Pest Megyi Hírlap, 1981. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
1981. MÁRCIUS 1., VASÁRNAP SZÍNHÁZI level Ünnepnapi játékok Ősi fogása a dramaturgiának. ! hogy egy színpadi í mű cselekményéi I valamely ünnepi 'esemény, alkalom, esetleg maga az ünnep köré szervezi. Hogy messzebb ne menjünk vissza az időben: Shakespeare például a Theseus—Hippolyta királyi pár eskülvői ünnepségei köré építi fel a tündérkirály Oberon és tündérkirálynő felesége, Titá- nia, valamint az athéni mesteremberek és á két ifjú szerelmespár bonyodalmas históriáját a Szentivánéji álomban. Tudjuk, hogy különböző főúri, sóé királyi ünnepségekre — megrendelésre — írta például a Vízkeresztet, vagy A vihart, s e darabokban, dramaturgiájukban valamiképp az ünnep mint alkalom is jelen van. A húsvéti ünnepkör szerves része Goethe Faustjának, éppúgy, mint — a zened ráma területén — Mascagni Paraszt- becsület című operájának, vagy éppen Wagner Tann- háuserének. A 60-es évek angol dühös fiatal drámaírói meg egyenesen célba veszik az ünnepnapokat: a szigetország vasárnapi tetszhalott unalma egy életforma, egy gondolkodásmód megtestesítője is, ezért támadják, • gúnyolják, fries- kázzák. Egy ünnep, egy alkalom elsősorban talán azért jó dramaturgiai keret, alap, mert többnyire eltér az átlagos hétköznapoktól. Vagy: elhitethető a nézővel, hogy ilyen jeles napokon olyasmi történik, ami nem mindennapi, nem közönséges. Például összejönnek rég vagy soha nem talákozott emberek, összejönnek családtagok, találkoznak ismerősök, ismeretlenek, leendő szerelmesek, volt szerelmesek, barátok, haragosok, ellenségek, satöbbi, satöbbi. A budapesti színpadokon jelenleg két újdonság is él ezzel az „ünnepi dramaturgiával’’. Az egyiknél ez csak egy közönséges hét végi ünnepnap, azaz vasárnap, a másiknál már az év legreprezentatívabb ünnepe, a karácsony. Az előbbi: fergeteges vígjáték. Az utóbbi: mulatságos mozzanatokkal tűzdelt, de egyáltalán nem v í g játék. Az egyiket — Bolond vasárnap címmel — a Józsefvárosi Színházban játsszák, s szerzője Valentyin Katajev. A másikat a Radnóti Színpadon mutatták be, a címe: Ünnepi ügyelet, a szerzője Görgey Gábor. (És — a félreértések elkerülése végett — azon túl, hogy nagyjából ugyanabba a dramaturgiai-drámai típusba tartoznak, nincs közös vonásuk, s nem hozhatók közös nevezőre.) Katajev egy „jobb emberek” által hétvégi „kikapcsolódás” céljaira használt üdülőben, . a Napraforgóban hozza össze szereplőit: a szerencsétlen slemil óvodai anyagbeszerzőt, az anyaggazdálkodási atyaistent, a fehérmájú professzoraiét, a híres sportolónőt, a sarki tengereken hajózó fiatal tengerészt, a sznob üdülővezetőnőt, az idegbajos ifleggyó- gyásznöt, az anyagbeszerző kemence termetű nejét, a szeles zis szobalányt — s aztán, a századforduló körüli francia bohózatok (lásd: Labiche, Feydeau) ismert sémái szerint, beindítja az össze tévesztések, félreértések, kergetőzések, keresgélések gépezetét. Ez az a játék, ahol az ünnep, mint drámaszervezési alap, csak arra jó, hogy összehozza a szereplőket, mert különben oly mindegy lenne, mikor, melyik napon játszódik a cselekmény Csak hát a vasárnap, mely épp arra szolgál, hogy Bujka- lov, a fontos elvtárs, az anyagkiutalási atyaistsn lazítson, nyilván jobb alkalom a komédiái kavarodás lebonyolítására, mint a szimpla szerda vagy csütörtök. Az aztán már a színészek és a rendező dolga, hogy ebből a könnyed, de mégis jól megépített anyagból mit hoz ki. A mostani előadás — a darab sokadik felújítása; a Bolond vasárnap évtizedek óta sikerdarab nálunk — szerencsés, mert a vígjáték, különösen a zenés vígjáték olyan szakértője rendezte, mint Bodrogi Gyula, aki a jelek szerint nemcsak színészként támasza és talpköve a műfajnak, hanem egyre inkább rendezőként is. Ez az előadás egyik, bár nem is olyan váratlan meglepetése. A másik: a szereposztásban. túlnyomórészt olyan színészek találhatók, akik életükben még soha zenés vígjátékot non játszottak. És láss csodát: remekül rátalálnak a műfaj izeire, sőt. még a darab csak komédiái ötletein túlmutató enyhén ironikus lehetőségeit is kibontják. Amiből az következik, hogy nem szabad színész- és szerepsablonokban gondolkodni, nem szabad megvonni a színésztől azt a lehetőséget, hogy más vizekben is megfü- rödjön, mert könnyen lehet — mint ez esetiben is —, hogy ez a más víz olyan frissítenek bizonyul, mely az illető színészt valósággal megújítja, s olyan vonásait tárja fel színészi képességeinek, melyekről — mert addig nem volt rájuk szüksége — talán maga sem tudott. E nnél jóval komolyabb ügy, az Ünnepi ügyelet, bár derűben, nevetésben itt sincs hiány. Görgey, akit általában az abszurd, groteszk színpadi játékok művelőiéként ismertünk eddig, itt most azzal lep meg, hogy egy teljesen szabályos dramaturgiáid egyfelvo- násost ír (mert hovatovább ez az igazán meglepő a groteszkek, abszurdok, blődlik elharapódzott divatja idején). Két hőse egy karácsonyesti ünnepi ügyelet idején tárulkozik ki egymásnak:*a már nem fiatal ápolónőről kiderül, hogy született grófnő, a még nagyon fiatal orvosról, hogy a személyi . kultusz időszaka egyik nagy hatalmú, rettegett központi alakjának a fia. Görgey itt dramaturgiai borotvaélen táncol: ha semmi egyebet nem tud megmutatni e két sorban, mint az untig hallott-látott-ol- vasott „ma már nem élesedik naponta az osztályharc, szeressük egymást, gyerekek, elvégre mindnyájan magyarok va- gyunk”-szerű „ideológiai” klapanciát, a darab menthetet lenül érdektelenné válik. De Görgey végigmegy a borotva élén, mert bár nem kerüli meg a megkerülhetetlen — nevezetesen, hogy nem lehet örökké égy régi sérelem sebeit nyalogatni, az élet megy tovább —, mégis inkább azt bontja ki a drámában és a két fő alakban, hogy aiz emberi karakter nem betonszilárdságú és örökkévalóan változtathatatlan, s hogy egymásra találtat két ember akkor is, ha a „papírforma” szerint gyűlölniük kellene egymást. Mindehhez jó keret egy egyébként eseménydús, forgalmas, fura figurákkal benépesülő ünnepi, karácsonyesti ügyelet — mely megint csak lehetne mondjuk június 1-én, szerdán is, és a nővér meg az orvos ugyanígy kitárhatnák egymásnak az életüket akkor is —, de hát melyik drámaíró tudna ellenállni a karácsony- est fokozott érdeklődést előlegező ziccerhelyzetének? Takács István NEMZETI GALÉRIÁBAN Szlovén festészet ELSŐ BEMUTATKOZÁS Szlovén festészetet a romantikától az impresszionizmusig címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A bemutatott alkotásokat a ljubljanai szlovén nemzeti galéria anyagából válogatták. A tárlat viszonzása a Magyar Nemzeti Galéria tavaly Ljubljanában rendezett kiállításának. Ez a szlovén művészet első teljes igényű bemutatkozása Magyarországon. A kiállításon látható több mint 80 festmény a szlovén festészet legjavát képviseli a XIX. század legelejétől a XX. század első két évtizedéig. A XIX. század elejét elsősorban tájképek és portrék, a második felét a portréfestészet előretörése mellett a tájkép és zsáner-alkotások jellemzik. A klasszicista és romantikus tájképek a portrék jellegzetes, bécsi és itáliai tanultságú mesterek alkotásai. A tájképek között megtalálható Marko Bernhart több műve, a portrék között látható a neves szlovén mester Mihael Stroj számos festménye. A realista korszakot, tendenciát egyebek mellett a Subic-testvérek alkotásai reprezentálják. Kiállították a szlovén impresszionisták vezéralakja, Richard Jakopic műveit is. A kiállítás március 31-ig tekinthető meg. KIÁLLÍTÁSI TERVEK, 1981 Látvány, nevelés, koncepció EGYÜTTGONDOLKODÁSRA ÖSZTÖNÖZNEK Változatlanul erős a megye művelődési házaiban az a szemlélet, amely szerint a széles, képzőművészeti kultúrával alig. vagy nem rendelkező rétegeit látáskultúráját elsősorban az autonóm művészet alkotásaival, vagyis táblaképek, kisplasztikák, grafikák bemutatásával kell formálni. Nem arról van szó, hogy az ezekből rendezett kiállításokra nincs szükség, hiszen igen sokan régen túljutottak a vizuális abc korszakán. Arról azonban igen, hogy még többen igen kevés esztétikai ismerettel rendelkeznek, s az ő számukra többet, hatásosabb nevelő- eszközt jelentenek a közvetlen érdekekhez (lakberendezéshez, sőt például családiház-tervc- zéshez, öltözködéshez, kertkialakításhoz) kapcsolódó, ugyanakkor esztétikai élményeket, vizuális ismereteket adó bemutatók. Elvi engedély Ilyeneknek viszont alig bukkan nyomára az, aki a megye közművelődési intézményeinek — művelődési házainak — idei kiállítási terveit vizsgálja. Találkozhat természetesen iparművészettel, építészettel, de a — még át sem adott gödöllői művelődési központon kívül — nincs intézmény, amely az alapoknál TV-FIGYELŐ Századunk. Ha egy majdan működő művelődestörte- nész arra fogja adni a fejét, hogy kimutassa, a magyar televízió mely műsorkezdeményezésekkel járult hozzá elsősorban e képes-hangos telekommunikációs műfaj gazdagításához, annak saját törvényeit figyelembe vevő kiteljesítéséhez, akkor ebben az elképzelt tanulmányban a legelsők között említődik majd meg Bokor Péter Századunk című vállalkozása. Igen, méltán odaillik majd ez a film- és játékfolyam a honi stúdiók legjelesebb termékei közé, mégpedig több ok miatt is. Legelsősorban azért, mert a hivatásos történészeket alkalmankint messze megelőzve. ám példás szakszerűséggel idézi meg a világháborúk előzményeit, valamint lefolyásuk megannyi kulcsfontosságú epizódját. Másodsorban ezért, mert olyan óriási mennyiségű és érdekességű írott, nyomtatott, mozgó képre rögzített dokumentumot tár a nézők elé, amelyhez fogható érvhalmaz semmiféle más keretben nem tudna a história iránt érdeklődő tömegekhez eljutni. Harmadsorban pedig azért dicsérni való különlegesség ez a múltidézés, mert kiötlője, szervezője, szerkesztője, egyszóval mindenes gazdája, Bokor Péter még egy egészen különleges dramaturgiai ráadással is meggazdagítja az egyes epizódokat: alkalmankint színészekkel mondatja el azt a titkos vagy szupertitkos történelmet. És teszi ezt úgy, hogy e játékot is véres valóságnak A Nemzeti Színház művészei február 2*-én a Játékszínben mutatták be Trevor Griffiths: „Komédiások” című színmüvét. Képünkön: Kaksányi Gellért és Öze Lajos hiszi a néző, mert mind a szájakba adott szöveg, mind a korhű helyszín egyaránt az egyszeri történés tökéletes illúzióját kelti. Elsőként szerdán este tűnt fel a képernyőn a Végjáték a Duna menten című Bokormunka. Ez a bő egy óra az „Egyetlen halott” címet viselte, és az 1944. március 19-i német megszállás körülményeit tárja fel. Tegyük gyorsan hozzá, pontosan azzal a nagy tárgyismerettel, kitűnő dramaturgiai éraékkel, ahogyan aat a szerzőtől már megszoktuk. Láthattunk tehát nagyjelenetet (koronatanács), éppen úgy, mint ahogyan végighallgathattunk sok magánjellegű részletével a zűrzavaros időszakot kitűnően jellemző monológot. A bizonyára óriási munkával fölkutatott és kiválogatott filmhíradókról nem is beszélve, amelyek egyszerre vonták meg az események tér- és időbeli határait, illetőleg nyomták rá az egész vállalkozásra a hitelesség pecsétjét. Mit mondjunk? Ez az „Egyetlen halott” — aki tulajdonképpen a német bevonulás egyetlen magyar áldozata volt — a bokori műfaj legijava darabjainak színvonalához igazodott. Megannyi újdonsággal, leleplezett, fölfejtett titokkal késztette a publikumot a szokásosnál erőteljesebb figyelésre, emellett pedig kiegyensúlyozott formájával is ennek a különös vegyüléknek az élet- képességét bizonyította. Gáli. Még a komoly zene iránt kevéssé érdeklődő előfizetők is bizonyára nagy örömüket lelték abban a portré- filmben, amely Gáti István dalművészetét mutatta be pénteken késő este. Egy csodálatos hang gazdája ez a rokonszenves fiatalember. Dicséretére Békés András rendezőnek, semmiféle magamutogató hókuszpókusszal nem terhelte a szemet, hanem arra teremtett bensőséges hangulatot, hogy az orgonabúgású áriákra figyeljünk. Egyúttal pedig ki-ki kedvet kapjon, hogy alkalmasint ne csak így, technikai közvetítéssel élvezze e pódiumi művészetet, hanem arra is törekedjen, hogy majd egyszer eljusson a szereplő közvetlenebb közelébe. Ha valami, hát ez a Gáti-féle félóra igazi gyönyörűség. és egyúttal példás kedvcsináló televíziós összeállítás volt. Akácz László kezdve, a kiállításlátogatók többségében is felvetődő kérdésekre válaszolva, ugyanakkor a magas színvonalra ügyelve tervezte volna meg kiállításait. Kitűnő művészek nevével máshol is találkozunk — persze nem eléggel —, igazán helyes koncepcióval alig. Nézzük azonban először a leglényegesebb adatokat! Az elmúlt évhez képest az idén emelkedett a megyei tanács művelődési osztálya által (a területi képzőművészeti szervezet egyetértésével) elvileg engedélyezett kiállítások száma: tavaly mintegy 170, az idén több mint 220 kiállítást rendeznek a megye művelődési házaiban. (E szám azéft tekinthető kiindulópontnak, mert — elvileg — már mindenkinek kérni kellett az elvi engedélyt.) Több mint 180 a hivatásos művészek kiállításának száma. A bemutató összeállításoké jóval kevesebb, mert nem egy kollekció vándorol a megyében: a Szentendrei Grafikai Műhely szita- nyomat-sorozata, a váci képzőművészek és a Dunakanyar Fotóklub kollekciója. Mintegy harmincat rendeznek amatőröknek, tucatnyit népi iparművészeknek. Új települések A kiállítások száma az emelkedések ellenére sem sok. Ha ugyanis a hivatásosok bemutatói közül levonjuk azokat, amelyeket városokban rendeznek, alig száz bemutató jut a községekre. Ez azt jelenti, hogy számos településen, ilyen vagy olyan okból (megfelelő helyiség hiánya, közömbösség, pénzgondok) egyetlen bemutatót sem rendeznek ebben az évben. Néhány, a listáról hiányzó település: Pilis- vörösvár, Pilisszentiván, So'ly- már, Aszód, Túra, Budakalász, Ráckeve. Feltűnően kevés a bemutató az egész ráckevei járásban, de ugyanígy a szentendrei járásban is (pedig itt módszertani segítségért sem kell messze menni). Szobon és Nagykátán csak egyetlen bemutatót terveztek hivatásos művészek munkáiból. S ha már az alapvető hiányról van szó, hadd említsem, hogy Cegléden és Vácon kívül sehol nem tesznek említést üzemekbe, intézményekbe vitt kiállításokról. Magyarázatot persze mindenre lehet találni. Egy azonban bizonyos: éppen ebben a megyében, ahol generációk szakadtak el végleg egykori, vizuálisan is egységesnek tekinthető környezetüktől, s kerültek nemcsak új közösségbe, hanem a tárgyi kultúrát tekintve is új közegbe, ahol nagyon gyors az anyagi gyarapodás, de ahol az új családi házak, lakótelepek funkcionálisan, esztétikailag nem minden szempontból pozitív hatást gyakorolnak — igen nagy szükség lenne a hatásos vizuális nevelő munkára. S ennek nehezét semmiképpen sem háríthatjuk át a múzeumokra. Terv szerint Arra lenne szükség tehát, amely a valódi értékek közvetítésével ad élményt, amely határozott terv szerint terjeszti a látáskultúrát. Ha az értéket keressük, nyugodtan említhetjük példaként a váci, a szentendrei, budaörsi, gödöllői művelődési központot. A váci művelődési központ (s a múzeum) bemutat helyi és szentendrei kitűnő teljesítményeket (Sáros András Miklós, Markó Erzsébet, ifj. Blaskó János, illetve Farkas Ádám, Csíkszentmihályi Róbert), néhány kiteljesedett életművet (Kepes György, Kormos Dezső, Trauner Sándor, Würtz Ádám) méltóképpen szemlélteti .a magas színvonalú magyar grafika törekvéseit (Kondor Béla Feledy Gyula, a fiatal Szemethy Imre), a mai iparművészet sajátos, „kézműves” értékeit Péter Vladimír tárgyaival. Szükségszerűen kevesebbet markolnak Budaörsön, de érdekes bemutatókat ígér Pauer Gyula, Baranyai András, Samu Géza neve. Mennyiségileg megfelelő, [ J tartalmilag azonban erősen kifogásolható a szentendrei kiállítási terv. Nem hiányoznak az érlé.rek, a bemutatósorozat azonban nem jelez olyan koncepciót, amelynek középpontjában akár a hely s az ország légjelentősebb teljesítményei, akár a cikk elején említett praktikus igények állnának, s amely követendő példáit jelentene a megye kisebb művelődési házai számára. Ellenpéldaként a gödöllői tervet — remélem, valóság válik belőle — említhetem. Két gondolatkörbe illeszkednek az itteni bemutatók: a természet és a művészet kapcsolatán, és környezetünk, tárgyaink minőségén való együttgondolkodásra ösztönöznek. Kerti kisplasztikák, kisplasztikák a lakásban; gyermekbútorok; játszóterek kultúrája; panelház és belső tér — már a címek is jelzik: élő, kedvező megoldásra váró problémákról van szó. Kis intézmények A kisebb művelődési házak lehetőségeiből, szellemi energiáiból természetesen nem telhet ilyen nagyvonalú koncepció kidolgozására — sőt gyakran alapvető szervezési és adminisztrációs kérdések okoznak számukra gondot. Nincs, vagy rossz a propaganda; az ünnepélyes megnyitó után hiányzik az élményt elmélyítő tárlatvezetés, ankét, a látványt megőrző fényképes katalógus és sorolhatnám tovább. Az egy-két személyes intézmények helyzete valóban nehéz. Az itt dolgozó népművelőnek segít 4 látás iskolája, a Pest megyei Művelődési Központ és könyvtár tájékoztatója, amelyet Hangai László, a művelődési központ főelőadója szerkesztett. Teknős Erzsébet ismerteti a kiállításrendezésre vonatkozó gyakorlati tennivalókat, jogi, szervezéstechnikai módszereket, a kölcsönözhető 'kiállításokat, közzéteszik a megyében élő, alkotó művészek, valamint elméleti szakemberek címlistáját. Kocsis Iván fotóművész a fotókiállítások, pályázatok előkészítését és lebonyolítását ismerteti, felsorolja az igényelhető színes dia- és diapo- ráma-előadásokat; G. Sin Edit fotószakkörök számára állított össze ajánló könyvjegyzéket. Nem hibátlan ez a füzet, hiszen átfedések vannak a két előbbi szerző írásában, rendszerezési hibák a művészek címjegyzékében, de mint első ilyen jellegű megyei kiadvány, feltétlenül segítheti a vizuális nevelőmunkát. Az már más kérdés, hogy jó néhány helyen nem ennek hiánya miatt sikerült szegényesre. Hiányzó példa A segítség persze igen kevés eredményt hoz, ha hiányzik a példa. Érthetetlen például, hogy a megyei művelődési központban hogyan különülhet el egymástól a megyei módszertani munka és a helyi kiállítási koncepció kidolgozása. A legjobban megírt módszertani levél, sokszorosított kiadvány is puszta szó marad, ha nem hitelesítik a házon belüli, következetességről, magas szakmai felkészültségről beszélő bemutatók. Arról nem is beszélve, hogy a kísérletezés hiánya előbb-utóbb lehetetlenné teszi az eredményes, korszerű szellemben végzett módszertani . munkát is. A váci gyakorlat iránymutató e területen is. Hiszen — régen tudjuk, de mostanában nyomatékosabban mondjuk — nem egyszerűen arról van szó, hogy dolgozzunk, hanem, hogy céltudatosabban, eredményesen tegyük, amit teszünk. Ennek mérése a kultúra területén nehéz, de nem lehetetlen feladat. A megyei tanács művelődésügyi osztálya éppen ezért a következő évi tervekkel együtt költségbecslést s az idei munkáról szóló értékelést is kér a művelődési házaktól. De addig még van egy/ év, kétszáznál több kiállítás ... P. Szabó Ernő
