagyok, öten voltunk, vagyunk testvérek, nagy szerencsémre édesanyám már öt, hat esztendős korunkban maga mellé vett, nézzed, tanuljad meg, próbáljad, csináljad. Amikor az urammal megtörtént a baj, egyszeriben eszembe jutott minden, amit édesanyámtól hallottam, láttam. Meg első időben mentem hozzá. ő jött hozzánk, tanított, segített. Hát ennyi, ez a magyarázata annak, miként maradtam meg a felszínen. mert ha én az adminisztrátori fizetésből akarom fölnevelni a két gyereket, befejezni a házépítést, akkor úgy hiszem, esztendő alatt be- lebifljtam volna minden szándékomba. így meg elértem, amit elhatároztam. Még csak most bújt ki Tojásokon táncolva leélt esztendők voltak ezek az évek özvegy Dobos Istvánná sorsában? S ha bukik, milyen keservesen kellett volna megtanulnia, a tojás is csak egyszer törik el, avagy főtt tojásból nem sok csirke kél. Népi bölcsességünk ugyanis bőségesen választotta képes beszédéhez az ovumot, azaz a tojást, intve például a tapasztalat- lant, ha okított nála jártasabbat, a tojás a tyúkot tanítja. A nagyon hasonlóra gyorsan rábiggyesztették a jelzőt, olyan egyformák, mint két tojás, holott illendő tudni, nincs két egyforma ovuma még ugyanannak a tyúknak, kacsának, lúdnak sem. S bár igaz, a kényeskedő könnyen megkapta, olyan, mitit a hímes tojás. ám hihette, azt akarták mondani, olyan szép, mint az írott tojás. Főként akkor vélekedhetett így, ha adta az ártatlant, mint aki még csak most bújt ki a tojásból. Megsütötték, megették Évtizedek sűrű függönye mögött ki tudja, hová gurultak el a locsol- kodni jövő legényeknek készített hímes, írott, piros, azaz húsvéti tojások? Tétován nyúl utánuk az emlékezet, mert hatvan, hatvanöt tavaszt kell átlépnie, hogy fölidézhesse a bakfis megélte ünnepi izgalmakat. Felénk az volt a szokás, hogy már húsvét vasárnapján, amint esteledett, jöttek az ismerős legények, tojást szedtek. Volt, ahol beérték kettővel, máshol addig tartották a szakajtót, vagy a kalapot, amíg tizet nem számoltak bele. Ez rendes tojás volt, nem díszített, nem festett. Elvitték, amit összegyűjtöttek, s hetfün hajnalban azután szalonnával megsütötték, megették, úgy indultak utána locsolni. Megtették, a sok tojáshéjat oda szórták, annak a háznak az ablalm alá, ahol gőgös volt a lány, s bizony, szégyennek számított ilyenkor fogni a söprűt, s eltakarítani onnét. Gazdag emlékkútból merít maroknyit Rutter Ferencné, hetvenkilenc esztendő áll mögötte. Nagy-- börzsönyben, a Kossuth Lajos úti házban néhány esztendeje még megvolt az a díszített, a fa levelének s a tulipán virágjának mintázatát utánzó fatojás, amelyet szülejétől, azaz nagyanyjától örökölt, s amelyet azután most egy dédunoka birtokol a szlovákiai Condovon, mert addig kérte, kunyerálta, amíg megkapta. Mire szolgált ez a fatojás? 'Szülém úgy mesélte, annak kelletett adni, oda téve az írott tojások mellé, aki szívesen látott kérő lenne. Ha megtartotta, akkor várni lehetett abban az esztendőben a jegyességet, ha meg a húsvét utáni héten visszaküldte a lány valamelyik barátnőjével, akkor befellegzett a reményeknek. Szülém arra volt büszke, neki a legény maga hozta vissza a húsvéti ajándékot, esküvőjük napján! Így maradt meg, így adta nékem, de én már nem tettem egy legény kalapjába sem, nem volt már szokásban. Mi már rendes tojásra írtuk fel a verset, amiből érthetett az, aki kapta, ha akarta érteni az üzenetet. Nagy kultusza volt itt, az Ipoly mentén a húsvéti díszített tojásnak, ahogy Rutter Ferencné emlékezik még a suprikálásra is, amikor vesz- szővel, bőrből font korbáccsal a lányok suhintották meg a locsolni érkezett legényeket, s csak ezt követően futottak a házba a fiúk jutalmáért, a tojásért. Mi lett a sorsa a tengernyi ajándéknak? Meghökken a kérdezett: Hát mi lett volna? Megették! A nagyon-nagyon szépeket őrizték csak esztendeig, következő húsvétig. Ha igazán kedves volt az, akitől kapták, akkor kitették hetekre az ablakba, kérdje csak mindenki, aki arra megy, vajon ki festette, ki díszítette, ki volt az az ügyes? Föl a húsvéti hajnaliéra Ki kérdhetné most, ki díszítette, ki volt az az ügyes, aki a gyárak szalagjairól lekerült csokoládétojások százezreit pingálta? A mintanyomó gép kötelességtudóan ismétli a formákat a vékonyra hengerelt aluminiumlemezsn. azaz — mint régebben mondták — a sztaniolpapi- ron. Divatos nosztalgia lenne csupán, s nem a személyiség varázsának áhítása, hogy az a kéz díszítette ezt a tojást? Még akkor is, ha a burok vörösét nem más, mint a hagyma héjának kifőzött leve adta meg, s a minta egyszerű volt, távol a ma sorozatban készülő szu- perhímesektől, amelyekről lerí a gyakorlott rutin, a szalagszisztéma, még ha remek batik, is az, ami fölékesíti a héjat? Mintha már nem lenne olyan fontos az a kéz. ez a tojás. S akkor fontos maradhat-e maga a rítus, az ajándékozás, a szokás, avagy egyszerű aktus lesz belőle, boltban vett néhány cseppnyi szagos víz — avagy rátartialmái, mint újabban, francia kölni — cserélődik ki ugyancsak boltban vett hímesre, vagy még arra sem, hanem műanyag, csokoládé utánzatára ? Sok évszázad termékenységi kultuszának egyik elemét vette át a kereszténység a húsvéti tojással, s avatta — az egyházi áldással — a sírjából föltámadó Krisztus jelképévé. Az ovumok máig utolérhetetlen díszítői mégsem keresztények voltak, hanem ókori vadásznépek, mind a mintákat, mind a színeket tekintve. Mindent megtettek elődeink, amit csak lehetett, a holtnak látszó, de életet rejtő tojással. Takarták méhviasszal, maratták savval, ragasztottak rá textildarabokat, megpatkolták, sarkantyút illesztettek rá, lehetett szerelmi ajándék, áldásban részesült szentelmény, mely távol tartotta a háztól a rontást; lakkozták, föltették a húsvéti hajnalfára, ornamentikája az ókori kultikus jeleket épp úgy felöleli, mint a reneszánsz bonyolult motívumait, díszítették karcolással is, festették az óceánon áthozott ber- zsenyfaszínezékkel, s a mezőn gyűjtött növények levével; adták úrbérként a középkorban, a görög keleti vallásnak halottaik végső búcsúztatásakor a díszített tojást is a sírra helyezik... Maga lenne a világ vége ban olvasta, lehet, éppen a magukéban —, akkor adott neki két egyformát, gyorsan felejtse el az ilyesfajta kozmetikai recepteket. Katonáné egy időben gyűjtötte a tojásos ételek készítésének leírását, de mert az ura a javallatok hallatán is fintorgott, kihajította a papirosokat. Amit most bán erősen, mert — nem kertel — elővéteti az árcédulák váltakozása a sokszor kitagadott, sokszor visszafogadott tojást, mint feltétet, mint húspótlót. Még akkor is, ha a piacról hozottal kell kiegészíteni a saját tyúkok adományát, megéri az ügyeskedés, egy- egy hétköznapi vacsora letudható ezzel. S mondjuk, vasárnap, ebédre? A kérdésre olyan szemöldök- rándítással felel, amiből érteni kell, miféle botorságot föltételezek, a vasárnap hús nélkül talán maga lenne a világ vége. Egyformán törnek Bármennyire szokatlanul hat a közlés: a tojás ára két évtized alatt lényegében változatlan maradt, évi átlag szerint 1,60—1,70 forintért volt kapható 1960-ban, s 1,70—1,80 forintért 1930-ban. Mert ékes díszítés ide és oda, tűnik az ünnep adta megkülönböztető varázs, s az ovum az lesz, ami volt előtte, tömegáru, népélelmezési cikk, az egészséges táplálkozás hazánkban nem eléggé népszerű forrásainak egyike. Mondják, a tojás jótékony hatással van a férfierőre, azaz a teremtés koronáinak jól fölfogott önérdeke lenne az egyszerű, de ízletes étek minél gyakoribb bepakolása. Forma szerint nagy halomnyi tojás elpusztítja kellene hogy legyen Katona Ferenc, a Nagykőrösi Konzervgyár targoncavezetője, hiszen három gyermek édesapja. Mert amint illik, tréfára vesszük a dolgot, így felei: Az asszony ptáMikájá volt az a sok tojás, mire , azután fölálltam volna az asztaltól, hogy ifjabb oldalbordát keressek, három gyerek marasztalt. A kemény vallatásra azonban megtörik, s beismeri, szívből utálja a tojást, nagy ritkán tudja vele meg- étetni az asszony, tojásos galuska formájában, sok salátával. Honnét az ellenszenv? Talán onnét, hogy le- gánykorában esztendőket élt munkásszálláson, s akkor annyi rántottat evett, am,ennyit a legmegátalko- dottabb tojásimádó is megunt volna. Talán onnét, hogy nem túl tehetős családban nevelkedett, s a húst leggyakrabban a tojás pótolta, főzelékkel, burgonyával, rizzsel. Talán onnan az ódzkodás, hogy gyerekkorában sokat futkosott a tyúkok után, mert a szemtelenjei hol ide, hol oda ejtették kedves terhüket, s meglelni az ő tiszte volt, ami alól akkor sem kaphatott fölmentést, ha a barátok már vígan rúgták a labdát a vásártéren vagy éppen a kapujuk előtti utca porában. Ezek szerint nem is nagyon fogyasztanak tojást otthon? Azért fogy, fogyogat, a gyerekek eszik, viszik tízórainak, mert olcsóbb, mint a fölvágott, s kéznél Van, az asz- szony nem enged a huszonegyből, mindig tartott, most is tart tyúkot, meggyőződése szerint az a mindenkori öt-hat jószág megél a konyhai hulladékon is, nincs rá kiadás, S ez még akkor is igaz, ha olykorolykor betétet a Trabant hátuljába emberével egy-egy zsáknyi tojótápot, .úgy indokolva, nem lehet azokat a szegényeket mindig böjti koszton tartani. Ez az érem egyik oldala. A másik meg az, hogy amikor rajtakapta a nagyobbacska lányt, cseni s arcára keni a tojást — azt mondta, valamelyik újságban, ahol nem a világ vége. A legtöbb tojást a megyében az úgynevezett inaktív — azaz: nyugdíjasokból, járadékosokból álló — háztartások fogyasztják, a legkevesebbet a munkásosztályhoz tartozó családokban. Ami érdekes: a szövetkezeti parasztok, valamint a szellemi foglalkozásúak háztartásaiban — ha persze az okok különbözők is, mert az egyik helyen kézenfekvő ez az élelemforrás, a másikon meg már érvényesül az egészséges táplálkozás sokat hangoztatott követelménye — teljesen egyforma ennek az élelmiszernek a fölhasználása. S még érdekesebb ennél, hogy a megyei tények szöges ellentétben állnak az országos tapasztalattal, mivel országosan a legkevesebb tojást fogyasztók a — szellemi foglalkozásúak háztartásai! Lehet, de szabad-e tojásban elbeszélni valamit, amit úgy kell neveznünk: történelem? Vajon pusztán étkezési szokásaink átalakulása vonta maga után, hogy ma egy főre számítva négyszer annyi tojás elfogyasztása jut hazánkban — a legutóbbi esztendőben 330 darab —, mint 1950-ben? Persze, ebben a 330 darabban benne van a tartósítóipari, például tésztagyári fölhasználás éppúgy, mint a vendéglátóiparé, de mégis: ha 1938-ban 844 millió, 1979- ben pedig 4,7 milliárd tojást termeltek meg az országban, akkor az csupán egy termelési ág haladásáról szól-e, avagy másról is? öt év alatt kétharmadával nőtt a megyében a tojástermelés, s most már egy esztendő mennyiségét nézve, túl van a 460 millió darabon. Tizenkét hónap alatt 50—51 millió tojást értékesítenek a fölvásárló cégeknél a megye nagygazdaságai és a háztáji termelők, s több mint negyven százalékát ennek az árutömegnek a mezőgazdasági termelőszövetkezetek adják. Azaz a tojásgyár kifejezés meglehetősen csúnya, de fedi a valót, mert olyan mennyiségben, olyan környezetből áramlik ki onnét az áru. E köznapi próza szürkítené az ünnepek költőiségét? Talán éppen a keittő együtt' Igaz, egész, hamisítatlan való. Elődeink e szerény jószáguk kényességére így figyelmeztettek: akár a tojást a kőhöz, akár a követ a tojáshoz, csakis kár származhat belőle, mert óvatlan kéz bajt csinál. S mivel sok-sok százada jelkép az ovum, talán a figyelmeztetés is sokkal több, mint a tojás kezeléséhez használati utasítás. Talán üzenet arról, nemcsak a hímes, az írott, a festett az érték, talán tudatása annak, ami közönségesen egyszerű, az sem kevésbé becsülni való a cifrázott héjúnál, hiszen a belsejük — azonos. S a kövön, a kőtől egyformán törnek. MÉSZÁROS OTTO (A motívumok a kalocsai népművészeti kincsestárból valók.)
