Pest Megyi Hírlap, 1981. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
1981. MÁRCIUS 8., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Tavaszivers Eloldódott a fény, tavaszi ragyogásban fürdik minden, életek cihelődnek megújulni, belenézni a napba — lázasan járok Hazámban, szikkaszt a szél, szerelem pázsit-puhasága leporolja rólam éveim, emberek szemében serénykedem, fényt hasítnak tudatomba — ez a tavasz, veled lépek, szempilláid letapogatják szívem elől a bánat aknamezőit, vágyaink fölött friss dallamot hint el a szél, már , ez a részeg rablás, szájak remegése, életed lüktető melege testemen átsüt, szívdobbanások rohamai bekerítenek s foglyod leszek — a haza foglya, télidőt legyőző tavasz foglya, hajnalpír néma kérelme kelt ki az ágyból, mert felébredtem egy tiszta életre: elég a csend sikolyából! Fája Géza: Tarlóvirág Szalay LászlóEz a kevés Fogyatkozol. LemáUanak veszendő részeid, elmerülő töredékeid alól fény emelkedik. Kibontanak. Ami még megmarad, megőrzi magát töretlenül: nélküled is lüktet, méri a fogyó időt. Mert ez a kevés a szép: tökély ujjlenyomata, fölszín tört részei alól előbukó parányi öröklét. Bemutatkozik: Törő István hiányt senki. Ö-Bőd pedig a legszegényebb falu az egész kömyékan. Így ment ez minden nap. Megjelent Gyuri feje, és megint a kazal mögött voltak. Érezte a reá tűző szemekből, hogy így kell ennek történnie. Ment igiézetten, akár kisgyerek korában a tömjénfüstös templomba misére, létániára, szertartásra. Hiszen szertartás folyt itt is, ifjú nőtestek párája lebegett a kazal mögött, és játékkal leplezték, szépítették az élet (kegyetlen kényszerét. Egy jó hét múltán végeztek a táblával, már estébe hajlott az idő, midőn útnak indult a gép Vadaknás felé, ahol árpaasztag várta. Búcsút vettek a bődiek, átlábaltak a patakon, az asszonyok térden felül emelték a szoknyájukat, visz- szakacagtak, a túlsó partról pedig- integettek. Márton bácsi maradt utolsónak: — Ügy hallom, az ifiúr ellátogat néha a bődi malomba. — Igen. — No, ha jön, ezentúl engem se kerüljön el. Ott lakom a pap szőleje mellett, vincellérkedem nála, sok az éhes száj az én házaimban. — Majd vidámabbra fogta hangját: — Jó bora terem a papnak. Kezet adott a fiúnak, az meg önkéntelenül elmosolyodott Márton bácsi eltűnt a nyári szürkületben, a fiú meg csak állott a patak partján, és egyre Ó-Bőd felé nézett. Azután megrezzent. Valaki itt van a közelben. Körülnézett. A tölgyfa mögött állott Marika. A fiún átvillant, hogy csakugyan nem látta a patakon áitláboló asstzonyok között. A menyecske aggodalmas tekintetet vetett a fiúra: — Haragszik ránk? — Miért haragudnék? — Mivel annyit incselkedtünk? — -Tudom, miért tették — válaszolta fojtott hangon. — Tudja? — Tudom. Azalatt hordták át az emberek a kévéket a patakon. Marika elsápadt. — Azt hiszi — folytatta kissé sértődötten a fiú —, hogy. különben jártam volna'a bolondját? Az asszony a fának dőlt, válla meg-megrándult, sírt A fiú melléje lépett: — Ne sírjon. Igazuk volt Szegény a falu, kevés a kenyér. Én meg, láthatja, nem haragszom. — Nem is azért sírok — tördelte Marika. — De akkor miért? — Mert jó gyerek vagy. M ár tegezte Hangja anyássá szépült, de szeméből másfajta tűz lobbant. Könnyei mosni kezdték arcáról a cséplés porát, ma- szatos lett. A fiú zsebkendőjével tö- rölgette, s csak nézte miként piros- li:k át barna bőrén, a lüktető vér. És egyre simogatta a fejét. A fej a fiú mellére borult, majd szája felé kúszott, akár a vadvirág. Akkor volt a fiú életében először boldog. Tavaszy Noémi olajpasztellja Szabolcs-Szatmár megyében születtem, a Kraszna folyó melletti Nagydoboson, harmincegy éve. Tizenkét éve immár, hogy elhagytam szülőföldemet, és megtelepedtem a budai hegyek utolsó nyúlványain, Diósdon. Nemcsak a csodálatos táj vonzott, a március végén virágzó mandulafák, s a Duna, hanem az itt élő emberek, az egyszerű, szorgalmas emberik közössége. Itt cseperedtem férfivá, fizikai dolgozóként, munkások között — a csapágygyárban. , Verseiní tíz éve, hogy megjeAsszonyok Szedem a mélység öléből a halszagú nyár mosolyát, jönnek az ölelt asszonyok s tiszta fészerü tany&k, hogy fénylenek a nappalok, fehérre meszelt arcukon, gondolat szikkad főkötőjük alatt s remeg-ragyog, lennek napi-hetilapokban, néhány éve gyermekverseim, és riportjaim is napvilágot látnak. önálló kötetem még nincs, de kötetnyi versem két éve vár a Magvető Kiadónál, hogy megszólalhasson. állnak a mindenség helyén asszonyok, kiket csak szél ölelget s a megpihent madár is elhagy, de tudnak tüskés hajnalon minden körmükkel vakarózni, és gyűjtögetnek a nyár öléből, mit maguktól meg tudnak tagadni. E zerkdlencszáztizennyolc júliusa járt, az ötödik háborús nyár. Ó-Bőd mellett dongott a cséplőgép az uradalom learatott búzatáblájának csücskén, mindössze keskeny, könnyen átgázolható patak választotta el a falutól, tulnan már a bődi kertek zöldelltek. A gép közelében kerekekre szerelt, könnyen szállítható faházi'kó állott, mellette mázsa, odább szekerekre várakozó búzászsákok halmozódtak egymásra fektetve szép rendben. A zsákok tetején tizenhét éves fiú hevert, a parasztok maguk közt Miskának hitték, de szemtől szembe ifiúmak tisztelték. ö mázsálta a zsákokat, írta a szállítóleveleket az uradalmi hengermalomba, jelt adott a munka kezdésére meg a szünetre, és ügyel- i nie kellett az emberekre. A bődiek feje, Márton bácsi mindent elintézett, szinte kézmozdulatokkal irányította népét Csak egy órakor jött On a házikóból, sípoltatok a gépésszel, mindenki a helyére ment, csak Márton bácsi állott, akár a cövek, és farkasszemet' nézett a fiúval. Másnap ebéd után a fiú megint a bódéba tért, de alighogy lehe- veredett, egy fej jelent meg az ajtóban. A fej Hajdú Gyurihoz tartozott, bődi parasztgyerek volt, egykorú a fiúval. Kérdőleg nézett Gyurira, az meg kacsintott egyet: — Szépek a bődi lányok. — Szépek. — A menyecskék is. — Azok is. — A menyecskék hajlamosabbak, mint a lányok. Gyuri fojtottan nevetett: — Nem jönne a kazal mögé? — Oda minek? — Jó híves van arra, meg osztán játszadozunk. Maga is fiatal. A fiú gimnáziumba jár, évközben nehéz fejű kis diákokkal kínlódott; a hosszú, négy hónapos háborús szünidőre pedig az uradalomban kapott munkát. A férfiaknak akikor már a maradékát is elhurcolták a világ négy tája felé, messze pirosló frontokra, itthon asszonyok és gyerekek léptek helyükbe. A fiú örült a csép- lésnek. Szerette a búza ígéretes kenyérszagát, az árpa átható, csípős illatát, a tarlót, mikor ropogott lépte alatt, s íme, a búzák halála után a tors közt rögtön apró virágok ütik fel együgyű kis fejükét hirdetvén, hogy nincsen halál. Tarlóvirágok... • Nyugtalanította valami. Tegnap érkeztek a bődi határba, és a faluból új munkás „banda” jött a gép mellé. A népi katlan az időben már sisteregni kezdett, ezért az urak okosak próbáltak lenni, minden falunak hagytak egy harapás kenyeret, amerre megfordult a gép. A bődiek Márton bácsival, a gazdával az élen gázoltak át a patakon. Szikár, szilaj embér volt Márton bácsi, bizonnyal elhagyta mára hatvanat, vagy a hetvenet is? Szürke szeme mélyen ült, bajos volt valamit kiolvasni abból. Arca akár a paraszt pátriárkáké, de ha szertekémlelt a határban, öreg betyárnak tetszett. Mikor megérkeztek, kezet adott a fiúnak, és hosszasan mustrál- gatta, éppen csak a fogait nem vizsgálta meg. Árva szót sem ejtett, ma is egész délelőtt hallgatott, de a fiú érezte, hogy szüntelen lesi a szeme sarkából. Furcsán viselkedtek a többiek is. Eddig mindenütt egykettőre összemelegedett a falvak népével, de ezek a bődiek szóra se méltatták. Kora reggel a lányokhoz lépett, beszélgetni próbált vélülk. Kedvesen, de kímérten, 'kurtán feleltek, tűiként idegeneknek szokás. — Aratógaluska — mondta az asszony. Látta, hogy a fiú megkívánta: — Cserél ebédet vélem? — kérdezte kacéran. — Szívesen — válaszolta a’fiú. A bődiek most már melegebben tekingettek feléje. Egyhamar vége lett az ebédnek, fél óra maradt a pihenésre. Az öregek pipára gyújtottak. és elnyúltak a fák tövében, a lányok és a menyecskék a kazal mögé tértek az árnyékba. A fiú egy ideig tétovázott, majd betért fabódéjába, még reggel friss szalmát vitetett be, takarót dobott reá, s le- heveredett. Szundítani próbált. de nem ment. különös Izgalom dobolt benne. Nemsokára mozgást, csobogó zajt hallott a patak felől. Kitekintett a deszkafal hasadékán, hát a bődi emberek láncot alkottak, és hordták a búzakévét a másik partra. Meglepetésében felugrott, nagyot reccsent a bódé fapadlója. Ügy látszik, a házikó oldalánál őrt állott valaki, és a reccsenésre jelt adhá- tott, mivel a bődiek egyszerre szétrebbentek. Huncutul villogott Gyuri szeme, de hangjából esengés csendült. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd elindult. A kazal mögött ' azonnal kezdetét vette a játék, incselkedés, kergetőzés, símogatás, lopott csókok, amit egészen szívesen adtak. Ide- oda siklottak a lányok és menyecskék, de mintha bűvös kör venné körül őket, sohase léptek ki a kazal árnyékából. És nem is történt ott más, csak vidám, fiatal ficánkolás. Egyedül Marika volt tartózkodó, néha mintha szomorkásán nézett volna a fiúra. Pedig az ő neve muzsikéit benne egész nap. A fiú megnézte óráját, már tíz perccel múlt egy. A gépészhez sietett, hogy sípoltasson. Azután a kévékkel megrakott szekereket szem- lélgette. Bizony meglaposodtak kissé. Ekkor vette észre, hogy mellé sompolygott Márton bácsi. Nem szólt, de bíztatóan nézett a fiúra, mintha mondaná: — Bízzék csak ide. Nem lesz itten hiba. Értjük mi a módját. Megint megvizsgálta a szekereket. Csakugyan. Nem veszi észre ezt a Bartók: Gyermekeknek Elérkezett a dél, szállingózni kezdtek az öregasszonyok és a gyermeklányok fazekaikkal, a fiú ebédjét is kihozták a majorból. Jelt adott a gépésznek, éleset sikított a masina, majd csönd lett. A bődiek elindultak a közeli fák felé, de nem ültek le mindjárt, hanem a fiúra lestek. Pillantásuktól bátorságra kapott, elindult feléjük. Ekkor körbe ültek, és helyet hagytak neki. Marika, egy fiatal katona-asszony lett a szomszédja. Marika fölfedte fazekát, az áradó illatra a fiú önkéntelenül odatekintett. Makrisz Agamemnon: Clio t t
