Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. Április is., vasárnap A karikatúra határai Zenit és radír Kaján Tibornak Zenit és radír címmel újabb' karikatúrakötete jelent meg. A címlapon egy árva ceruzacsonk körül haragvó radírok sorakoznak. — A ceruza ennyire fél a radíroktól? — Fél, de nem ijed meg. Különben a munkánknak semmi értelme sem lenne. A karikatúra a bírálat Tolsztoj eszköze. A dicsőítő karikatúra: abszurdum. Bár sokan azt mondják, hogy a radírra szükség lehet. — No jó. De ennyire? — Egyik korszakban többre, a másikban kevesebbre. Daumier-1, a híres francia képzőművészt lecsukták egy Lajos Fülöpről készített turista nem tűzhet ceruzavégire mindig mindent és mindenkit. Tulajdonképpen — és ez talán nem csak a karikaturistára érvényes — örökké a határokat keresgéljük. A lehetséges és a lehetne két pontja között kutatjuk azt, ami megfogalmazható. Daumier is ezt tette. Lecsukták. Szabadulása után már csák a magánélet eseményeit rajzolgat- ta. — Az egyik legutóbbi karikatúrán Marx Károly tartja a Marx téri felüljárót, miközben alap és felépítmény viszonyáról elmélkedik. Hogyan született ez a rajz? — A Marx tér felé járok haza és úgy ötödik-hatodik alkalommal — Shakespeare rajzáért, amelyen az uralkodót mindent felfaló Gargantuának ábrázolta. Daumier fél évig ült a börtönben. A múlt század második felében pedig a minisztereket is kigúnyolhatták a Borsszem Jankó hasábjain. Más idők, más erkölcsök, más politika. — Sokan azzal vádolják a humort, s ezen belül a karikatúrát is, hogy kritikai szerepe látszólagos és a valóság az, hogy levezetik az indulatokat: nevetésben oldják jel az emberek jogos panaszait. — Karikatúrája válogatja. Ahogy a giccs, a kommersz irodalom hamis megnyugvást ad, úgy a karikatúra is elringathat: a problémákkal szemben fölényérzetet adhat. De a valódi karikatúra, amint a valódi művészet is, fölerősíti az emberek fejében a lámpást, tudatosítja az ellen tmondááokat, a bajokat és így hozzájárul, hogy az emberekben egységes vélemény alakuljon ki, ami elengedhetetlen a közös cselekvéshez. Ha nem így lenne, 'miért üldözték volna a karikatúrát például a fasizmus éveiben? — Ma sem lehet mindent kigúnyolni. Hogyan találja meg a karikaturista azokat a határokat, ameddig elmehet? — A karikatúra a sajtóval együtt született meg, tehát hétköznapi és politikai művészet. Bizonyos események megítéléséhez azonban szükség van némi időre és ezért a karikaEinstein látva a befejezetlen hidat — eszembe jutott, hogy meg kellene rajzot ni. Aztán rápillantottam az utcatáblára és tudatosodott bennem, amit eddig is tudtam: a Marx téren va^ gyök. Ezzel együtt eszembe jutott, amit Marx az alapról és a felépítményről mondott. Persze mindez nem ilyen gyorsan és logikusan tör tént: a különböző gondolatokból, asszociációkból választódott ki a végső összefüggés. Ekkor már csak egységes képpé kellett fogalmazni a különböző elemeket: a felüljárót, Marx Károlyt és a gondolatot. Mindezt fejben végeztem el: Marx a téren áll, a villamosban ül... Végül megszületett a végső változat és azt lerajzoltam. N. G. Az első tárlat Kocséron Hiszen ez a doktor úr! — Azt mondták, valami szentképek vannak itt — meséli az egyik fejkendős néni a másiknak, miközben nézegetik a kocséri pártház tanácstermében felaggatott képeket. Persze, nem azok, hanem Gádor Emil festőművész alkotásai függenek a falon, mellettük dr. Pólusné Márton Rózsának, a község egykori orvosa feleségének művei. Nem csodálatos azonban, hogy az idős asszonyok, akik a temetőbe menet bekukkantottak a tárlatra, tájékozatlanok. A 104 évvel ezelőtt újratelepített — az annál korábbi térképekén még pusztaként szereplő — Kocséron eleddig nem volt képzőművészeti kiállítás. A pártházzal szembeni falumúzeumba vándoroltak már a nép egykori művészetéről beszélő szerszámok, kerámiák, viseleti darabok — a ma vizuális művészete viszont még nincs jelem 3 2800 lakosú faluban. De jelen vannak-e a korszerű művelődés más elemei? Aki a Nagykőrösi út mellett sorakozó új házakat látja, úgy érzi, rohamosan fejlődik a falu... Egyéni gazdálkodók Tiszakécske felé az ötödik dűlő, jobbra Budai Józsefék tanyája. Szélén hatalmas, izzzadó falú fóliasátrak, odabenn kályhák lehelnek meleget a dohánypalántákra. A három sátorkolosszus szomszédságában a gazdasági épületek: istállók, ólak. Jól tartott tehenek, bika borjú, két ló, vagy tíz birka, anyakocákat nyaggató hetes kismalacok, no meg baromfi. A tanya' közepén, a három lakóhelyiséges, fürdőszobás ház mellett áll a nappali tartózkodások.színhelye, a szobának is beillő nyári konyha. Beszélgetésünk a dohány körül forog. Budaiék a termelést fizetéskiegészítésként vállaló kocsériak többségével ellentétben egyéni gazdálkodók. — Tizenöt éve kezdtük — szól az asszony —, először sehogy sem akartuk, féltünk tőle. Akkor még alig pár ember termelte a dohányt. Ma meg szinte mindenki a faluban. Amikor összeházasodtunk az urammal, 1956-ban, csak egy szalmazsákunk volt. öt évig éjjel-nappal dolgoztunk, míg paradicsomból, uborkából" meg paprikából sikerült annyit kihoznunk, hogy megvehet- tük ezt a tanyát. Az az igaz, hogy miniket nagyon megtanított egyszer a sors munkára — néz férjére. — Bizony, sok időnk nincs pihenni — mondja Budai József —, hajnalban kelünk, s estére olyan fáradtak vagyunk, hogy elalszunk szinte a tévé előtt. De kell a pénz, most épül a faluban a házunk, szeretnénk beköltözni oda. — Vagy majd a gyerekek — így az asszony. — Ha a maguk szárnyára kerülnek és nem lesz hajlékuk, övék lesz a ház, ha nem, hát mi költözünk be az újba. A lány már nagy, szakközépiskolába jár, kedve volt tanulni. A fiú szalajtott egy évet, már 15 esztendős, és csak most végezte el az általánost. Ö nem barátkozott meg a könyvvel, bál- esze az van neki, de ahhoz volt kedve, hogy itthon maradjon nekünk segíteni. Fiatalcsalogató Öten választották a szakközépiskolát, illetve a gimnáziumot. A többiek szakmát tanulnak, autószerelők, szerszámkészítők, szobafestők lesznek. Akad, aki vájárként, gépíróként, kőművesként, kereskedőként kívánja majd keresni a kenyerét Most a kiállítás színhelyén, a középre tolt székeken ülnek, ölükben rajzlap, arra igyekeznek, összehúzott szemmel, átmenteni a festmények vonalait. « Pihenés, művelődés, közösség. A két. világháború közötti munkás, paraszt olvasókörök tagjait alapvetően a közös gazdasági, s az ebből következő politikai érdekek tömörítették közösséggé, s szinte kényszerítették rá az önművelésre. Abban az időben Kocséron fél tucat kör működött, majd’ hatszáz beiratkozott taggal. Az ezeket felsoroló címtár mindegyiknél megjegyzi: könyvtára van. Anélkül, hogy idealizálnánk, mondjuk a 140 tagú Gazdakör, a 250 tagú Népkör vagy a 70 tagú Iparoskor szerepét, az egyleti könyvtárak állományát, bátran állíthatjuk: a mindennapi életben komoly szerepe volt a közösségnek. A falu lakódnak negyven százaléka ma is tanyán él. Akkoriban sokan a tanyáról is bejártak a körökbe. A művelődési ház legutóbbi magyar- nóta-estjén viszont alig negyvenen voltak. Megszűntek az egyletek, és az ötvenes évek öntevékeny csoportjai is. . — A mezőgazdaságban ma is 10 óra a napi átlagos munkaidő — mondja Király Kálmán tanácselnök. — Ráadásul az itt élő 1020 családnak mintegy felében dohánytermeléssel foglalkoznak, a dohány pedig megköveteli a magáét. — A főidényben pedig 14 óra. Emellett ott a háztáji, s mivel a jólét nőtt, az emberek inkább csak otthon, a tévé előtt töltik el szabad idejüket. Korábban tiszteletdíjasok vezették a művelődési házat, könyvtárat. Tavaly ősszel került ide Surányi János, most ő áll a Petőfi kiubkönyv- tár élén. A fiatal népművelő, aki Budapest- 1 ről érkezett Kocsérra, eléggé elhanyagolt állapotokat talált itt. Míg az egyetlen nagyteremből álló, ösz- szemasaatolt falú művelődési házait, majd a valamivel vonzóbb könyvtárat mutatja, elmondja, mi volt a faluban azelőtt. — Évente körülbelül 15 nagy rendezvényt, azaz bált, discót tartottak itt. A közművelődés azonban elképzelhetetlen kisebb közösségek nélkül, ezért közhasznú tanfolyamokat indítottam. A szabás-varrás 16, a német nyelvtanfolyam, illetve a gyermek társastánc tanfolyam 15-15 fővel indult meg. Nagyon kevés a fiatal a faluban, s itthon általában éppen azok maradnak, akikúek nem sok kedvük van a tanuláshoz. Surányi János mégis — vagy talán éppen ezért, mintegy közösségi művelődési fórumként — szeretne ifjúsági klubot szervezni. Arra is gondolt; külcsö- nösen előnyös lenne, ha a mozi a művelődési házba költözne. Az épületet rendbehoznák, könnyebben odaszoknának a fiatalok is. Ez a terv még nem valósult meg. Az együttműködésre készségesek a pedagógusok: az iskola és a klub- könyvtárveztő a terveket egyeztetve, tehát ésszerűen, takarékosan gyarapíthatja az iskolai, illetve a községi könyvtár állományát. De az együttműködés nemcsak a közös könyvtárfejlesztésben mutatkozik meg. Mit tart szépnek? A VIII. B. osztályba tizenkilencen járnak. Már valamennyien eldöntötték, mi lesz, ha elvégzik az általános iskolát. Mindössze ketten maradnak otthon, segíteni a szüleiknek, tizenheten tovább tanulnak. Vízszennyeződés — Amióta megnyílt a tárlat, itt tartjuk a rajzórákat — magyarázza Horváth Jánosné, aki osztályfőnökük és rajztanáruk is. — Nem vagyok rajzszakos, sajnos, ilyen képesítésű pedagógus egyáltalán nincs nálunk. Oroszt tanítok, de amit lehet, próbálok a rajzban is segíteni a gyerekeknek'., Most azt a feladatot adtam nekik, hogy válasszanak ki egy képet és próbálják lemásolni. A fiuk és lányok vállalják azt is, hogy írásban felelnek néhány kérdésre. A kedvenc oivasmányaiKiat, képzőművészeti alkotásokat illetően, jobbára meséket, ifjúsági kalandregényeket és egy-két ismert festőt neveznek meg. Azon már egy kicsit többet kell gondolkodniuk, hogy milyen múzeumokban jártak, két kérdés előtt pedig teljesen tanácstalanul állnak. Az egyik — igaz még felnőtt fejjel sem könnyű rávágni a választ —, hogy említsenek meg egy szép tárgyat, s indokolják meg, hogy miért tetszik nekik. A rnásik pedig azt tudakolta, hogy mik lesznek, azaz milyen pályát választottak, és mik szerettek volna lenni. Erre négyen írták válaszként, hogy nem azt, ro-üyen szívük szerint, dolgoznának. S hogy jól gondolják-e, az majd a következő években dől el. Mint ahogy az is, maradnak itt, vagy elmennek. Mert Kocsérról azért nem szűnt meg az elvándorlás. A számítások szerint 1985-re valamivel több, mint kétszázzal csökken majd a község lakóinak szórná. A megye perifériáján lévő települések jellemző hiányosságai természetesen itt is föllélhetők: nincs vasút, nincs tisztességes közút. Igaz viszont az is, hogy a ceglédi járás kilenc községe közül csak kettőnek van bölcsődéje, s az egyik éppen Kocséron található. A helybéliek úgy mondják, ez a Petőfi Termelőszövetkezetnek köszönhető, akárcsak a modern, új iskola. Építését óriási vita előzte meg. A kérdés az volt, mi legyen a pénzből, iskola, vagy művelődési ház. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy helyes döntés született. Am azt sem tagadja senki, több figyelmet érdemelne a művelődési ház is. Kocséron a VI. ötéves terv időszakában tornatermet szeretnének építeni, olyat, amelyet művelődési célokra is lehet használni. Szellemi közeledés Nézegetjük a bizony eléggé megkopott művelődési házat. Még szerencse — gondoljuk —, hogy az igazán tágas pártházat is megkapják időnként a lakossági művelődési célokra. Mint most, a Kocsér történetében első képkiállítás megrendezéséhez is. A népművelő azt szeretné: mind a 260 általános iskolás látogassa a kiállítást, s az sem lenne baj, ha megfordulnának itt az óvodások is. Nem lenne baj? Nagyon jó-lenne! Mert valahogy jelképnek is érzi az idegen ezt a szerény kocséri bemutatót. Hogy mit jelképez? Azt is, amit a tanácselnök így fogalmazott meg: olyan községpolitikai légkör alakult ki, amelyben jól érezzük magunkat, amelyben az embereket is jobban tudjuk mozgósítani. Ügy érezzük, a legfontosabb a munka eredményesebbé válása, erre pedig néoművelőnk, Surányi János lelkesedése, tapasztalatai biztosítékot is jelentenek. Az elmozdulás, a közösségformálás, az anyagi és szellemi javak reménylett egyensúlyba jutásának jelképeként, az egymástól földrajzilag távoli települések szellemi közeledésének jelképeként is értelmezhetjük a bemutatót. S ha feltételezzük, hogy szükségük van ösztönző szimbólumokra, és nagyon is szükség van rájuk —, akkor érthetjük meg igazán az első kiállítás fontosságát. Azt, hogy milyen szerepe van még annak a fölismerésnek is, melyet a festményre nézve így fejezett ki a tárlat helyszínén szentképeket kereső idős asszony: „De hiszen ez a doktor úr! Ilyen komoly ember volt akkor is!” KOFFAN. ÉVA—P. SZABÓ ERNŐ n *
