Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-15 / 88. szám

1981. ÁPRILIS 15., SZERDA x/urlav 5 Szlovák nemzetiségűek A kerepestarcsai Szilasmentl Termelőszövetkezet dolgozói között sok szlovák anyanyelvű van, közülük sokan szocialista brigádokban dolgoznak. A téli időszakban benti munkát végeztek. Jelenleg bébi­ételdobozokat címkéznek Mindennapi pillanat Hová dobjam a csutkát? Örökzöld téma Itt nagyon unatkozik az ember Tavasz van, meleg és süt a nap. A busz indulásáig még bőven van időm, elsétálok hát Dunakeszin a játszótérre. Ne­kitámaszkodom egy foltos tör­zsű platánnak és nézelődöm. Gyerekzsivaj, fölhevült ar­cok, a játék színes kavalkád- ja. Csakhamar egy hatéves forma szőke fiúcska vonzza magára a tekintetemet. Alig karnyújtásnyira, az egyik pad mellett áll. A pádon ül az édesanyja, ölében barna pa­pírzacskóval. Almát esznek. A fiú pisze orra fölgyűrődik, ahogy mohón belemélyeszti apró fogait a gyümölcs húsá­ba. Ropogtatja az almát,, na­gyokat nyel, még a csírtkát is gondosam körberág csalja. Amikor már csak a csutka­maradvány van a markában, hirtelen fölveti szöszke fe­jét, nagy komolyan körülnéz és usgyi, mint egy bokorból riasztott nyuszi, nekiered, és egy trappban körbefutja az egész játszóteret. Kicsit liheg­ve kocog vissza a pádhoz, markában még mindig ott ízorongatja az almacsutkát. — Anyu, nem találok sze­metesedényt — süvít a vé­kony gyerekhang —, hallod? Az anya bosszúsan össze­rántja a homlokát, úgy bá­mul a fiára. — Hová dobjam a csutkát? — rikkant türelmetlenül a gyerek. — Micsoda? — és az anya arcán őszinte megrökönyödés. — Bolond vagy? — csattan föl az asszony hangja. — Hát dobd le a földre! — Azzal dü­hösen gombóccá gyűri az ölé­ben heverő papírzacskót és lehajítja a pad alá. A gyerek kék szeme egy pillanatra ál- mélkodva kikerekedik, aztán megkönnyebbülten elvigyoro- dik. Messze hajítja, be a ját­szótér közepére, s azzal elvi- harzik. Na lám. Ez a gyerek sem fog aggodalmaskodni többet a markában melengetett sze­mét sorsa miatt! Minek? Csak el kell hajítani ott, ahol az ember éppen éri. Hogyan élnek a gyesen levő fiatalasszonyok? Elég régóta örökzöld téma. Vajon van-e különbség a problémák jelent­kezésében, a megváltozott helyzetből adódó életmódban a városban vagy a községben élők között? Kérdés, amire választ kerestem. Inárcs, a távolságot tekint­ve, nincs messze a fővárostól, mégis eléggé félreeső, csöndes kis települése Pest megyének, ahol jelenleg mintegy 130 kis­mama van gyesen. Bölcsődét kérnek — Hogyan élnek, mit csi­nálnak — tudakoltam első­ként a község tanácselnöké­től, Szabó Páltól, aki ugyan nem mondta, de látszott rajta, kicsit meglepőnek érzi érdek­lődésemet. — Gondolom, nevelik a gyermeküket, vezetik a ház­tartást,.. — A megváltozott életmód nem okoz problémát ezeknek a fiatal nőknek? — Itt, faluhelyen van éppen elég lehetőség arra, hogy el­foglalja magát az ember. Min­denkinek van kertje, állatot is sok helyen tartanak. — De ezek az asszonyok kö­zösségben dolgoztak. — Igen, vagy Pestre, vagy Dabasra jártak. — Most három évre kiestek egy megszokott közösségből, nem merült fel részükről az igény, hogy valamivel felold­ják bezártságukat? — Többen is megkerestek, szeretnének visszamenni dol­gozni. Segítsünk, mert nincs hol elhelyezni 3 gyereket. De mit tehetünk? Semmit. Bölcső­dét nem tudunk építeni, ami­kor még az óvodai ellátás is problémát okoz. Tavaly hat­van óvodás korú gyermek fel­vételi kérelmét kellett eluta­sítanunk. Mind a 130 gyesen levő kis­mamát természetesen nem lá­togathattam meg. De az a tíz asszony — 20—25 évesnél egyik sem volt idősebb! —, akikkel beszélgettem, hasonló válaszokat adtak kérdéseimre. Jó lenne egy klub Ványáné Balogh Gabriella: Nagy a család, együtt élünk a szüleimmel, most én főzök, persze mindennap, tavaly óta fóliázom, kell a pénz, a fér­jem katona. Szabad idő? Este egy kevés, akkor televíziót né­zünk. Kapcsolat a volt kollé­gáimmal? Olyen sűrűn járok be a munkahelyemre, amilyen sűrűn ők látogatnak, vagyis majdnem soha! Hogy jó len­ne valamiféle klub? Biztosan. El is mennék, ha lehetne ott valami értelmeset csinálni. Tóth Zoltánná: Főzök, mo­sok, takarítok, kapálok. Igaz, a kertben szeretek dolgozni! Néha benézek a munkahe­lyemre, hiányzik a társaság, így egyedül nagyon lehet unatkozni. Ha lenne hová ten­ni a gyereket, visszamennék dolgozni. Márcsak a pénz miatt is. Erdősi Lászlóné: Semmit nem lehet itt csinálni. Még csoda, hogy egyáltalán vannak fiatalok a faluban. Én ugyan egyelőre nem unatkozom, még nagyon kicsi a fiam, de azért egy klub nagyon kellene! Jung Józsefné: Az igazság az, hogy már alig várom, hogy visszamenjek dolgozni, mert most ez járja: te úgyis itthon vagy, majd megcsinálod ezt is, megcsinálod azt. is. Hogy be- látogatok-e néha a munkahe­lyemre? Nehéz elmozdulni ha­zulról, néha a volt munkatár­saim meglátogatnak. Mozi? Itt? Fertelmesen néz ki. Egy ilyen kis községben sokkal rosszabb. Városban több lehe­tőség adódik, hogy kikapcso­lódjon, műveltségben feltöl­tődjön az. eqiber, Klub?.,Az a baj,, hogy nem törődnek itt ve­lünk. Hogy miért nem kezde­ményezünk mi magunk vala­mit? Furcsa dolog ez! Ami­kor az ember itthon marad, eleinte teljesen leköti a gye­rek, az új helyzet, aztán mire felocsúdik, már nyakig van a taposómalomban, amiből nincs ereje kimászni. Végül Hornyák Arpádné vb- titkárral is beszéltem, amit tőle hallottam — lévén az örökzöld téma mellett örök­Szokatlan tanyasi életkép Villany harmincezerért? Nagykáta határában nin­csenek kacsalábon forgó ta­nyák. Talán annak, amelyiket most építenek újjá és bővíte­ttek, az árából kitelne egy vil­la. Ez egy beton monstrum lesz, két sertéshizlaldával. IMondják, pestiek építtetik. Illetve, ők maguk csinálják. Ide akarnak telepedni, disznót hizlalni — megszedni magu­kat. Ügy tervezik, mosiékolnak, Pestről valamilyen üzemi konyháról hozzák az ételma­radékot. Nahát, erre sokan kíváncsiak. Nagy munka lesz az. De most is hajnaltól söté­tedésig dolgoznak: keverik a maltert, hordják a téglát. Nő­nek a falak. Ló csak télre ••• — Innét inkább elmennek az emberek. Szolnokra vagy Pest­re, meg be Nagykátára. Ne­kem is van ott a vasúthoz kö­zel házam, a fiam lakik ben­ne. — Maga marad? A cserzett bőrű, fehér hajú, hetven-egynéhány éves ember mielőtt válaszolna, végigmér. Talán, hogy érdemes vagyok-e a szóra? — Maradok. Itt születtem, itt nevelkedtem. Eljártam ugyan dolgozni, Pestre is, nyugdíjat is onnét kapok, de már csak a tanyán érzem jól magam. Nem kell levetnem a csizmát, ha be akarok menni a szobába... Akad azért most is, aki fia­talon életre szóló elhatározás­sal a tanyát választja. Például Gombás János és a felesége, öt évvel ezelőtt költöztek a Nagykátához tartozó Nagy- paskom 12. sz. tanyára a fő­városból, Kőbányáról, ahol a sörgyárban dolgoztak. Könnyen szót értettünk, köz­lékenyek: — Az uramnak is, nekem Is ez a második házasságunk. Nem volt házunk, semmink sem volt. Albérlet... Tanácsi lakást nem kaptunk volna, másfélére meg nem volt elég pénzünk, hát eljöttünk. A Nagypaskom dűlőben sem dőzsölnek, ez az első pillanat­ban láts.zik. A gazdaságukkal nem hivalkodó tanyasi épüle­tek közül is kirí az övék, ko­pottságával, szegénységével. Régesrégi épület, görbe fallal, roskatag tetővel. Bemenni, s pláne ott lakni, ahhoz merész­ség kell. Kerítés sincs. Az ud­varon kallódó felszerelések; lőcs, kisafa, törött kapanyél, s nagy halom rozsdás ócska­vas. És egy elárvult kocsi. A lovat eladták. — Nekünk csak télre kell ló. Akkor megéri tartani — mondja a férfi. — ősszel majd újra veszünk. Juliskát nem vágjuk le Állat azért van a ház körül, s — ahogy később kiderült — bent a házban is A macská­kat, kutyákat nem szerető em­ber szemében talán még sok is. Kilenc macskájuk és hat kutyájuk van. No, és Juliska, a malac. Ügy kísérgeti őket, dörgölődzik gazdáihoz, mintha furcsa szerepcsere folytán ő lenne házőrző. — Nehezünkre esik majd J uliskát levágni ... — Nem vágjuk le — mond-, ja az asszony. — Meghagyjuk anyának. A férfi, aki feltehetően ész­revette, hogy nem lelkesedem elhagyatottnak látszó tanyá­jukért, szégyenlősen mosolyog­va magyarázza: — Nyáron vagy ősszel ér­demes lesz újra eljönni. Ak­kor már nem így néz ki. Rend­behozzuk. S itt körülöttünk szép lesz minden; fű, fák, nö­vények. — öt év alatt már rendibe­hozhatták volna... — Nem volt rá Időnk. Ed­dig innét jártunk, be Pestre dolgozni. Kotlós a kályha mellett A két szobából, konyhából és istállóból álló épületet az 550 négyszögölöd telekkel ösz- szesen 40 ezer forintért vet­ték. összeszámoltuk, a beépí­tett rész 70 négyzetméternyi. A 40 ezer nem sok. De hát itt, s így élni... — Jobb a levegő, szabadabb az élet — mondja az asszony. — Először nem akartam jön­ni. de már örülök, hogy hall­gattam az uramra. Öt a szíve is visszahúzta, mert idevalósi. Én Békés megyei vagyok. Nem szeretem a nagyvárosi életet. Rádiójuk van, tévéjük nincs. Újságot nem járatnak, köny­vet ... Azt sem olvasnak. — Mit csinálnak esténként és a hétvégeken? Az asszony felnevet. — Az uram fölül a motor­jára és elmegy a haverjaihoz, én meg őrzöm a házat. Büszkék erre a házra. Szí­ves szóval invitálnak befelé, hogy ott is nézzek körül. Az asszony ugyan szabadko­zik: .rendetlenség van. Egyéb­ként ez nem holmi szokásos háziasszonyi szerénykedés. A nagyszobában ugyan nem volt feltűnő a rendetlenség, de mintha visszafelé fordult vol­na az idő kereke. A konyhá­ban százhúsz csipogó kiscsibe. A nagyszobában a kályha mellett két kotlós. Az egyik huszonegy tyúk-, a másik ki­lenc libatojáson ül méltó­sággal. Nem, nem volt nagy rendetlenség; talán csak a kis- szobában, ahol egymásra pa­kolták a régi bútorokat. Az öt év alatt nem gazda­godtak meg. De optimisták, tele tervekkel. — Állatokkal kell foglal­kozni — állapítja meg az asszony. A férjére néz. Hogy mire gondol, titok marad. Ta­lán a szorgalmas és élelmes pestiekre, akik hizlaldát építe­nek. Lesznek teheneik, és a mun­kaviszonyuk sem szakad meg — újságolja a férfi. — A tsz- től vállaljuk. Ötöt A tej hozam a miénk. Négy év után állító­lag vágóáron megvehet j ük őket. — Mikor vezetik be a vil­lanyt? — Villany? — nevet a fér­fi. — Talán soha. — Majd ko­molyra váltva folytatja. — öt­száz méterre van. Az ideho- zatala és a bevezetése 30 ezer­be kerülne. Hát, ennyi pén­zünk jelenleg nincs. így aztán villanyunk sincs... Szente Pál zöld probléma! — nem is igen lepett meg. — Két éve elhatároztuk a HNF-titkárunkkal és a klub­könyvtár vezetőjével, hogy megszervezzük a kismamaklu­bot. Nem sikerült. Részben azért, mert a pedagógusnő, aki a klub vezetését vállalta, idő­közben elköltözött a községből, és akkor nem találtunk más alkalmas személyt helyette. De az igazsághoz az is hozzátarto­zik, hogy a kismamák részé­ről sem mutatkozott túl nagy érdeklődés. Most ősszel újból megpróbáljuk. Fiatal, lelkes, főiskolát végzett védőnője van egy hónapja a községnek, ö szívesen vállalja — már be­széltünk vele — a klub ve­zetését. A kultúrházban mű­ködik majd, reméljük, több szerencsével járunk, mint két évvel ezelőtt! Nehéz moccanni Van-e különbség a városi és községi fiatal édesanyák élet­módja, problémái között? Azt hiszem, nem sok. Jung József­né fogalmazta meg a legjob­ban. Egyrészt maguk a gyesen levők süppednek bele egy olyan életmódba, ami nem szükségszerű, de amiből nehéz kimoccanni, más részről a tár­sadalmi szervek is bizonytala­nok a tennivalókat illetően. Pedig ennek az örökzöld té­mának jelentősége van. Mert például Inárcson is, ebben a kis községben 130 fiatalasz- szony él otthon, 1 bezárva szűk körében. Pedig talán tágabb ■környezetük hasznos és értel­mes tevékenységébe is be le­hetne vonni őket. Hiszen ki­mondva és kimondatlanul a legtöbben hiányérzettel küsz­ködnek, valamit csinálnának, de nem tudják, hogyan fogja­nak hozzá. S. Horváth Klára. ^ Zöldségnek, burgonyának Több öntözővizet A mezőgazdasági nagyüze­mek többsége felkészült az öntözésire, a legtöbb helyen megtartották a gép- és a te­lepszemléket. Ezután fokoza­tosan indítják az öntözőmű­veket. 1981-ben 320 ezer hektár te­rület öntözésére van lehető­ség. Az elmúlt év januárjá­ban megemelt vízdíjak nyo­mán csökkent a termelők ér­deklődése, mintegy 100 ezer hektár öntözésével akarnak felhagyni az üzemek. A visz- szavonulni szándékozók több­sége le is mondott a vízjog­ról, általában azzal az indo­kolással, hogy gépeik túlságo­san elhasználódtak és az új­bóli indítás gazdaságtalan. A valóban elhasználódott és csak nagyobb összeggel fel­újítható szerkezetekről a ter­melőknek le kell mondaniuk, a kisebb költséggel kiigazít­ható berendezések — szivaty- tyúk és vezetékek — felújí­tására azonban érdemes az üzemeknek költeni. Arra len­ne szükség, hogy a telepek egy részén soron kívül megin­dítsák az évek óta húzódó re­konstrukciót. A gépek vásár­lását 15 százalékos állami tá­mogatás ösztönzi. Arra szá­mítanak, hogy az idén leg­alább 100—150 hordozható, gépi áttelepítésű berendezést állítanak majd munkába a mezőgazdasági üzemekben. Nem mindenütt használják ki kellőképpen az öntözővizet. Sokfelé indokolatlanul nagy területen öntözik a gabonát és nem adnak elég vizet az ar­ra legjobban rászoruló növé­nyeknek. A szakemberek sze­rint az öntözött gabona terü­letét felére kéne csökkenteni, és így a korábbinál nagyobb részeken lenne lehetőség a burgonya, a répa, a zöldség és a takarmánynövények mes­terséges vízellátására. -a Noteszlapok hét közben TAVASZ. Dunabogdány, üdülők, hétvégi házak sora. Ragyogó tavaszi'nap. Idős ember támaszkodik ásójára és csodálkozik. Kalapját tarkójára tolja és néz. Nézi a szomszéd kertben azt a furcsa alakot. Sötét kocsi hozta reggel, sofőr nyitotta az autó ajtaját. Szürke öltönyben, fehér ingben ment a házba utasa, most meg valami rö­vidnadrágban van, arra bukik hetyke kis pocakja. És ás. _ Ami a legfurcsább az öregnek: tökéletesen. Ügy áll az úriember kezében a szerszám, olyan akkurátusán for­gatja, ahogy a nagykönyvben és az öregember idegei­ben, izmaiban is meg vagyon írva. Nem érti az öreg, ellentmondásos a helyzet, a kép, kérdezni kellene, hogy feloldhassa, de azt már nem! Inkább elfordul, átmegy saját portája mögé, ott dolgozik tovább, ne is lássa ezt a megfejthetetlen csodamadarat. Az meg, hogy a figyelő szempár eltűnt, megkönnyeb­bülten oson be a házba, lihegve roskad a fotelbe, legye­zi magát és mosolyog. — Hiába, vezérigazgató elvtárs — mondja magának —, amire apád tanított kint a ta­nyán, gyerekkorodban, arra még emlékeznek karjaid, de amit ,te magad rápakoltál, a cigaretták, a kávék, a dísz­vacsorák arra meg a szíved, a tüdőd emlékeztet. De hát annak a kis öregnek meg kellett mutatni: nem akárki a szomszédja. HOMÁLY. Van nekünk, újságíróknak, valamink, amit különös homály vesz körül. Sőt: kettős homály. Tudom, ez így nagyon homályos, igyekszem hát eloszlatni a kö­döt. Az igazolványunkról van szó. Arról a kis, fekete mű­anyag tokba bújtatott kartonlapról, mely bizonyítja — fényképpel! —, hogy tulajdonosa a Magyar Újságírók Szövetségének tagja. A kettős homály egyi részét azok érzik, akiknek nincs ilyen bilétájuk. Szerintük ugyanis ez valami csodaesz­köz lehet, mellyel ajtó, zár nyílik, valamint szívek és szájak. Afféle, Szezám, tárulj! — felmutatója előtt elhá­rul az akadály, kap interjút a minisztertől és mozijegyet a sikerfilmet játszó mozgóképszínház vezetőjétől. Nos, a kettős köd másik része az igazolvány birtoko­sának tulajdona. Ö ugyanis egyszerűen nem tudja, mire használja azt — no természetesen azon kívül, hogy el­helyezi benne a tagdíj befizetését igazoló betétlapot Er­re a dokumentumra még a gyári rendészek is legyinte­nek a kapucédulák kiírásakor, mondván, valami komo­lyat, például személyi igazolványt mutasson. Interjú? Mozijegy? Ne vicceljünk kérem. Habár... Nemrég egy budapesti étteremnél valami történt. Kint tábla lógott: megtelt. Bent — üres asztalok, foglalt jelzéssel. Éhes társaságom előtt felvágni óhajtván — bemutattam a bejáratot őrző cerberusnak a kis fekete izét. Sikerben ugyan nem reménykedtem, de íme, cso­da történt. Ajtó tárult, beléptünk, leültünk és én ünne­pélyesen bocsánatot kértem igazolványomtól. Az elvtelen protekció kicsikarása hamar visszaütött. Felbukkant egykori osztálytársam, mint kiderült, az ét­terem helyettes vezetője, aki látott minket az ajtón át, szólt, beengedtek. Igazolvány? Miről beszélsz, édes öre­gem? — veregette meg csodálkozva a vállam. Ennyit a homályról. Andai György t ft

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents