Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-16 / 89. szám

1981. ÁPRILIS 16., CSÜTÖRTÖK VlxC JJf« C¥5 Utazás közben olvasson újságot! Nyitott persely a váróteremben Öt üzlet és mind zárva van Vajúdik a zöldségellátás Melyik megyében található Cegléd és Visegrád? Merre van a Pest megyei Tanács épülete, vagyis a megyeháza? Erre a két, látszólag oktondi kérdésre megdöbbentő vála­szokat adtak olyan emberek, akik Pest megyében születtek, illetve legalább húsz éve él­nek a főváros közelében. A jól öltözött úr szerint Viseg­rád Nógrád megyében talál­ható, a néhány éve érettségi­zett fiatalasszony pedig úgy véli, hogy a megyeháza csakis Érden lehet, esetleg Budafo­kon ... Hogyan is állunk megyeis­merettel? Rengeteg felmérés készül, azt kutatva, mennyire tájékozott hazánk lakossága, azonban a felmérők általában világeseményekről kérdeznek, s végül megszületik a szomo­rú statisztika: a kérdezettek jelentős része rosszul infor­mált, tehát még nagy felada­tok várnak a tömegtájékozta­tásra, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, amíg csak egy ember is akad, aki álmából felriaszt­va nem kiáltja habozás nél­kül, hogy a Barbados-szigetek fővárosa Bridgetown. Igyek­szünk lépést tartani a korral, s ha változik valami a világ­ban, azt haladéktalanul meg­tanítják tanítványaiknak a földrajztanárok. A rádió és a televízió segít nekünk, hogy tovább lássunk határainknál, naponta érte­sülünk a legfrissebb világese­ményekről; eközben szemünk ehhez a messzelátáshoz alkal­mazkodik és lassanként azt, ami az orrunk előtt van, nem vesszük észre. Ismernünk kell pedig lakó­helyünket, és annak szűkebb környezetét, a megyét is. Il­lene tudnunk, mely megyék­kel vagyunk szomszédosak, hogy Nagykőrös nálunk talál­ható, de Kecskemét már nem, s abban is biztosaknak kellene lennünk, hogy a megyeháza nem Érden van, nem is Buda­fokon, hanem a fővárosban, mégpedig a Városház utca 7. számú épületben. Mozgóárusítás A Pest megyei Hírlap tájé­koztatja a megye lakosságát arról, ami a megyében törté­nik, s ezzel fontos feladatot lát el. A baj csak az, hogy ez ar tájékoztatás nem jut el mindenkihez — erre az előfi­zetők alacsony számából lehet következtetni. Miért nem ol­vassák többen a Pest megyei Hírlapot? Erre a kérdésre ke­restünk választ, s mert úgy véltük, hogy a hibát nem az olvasókban kell keresni, egy héten át részt vállaltunk a terjesztésből, azt figyelve, va­jon eljut-e mindenkihez a megyei lap? Évekkel ezelőtt a Budapest —Pusztaszabolcs vasútvonalon járt egy újságárus. Miután nyugdíjba ment, senki sem vette át tőle a tarisznyát, pe­dig lenne igény a lapokra. — Sajnos, kevés a mozgó­árusunk — mondta Ugró László, a Hírlapkiadó Vállalat terjesztési csoportvezetője. — Az Esti Hírlap árusítására van jelentkező, de arra nem vállalkoznak, hogy a vonato­kon is áruljanak újságot. Ta­lán nem ismerik eléggé ezt a Faipari technikust- technológus! munkakörbe ­felveszünk Fizetés a rendelet szerint Jelentkezés írásban vagy személyesen a szövetkezet műszaki vezetőjénél KEMENCEI VEGYESPARI SZÖVETKEZET Kemence, 2638 foglalkozást, sokan pedig úgy nyilatkoznak, mintha ez a munka szégyen lenne. — Alacsony a mozgóárusok jövedelme? — Nem, épp ellenkezőleg. Ha az árus ügyes, nagyon jól kereshet, ennek ellenére nincs jelentkező. Lapterjesztő tevékenysé­günk első három napján a Budapest és Pusztaszabolcs között közlekedő vonatokon árusítottunk Pest megyei Hír­lapot a reggeli és a délutáni órákban. Sokan vásároltak. Volt, aki azért, mert már is­merte a lapot, s volt, aki azért vett, mert még nem ta­lálkozott vele. Többen a száz­halombattai és az érdi uta­zók közül ez alatt a három náp alatt láttak először Pest megyei Hírlapot. A hét utolsó három napján kipróbáltuk, vajon hol tart az emberek becsülete, hogyan vi­selkednek, ha feltétlenül meg­bíznak bennük? Árus nem volt a vasútállomás váróter­mében, az egyik pádon ka­pott helyett az újságcsomag, mellette egy papírdoboz, fö­lötte pedig egy kézzel írt tá­jékoztató arról, milyen érde­kes hírek olvashatók az azna­pi lapban, s hogy az újságvá­sárlás önkiszolgáló rendszer­rel zajlik: a lapot mindenki elveheti, az árát pedig a do­bozba kell elhelyezni. Becsületkassza A három nap alatt három­száz Pest megyei Hírlap fo­gyott el, s csupán egy alka­lommal fordult elő, hogy va­laki nem tudott ellenállni a kísértésnek s elemelte a do­bozból néhány újság árát, a többi alkalommal a pénz hiánytalanul benne volt a do­bozban. Ez az egy eset szóra sem érdemes, sokkal inkább figyelemre méltó az a tény, hogy ilyen módon is el lehet juttatni á lapokat az olvasók­hoz, s ha széles körben elter­jedne az önkiszolgáló lapter­jesztési forma, az olvasók szá­ma a jelenleginek kétszeresé­re növekedhetne. A próbaárusítást követően még napokig keresték az em­berek az újságot a váróterem­ben, s méltatlankodtak, mert nem találtak lapot. Biztosak vagyunk benne, hogy nem könnyelműség megbízni az emberekben — sokan hitet­lenkedtek az önkiszolgáló ke­reskedelmi forma bevezetése­kor is, a fejüket csóválták, amikor megnyíltak az első pult nélküli üzletek, a vásár­lók bemehettek a polcok közé, sőt, hozzá is nyúlhattak a ki­rakott termékekhez. Ennek el­lenére ma már a legtöbb üz­letben a vásárló saját magát szolgálja ki, ez segítette elő, hogy kevesebb kereskedő sok­kal nagyobb értéket ad el, mint a hagyományos üzletek­ben. Konzervatív Életünk számtalan területén óriási változásoknak lehettünk szemtanúi az utóbbi évtize­dekben. Egyedül a posta ra­gaszkodik a régi szokásokhoz: a lapterjesztés konzervatív, ma is ugyanúgy árusítják az újságokat, mint hajdanában. Még akkor is, ha így nem tudják maradéktalanul kielé­gíteni az igényeket. A postai munkaerőhiány és más ne­hézségek döccenőkkel nehezí­tik a lapok útját, s már ezer­nyi kifogást meghallgattunk, megértettünk, ám a türelem véges: az olvasó olvasni akar, méghozzá nem este, hanem valamivel korábban. Szívesen átfutná az újságot reggel, míg a munkahelyére utazik, mert ez az idő a legtöbb ember számára hiábavalóan múlik, s jó lenne hasznosan tölteni. Sok európai országban már bevált az önkiszolgáló lapter­jesztési forma. Jugoszláviá­ban tapasztaltuk, hogy min­den üzletben, legyen az élel­miszereket vagy egyéb cikke­ket árusító bolt, a pénztár mellett újságköteget helyez­nek el. Természetesen nem nagy a választék, elsősorban a helyi lapot árusítják: Jó lénne, ha Pest megyében is meghonosodna ez a gyakor­lat, s a posta arra törekedne, hogy a Pest megyei Hírlap mindenkihez eljusson. Pável Melinda Már az idejét sem tudni, mikor volt, amikor a lakosság elégedett lehetett Budakalá- szon a zöldségellátással. Ami a bódék, elárusító helyek számát illeti— panaszra nem lehetne ok. Az állami bolt mellett öt magánkereskedőnek van üzle­te. Ám amikor egy hónappal ezelőtt néhányat felkerestem, mind zárva találtam. Egyetlen alma, egyetlen szál zöldség sem árválkodott a polcokon. Ez vajon senkinek sem tűnt fel? Üres pavilon — Dehogynem — mondta Karsai Miklós, a nagyközségi tanács elnöke —, de mit csi­náljunk? Az a baj, hogy kevés az egy állami üzlet. Nemrég pedig a Zöldért is eladta a pa­vilonját. — Ennyi elárusítóhely elle­nére is gondjaik vannak? — Sajnos. Jelentkezett az az ember, aki megvette a Zöldért pavilonját. Mi már ak­kor közöltük, hogy nem értünk egyet még egy magánkereske­dés megnyitásával és a műkö­dési engedély kérelmét eluta­sítottuk. Előre megmodtuk, hogy nem sok az esélye. — A pavilont megvette, most már az övé... — A mi tudtunk nélkül egyezett meg a Zöldérttel. Ügy tudom, panaszra ment a megyei pártbizottságra is. Ne­künk azonban sok mindent szem előtt kell tartanunk. — Például? — Túl sok egymás mellett a magánkereskedő. Szinte egy­mással versenyeznek. (?!) Az árujuk szép, de nagyon drá­gán mérik. Egyébként is vari egy helybeli bolgár kertész, aki majd a saját termékét árusítja. Biztosan olcsóbban, mert nem számol rá szállítási költséget. — Az mikor nyit? — Már építi a boltját. — És addig? — Szinte tehetetlenek va­gyunk. Elutasították — Miért vette meg a boltot, ha nem kaphatott engedélyt? — kérdeztem Dankovics 1st•* vántól. — Honnan tudhattam vol­na? Előzőleg én elmondtam a szándékomat a tanácsnál. Varga Márta, a tanács keres­kedelmi előadója egyetértett ezzel, mondván, ha a Zöldért nem vállalja, kénytelenek így megoldani az ellátást. Ezek után, 1981. február 5-én meg­vettem az üzletet. Amikor az általuk kért papírokat, igazo­lásokat mind beszereztem és február 16-án bevittem, Var­ga Márta azt kérdezte, meny­nyié gondolom komolyan a dolgot, mert ő előre meg­mondja, hogy el fogja utasítani a kérelmet. így is történt. — Mivel indokolták? — Azzal, hogy a községben 300 méteren belül már két zöldség-gyümölcs üzlet tart nyitva, és egy őstermelői ke­reskedői jogosítvány kiadása is folyamatban van. Meg hogy 500 méterre innen egy 600 négyzetméter alapterületű ABC-áruház építését tervezik 1982-ben! — Miért nem a község más részén nyit üzletet? — Mert itt áll a pavilon. Helybelit akarnak Varga Márta, a helyi tanács kereskedelmi előadója: — Mindig ez a bolt! Nyom­tatványt mindenkinek adni kell, de én szóltam előre, hogy már épül egy másik. Elsősor­ban helybeli boltos kell. — Nem tudok ilyen parag­rafusról ... — Így is 130 iparosunk van. Állami boltra van szükség. Egyébként is, azzal a pavilon­nal más tervei vannak. — Milyen tervek? Nehezen kapom meg a fé­Lig-meddig kitérő választ. Túl közel lenne egymáshoz a két zöldséges. Meg jön a nyá­ri idegenforgalom, lacikony­ha kell oda. Nézze, többet nem tudok mondani... — Ha jól láttam, az emlí­tett pavilonnat'tizemben, ép­pen egy lacikonyha van. Nem szólva arról, hogy a boltot már megvették. — Miért adta el a Zöldért anélkül, hogy minket megkér­deztek volna? De erről az el­nök elvtársat kérdezze inkább. Talán a kínálat? Vajon miért nem éri meg a Zöldértnek az üzlet fenntartá­sa? Fekete Dezsőné, a keres­kedelmi osztály vezetője: — Mert sok a magánkeres­kedő! Különösen a HÉV-ál- lomás környékén. Az az üzlet nekünk már nem volt gazda­ságos legalább három éve. — Talán a megfelelő kínálat hiánya miatt. — Elképzelheő, hogy a ma­kánkereskedő kis tételben szebb árut kínál:. Viszont, ha a tanácsnak valótan az állami kereskedelem ériekeinek a szem előtt tartása lett volna, illetve lenne a célja, nem adott volna ki koránban any- nyi engedélyt. — Mi más oka lehetne? — Nem tudom, de amikor szabálysértési eljárást ndított ellenem az üzlet eladása miatt, két helybeli lakos — fekere- sett azzal, hogy nekik keiene a bolt. (!?) Az sem viUgos, hogy miért indítottak eljáást ellenünk a bolt eladása matt. Hiszen mi szabályosan jár­tunk el, mint ahogy az a véfc. zésből is kiderült. — Nem lett volna konkur- rencia, ha az állami boltban is jó minőségű áru van — ol­csón ... — Biztosan. Így most a ma­gánkereskedők versengenek egymással. Azt azonban nem értem, hogy ha a tanácsnak más terve volt a bolttal, miért nem szólt időben? Lejjebb licitálni — Még egy gonddal több lenne, ha megkapná az enge­délyt. Így is egymással ver­sengenek, meg az árakkal — vélekedett Reich Ferenc, a községi pártbizottság titkára. — Hátha ez megoldást je­lentene ... — Ilyen áron nem kell. Drágán adják a portékáikat, és nekünk az emberek elé is ki kell állni. Hogy magyaráz­zuk meg? — Mi lesz hát a pavilon sorsa? — Dankovics István megfel­lebbezte a határozatunkat. A döntés az volt, hogy nyissa meg a boltot. — Hát nyissa, úgyis ráfize­téses lesz, hiszen van a közel­ben másik volt is — mondta a tanács elnöke. Matusek Gyuláné, a szent­endrei járási hivatal főelő­adója : — Másodfokon megadtuk az engedélyt. Az nem érv, hogy állami bolt kellene. Ez is je­lenthet megoldást, hiszen a magánkereskedők is kénytele­nek lesznek „lejjebb licitálni” egymást. A község ellátása a fontos. És hiába van több üz­let, még most sincs mind nyit­va. Inkább ennek kellene utá­nanézni. Eddig jutottunk hát a bu­dakalászi zöldségellátás prob­lémáinak kibogozásában. Nincs szándékunkban a nyilatkoza­tokban fellelhető ellentmondá­sokat felsorolni. Például azt a megállapítást, miszerint négy magánkereskedő monopolhely­zetet teremthetne. Hiszen a piaci törvények éppen az el­lenkező irányba hatnak. Egy egészen más kérdés vetődik fel. Nevezetesen az, miként nézhette tétlenül az illetékes tanács, hogy a kiskereskedők csak saját érdekeiket tartot­ták szem előtt, s önkényesen korlátozták a nyitva tartás idejét? Nem az a lényeg, lesz-e még egy ötödik vagy hatodik árus Budakalászon, hanem az, hogy végre megoldják a lakos­ság zöldségellátását. Hadd javasoljunk még egy lehetőséget: a térségben gaz­dálkodó Óbuda Tsz is fontoló­ra vehetné, talán nem lenne ráfizetéses egy tsz-áruda meg­nyitása. Látó János /^sepregi elégedetten nyújtózkodott ^ az ágyában, aztán kinyitotta a kis polcra készített könyvet és olva­sott. Felesége még a konyhában szösz- mötölt. Így szokta. Néha órákat el­töltött ott, amikor elcsendesedik a la­kás, elszunnyadnak az unokák, a na­gyok meg ágyha bújnak. Nem emlékezett arra, hogy mikor csúszott ki kezéből a könyv, mikor aludt el. Hirtelen felült. Felesége az asztal mellett ült, valamit írogatott. — Hány óra? — kérdezte Csepre­gi. — Mindjárt éjfél — mondta az asszony, de tekintetét nem emelte fel a papírlapokról, — Éjfél? — csodálkozott Csepregi. — Akkor meg miért nem fekszel le? így aztán nem csoda, ha nem pihened ki magad rendesen. Az asszony ledobta a ceruzát, ál­mos, fáradt tekintetét az urára emel­te. Néhány pillanatig szótlanul nézte. — Hiányzik a pénz! Keserűség, panasz volt a hangjában. — Micsoda? — ugrott ki az ágyból Csepregi. — Csak nem nyúlt hozzá valamelyik gyerek? Odament a feleségéhez, leült a székre, rámeredt a papírokra, a néhány darab százasra, de hamar megértette, hogy ebből ő nem ért meg semmit. — Nem nyúlt ahhoz rajtam kívül senki. De így is hiányzik vagy kétezer. — Nem értem? Ha nem nyúlt hozzá senki, hogyan hiányozhat egy fillér is? Az asszony keskeny ajkára mosoly rebbent. Nem érti, soha nem is értet­te, gondolta. Mindig ilyen volt. Oda­adta a pénzt, és kész. Azzal már nem törődött, hogy elég lesz-e vagy sem. Neki kellett beosztani. De most nem tudja. — Nem úgy hiányzik, ahogy te gon­dolod — mondta szemrehányóan. — Nem nyúlt ahhoz senki. De te ezt nem érted, soha nem is értetted, hogy mennyit töprengtem, számolgattam én ünnepek előtt, hogy úgy legyen ahogy kell, hogy legyen egy kis ajándék is, bőséges ebéd, no meg vacsora, ha összejön a család. Sör is kellene, a vöd szereti. Laci meg a borért van oda. Sonka is kellene, meg tíz csoko­ládétojás, nyuszi az unokáknak... — Igen, igen — mormolta Csepregi. Csak most mit tegyen? Kölcsön kér­jen? Kinek van ünnep előtt ennyi fe­lesleges? A komáknak nincs. Esetleg annyi, mint neki van: egy, két darab százas dugi pénz, sörre, ha leülnek kártyázni vagy sakkozni. Hetenként egyszer. — Csak ennyit tudsz mondani? A z asszony hangja kizökkentette. ■** Cigarettát keresett, rágyújtott. — Gondolkodom, hogy mit tehet­nénk. — Jó is, ha gondolkodsz, mert én már törtem a fejem eleget. Nem ju­tottam semmire. Nem lett több pén­zem. — Na várjunk csak! — ült vissza Csepregi. — Ha egy kicsit szerényeb­ben csinálnánk mindent, akkor ötszázat megtakaríthatnál. No már most, akkor csak ezerötszáz hibádzik. Így ni: ide­írom mellé, ami van. — De nincs — mondta kicsit éle­sebb hangon a felesége. — Nincs? — simogatta borostás állát Csepregi. — Van neked az a kis kon- zerves dobozkád, abban mindig akad valamennyi. — Csakugyan — tűnődött el az asz- szony, aztán a szekrényhez sietett, ma­tatott benne egy ideig, majd vissza­ült a kis dobozzal. — Csakhogy én ezt a nehéz napokra rakosgattam félre. — Ünnepek után megint kezdheted rakosgatni. No, nézzük, mennyi ez? Számolgatták. Lázasan, kapkodva. Tíz, húszforintosok voltak. De akadt köztük kétforintos meg ötforintos is. Százas, százasok kellenének, gondol­ta Csepregi, akkor már feküdhetnének le, nem kellene töprengeni, honnan teremtik elő a többit. — Antal — mosolygott a felesége —, most rajtad a sor, mert neked is van dugi pénzed. — Nekem? — Neked, neked. Azt hiszed nem tudom? Azt hiszed, hogy elhittem, hogy egy húszas elég volt neked, amikor sö- rözgetni mentél a cimboráiddal? Ki­pótoltad te azt a húszast mindig. Ne is tagadd. Szóval szedd csak elő. /gyámoltalanul bámult körbe, segít- séget keresett, egy kis szánalmat, megértést, hogy ne fossza ki a fele­sége teljesen. Mégegyszer megpróbál­ta ártatlanul kinyögni: — Nekem? — Neked. Nézzük mennyi az és feküdjünk le. A gyerekek korán kel­nek. Nem volt mit tennie. Kotorászott az egyik szekrényben, a másikban, a tás­kában, amit mindennap magával visz a gyárba, aztán majdnem kétségbe­esetten rakta a pénzt az asztalra. — Százas! Teremtőm, két darab százas, egy ötvenes, és mennyi húszas, tizes. Több nincs? — kérdezte halkan nevetgélve. Megsímogatta férje fejét. — Ne vágj olyan arcot, mintha a fo­gadat húznák. Legközelebb két darab húszast kapsz, ha a cimborákkal ta­lálkozol. Mennyi is ez? ötszáztíz? Tyű, de takarékosan sörözgettél. De hogyan kerül ide százas? — Beváltottam, mert az kisebb helyen elfér — vallotta be a férfi. Csepreginé boldogan rakosgatta ösz- sze a pénzt, a papírlapokat. — így minden rendben lesz — mondta. — Most már nyugodtan le- fekhetünk. Az ágyban odabújt férjéhez, meg- simogatta. — Ne szomorkodj már annyira a dugi pénzed után. Majd úgy csiná­lom, hogy visszakapd. Csak ne vegyem észre. Jól dugd el. Mert akkor a leg­közelebbi ünnepek előtt is lesz mit összeszedegetni. — Jól van már, jól van — enyhült meg Csepregi. Átölelte az asszonyt, közelebb húzta magához. — Majd vál­lalok megint, egy kis külön munkát Aludjunk. — Elröppent az álom, csak tud­nám mitől. Belefészkelte magát a férje ölébe. Bába Mihály IJjnnepeL előtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents